2013. december 1., vasárnap

Végzetes vonzalom - 14. fejezet

– Bassza meg, bassza meg, bassza meg... – szitkozódott Alek, miközben úgy nyomta a gázpedált, hogy majd kilyukadt a SUV padlója. Jobbra-balra rángatta a kormányt, hátha ezáltal sikerül egy időre kiiktatnia legalább az egyik rájuk tapadó vérszívót. A feje felett karmok fúródtak keresztül a tetőn, hasították a fémet, mintha gyenge papír lett volna. Közben elől itt-ott látott valamit a betört üvegen keresztül, amit előreláthatóan, pillanatokon belül kitépnek majd a helyéből. És ráadásnak még az eső is újra eleredt.
Oldalra sandított Ameliára, aki sóbálványként, falfehéren bámult bele támadójuk arcába.
Bassza meg! Ha csak fél órával hamarabb elindulnak... Ettől radikálisabb megoldást kell találnia! – döntötte el.
Még mielőtt végiggondolta volna mit is csinál valójában, a fák közé irányította az autót. Hatalmas robajjal csapódtak egy vastag fatörzsnek, a motor gőzölve adta meg magát, ágak fúródtak keresztül a szélvédő maradványain. De legalább a piócákat lerázták!
A két vámpír több méterre tőlük landolt az avarban, éppen nyögve tápászkodtak fel. Testüket horzsolások, sebek és jó adag sár borította, az egyiknek a szárnya törötten, bénán lógott a törzse mellett.
Alek kifújta a levegőt. Megúszhatják! Meg kell úszniuk!
Nem érzett komoly fájdalmat, csak az öv rántásától sajgott a mellkasa, meg a lábai beszorultak a műszerfal alá. Könnyedén kiszabadulhat.
Kiszállás, malena! Fuss egyenesen Ianhoz és tűnjetek el innen, de nyomban!
Heves tiltakozásra készült, de legalábbis némi reakcióra. Mivel semmiféle válasz nem érkezett, hát dühös türelmetlenséggel fordult a párja felé. Már nyitotta a száját, hogy mozgásra bírja a lányt, mielőtt a „megmentői” tényleg összeszedik magukat annyira, hogy ismét akcióba lendüljenek, mikor felfogta a látványt, a gyomra pedig görcsbe rándult.
Valamiért úgy gondolta eddig, hogy ugyanúgy, mint neki, Ameliának sem eshetett baja. Tévedett. A lányt a jobb vállánál fogva az egyik vastag, hegyes ág az üléstámlához szögezte. Nyöszörögve mocorgott, miközben vérrel összekent, remegő kézzel próbálta kihúzni azt a vállából.
Bassza meg! – hirtelen nem jutott Alek eszébe értelmesebb gondolat.
– Ian! – ordította el magát, ahogy csak a torkán kifért, majd feltépte a műszerfalat, hogy csapdába szorult lábait kiszabadítsa. Villámgyors oldalpillantást követően kénytelen volt konstatálni, hogy a vámpírok végképp magukhoz tértek az esésből és rajtaütésre készülnek. – Gyere ide haver és vidd el őt innen! – azzal a „támadás a legjobb védekezés” stratégiáját alkalmazva, kirobbant a szélvédőn és a piócákra vetette magát.
Ütötték-vágták egymást, miközben csúszkáltak a nedves talajon. Csont reccsent, vér fröccsent. Alek morogva tépett és rúgott, miközben néha-néha a háta mögé pislogott, hogy szemmel tarthassa, mi is történik a párjával, bár éppen csak látott valamit. Az eső annyira rákezdett, hogy még ott a fák alatt is összefüggő vízfüggönyt képzett. Inkább érzékelte, mint biztosan tudta, hogy Ian kiemeli a sérült Ameliát a SUV maradványaiból és a motorjához cipeli, hogy elvigye a helyszínről.
Okos fiú, megértette a dolgot – dicsérte meg magában a másik alakváltót. Csak kicsinálja ezt a két majmot itt, és ő is utánuk megy. Újult erővel vetette magát a küzdelembe, teli tüdőből üvöltve.
Záporoztak rá az ütések és az esőcseppek. Az arcába csordogáló véres mocsok egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetét, kénytelen volt elsősorban az ösztöneire hagyatkozni. Hihetetlen módon, de a piócák sokkal szívósabbak bizonyultak, mint gondolta. Nem mintha számított volna. Tüzelte az akarat, hogy legyőzve őket újra Amelia mellett lehessen és a bosszúvágy, hogy elégtételt vehessen a múltbeli sérelmeiért.
Már kezdte nyeregben érezni magát, egyre kevesebb találat érte, még egyik ellenfelét is sikerült leterítenie. Az fájdalmak közt fetrengett a földön, mivel pár pillanattal korábban tőből tépte ki a szárnyát. Kettőből egy kihúzva… Ekkor a semmiből földöntúli energiavibrálás borzolta fel tarkóján a szőrszálakat. Valaki – vagy valakik – illanni készült.
Hogyan? És mikor?
Egyszer csak egy csapatnyi vámpírkatona jelent meg hirtelen az éjszakában és szimplán letarolták. Esélye sem maradt a menekülésre vagy a visszavágóra. A vérében száguldó adrenalin hatására egyelőre nem érezte a fájdalmat, amit a betört orra, helyéből kiugrott vállízülete, tüdejébe fúródó bordái, a combjából kiálló csontszilánk, természetellenes helyzetbe csavarodott bokája vagy a hatalmas lyuk a hasfalán indokolt volna.
Miközben eszeveszett sebességgel zuhant az eszméletvesztés fekete örvényébe, még eljutott hozzá a motor visító hangja. Megkönnyebbülve adta meg magát a sötétségnek. Legalább Ameliának és Iannak sikerült elmenekülnie...


Egy rongy repült felé a nyíló ajtón keresztül, Isabel csak a jó reflexeinek köszönhette, hogy nem találta arcon.
– Töröld meg a cipődet. Ez a vacak eső tönkreteszi a szőnyeget!
A lány szemét forgatva ült be az autóba, futtában megtörölve a cipőtalpait. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjön, Nick Dimitrijevics – mindaz mellett, hogy kétséget kizáróan az ellenséges csapatban játszott – egy végletekig elviselhetetlen alak. Pimasz, nagyképű, igazi farok... Ennek ellenére a teste meglátása szerint teljesen irracionális módon gerjedt rá, amit próbált egyszerűen csak figyelmen kívül hagyni.
Egyelőre még annak a felfogása sem sikerült teljesen, hogy képes volt belemászni egy ilyen logikát nélkülöző társulásba. Minden bizonnyal áramszünet alá került az agya egy pillanatra, mikor beleegyezett ebbe az őrültségbe. Bár az esővel kapcsolatban igazat kellett, hogy adjon neki. Ő sem állhatta ezt a nedves, szontyolodott időjárás. Nem is csoda, sokkal melegebb éghajlathoz volt szokva. Igazi tősgyökeres dél-amerikainak számított, igaz, volt némi ír beütése. Ennek köszönhette különleges hajszínét.
Persze a származása néhanapján a természetén is kiütközött, hiába igyekezett palástolni a professzionalizmus álarcával. Ebből kifolyólag jelen pillanatban szenvedélyes utálatot érzett az eső, a hideg, és a küldetése iránt, de talán legfőképp útitársát kívánta a pokolba. Ha a pasas továbbra is így folytatja, két megoldás lehetséges. 1. felhívja Manuelt és közli vele, hogy kiszáll, majd golyót ereszt Nick fejébe, vagy 2. előbb kilyuggatja az említett koponyát és utána adja fel a keresést. Ez a pár száz mérföld, ami a hátuk mögött volt Nickkel, jobban kifárasztotta, mintha egy egész farkas falkával kellett volna harcolnia egyetlen szál kardot használva fegyverként. Mert bizony az uraságnak nem volt ám mindegy, hogy melyik benzinkúton tankolnak, hol szerzik be a kávét vagy a kaját... Azt a finnyás atyaúristenét neki!
Néma dühöngése közben eszébe jutott a csokis croissant, amit órákkal korábban vásárolt magának, jobb híján, mivel zacskós vért egyelőre nem lehet csak úgy levenni a polcról a boltban, a tartalék, amit bepakolt már rég elfogyott, Nickhez akkor sem nyúlt volna, ha kényszerítik, az említett pedig egyik pihenőn sem hagyott elég időt arra, hogy levadásszon egy embert vacsorára. Igen, a croissant most tökéletes lesz, lecsillapítja némileg háborgó gyomrát és jól telemorzsázhatja vele az útitársa drágalátós kocsiját.
Friss elszántsággal kezdett kotorászni a lábánál lévő szatyorban, majd mikor ráakadt arra, amit keresett, gonoszkás mosoly ült ki a szája sarkába. Nick talán figyelhette a ténykedését, mert még elő sem varázsolta az élelmiszert a csomagjából, máris támadásba lendült.
– Eszedbe ne jusson! Ez egy Jaguar, nem holmi tanyasi tragacs. Tudod te, mennyibe kerül az új kárpitozás?!
Mint egy végszóra, Isa beleharapott a péksüteménybe, úgy téve, mintha valamiféle mennyei mannát kóstolgatna éppen. Ez ugyan nem volt egészen így, mert a croissant rágósnak bizonyult, szikkadtnak és a tölteléke inkább volt levegő, mint csoki, de ezt semmi pénzért el nem árulta volna. Csak ette és ette, apró, zsíros darabkák potyogtak mindenhova, ő pedig a szeme sarkából figyelte, mint válik a farkas arca halványlilásból élénk bíborba.
Na, mindjárt robban a bomba! – gondolta, magában mulatva. Már jó előre dörzsölte a tenyerét a kitörni készülő vita miatt. Igen, talán volt némi mazochista hajlama… De mindenekfelett színtiszta élvezetnek számított borsot törni ordas koma orra alá.
– Azonnal hagyd abba, különben esküszöm, páros lábbal adom meg a kezdőlökést a távozáshoz.
– Nem én erőltettem, hogy együtt utazzunk... – válaszolt nemtörődöm stílusban Isa, majd tüntetően harapott egy utolsót, visszadobta a szerencsétlen süti maradványt a zacskóba, és kényelmesen lesepergette a nadrágjáról a morzsákat. Természetesen a szőnyegre.
Vad fújtatás és dühös morgás közepette, Nick végül kikelt magából.
Kicsi szúnyog, ne húzd az idegeimet, mert megjárod – azzal egy kibiztosított Glockot nyomott a lány homlokának nyomatékkép. – Jelenleg nem vagyok vicces kedvemben.
Isa egy pillanatra sem maradt adósa a visszavágással.
– Kutyuli-mutyuli vegyél vissza, mert még megrándul a kezem véletlen, aztán nem sok esélyed marad rá, hogy vinnyogó utódokkal örvendeztess meg egy jobb sorsra érdemes asszonykát – és a bomber dzseki takarásából előrántott Buckmaster kését villámgyors mozdulattal döfte bele az ülésbe a farkas két lába kőzött. – Teszem hozzá, eszemben sincs viccelni!
Őrült indulatok szikrái pattogtak közöttük, mindketten nehezen vették a levegőt és csak bámulták a másikat elszántan, kitartóan. Úgy tűnt, egyiküknek sem akaródzik előbb engedni.
Talán eljátszadoztak volna így még egy darabig, oda-vissza pattintgatva a magas labdát, ha az autó rendszerére rácsatlakoztatott mobil nem kezd éles csörömpölésbe. A sokadik csörgés után végül a lány szólalt meg.
– Nem veszed fel? Lehet épp a Jobb-Sorsra-Érdemes keres. Talán fontos... – közben egy milliméternyit sem mozdulva, kihívóan, pislantás nélkül fúrta tekintetét továbbra is a férfi dühöt sugárzó szemeibe.
– Minden bizonnyal – mormogta Nick a bajsza alatt. – Ha kérhetném... – mutatott a kés felé a pisztolycsővel.
Mikor Isa visszahúzta a fegyverét, ő is eltette a sajátját, elfordult tőle és a morzsáitól, majd láthatóan nagy erőfeszítések árán a teljes figyelmét a telefonra koncentrálta. A kijelzőn az Ian MacDarmit név villogott ezerrel.
– Szia, haver! – szólt bele, közben is azon munkálkodva, hogy ráncba szedje fortyogó indulatait. – Itt vagyunk nem messze a várostól. Mit tehetek érted?
– Segíts! – hördült fel egy megtört, már-már felismerhetetlen hang a kihangosítón keresztül.
– Ian? – lett éber Nick egy szempillantás alatt. – Ian! Mi történt? Hol vagy most?!
– Vámpírok... Támadás... Alek... Az erdőben... Segíts... – a szavak egyre halkabban jöttek, majd teljesen elhaltak.
– Iaaan! – ordította Nick teljesen elsápadva, már cseppet sem törődve Isával. A lány biztos volt benne, hogy a baj igazán komoly lehet, mert a férfi idegesen, kímélet nélkül taposott a gázba, és majdnem tömegkarambolt okozott, ahogy a pihenőhelyről nagy lendülettel rácsatlakozott az edinburgi bekötőútra. Mindezt tetézendő, fittyet hányva a szabályokra, letépte a mobilt a kihangosítóról és telefonálni kezdett.


– Ha nem fészkelődnél annyit, biztos lehetsz benne, hogy hamarabb végeznénk – dünnyögte Vladimir az előtte reszketve kuporgó szolgálólány több helyen is megmart nyaki bőrébe. Fűszeres vérének illata jólesően birizgálta a szagló receptorait. Új volt még a kicsike, nemrég érkezett az anyaországból, talán a nyelvet sem ismerte még rendesen.
A vámpír meglepődve tapasztalta, hogy a teste is kezd egyre élénkebben reagálni rá, és nem csak a táplálék forrásának tekinti. Minden bizonnyal az újdonság varázsa miatt alakult ki ez a vágy, de azért nem volt ellenére, hogy e téren is kipróbálja őt. Imádta betörni a friss húst, mindenféle szempontból.
Már éppen azon volt, hogy az ölébe vonja a lányt, immár teljesen felcsigázott büszkesége fölé, mikor az az átkozott telefon megszólalt. A szolgáló szinte tapinthatóan megkönnyebbülve húzódott félre, Vladimir pedig magasba szökő vérnyomással kapott az íróasztalán pihenő készülék felé.
Ha megint Russell az, esküszöm, nem állok jót magamért! – fogadkozott magában elszántan. Kissé lenyugodott, mikor meglátta, hogy belső számról hívják. Miroslav volt az, a Takarító egység vezetője.
– Igen?
– Uram! Meg van a lány. Most mérjük be Joco mobilját a pontos helymeghatározásért.
– Remek! Hozzátok haza minél előbb!
– Máris, Uram!
Amint megszakadt a vonal Vladimir benyomta a központ számát, majd mikor jelentkezett az ügyeletes belemorogta a készülékbe.
– Szóljatok Jovanának, hogy azonnal látni akarom. Jöjjön az irodába!
Dolga végeztével figyelmét újra a szobában tartózkodó riadt lányra koncentrálta.
Dodji vamo, malecka!* – utasította. Ő vonakodva tett pár lépést a vámpír felé, mikor felhangzott a kopogás, majd Jovana lépett be csendesen a helyiségbe.
A büdös francba! Várhatott volna még pár percet azzal az azonnallal...
– Hivatott, Uram?
– Elmehetsz, malecka! – intett az új lánynak, aki késlekedés nélkül el is menekült, majd Jovana felé fordult. – Igen. Készítsd elő Amelia szobáját. Persze, feltűnés nélkül. Nem akarom, hogy bárki megneszelje, hogy itt van. Megértetted?
– Igen!
– És, ha már itt vagy, tudni szeretném, mire jutottál a vendégünkkel. Sikerült a bizalmába férkőznöd?
A lány habozását látva Vladimirt kezdte környékezni az indulat.
– Ugye nem kell, hogy emlékeztesselek az egyességünkre?
Jovana halványan összerezzent, majd határozott hangon megszólalt.
– Természetesen nem, Uram! Señor Jose Manuel nem gyanakszik. Nagy befektetések vannak számára kilátásban, és szüksége van arra, hogy jó benyomást tegyen egy megfelelő házassággal, ezért sürgeti állítása szerint a frigyet.
A fejedelem tanulmányozta pár pillanatig a szolgálóját. Ez így túl egyszerű lenne, kell még itt, hogy legyen valami a háttérben. És ennek a kis libának kötelessége azt megtudni!
– Távozhatsz! – mondta, de mikor a lány elfordult még utána szólt. – Jovana, mondd csak, honnan is jöttél?
Ő megtorpant mozdulat közben és a földre szegezve tekintetét válaszolt.
– Rakovicáról,** Uram...
– Jól emlékszem, van egy húgod is, ugye?
– Igen – szűrte a fogai között a lány.
– Hány éves?
– Tizenhét.
– Ugyan általában csak egy utódot szoktam kérni a jobbágyaimtól szolgálatra, de lehet, veletek kivételt teszek. Esetleg őt is ide kellene hozatnom, hogy a segítségedre legyen, hisz láthatóan nem bírsz el egyedül a feladattal...
– Erre semmi szükség, megoldom! – vágta rá Jovana hirtelen. – Engedelmével, Uram – majd gyors iramban távozott.
Vladimir gonoszul felnevetett a csukott ajtóra bámulva. Talán tényleg ide kellene hozatnia a kis fruskát... Mindegy, ez jelenleg nem annyira égető. Biztos volt benne, hogy már a lehetőség is ösztönző módon hatott Jovanara. Most úgyis egyéb elintézni valója akadt. Felkelt a fotelból – amiben eddig terpeszkedett –, majd megigazította a kényelmetlenül feszülő nadrágját és ő is távozott az irodahelyiségből.
* Dodji vamo, malecka! – Gyere ide, kicsi!

** Rakovica – helység Szerbiában

2 megjegyzés:

Üdvözöllek...

Ez az oldal azért jött létre, hogy mindenki számára elérhetővé tegyem fantáziám "papírra vetett" végtermékeit, és azokkal ne csak magamat, de esetleg másokat is szórakoztassak, kikapcsoljak, elvarázsoljak. :D

18 éven felülieknek! Olvasás csak saját felelősségre! :)

MINDEN JOG FENNTARTVA!