A hűs fenyves árnyékába húzódva figyelte a
tisztáson önfeledten játszadozó fekete, fürtös hajú kislány és a farkaskölyök
kettősét. Mintha csak saját magát látta volna egy eszményi múltban.
A napsugarak melegen simogatták őket. Minden olyan
békés volt, megnyugtató. Még az oly ismerős karok is – amik hirtelen a semmiből
karolták át hátulról – biztonságot nyújtó érzéseket ébresztettek benne. A halk
mormogás a füle mögött jóleső borzongást váltott ki belőle.
Valamiért mégis úgy tűnt számára, hogy a szituáció
túl tökéletes. És, mintha igazolni akarta volna a sejtéseit, a látvány vibrálni
kezdett, eltűnt a meleg ölelés, a felhőtlen boldogság. Ameliát beszippantotta
valami mély, hideg és sötét. Fájdalom nyilallt a testébe, ordítás, csattanás,
sikítás, csikorgás hangjai úsztak felé a távolból. Aztán újabb képek villantak
fel a szeme előtt. Sár, eső, vér... Alek a földön kicsavarodott,
természetellenes testhelyzetben. Mozdulatlanul.
– Alek! – sikította. – Neee!
Kipattantak a szemei, automatikusan felült az ágyban,
majd ugyanabban a pillanatban vissza is hanyatlott. A feje lüktetve tiltakozott
a hirtelen mozdulat ellen, vállát mintha tüzes vassal szurkálták volna, gyomra
görcsösen kilökni készült a nem létező tartalmát.
– Nyugodjon meg, kisasszony! Már minden rendben,
biztonságban van. Itthon – szólt hozzá egy kedves hang, majd hűvös anyag simítását
érezte a bőrén.
Itthon.
Amelia keserűen nyelt egyet. Ez a hely soha nem
volt az igazi otthona, és most már nem is lesz. Ő Alekhez tartozik!
Szorító érzés hatalmasodott el a mellkasán,
miközben erősen összeszorított szemhéjakkal tűrte, hogy újra és újra áttöröljék
forró homlokát. Mindenképp ki akarta zárni az elméjéből a fájó valóságot, de a felbukkanó
emlékképek nem engedelmeskedtek az akaratának. Az utolsó együtt töltött perceik
minden pillanata élesen, mozifilmszerűen kezdtek pörögni lelki szemei előtt,
nem tehetett ellene semmit...
Alek váratlan hirtelenséggel mozdította el a kormányt,
hogy a következő pillanatban kegyetlen erővel csapódjanak bele egy fa vastag
törzsébe. Amelia először csak a hatalmas rántást érezte, amivel az öv
megakadályozta, hogy a lendülettől egyszerűen kirepüljön a szélvédőn. Csak
hosszú másodpercekkel később tudatosult benne a látvány, hogy egy vastag faág
gyakorlatilag átlyukasztotta az üveget az orra előtt. Pillantása végigsiklott a
göcsörtös, elvékonyodó felületen. És akkor ráeszmélt, hogy képtelen mozdulni.
Hitetlenkedve bámulta a vállába fúródó szilánkot, mintha csak nem is saját
magát látná. Aztán a fájdalom egyik pillanatról a másikra, lüktető izzásként
borította be a sérült testrészéből kiindulva. Reszkető kézzel nyúlt az ág után,
hogy kiszabadítsa magát, de a kín fokozódásával valahogy az ereje arányosan
csökkenni kezdett. Biztos volt benne, hogy ha most tükörbe nézne, még a mésznél
is fehérebb lenne a bőre. Tompán hallotta, ahogy Alek kiált valamit, talán hogy
meneküljön, de csupán az akaratereje nem volt elég hozzá, hogy válaszolni
tudjon. Szó szerint lemeredt.
Az eddig is ezerrel pörgő események ekkor még
magasabb fokozatba kapcsoltak. A farkas csatakiáltás kíséretében tört ki az
összeroncsolódott járműből, majd nagy hévvel megtámadta Ivant és Jocót. Amelia
úgy szemlélte az eseményeket, mint aki nincs is jelen. A fájdalom ködén
keresztül rimánkodott az égiekhez, hogy a társának ne essen baja.
Odakinn a három férfi ádáz, gonosz, szabályok
nélküli harcot vívott. Nem volt finomkodás vagy kegyelem az ütéseikben,
marásaikban. Testükről patakokban mosta le az eső a vért és sarat.
A testőrei erősek voltak, kíméletlenek, Amelia jól
tudta ezt, hisz ismerte őket időtlen idők óta, de Alek le fogja győzni őket. Az ő farkasa bárkit legyőz!
Ezzel a megnyugvással a szívében – bár az aggodalom
halványan még mindig ott pislákolt – hagyta, hogy Ian feltépje a SUV ajtaját és
kiszabadítsa fogságából.
– Ez most fájni fog – figyelmeztette a férfi,
mielőtt letörte volna az ágat, úgy hogy csak a vége maradt a lány vállában. Ennél is jobban?! Ameliát az ájulás
környékezte, de minden maradék erejével küzdött ellene.
– Alek... – motyogta erőtlenül.
– Nagyfiú már, tud vigyázni magára! Most az
elsődleges feladat téged elvinnem innen jó messzire – vágta rá határozottan
Ian, azzal felemelte a tehetetlen lányt és a motorjához cipelte.
Ameliának fogalma sem volt róla, hogyan fogják
kivitelezni a dolgot. Ketten egy keskeny ülésen, miközben ő majd összeesik és
faszilánk áll ki a testéből. Hát… a kapaszkodás nem biztos, hogy menni fog.
Fásultan nézett át megmentője széles válla felett,
hátha vethet még egy pillantást a társára, de a zuhogó esőtől vajmi keveset
látott. Csak a csata zajai jutottak el hozzájuk.
A motor meglepően szélesnek bizonyult. A benzintartály
egész jól alátámasztotta bágyadt törzsét, míg hátulról Ian tartotta szorosan.
– Remélem ezért Alek nem fog később megskalpolni...
– mormogta a farkas a füle mellett, majd ráhajolt a testére, szinte
összepréselte és indított. A hirtelen gázlökettől a járgány kifarolt, majd
imbolyogva indult meg.
Miközben elszáguldottak az időközben megszaporodott
küzdőfelek mellett, Ameliát sokként érte a felismerés, hogy a társát éppen a
földbe döngöli egy hordányi vérengző vámpír. Onnantól kezdve feladta a harcot
magában. Mi értelme lett volna?!
Ekkora túlerővel senki sem képes megbirkózni, legyen akár egy közönséges
halandó vagy hatalmas farkasok leendő vezetője...
Könnyei feltartóztathatatlanul csorogtak végig az
arcán. Alek, Alek, Alek... Zsongott a feje a neve ismételgetésétől. Mintha
azzal visszahozhatná őt, vagy újra egyek lehetnének. De csak a maró ürességet
kapta válaszul, ami elhatalmasodni készült a szíve körül.
Ezek fényében aztán zokszó nélkül tűrte, hogy az
utánuk vetődő vámpírkatonák levadásszák őket és Iant jól helyben hagyva
magukkal cipeljék. Gyenge volt, gyengévé vált abban a percben, hogy Alek... Nem, erre még gondolnia sem volna szabad!
Tompa kínjába egyre erőteljesebb beszélgetés
foszlányai hatoltak be.
– Még mindig tűzforró a teste, Uram. És a sebe sem
gyógyul rendesen, hiába adtam neki friss vért. Semmi sem változik napok óta. Ha
nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hihetnénk, hogy...
– Hallgass! Ki ne merd mondani azt a
szentségtörést! – rivallt rá a korábban alázatosan, halkan beszélő valakire – minden
bizonnyal az egyik szolgálóra – az erőtejes férfihang, ami kétséget kizáróan
csakis az apja lehetett. – Kifelé! Tűnj a szemem elől. Majd én ráncba szedem a
betegünket.
Annyi rosszindulattal ejtette ki az utolsó
szavakat, hogy Ameliát kellemetlen előérzet öntötte el.
Vajon
mire készülhet? – tette fel magában
a kérdést, miközben továbbra is alvást színlelt, bár agya már átkapcsolt a
teljesen éber állapotába. Nos, nem tellett sok időbe, míg megkapta a választ.
Apja erőteljesen megragadta a vállát, nem törődve a lehetőséggel, hogy
fájdalmat okozhat ezzel a lányának és őrülten megrázta.
– Ébredj, te büdös ribanc! Elszámolni valónk van!
Amelia nyögött kínjában, kinyíló szemei előtt színes
karikák kezdtek eszeveszett táncba.
– Hogy voltál képes ekkora árulásra?! – vonyította
a férfi magából teljesen kikelve, vérben úszó szemekkel tekintve le rá. Éppen
csak nem habzott a szája széle, mint egy veszett kutyának. – Egy korccsal...
Igaza volt a banyának. Te lettél a legnagyobb hiba, amit életemben elkövettem.
Ha visszamehetnék az időben, ott és akkor ölnélek meg, mikor még senki sem
tudott róla, hogy a világra jöttél!
Jose Manuel abban a pillanatban ragadta meg Jovana
karját, hogy a közeli falmélyedésbe rántsa, amint becsukódott Amelia
hálószobájának ajtaja a lány után.
– Mi van vele? Beszélj! – szűrte a fogai között.
Kifejezetten elege volt ebből a macska-egér játékból, amit érkezése óta
játszottak vele. Ha nem akarta volna annyira eltökélten a tervei
megvalósulását, már rég visszarendeli Isát és itt hagyja az egész szerencsétlen
társaságot. Soha eszébe nem jutott volna, hogy ekkora fejetlenség és széthúzás
uralkodik az európai vámpírok között. Kész csoda, hogy még egyszer sem tört ki
lázadás vagy belháború.
Talán ezért elismerést kellene éreznie Vladimir
iránt, amilyen leleményességgel képes csírájában elfojtani a próbálkozásokat és
leplezni a nyilvánvaló elégedetlenséget. És meg is tenné, ha képes lenne
bármiféle pozitív érzelemre a rohadék iránt.
Jovana közben dacosan kirántotta a kezét a
szorításból, általában szelíd – már-már kifejezéstelen – pillantása vad
szikrákat szórt.
– Nem vagyok holmi bábú, hogy ide-oda rángassanak.
A drágalátos menyasszonyod állapota változatlan.
Manuel már meg sem lepődött a dühös kirohanáson. A
jeges felszín alatt a lány igencsak tüzes természetet rejtegetett. Amióta pedig
sikerült közelebbről is megismerkedniük, Jovana nem fordított annyi energiát a
valós mentalitása elkendőzésére a társaságában. Még azt az állítást is meg
merte volna kockáztatni, hogy cseppnyi féltékenységet lehet kihallani a
szavaiból.
Szemtelen félmosollyal ajkán nyúlt a lány keze
után, majd a szájához emelte és apró csókot nyomott a halovány, selymes bőrre.
Aztán gondolt egyet és kidugva a nyelve hegyét meg is ízlelte őt. Az alig érzékelhető
remegés, ami végigfutott Jovana karján, elégedettséggel töltötte el. Fogalma
sem volt, hogyan tudja majd a lányt beleilleszteni a jövőbeni terveibe, de
abban biztos volt, hogy megcsinálja. Még azt sem érezte elég visszatartó
erőnek, hogy csupán csak ember. Alantas, táplálék...
– De morcos ma valaki – duruzsolta bele a finom
kacsóba. Újabb kézelrántás lett a jutalma. Szinte nevethetnékje támadt az egész
szituációtól, de végül lehűtötte magát. Elég volt az évődésből, most halálosan
komoly dolgok forognak kockán. Muszáj megtudnia mindent a legapróbb részletekig,
hogy eldönthesse, melyik figurával érdemes támadást indítania ebben a halálos
sakkjátszmában. – Mikor viszel be hozzá?
– Megőrültél? – fonta össze karjait Jovana maga előtt,
hangját egészen halkra véve. – Az Úr már így is gyanakszik, hogy nem vagyok egészen
lojális az irányába. Mindenek Ura, amilyen hangulatban van, egy óvatlan
pillanatban egyszerűen kivégez, mert nem szállítom a megfelelő mennyiségű
információt rólad. Hát még, ha a tudomására jut, hogy az ő akarata ellenére
találkoztál Ameliával! Neked még arról sem lenne szabad tudnod, hogy itt van!
– Akkor legalább azt áruld el...
– Nem! – tette bizalmasan mutatóujját Jovana a
vámpír ajkára, hogy megakadályozza a további követelőzést. – Nem itt, és nem
most. Később megkereslek! – majd távozott.
Manuel összeráncolt szemöldökkel, szorosan zárt
ajkakkal álldogált még jó ideig az üres folyosón. Meg kellett emésztenie, hogy
egy egyszerű szolgáló kikosarazta, faképnél hagyta, pimaszul beszélt vele és őt
mindez nem hogy bosszantotta volna, hanem egyenesen felvillanyozta.
Joco a féltékenységtől majd szétrobbanó fejjel
nézte rejtekéből Jovana és a nagyképű arisztokrata bizalmas susmorgását. Fel
nem foghatta, hogyan sikerült a piperkőc majmának kicsalogatni a lányt a közönyösség
csigaházából. Ő ettől csalódottabb már nem is igazán lehetett volna. Tizenöt év
távlatában nem tudott még egy mosolyt sem kicsikarni Jovana részéről, erre jön
ez az... örökös, és a lány szó
szerint kivirágzik.
Nem! Jovana az övé lesz! Száz százalékig biztossá
vált az elhatározása. Ha kell, akár erőszakkal is magával viszi. Nem azért
viselte el az utóbbi idők megpróbáltatásait, sőt Vladimirt meg a kényes lányát,
hogy a szökése küszöbén feladja a dolgot. Pedig az a mocskos farkas kis híján a
másvilágra küldte...
Számítottak rá – ő mindenképp –, hogy a korcs
teljes erejéből küzdeni fog, Jocot mégis meglepetésként érte a hév, amivel a
másik harcolt. Minden előnynek– értette ez alatt a számbeli fölényt, a váratlan
támadás erejét és a fogyó holdat – mellettük kellett volna, hogy legyen, mégsem
bírtak vele. Mikor harmadszor verte vissza együttes támadásukat, szó szerint
megcsonkolva Joco testét – leszakította a törött szárnyát – a vámpír arra a
következtetésre jutott, itt az ideje erősítést hívni.
A sárban dagonyázva – Ivan eközben is próbálta
legyűrni ellenfelét – nyúlt be a kabátja belső zsebébe, hogy előhalássza a
mobilját. Szerencsére ez a darab még amolyan strapabíró, békebeli jószág volt,
csak a kijelző sarka tört meg kicsit a harc hevében. Még a számok is egész jól
látszottak, mikor bepötyögte őket.
A Takarító Egység vezetője kötözködés nélkül
elfogadta az utasításait, és miután azok a mobil GPS-e alapján bemérték a
helyzetüket, már meg is érkezett a felmentő sereg. Talán ez volt az egyetlen
pozitívuma a melójuknak. Felhatalmazást kaptak, hogy szükség esetén mozgósítsanak,
akit csak szükséges, nem kérdőjelezte meg senki a szavukat. És végül tizenkét
jól képzett katonával csak sikerült legyűrni a farkas kutyát. Az élet már alig
pislogott benne, mikor a vámpírcsapat a két másik szökevénnyel visszatért
hozzájuk.
Joco és Ivan megtörten, fáradtan, de látható
elégedettséggel tekintettek le a lábaik elé kiterített két alakváltóra. A
melléjük lépő csapatvezető karjai közt Amelia hercegnő ájultan lógott.
– Mi legyen velük? Megöljük őket? Mégis csak a
korcsok hercege. Kitörhet a tényleges háború... – elmélkedett hangosan Joco.
Ivan sokáig nem válaszolt, a másik már azt hitte,
hogy nem is hallotta a szavait.
– Nem érdekel – vakkantotta egyszer csak a rangidős
vámpír. – Majd a főnök elintézi – és megragadta a védekezni képtelen Alek nyakát.
Karmai belemélyedtek a bőrébe, friss vérrel kenve össze a már így is mocskos
ujjait...
Joco undorodva hessegette el a kellemetlen
emlékeket. Ivan egy gusztustalan állat, nem vitás. Az volt mindig, az is marad
örökre. Még jó, hogy már nem kell sokáig elviselnie.
Jobb lesz, ha megy és elvégzi az utolsó simításokat
a tervén – döntötte el magában –, aztán Jovanával karöltve hátat fordítanak
Európának és vissza sem néznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése