2014. április 17., csütörtök

Rendkívüli kötelék - 2. fejezet



Második fejezet

Rádobta a sporttáskáját a vendégszoba makulátlanul megvetett, halványzöld takaróval fedett ágyára, majd odasétált a teraszajtóhoz és homlokát a hűvös üvegnek támasztva kibámult a belső udvarra, amit a szabálytalan formájú, kristálytiszta vizű medence uralt. Egyik oldalról gyönyörűen megépített és mesterien karbantartott sziklakert, míg a másikról kényelmes nyugágyak, napernyők, cserepes, nagylevelű díszpálmafák keretezték.
Ray egyre jobban kezdett kételkedni abban, hogy a Nagy Házba való visszaköltözés annyira jó ötlet lenne, mint ahogy azt még pár órával korábban képzelte.
Pedig az ügyvédtől való távozás, a lakásában való csomagolás, sőt a teljes idáig vezető út alatt meg volt róla győződve, hogy tökéletes megoldás lesz, mindenféle szempontból. A belváros és a klubja csak pár mérföldre volt az épülettől, Rosa minden bizonnyal ugyanúgy elkényeztetné, mint srác korában, mikor ténylegesen ott is lakott és nem mellékesen szemmel tarthatná Kate-et, ezzel eleget téve a kötelezettségeinek, mint gyám. És éppen ez volt az egészben a legveszélyesebb pont is. Szemmel tartani őt… Vagy ölelésbe vonni, addig csókolni, míg mindketten ki nem fulladnak, kihámozni az illedelmes gönceiből…
Mindezidáig azt hitte, hogy rég kinőtte a gyerekes rajongását Kate iránt, de úgy tűnik hatalmasat tévedett.
Már akkor, mikor az ügyvéd irodájában ültek, érezte a jól ismert, furcsa zsibogást, szikrázást, de mostani találkozójuk a hallban végleg bebizonyította, hogy az elmúlt idők ritkább látogatásai és a távolság ugyan tompították némileg a dolgot, de a kémia attól még igen is működött közöttük. Mert Ray remélte és rettegett tőle egyszerre, hogy Kate sem teljesen közömbös iránta. Nem lehet az, hisz akkor nem várta volna – szinte az arcára volt írva –, hogy megcsókolja. Ami éppen csak nem történt meg, ugyanis rettenetesen nagy erőfeszítésébe került, hogy végül csupán egy könnyed, arcra adott puszival üdvözölje.
Elszakította tekintetét a kinti panorámától, majd gondterhelt sóhaj kíséretében a hajába túrva visszafordult az ágy felé, leült a matrac szélére és a térdeire könyökölve arcát a kezébe rejtette.
Hogyan lesz képes türtőztetni magát két egész hónapig, hogy akár egy ujjal is hozzá nyúljon, mikor már az első napon majdnem elbukott?!
Hagyhatná a csudába a beköltözést, visszamenekülhetne a biztonságos – Kate nélküli – világába, amit felépített magának. Minden bizonnyal az lenne a legokosabb lépés. Nagylány ő már, tud vigyázni magára, de… Ááá, hülye teljesítési kényszer! Ha egyszer belevágott, nem adja fel, végig viszi az elképzeléseit. Valahogy…
Kopogtak, majd a mosolygós arcú Rosa lépett be a helyiségbe. Ray önkéntelenül is visszamosolygott az asszonyra. A mamája, Anne mellett ő volt a második legkedvesebb nőszemély a szívében. Leszámítva Kate-et, de ő egészen más tészta.
    Ray úrfi! Sikerül kényelmesen berendezkedned? – kérdezte, bár a férfi tisztában volt vele, hogy Rosa figyelmét, cseppet sem kerülte el a még mindig zárt csomag az ágyon, közvetlenül mellette.
    Hát persze! De hányszor kell, még megkérjelek, hogy csak egyszerűen Raynek hívj? Az úrfi olyan… – elfintorodott. – Tudod… Maradi.
Rosa csak mosolyogva legyintett, miközben elhaladt előtte, félrehúzta a függönyöket, hogy még több fény juthasson a szobába, majd precíz, gyors mozdulatokkal kipakolta Ray holmiját, neki még igazán tiltakozni sem maradt ideje.
    Egy óra múlva kész az étel. Az ebédlőben terítettem, kérlek, ne késs. A kedvenced lesz, marharagu.
    Honnan… – tudtad, hogy jövök? – kezdett bele a férfi a kérdésbe, de aztán inkább elharapta a mondatot. Rosa, az Rosa. Boszorkányos.
    Pihenj egyet addig! Szóltam édesanyádnak is, jönni fog hamarosan. Katie a könyvtárba vonult vissza.
Miután mindezt közölte, dolga végeztével távozott. Ray pedig azon kezdte törni a fejét, hogy az asszony szándékosan célzott-e arra, hogy merre találja Kate-et vagy sem. Mindegy. A teste önállósította magát, felpattant és megindult a földszint felé.

r

Olyan szépen sütött a nap, hogy Kate végül úgy határozott, hogy a könyvtárból kiköltözik a laptopjával együtt a teraszra. Hátha a friss levegő kitisztítja a fejét és képes lesz rákoncentrálni a beadandójára, aminek a határideje vészesen közeledett. Ray valahogy befészkelte magát a gondolatai közé – méghozzá meglepően makacsul – és még a tanulás iránti elkötelezettségét is veszélyeztette.
Teljesen össze volt zavarodva, hisz mindezidáig nem gondolt rá úgy, mint pasira – na, jó, talán néha, egy picit, mikor olvasás közben a könyv hősei rendre őrá hasonlítottak a képzeletében, haj és szemszíntől függetlenül –, mindig is az a kép élt benne, hogy egy férfibőrbe bújt kamasz, aki abban talál élvezetet, hogy macerálja valamiért. Amióta aztán úgy egy éve saját lakásba költözött, a lány fellélegezhetett. Már egész elszokott a folyton csipkelődő viszonyuktól, hisz legjobb esetben is csak ünnepnapokon és néha hétvégén futhattak össze.
Akkor megtörtént a baj, Bill váratlan szívrohamban meghalt, és Anne is elhagyta a Nagy Házat. Kate megértette az asszonyt, azt, hogy nem tudott tovább az a fedél alatt élni, ahol boldog éveket töltött együtt a férjével és minden rá emlékezteti. Neki sem volt könnyű, de szerette ezt az épületet, az otthonának tekintette. Így, ezzel párhuzamosan, mivel már Anne sem volt ott, az utóbbi hetekben még annyit sem találkozott Ray-jel, mint korábban.
Itt visszakanyarodtak a gondolatai a majdnem csókra. Vajon milyen lett volna, ha mégis megtörténik? Puha, édes és csábító? Vagy vad és birtokló?
Felsóhajtott kínjában.
És vajon mi változott meg hirtelen, amitől ennyire égetően fontossá vált, hogy ezt megtudja? Mitől vált Ray ennyire… Ennyire agyzsibbasztóan kívánatossá?!
Szerencsére nem kellett tovább töprengenie, mert halvány mosolyszerűséggel, és szomorkás arckifejezéssel megérkezett a nevelőanyja. Látszott rajta, hogy töretlenül a férje utáni bánat emészti, bár azért tett némi erőfeszítést, hogy ne nézzen ki úgy, mint aki teljesen elhagyta magát. Fakó szőke haját – ami valaha pont olyan árnyalatú lehetett, mint a fiáé – szoros kontyba fésülte, a szeme alatti karikákat és kipirosodott orrát némi alapozóval palástolta, öltözéke – egy fekete, ujjatlan, térd alá érő, a test vonalát finoman követő ruha és méretes fehér-fekete szalmakalap – visszafogott eleganciáról árulkodott.
    Szia, drágám! Mi újság? – üdvözölte, majd leült a Kate melletti nyugágyra.
    Szia, Anne! – válaszolt a lány. – Ha jól sejtem már értesültél róla, hogy Ray haza költözött. Mondd, miért utál engem ennyire? Egyfolytában azt lesi, hogy hol tehet nekem keresztbe!
    Katie! Nem utál téged… Rendes gyerek.
A lány megcsóválta a fejét.
    Ne haragudj, Anne, azért, amit mondtam… – szégyellte el magát. – Mégis csak a fiad. De pont ezért is vagy elfogult vele szemben.
Az asszony felé fordult, megragadta az egyik kezét és szomorú szemekkel kezdte tanulmányozni Kate arcát.
    Úgy szeretlek, mintha a saját lányom lennél, mégis azt kell mondanom, mindkettőtöknek kijárna egy kupán vágás, mert nem látjátok a fától az erdőt.
A lány szólásra nyitotta a száját, de Anne intésére végül csendben maradt.
    Bár, most mindannyian nehéz időszakot élünk meg, talán tényleg jobb lenne, ha nem kísértenénk a sorsot és elkerülnétek egymást a békesség kedvéért. Majd beszélek vele, rendben?
Alig, hogy befejezte a mondatott felbukkant Ray a semmiből és kedves puszival üdvözölve anyját ő is lehuppant közéjük.
    Szívem szép szerelmei… – vette fel a szokásos laza stílusát. – Mit kell velem megbeszélni?
Kate kényszert érzett rá, hogy elkezdje forgatni a szemeit, mint valami pubertáskorú csitri. A pasi tuti kihallgatta a beszélgetésüket, mert neveket nem említettek és máskülönben honnan tudhatná, hogy róla volt szó?!
    Most jut eszembe, hogy sürgősen mondanom kell valamit Rosának – vágta ki magát sután, és gyors iramban magára hagyta anyját és fiát. A nyüzsgő bogárhad a gyomrában, amit Ray megjelenése indukált, ettől függetlenül még percekig kínozta.

r

    –    Kisfiam! Nem lenne jobb mindenkinek, ha felhagynál végre ezzel az óvodás udvarlással és nyíltan elmondanád neki, mit érzel iránta? Ő sem közömbös irántad, bízz bennem, érzem – szegezte neki a dolgot az anyja, mihelyt Kate eltűnt a teraszajtó mögött.
Ray értetlen képet varázsolt magára, bár sejtette, hogy Annet nem lesz olyan könnyű megtéveszteni. Mégis csak az édesanyja.
    Fogalmam sincs, miről beszélsz… – közben persze képtelen volt a szemébe nézni.
    Raymond Valentine! Éppen engem akarsz madárnak nézni? Nem most jöttem le a falvédőről. Azt hiszed, nem venném észre, ha a fiam szerelmes?!
A férfi úgy érezte ismét aprócska kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre. Behúzta fülét-farkát, de azért kitartott az állítása mellett, még ha tényleg égbe kiáltó hazugság is volt.
    Tévedsz. Nem olyan rég voltam kivizsgáláson, nem találtak semmilyen fertőző nyavalyát.
    Nagyon vicces!
    Tényleg! Teljesen egészséges vagyok. Te viszont nagyon sápadtnak tűnsz. Mikor látott utoljára orvos?
Anne örömtelenül felnevetett, majd belekarolva a fiába, az épület felé kezdte húzni őt.
     Szép hárítás, drágám! De ne hidd, hogy ennyivel megúszhatod. Előbb-utóbb beszélned kell vele.
    Anya!
    Rendben. Gyerünk inkább enni. Rosa az ebédlőben terített – mondta szomorú hangon. A közös étkezés az ebédlőben, a hatalmas, tizenkét személyes asztalnál, körülvéve az ismerős bútorokkal, festményekkel, a fejük fölött lógó kristálycsillárral sosem lesz már ugyanaz Bill Galaway nélkül.
Ray lelkiismeret furdalással küszködve követte az asszonyt. Nem akarta bánta mindazok után, hogy elvesztette – mindannyian elvesztették – őt, de még nem készült fel a színvallásra. Nagyon nem! Amilyen komiszul eddig Kate-tel bánt, nagyon kicsinek saccolta annak az esélyét, hogy valaha is lesz köztük valami…
A legokosabb az lenne, ha elfelejtené a lányt végre. Igen, azt fogja tenni. És itt az alkalom – hisz gyakorlatilag együtt élnek –, hogy bebizonyítsa képes rá. Kiszeret Kate-ből, még ha a szíve darabkáira hullik is közben szét! Mert miféle beteg állat lenne képes elcsábítani a saját családtagját?!

2014. április 1., kedd

Renkívüli kötelék - 1. fejezet




Ahogy ígértem, amíg a Végzetes vonzalom utolsó fejezetei elkészülnek, íme a rendkívüli kötelék 1. fejezete. :)



Prológus
Kate

Céltalanul lézengett a szobában. Hol felkapta, hol lerakta csekélyke csomagját, attól függően, hogy közeledő vagy távolodó léptek zaját hallotta.
Olyan fáradtnak és összetörtnek érezte magát, mint még soha. A kórházi környezet csak fokozta a dolgot. Minden alkalommal, ha lecsukta a szemét lidércek gyötörték, bár ez éber állapotára is jellemzőnek volt mondható. Már maga a léte egy merő rémálomnak számított.
Nem egész negyvennyolc órája még élte a lázadó tinik gondtalan életét. Anyjával a szobájában uralkodó káoszról vitázott, míg apjával szoknyáinak méretén. Aztán beütött a ménkű.
Még mindig az orrában érezte az égett gumi és a vér szagának émelyítő keverékét. Fülében ott csenget a fék bántó csikorgásának, anyja sikításának és apja eszelős ordításának hangja, miközben tehetetlenül szemlélték, hogy egy több tonnás, rönkfákat szállító kamion egyenesen feléjük tart, és ők nem tehetnek semmit az ütközés elkerülése érdekében.
A szülei azonnal szörnyet haltak, ahogy a teherszállító beléjük csapódott. Az autójuk eleje felismerhetetlenül összeroncsolódott, mikor a súlyos jármű maga alá gyűrte a Chevrolet, és még vagy ötven métert sodorta, mire megállt.
Valami hihetetlen csoda folytán Kate-nek a hátsó ülésen szinte haja szála sem görbült. Egy-két horzsolás, a biztonsági öv nyoma a mellkasán keresztben és egy púp a homlokán – amit akkor szerzett, mikor az öv visszarántotta, a feje pedig oldalra csapódott és beverte az autó középső oszlopába – bizonyították csak, hogy balesetet szenvedett. És ettől szörnyű bűntudat kínozta. Míg őt, majdnem sértetlenül, könnyűszerrel kiemelték a roncsból, addig a szülei megkínzottan, élettelenül beszorultak egy fémkupacba. Neki sem kellett volna túlélnie!
Úgy érezte nem fogja kibírni a fájdalmat, ami az elvesztésükkel járt. Bármit megadott volna, hogy cserélhessen velük, vagy legalább csatlakozhasson hozzájuk…
Miközben a mentősök ellátták a sérüléseit, a tűzoltók elkezdték szétvágni a Chevrolet, hogy kiemelhessék a szülők maradványait. A hozzá is eljutó recsegő, szakadó, fémes hang, és az orrfacsaró szag hatására Kate végül feladta a küzdelmet az ájulás ellen.
Később jelenlegi állapotában, a kórházban tért magához. Mint kiderült csak enyhe agyrázkódást szenvedett. A szülei viszont nagyon is halottak voltak. Mindezt egy fáradt sofőr miatt, aki nem tartotta be a kötelező pihenőidőre vonatkozó szabályokat és elaludt a volánnál.
 Kate szemeit újfent csípős könnyek lepték el, ahogy eszébe jutott értelmetlen elmúlásuk. Ő pedig hirtelen egyedül maradt, elhagyatva és ettől a ténytől rettentő megijedt. Félt, sőt rettegett a jövőtől, attól, hogy nem lesz képes tizenöt éves fejjel megbirkózni az élet kihívásaival. A világa kifordult a sarkaiból, és Kate nem találta az útvesztőből a kiutat.
Most is, mikor Bill bácsira – apja testvérére – várt, hogy az hazavigye, összeszorult a gyomra. Mi lesz, ha nem fog megfelelni az elvárásoknak és eldobják, elfelejtik örökre?!
Míg ezen rágódott, megérkezett a nagybátyja. A szűkszavú, zavart üdvözlés és suta részvétnyilvánítás után szégyenlősen, lehorgasztott fejjel, táskáját szorongatva követte a férfit, hogy az elvigye az új otthonába, az új családjához…



Ray

Izgatottan túrt bele már így is kusza, szőke tincseibe. Pólóját húzogatta, hátha ettől rendezettebbnek tűnik majd a kinézete. Bill és az unokahúga bármelyik pillanatban megérkezhetnek.
Az igazság az, fogalma sem volt miért ilyen ideges, hisz nem az elnököt várták vagy ilyesmi, és már rég nem számított minden újtól berezelő tininek a maga tizenkilenc évével, de… Azért tartott kicsit tőle, hogy mit fog szólni a lány, ha majd találkoznak. Mégis csak Kate volt az „igazi” családtag, hisz ő a mamájával nem olyan rég költözött Billhez, miután kitartó udvarlás után az asszony beadta a derekát és feleségül ment a férfihoz.
Nos, az első találkozás – mikor a lépcsőfordulón toporogva, meglátta az ajtón belépni őt, visszatartott könnyektől csillogó szemmel – nem éppen úgy alakult, ahogy magában a dolgokat ezerféleképp elképzelte. Igazság szerint egyszerűen sokkot kapott. Egy értelmes gondolat nem maradt a fejében. Szinte még a köszönést is dadogva sikerült kipréselnie magából. Mutattak ugyan képeket neki korábban a lányról – tegyük hozzá nem voltak éppen frissek –, de azok nem tudták visszaadni a valóság varázsát.
Kate annyira szép volt és törékeny, hogy ettől Rayben azonnal feltámadt a vágy, hogy átölelje és megvigasztalja. Mindentől és mindenkitől meg akarta védeni.
    Á, Raymond! Jó, hogy itt vagy – szólt Bill megtörve a bűvöletet, ami letaglózta. – Ő itt Katie – mutatta be a lányt –, családunk legújabb tagja. Kérlek, mutasd meg neki a szobáját.
Raytől csak egy vérszegény bólintásra futotta, közben ő már meg is indult felfelé. Rövid, tépettre nyírt haja az arcába hullott, ahogy fejét lehajtva baktatott felfelé. A fiú sajnálta, hogy nem láthatja gyönyörű vonásait.
    Szia! – motyogta a lány, mikor mellé ért és várakozva feltekintett rá.
Ray összeszedte magát, legalább is megpróbálta. Hirtelen mozdulattal előrenyúlt és kikapta Kate kezéből a sporttáskát, amit ő eddig maga előtt szorongatott. Ahogy ujjaik összeértek, a fiú megkövült. Már-már látni vélte a kicsapó elektromos szikrát.
    Erre… – nyögte. Hangja még maga számára is felismerhetetlenül rekedt és kásás volt. Kínjában megköszörülte a torkát és előre tessékelte a lányt, bár ezt a tettét rögtön meg is bánta. Az orra előtt lágyan ringó csípő látványa – amire feszesen rátapadt a csőfarmer – körülbelül két másodperc alatt nyomta a vérnyomását az egekbe.
Aztán elszégyellte magát. Ebben a helyzetben egyáltalán nem volt illő nyálat csorgatni a lány után. Arról nem is beszélve, hogy csak tizenöt éves. Szinte még gyerek, egy fiatal felnőtt bőrébe rejtve. Meg ezentúl testvérek lesznek – még, ha nem is vérrokonok –, hogy nézne már ki, ha ráhajtana az újdonsült húgára?! Akármilyen dögös is…
Távol kell tartania magától, minden áron!
Rejtett, gyors mozdulattal megigazította kissé a kényelmetlenné vált nadrágját, aztán egy elharapott sóhaj kíséretében követte Kate-et az emeletre…




Első fejezet


Kate idegesen átvetette egyik kecses lábát a másikon. A sötétkék nadrágkosztüm megfeszült lemeredt végtagjain. Akár, ha karót nyelt volna. Önkéntelen előrehajolt ültében, és úgy bámult hitetlenkedve a vele szemben, az íróasztala mögött helyet foglaló idős ügyvédre.
    Most ugye viccel, Mr. Bloomberg?
A megszólított férfi arcára őszinte sajnálkozás ült ki.
    Nagyon sajnálom, Kathleen kisasszony, de a törvény betűjét figyelembe véve, Bill bácsikája így határozott. Az öröksége letétben marad, amíg be nem tölti a huszonegyedik életévét, és addig is felelős gyámot kell kijelölni ön mellé. Jelen esetben egy vérrokont, vagyis Mr. Ian Galawayt, illetve, mivel a nagybátyja élt a lehetőséggel, így az által javasolt személyt, Raymond Valentinet is választhatja.
    De hát két hónap múlva betöltöm…
Az ügyvéd keserves sóhajjal fújta ki a levegőt. Ő volt a Galaway család képviselője hivatalos ügyekben már hosszú évek óta, de még soha nem került ennyire kellemetlenül kényelmetlen helyzetbe emiatt.
    Sajnos csak ismételni tudom magam, kisasszony. Ez Bill Galaway végakarata, és teljességgel jogszerű. Maga még szerencsésnek is mondható, higgye el, mert van választási lehetősége. Sokaknak, ez nem adatik meg.
Az elhangzottak után, mind a négy jelen lévő, egy pillanatra csendes merengésbe süppedt. Végül a lány csalódottan dőlt hátra, miközben magában füstölgött. Persze, választhat… Melyik legyen? A jobbról, kissé távolabb, a kanapén ülő pénz- és kéjsóvár, vén kecske – akire rá sem kellett néznie, így is tudta, hogy kocsányon lógó szemeiben beteges vággyal bámulja, és már attól is kiverte a víz, hogy a közelében kellett lennie –, vagy a léhűtő, élvhajhász a baljáról?
Az egyik Bill legidősebb testvére volt, Kate kevésbé szeretett – és szerencsére ritkán látott – nagybácsikája, míg a másik az elhunyt mostohafia. És életének saját, külön bejáratos megkeserítője.
Ray, Bill bácsi szeretett feleségének első házasságából származó fia volt, de ez egyáltalán nem befolyásolta azt, hogy a nagybátyja imádta, mintha csak a sajátja lett volna. Akármit is csinált, képtelen volt csalódást okozni az öregnek, mivel Bill egyszerűen nem volt hajlandó meglátni a hibáit. Mindig is ő volt a tökéletes. Erre a gondolatra Kate önkéntelenül is végigmérte a fiatal férfit.
    Mi lesz cica, apuci nem ér rá egész nap. Válassz végre, és essünk túl rajta – küldött felé Ray egy magabiztosan kaján vigyort, egy sokatmondó kacsintás kíséretében.
Kate arca lángvörössé vált és azonnal elkapta a tekintetét sportos, mégis lezserül férfias székszomszédjáról. Kétségbeesetten fordult ismét az ügyvédhez.
    Hisz, ez képtelenség, ügyvéd úr. Tejhatalommal bírnak, majd az életem és a teljes vagyonom felett? Akár az utolsó centig elkölthetik, nem tehetek ellene semmit? Nincs valami olyan törvény, vagy jogszabály, vagy akármi, ami semmissé teheti ezt a kitételt?
Az ügyvéd, ha lehet még szenvedőbb arcot vágott.
    Kérem, kisasszony. Ne nehezítse meg a dolgokat. A végrendelet teljesen jogszerű és tiszta. Sajnálom. Az eljövendő két hónapban minden jogi és anyagi felelősséget ön felett Mr. Ian Galaway vagy Raymond fog képviselni.
A lány felpattant ültéből és űzött vadként jártatta tekintetét a férfiak között. Aztán végül megállapodott kényszerű választottján. A gyámján. Őrület.
Rendkívül férfias jelenség volt, jól karban tartott izomzattal, aranyszőke, kócos hajjal és égszínkék szemekkel. Angyali. Csak az a tiszta, ördögien huncut tekintetét ne ismerte volna már oly rég óta. Ez a tekintet pedig számára sosem jelentett túl sok jót…
    Nos, kisasszony? – tette fel újra a kérdést az ügyvéd. – Kit választ?
A lány keze ökölbe szorult, végül alig hallhatóan préselte ki a fogai között: – Raymond…
Erre a férfi is feltápászkodott, amolyan laza, hányaveti stílusban és kitárt karokkal fordult oda Kate felé.
    Egy üdvözlő csókot a papának?
    Fordulj fel! – kiáltott rá a lány felháborodottan, majd kiviharzott a helyiségből.

r

Egykedvűen szemlélte még pár pillanatig az ajtót, amit a dühösen elrohanó lány csapott be maga után, aztán visszafordult az ügyvédhez.
    Ezt megbeszéltük. Van még valami, Mr. Bloomberg?
    Egyelőre semmi, Ray! A napokban elkészítem a szükséges iratokat, hogy véglegesítsük a gyámságot és a feltételeit. Majd jelentkezem – válaszolta az ügyvéd.
    Rendben, akkor én is távozom. Viszontlátásra! – azzal sarkon fordult és megindult a kijárat felé. Már a kilincsen volt a keze, mikor az eddig teljes némaságba burkolózott Ian szavai megállították.
    Várj csak, fiacskám! Beszélni akarok veled!
Ray halántékán halványan lüktetni kezdett egy ér. Utálta, ha lefiacskámozták. Az már csak a hab volt a tortán, hogy nem kedvelte a férfit, aki ezt merészelte.
    Igen? – szűrte hát a fogai között.
    Majd útközben – tápászkodott fel amaz is, és követte őt az ajtóhoz. – Viszlát, Bloomberg! – vetette még oda foghegyről az ügyvédnek.
Ian Galaway nem volt egy túl magas férfi, és az idő vasfoga igencsak mély nyomokat hagyott a kinézetén, ettől függetlenül nem mondta volna senki kedves, öreg apókának. Inkább kiöregedet, de annál elszántabb ragadozónak.
Csendben tették meg az utat a liftig, majd mikor az megindult velük a földszint felé az idősebb férfi belevágott a mondókájába.
    Azt akarom, hogy utasítsd vissza a gyámságot – jelentette ki.
Ray számított valami ilyesmire, de ez a gyors, nyílt utasítás kissé meglepte.
    Miért is? – kérdezett vissza homlokráncolva, hasonló hangsúlyt megütve, mint a másik. Nem kötelező a jópofizás!
    Fogalmam sincs mi üthetett a testvérembe, mikor megjelölt téged gyámnak. Már semmi közöd a családhoz. A felügyeleti jog engem illett. Szállj ki a képből, kölyök!
Ray kénytelen volt nyelni egyet, mielőtt válaszolt, mert még olyat sikerült volna mondania, ami meghazudtolná jólneveltségét. Még, hogy kölyök!
    Ezt nem te döntöd el, öreg! – Ismerte ő is ezt a hangnemet. – Bill és Kate is engem választott. Nyeld inkább le a békát!
Ian feje kezdett lilásvörös árnyalatot felvenni, amitől szigorúan hátrafésült haja még fehérebbnek, még világítóbbnak tetszett.
Szerencsére a lift közben megállt, Ray pedig abban a pillanatban, ahogy nyílt az ajtó faképnél hagyta utastársát, azzal sem foglalkozva, hogy Ian dühösen kiabálja utána, hogy: „Ne hidd, hogy végeztünk, fiacskám! Megbánod te még ezt!
Semmi kedve nem volt tovább elviselni amaz fölényes viselkedését. Még a végén újabb olyan jelzőt akasztana a nyakába, mint a fiacskám vagy kölyök, ő meg erre véletlenül mégis megfeledkezne a jó modorról, és az idősebbekkel szembeni kötelező tiszteletről… Jobb nem feszegetni a határokat.
Különben is, van fontosabb dolga ettől. Kate – ugyan nem egészen önszántából – a gyámoltja lett. Itt az ideje kitalálni mit is kezdjen ezzel a váratlan, új fejleménnyel…

r

Kate egyenesen a könyvtárszoba felé vette az irányt, amint hazaért. Még a közben felbukkanó Rosanak is kurtán-furcsán válaszolt csak, mikor az elé sietett és jeges teával kínálta. Talán kicsit később, majd megkeresi és bocsánatot kér…
Szellemileg teljesen lefáradva rogyott bele a kényelmesre koptatott, bőr karos fotelba. Útközben, az ügyvédtől hazáig volt ideje lehiggadni kissé. A düh helyett, amit a végrendelet feltételeinek felolvasása váltott ki, most csupán elcsigázottságot érzett. Leghőbb vágya volt magára zárni az ajtót, megkeresni a legvastagabb romantikus könyvet, amije csak van, és beletemetkezni, hogy ne kelljen a valóság fájdalmával foglalkoznia. Mindig is a könyvtár volt a mentsvára, legalább is a szülei halála óta.
A felbukkanó emlékektől a szíve összeszorult. Még mindig érezte a hiányukat. És a lelkifurdalást is, mert ő életben maradt. Mostantól pedig a nagybátyja után keletkezett, fojtogató űrrel is meg kell küzdenie…
A családja tragédiája után nagyon sokáig szinte csak vegetált. Naphosszat a szobájában kuksolt fülhallgatóval a fülében és a fehér plafont bámulta. Egyedül akkor érintkezett a családdal – Bill-el, Anne-nel és Ray-jel –, ha az éhség már nagyon kínozta és kimozdulni kényszerült önkéntes börtönéből.
Egyébként mindenki – félelmeinek ellentmondva – nagyon kedvesen viselkedett vele. Talán Raynek voltak néha olyan beszólásai, amire felkapta kissé a fejét, de Anne általában csirájában fojtotta el a fia minden ilyen terű megnyilvánulását. Szó szerint vattába csavart hímes tojásként bántak vele. Csak idő kérdése volt, hogy a bomba robbanjon, ami hamarosan be is következett.
Kate szokás szerint a kaja utáni kényszer miatt kimerészkedett a szobájából és a konyha felé vette az irányt, mikor a nappali felől beszélgetés hangjai ütötték meg a fülét.
    Sajnos, nem dughatjuk a fejünket a homokba tovább, Bill! A lánynak segítségre van szüksége. Ebben az állapotban tönkreteszi magát és minket is…
Ez Anne volt. Hangjából csendes határozottság csengett ki.
    Igazad van… – válaszolta a férfi fáradt hangon. – De mit tehetnénk?
Kate el akart menekülni, nem akarta hallani a választ. Eldobják, elfelejtik… De a lábai mintha gyökeret eresztettek volna a lépcsőn. Nem mozdult.
    Talán egy pszichológus…
    Nem! – vágta rá Bill. – Az csak telenyomná mindenféle bogyóval és még inkább zombi válna belőle.
Zombi? – hökkent meg Kate. Ennyire elhagyta magát?
Lábai automatikusan indultak meg, vitték cél nélkül. Látása elhomályosult a kicsorduló könnycseppektől. Fogalma sem volt meddig bolyongott az óriási házban, mikor végül a könyvtárban kötött ki.
Rácsodálkozott a hatalmas mennyiségű könyvre, amik alatt a faltól-falig polcok már-már rogyadoztak. Eddig még nem járt itt, pedig legalább egy hónapja élt Billékkel.
Szórakozottan húzta végig ujjait a fafaragással díszített polcszegélyeken, majd a könyvgerinceken végül a kényelmesnek tűnő ülőgarnitúra bőrfelületén. Ezen kívül csak egy asztalka – teli mindenféle színes újságokkal – egy álló lámpa és némi szobanövény gazdagította a berendezést.
Gondolt egyet és elhelyezkedett a hívogató kanapén, kinyújtóztatta a lábait, bedugta az elmaradhatatlan füleseket és már azon volt elmerül a zenehallgatásban, mikor szeme megakadt az újságok közé keveredett könyvön. Kate kíváncsiságtól hajtva kezébe vette azt.
A borítója alapján eléggé elütött a szobában megtalálható klasszikusoktól, enciklopédia sorozatoktól és tudományos értekezésektől, ugyanis az egy romantikus írás volt, méghozzá Amanda Quick tollából. Minden bizonnyal Anne felejthette ott, mert Billről vagy Rayről nehezen tudta elképzelni, hogy ilyesmit a kezükbe vesznek.
Nos, ez volt az első találkozása a romantikus, szórakoztató irodalom varázslatos világával. Eredetileg ugyan csak bele akart lapozni, aztán egyik sor követte a másikat, majd ebből oldalak lettek, végül fejezetek. Egy ültő helyében befalta a szöveget, megfeledkezve magáról és minden másról. Pillanatok alatt beszippantotta a dolog.
Következő reggel forró kakaó és vajas croissant illatára ébredt a kanapén, Rosa kedves mosolyával körítve. Gyűrött volt és kissé zúgott a feje, de már hetek óta nem érezte ennyire jól magát.
Onnantól kezdve a dolgok fokozatosan javuló tendenciát kezdtek mutatni az életében. Megtalálta a tökéletes gyógymódot a bánatára…
Kopogtattak.
Kate felkapta fejét, próbálva visszaterelni a gondolatait a jelenbe.
    Igen? – szólt ki, amire Rosa jelent meg a nyíló ajtó mellett. Úgy tűnik kiszámíthatóvá vált az elmúlt években, a házvezetőnő is rögtön tudta hol kell keresnie.
    Katie! Megjött Ray úrfi. Csak azt szeretném tudni, melyik vendégszobába helyezzem el, mivel azt a szárnyat, ahol az ő régi szobája van, jelenleg felújítják, ugye.
Tessék?! Na, azt már nem!
Kate felpattant és gyors iramban indult a bejárat felé.
    Hagyd csak, majd én elintézem – mondta, miközben elszáguldott a meghökkent Rosa mellett. Még csak az hiányozna, hogy a gyámja beköltözzön a házba. Teljesen az őrületbe akarja kergetni?! Nem piszkálta még eleget?
Fúriaként robbant be az előtérbe és azonnal rátámadt az addig Juannal – a kertésszel és egyben Rosa férjével – kedélyesen beszélgető férfira.
    Mi folyik itt?
A két másik jelenlévő szinte egyszerre fordult felé. Míg az idősebb arcáról – ugyanúgy, mint a felesége esetében – döbbenetet lehetett leolvasni, addig a fiatalabbik teljes nyugalommal, sőt már-már ijesztő hidegvérrel nyugtázta a szívélyesnek semmiképp sem nevezhető fogadtatását. Éppen csak a szemén látszott, hogy alig várja az összecsapást és rettentően élvezi a helyzetet. És igen, Ray tényleg beköltözni készült. A lábánál ott árválkodott egy láthatóan jól megpakolt sporttáska.
    Szia, gyönyörűm! Megjöttem! – eresztett meg egy féloldalas mosolyt.
Kate nem is tudta hirtelen pofon vágja vagy megcsókolja-e. Megcsókolni?! Ez meg most, hogy jutott eszébe? – hökkent meg a saját reakcióján. Nagyon úgy fest, hogy elvette az eszét a gyász, mert amióta Ray megemlítette a dolgot az ügyvédnél neki időről időre bevillant a kép, ahogy megteszik. Úgy látszik, lassan ő is beállhat a Ray istenséget imádók sorába. Az pedig tuti a szomszédos államig kígyózik…
El kellett ismernie a férfi nem nézett ki rosszul. Koptatott, világos farmer, fehér póló, sportzakó, zilált hajzat, némi borosta. Messze az egyik legjobb pasi volt, akit csak valaha ismert. Bomlottak is a nők utána rendesen, de egyikük sem ismerte olyan jól, mint ő. Nem éltek vele egy fedél alatt évekig. Kibírhatatlan!
    Nem! – jelentette ki nyomatékkal a hangjában. Pillantásuk összekapcsolódott és néma csatát vívott. Nem szikrák, inkább villámok pattogtak körülöttük. Jóformán még azt sem vették észre, hogy a kertész csendesen, fejét csóválva magukra hagyta őket. Végül Kate volt az, aki elfordította a tekintetét.
    A régi lakosztályod nem használható, de a keleti szárnyban van néhány szabad vendégszoba. Találd fel magad! – mondta beletörődve a csatavesztésbe, és elfordult, hogy magára hagyja őt, mikor az megragadta a karját és magához rántotta. A lány egyensúlyát vesztve dőlt a kemény mellkasnak és feltekintett Ray arcába. Forróság áradt a férfi testéből, amitől Kate teljesen védtelennek érezte magát vele szemben, már-már meztelennek, pedig több rétegnyi anyag volt közöttük. Nos, a vékony blúza nyilvánvalóan nem egy páncélmellény… És akkor Ray lehajolt hozzá.
Úristen! Meg akarja csókolni! – villant be lemeredt agyába. Most mit tegyen?
    Ray… – motyogta, de azt már nem tudta kimondani, hogy mit művelsz. Szája bizsergett a várakozástól, akarta azt a csókot. Ami aztán mégsem történt meg. A férfi elmozdította a fejét és ajkai pillekönnyen értek az arcához.
    Én is örülök, hogy ismét látlak! – suttogta, Kate felhevült bőrét csiklandozva leheletével.

r

A kellemetlen csendet csak az evőeszközök csörömpölése törte meg, miközben Ian Galaway és családja – Margie a felesége és Sarah a lánya – az elszenesedett húscafatot próbálták vacsora gyanánt legyűrni. Az asszony sajnos nem volt egy konyhatündér – nem is csoda, hisz az elmúlt huszonöt évben volt ki elvégezze ezt a feladatot helyette – a lányt meg, amilyen kétbalkezes jobb inkább, ha a konyha közelébe sem engedik, mert még a végén nem csak a sült kozmál oda…
A férfi közben bosszúsan feladta a küzdelmet, ledobta a kést, villát és tömény undorral nézett végig az asztaltársaságán. A felesége agyonsminkelt, kitömött madárijesztőnek nézett ki a feltupírozott hajával és jó néhány számmal kisebb gönceiben, míg Sarah… nos, ő külön téma. Ijesztő!
A haját koromfeketére festette és teljesen lenyalta, ráadásul úgy nézett ki, mint aki hetek óta nem mosta meg. Ez mellett ruházatában, és minden egyébben is a sötét színeket, fém dolgokat részesítette előnyben. Kiköpött emós csitrinek tűnt, azzal a különbséggel, hogy bőven a húszas éveiben járt.
A legdühítőbb az egészben mégis az volt, hogy mindketten piócaként tapadtak rá, még ebben a lehetetlen helyzetben is. Sőt, amióta elvesztette a vagyonuk legnagyobb részét egy hibás ingatlanbefektetéssel, ha lehet még jobban kapaszkodtak belé. Szinte megfojtották.
Minden annyival egyszerűbb lett volna, ha Bill nem jelöl mást a gyámságra és így rá bízzák Kathleent és a vagyonát. A gyámválasztós dolog most igazán nem jött jól. És mindez mellett volt egy olyan rossz érzése, hogy azzal a Raymond gyerekkel is akadni fog még gond rendesen.
Ian majd szétrobbant a dühtől. Annak a suhancnak, annak a senkinek nem kellett még a kisujját sem mozdítania és mégis az ölébe hullott az a rengeteg pénz – amire bizony neki nagyobb szüksége lenne ám, égetően nagyobb –, na meg a lány is. Bezzeg ő, mint az elhunyt testvére és igazi Galaway majdhogynem semmit sem jussolt. Az a néhány százezer még a legsürgősebb kiadásaikra sem elég. 
Különben nem volt vak, látta hogyan nézett Ray Kathleenre, mikor azt hitte nem veszik észre. Pont úgy gusztálta hamvas, rugalmas, fiatal testét, mint aki szeretné felfalni…
Akkor is őt illetné minden – csapott Ian képzeletben egyet az asztalra –, a pénz és a lány. Igen… Már attól bűnös merevedése támad, ha csak eszébe jutott az unokahúga, hát, ha még fantáziálni kezdett arról, hogy legszívesebben miket csinálna vele, hogyan rontaná meg, döntené le az ártatlanság auráját, ami körüllengi.
Cseppet sem érdekelte, hogy az emberek szemében ez beteges vágyakozásnak tűnhet. Évek óta ácsingózott utána, ennél jobb alkalmat pedig keresve sem találna, hogy megszerezze végre, amit akar. Agytekervényei lázasan dolgoztak, keresve a megoldást a felmerült problémára. Mindenképp jogi úton kell lépnie, mivel ellenfele nem igazán mutatott hajlandóságot a visszalépésre. Találnia kell valamit, egy kiskaput, amivel gyorsított eljárásban, még a két hónap lejárta előtt megkaparinthatja az irányítást Kate vagyona felett. Vajon melyik ügyvéd barátja lehet a legelvetemültebb? – morfondírozott magában. Melyiket bízza meg azzal, hogy a kezére játssza, a lányt?!
Váratlan lendülettel tolta el magát az asztaltól, megtörölte a száját a szalvétával, majd a szinte érintetlen tányérjára dobta azt. Margie összerezzent az éles székcsikorgástól, Sarah továbbra is közönyösen révedt a semmibe a frufruja takarásából.
    El kell mennem – vetette oda nekik félvállról, bármiféle magyarázat nélkül, maga mögött hagyva a csendes belenyugvásba süppedt kettősüket és a vacsora romjait.

2014. március 19., szerda

Carly és Ben Valentin-napja



Valentin-nap ihlette szösszenet. :) 18+
Carly

Ültem a kovácsoltvas keretes, patchwork takaróval fedett ágyamon, és kínomban a sírás kerülgetett. Körülöttem ruha-tenger mindenhol. Egy kék kupac a tejeskávé árnyalatú padlószőnyegen, a szoba közepén, egy sötét színű halom az idegesen kalimpáló, fekete harisnyába bújtatott lábam mellett, több színes gönc a fejtámlára akasztva vagy a szekrényen lógva, egy vörös a párnára terítve.
Annyi lehetőség, és én képtelen vagyok rá, hogy válasszak. Kínos, avagy sem, de huszonnyolc éves fejjel még mindig parázok egy olyan hétköznapi „ünneptől”, mint a Valentin nap. Egyébként egyáltalán nem alaptalan a félelmem, mert tényleg nincs túl sok pozitív emlékem, ami hozzá fűződne.
Ott kezdődött, hogy a suliban Billy Gosling e napon, odaadó szerelme bizonyítékaként, telefirkálta a tornaterem falát a szeretlek Carly szavakkal, méghozzá égővörös betűkkel! Egy tizenkét éves, önbizalom hiányos kislánynak, amilyen én is voltam, és aki nem vágyott ilyenfajta rivaldafényre, ez felért egy teljes leégéssel. Emlékszem, legszívesebben elbujdokoltam volna a mosdóban, hogy soha többé ne dugjam ki az orrom onnan. Végül túléltem persze, a sulit is kijártam – igyekezve megszabadulni még az emlékétől is –, viszont, mikor kezdtem volna felengedni, ismét csak bebizonyosodott, hogy véletlenül sem nekem találták ki a szerelem ünnepét. Több ízben is szerencsétlenség ért az említett napon. Na, jó! Nem mindig pont akkor, de hellyel-közzel.
Először a bátyám, Mike esküvője előtti este – minő meglepetés, hogy a Valentint választották eme jeles esemény megtartására – lufi aggatás közben leestem a létráról és eltörtem a karom. Mit ne mondjak, elég szexi látványt nyújtottam másnap rózsaszín koszorúslány ruhában és csuklótól vállig kőkemény gipszben... A ruha felvételi procedúrát inkább már nem is ecsetelném. El lehet képzelni, milyen lehetett, ha egyszer tovább tartott elkészülnöm és több segítőre volt szükségem, mint magának a menyasszonynak...
Aztán következő évben, az akkor legjobb barátnőmnek hitt nőszemély az orrom előtt jött össze azzal a pasival, aki nekem tetszett, a Valentin-buli keretein belül, természetesen. És később merte nekem azt állítani, hogy igazából ő nem is akarta annyira, csak Patrick – a srác – erőltette a dolgot és nem tudott neki ellenállni. Hahh! Látszik, hogy nem egyféleképp gondolkodtunk a legjobb barát fogalmáról.
Majd, a pechsorozat úgy látszott megtörik, megismerkedtem Daviddel, és a boldogságtól már-már madarat lehetett volna fogatni velem. Míg végül pont ő volt az, aki végérvényesen betette nálam az ajtót. Akkor, feledve a fenntartásaimat, ezerrel készültem a nagy eseményre, frizura, smink, új fehérnemű, gyertyák és behűtött pezsgő... Őszintén szólva arra számítottam, hogy két évi járás – és fél év együttélés – után megkéri a kezemet...
Nos, meg is kért, csak nem feleségül, hanem, hogy költözzek el, mert elmondása szerint ő nem bírta tovább a színjátékot, amiben éltünk. Miféle színjátékot? – döbbentem le én. Erre hosszadalmas ecsetelésbe kezdett, hogy neki időre van szüksége, meg kell ismernie önmagát, blablabla... Hát, azóta nyíltan együtt él egy másik férfival! Ezek után, szerintem nem meglepő részemről az ódzkodás már a Valentin gondolatától is.
Végül, tavaly kora tavasszal berobbant az életembe Ben. Vagyis én az övébe, ha figyelembe vesszük a kávékilöttyintős akciómat, mikor is tönkretettem a kedvenc kabátját. Életemben nem voltam még ennyire boldog és szerelmes – még Davidbe sem, pedig feleségül készültem menni hozzá –, és nagyon félek tőle, hogy ez a szerelmesek napjának nevezett cirkusz tönkretesz mindent.
Persze próbáltam finoman – később direktebb módon – célozgatni rá, hogy nem kellene foglalkoznunk a dologgal, de ő mintha meg sem hallotta volna. Kénytelen-kelletlen bele kellett törődnöm az elkerülhetetlenbe, ha már nem tudtam elérni, hogy a legkevesebb felhajtással essünk túl rajta.
Jómagam apró ajándékkal készültem. Volt egy jól sikerült kép rólunk, ami még a nyár elején készült, közvetlenül az után, hogy féltékenységemben megmásztam a háza előtti nagy fát, lepottyantam onnan és megismerhettem a húgát, Alyssiát, akit korábban vetélytársnak könyveltem el. Nos, azt nagyítattam ki – mindketten boldogan, egymáshoz bújva mosolygunk rajta a kerti hintaágyon ejtőzve – és kereteztettem be. Remélem benne is kelt majd olyan jó érzéseket, ha rá néz, mint bennem.
Ben azért némileg szertartásosabban képzelte el a dolgokat, erre nagyon hamar rá kellett döbbenem. Rögtön reggel érkezett egy SMS tőle, amiben egyetlen szó volt csupán, SZERETLEK. Akkor, emlékszem, fülig ért a szám és titokban feléledt bennem a remény, hogy ennyivel megúszom a dolgot. Hát, nem. Fél órával később az érzés erőteljesen halványulni kezdett. Akkor érkezett a helyi virágüzlet futára egy akkora csokor vörös rózsával, hogy alig tudtam átkarolni. Majd menetrendszerűen a többi ilyenkor megszokott ajándék is megjött. Bonbon, szív formájú lufik, plüssmackó... Igazán kitett magáért a drága. Az egész megkoronázásaképp, utoljára egy nagyon giccses, csillogó, zenélő képeslapot kaptam, amiben Ben határozottan kijelentette – még véletlenül sem kérte –, hogy vele vacsorázom egy elegáns étteremben és nyolcra jön értem. Hála az égnek, mégsem fertőzte meg teljesen ez a cukormázas, szirupos izé!
Szerencsétlen kézbesítő biztos sült bolondnak nézett, mikor hisztériás röhögésben törtem ki a szeme láttára. Pedig egyébként egész normális vagyok, azt hiszem, leszámítva a mai napot, meg a Zöldszeművel ápolt kapcsolatomat. Bár be kell ismernem, Ben nem szokott okot adni a féltékenységre, legtöbbször a saját agyszüleményeim miatt kerülök bajba. Mint az az eset a fával és Alyssiával... Na, de nincs értelme ezen elmélkedni, hisz lassan itt a nyolc óra, ruhát még mindig nem választottam, erőlködve tartom vissza a könnyeimet, nehogy elkenjem a sminkem, és ráadásul a gyomrom mazsola nagyságúra zsugorodott az idegtől. Mert mi lesz, ha valami balul sül el, ha mégsem vagyok elég jó Bennek, ha szakítani akar?! Ugyan ebben az esetben eléggé irracionális, majdnem ízléstelen ötlet volt részéről ez a sok előkészület…
Állj le, Carly! Szedd össze magad! Nem lesz baj, csak képzelődsz! A fantáziád játszik veled –dühödtem be a saját hülyeségeim miatt. – Ruhát választasz, elkészülsz, és széles mosollyal fogod várni a szerelmedet! – parancsolok magamra, és határozottam szemrevételezem újra a ruhatáramat.
Csengetnek.
– A francba! – szitkozódom fennhangon. Ben itt van, én meg még csak fehérneműben parádézom.
Talán nyithatnék neki így ajtót – mélázok el egy pillanatra, huncut mosollyal a szám sarkában, de aztán meggondolom a dolgot. Mindent a maga idejében. Azzal megragadom a mellettem lévő vörös ruhát, és miközben megindulok ajtót nyitni, némi ügyetlenkedés árán magamra varázsolom.


Ben

Ideges vagyok, a tenyerem izzad, a rózsa szára a kezemben lehet eltörik, ha hamarosan nem nyit ajtót.
Tudom, hogy nagyot kockáztatok azzal, ha Carly komoly célozgatása ellenére – és a Mike-kal folytatott beszélgetés után – mégis megszervezem ezt a romantikus napot, de meg akarom neki mutatni, hogy igen is lehet a Valentin-nap szép, és nincs mitől tartania. Meggyőződésem, hogy a szerencsétlenségei is csak azért történtek meg, mert beszuggerálta magának a dolgot és szinte a rossz elé rohant, bizonyítandó az igazát.
Az ajtó hirtelen szélesre tárul, meleg, édes, friss parfümmel kevert fuvallat csap az arcomba. Kellemes érzés, így kinn álldogálva a hidegben.
Míg magamba szívom a hívogató illatot, az agyam végre felfogja a képet, amit a szemem már másodpercek óta közvetít a számára. Selymesen leomló haj, csillogó szemek, buja mosolyra húzódó ajkak, sokat sejtető, vörös ruha, fekete harisnyába bújtatott karcsú lábak, szexi magassarkú...
Carly látványa sóbálvánnyá változtat. Azon sem lepődnék meg, ha az állam a földet kezdené el verdesni. Gyönyörű ez a nő! Észveszejtő! Vajon mivel érdemeltem ki a kegyet, hogy a magaménak mondhatom?! És a legszebb az egészben, hogy neki fogalma sincs róla mekkora főnyeremény...
– Szia – szólalok meg sután. Az értelmes gondolatok az ajtónyitással párhuzamosan kiszálltak az agyamból.
– Szia – válaszol ő is ugyanolyan zavarban, közben fázósan megdörzsöli a ruha által csupaszon hagyott karját. Ettől észbe kapok és felé nyújtom a meggyötört szárú rózsát.
– Boldog Valentin-napot! – mondom és nagyjából ugyanolyan idiótának érzem magam, mint ahogy a mondat hangzott, de valamiért elvesztek az éterben a jól begyakorolt, szép szavak.
Ragyogó mosolyt villant rám, miközben átveszi a virágot, majd félrehúzódik.
– Gyere be, hozom a kabátomat, és indulhatunk.
Belépek a lakása szűk előszobájába és kicsukom magam mögött a februári hideget. A zakót nem ilyen időjárásra találták ki, de sehogy sem tudtam elképzelni, hogy pufi télikabátban vonuljak be a Marco's – a város legfelkapottabb olasz étterme – bejáratán egy elegáns tüneménnyel az oldalamon. Általában előnyben részesítem a lazább öltözéket, de most ki akartam tenni magamért. A zakó, ing, szövetnadrág kombináció mellé még egy nyakkendőt is tettem az autóba végszükség esetére, bár remélem, nem kényszerülök rá a viselésére.
Ahogy Carly ellép mellőlem, újra felkúszik az orromba parfümjének csiklandó illata. Vad gyümölcsorgiára emlékeztet, összefut a nyál a számban. Mielőtt meggondolhatnám mit is csinálok, megragadom a karját, magamhoz rántom és megízlelem a csókos ajkak nektárját, ami már érkezésem óta csábít.
Szája készségesen nyílik meg a roham alatt, teste engedékenyen hozzám simul, karjait a nyakam köré kulcsolja. Kezdek elveszni a puha, mámoros ölelésben, a vacsora gondolata egyre távolabbra sodródik az értelmem tengerén. Talán maradhatnánk itt inkább és lehámozhatnám róla ezt a bűnbe ejtő anyagdarabot, amit ruha címén visel... Már majdnem beadom a derekam a saját magam kreálta kifogásnak, mikor józanságom morzsáit összekotorva elszakadok Carlytól. Ha nem viszem végig az elképzeléseimet, a nőmet soha többé nem fogom tudni meggyőzni arról, hogy a Valentin-nap nem szerencsétlen. Mindketten szaggatottan vesszük a levegőt, miközben a homlokom az övének támasztom.
– Itt várlak – mondom, és bár továbbra sem akaródzik elengedni őt, mégis megteszem…

***

Néhány órával később, az étteremben ülve, a kellemesen eltöltött vacsora mellett azon töröm az agyam, egyáltalán hogyan sikerült eljutnunk baj nélkül idáig. Carly még közel egy év után is képes úgy bezsongatni pillanatok alatt, hogy rajta kívül se látok, se hallok. A testemben minden idegszál pattanásig feszült már, bizonyos testrészeim édes kínba meredve várják a megfelelő pillanatot a megkönnyebbülésre.
Ő viszont, láthatóan teljesen feloldódott, kipirult, mosolyog, csacskán fecseg – ez talán az elfogyasztott, két pohár vörösbor hatása lehet – és fogalma sincs róla, hogy minden mozdulatával, gesztusával egyre jobban és jobban felizgat.
Úgy döntöttem, miután a pincér felszolgálta a kávét is, hogy elérkezett az alkalom. Itt az idő, hogy átadjam az utolsó ajándékomat. Így hát megragadom a csésze mellett pihenő kezét és a lényegre térek. Essünk túl a nehezén.
– Gesztenyém… Khm… Én… Nem is tudom, hol kezdjem... Mondanom kell valamit...
Carly legnagyobb döbbenetemre hirtelen lemered, a mosoly leolvad ajkáról és kirántja a kezét a szorításból. Meg sem várja, hogy végigmondjam, amit elkezdtem, hátralöki a székét és esztelen tempóban, senkivel sem törődve maga körül, kiviharzik az étteremből. Mindeközben én teljes sokkban, a végsőkig lemeredve ülök a helyemen, kezem még mindig a levegőt markolja ott, ahol nemrég az ő keze volt és bambán bámulok utána. Az agyam képtelen az események feldolgozására. Mit rontottam el?! Eddig minden olyan szépen alakult...
Másodpercekkel később tudatosul bennem, hogy Carly kabát nélkül rohant ki a csípős éjszakába. Kapkodva keresem elő a tárcámat, némi pénzt dobok az asztalra és utána szaladok. Az utcán kétségbeesetten nézek körül, de nem látom őt. A gyér forgalom ellenére alig látni valamit a sűrűn szállingózó hótól.
– Carly! – kiáltok, de nincs válasz. Carly...
Lehorgasztom a fejem, erősen arra koncentrálva, hogy találjak valamit, akármit, ami a nyomára vezet. Felfokozott idegállapotomban nem érzem a hideget, ettől függetlenül tisztában vagyok vele, hogy az van. Nem érdekel!
Pillantásom lézerként pásztázza az utat. Nem tudom eldönteni, a mindent beterítő hó a segítségemre lesz vagy hátráltat csupán. És akkor felcsillan a remény. Meglátok tőlem jobbra egy kisebb, sötét kupacot. Egy cipő! – fedezem fel, mikor közelebb megyek. – Az ő cipője.
Magamhoz veszem és megindulok abba az irányba, amiről úgy vélem, talán arra mehetett. Egyedül a sötétben, lábbeli és kabát nélkül... Jaj, Gesztenyém! Miféle csavaros elmezavar tört rád megint?!


Carly

A könnyek feltartóztathatatlanul ömlenek a szememből, miközben bukdácsolva törtetek előre, konkrét cél nélkül. Menni, menni – zakatol a fejemben, csak el, minél távolabb tőle. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ismét megtörtént a dolog. Esküszöm, petíciót fogok beadni a Valentin-nap eltörlésére. Ez nem fair! Miért kell a felhők közül folyamatosan nagyot nyekkenve a földre zuhannom?!
Magam sem tudom, meddig botorkáltam így vagy, hogy egyáltalán hol is vagyok – talán a parkban a fák és sétányok kusza labirintusa alapján –, mikor belebotlok a magányosan álldogáló, hófedte padba. Mindaddig nem is éreztem mennyire kimerült vagyok, mennyire fázom, míg rá nem rogytam a kemény ülőfelületre.
Vacogva kuporodok össze apró galacsinná, hátha így jobb lesz. Ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha! Nem, mintha hatni tudnék már a saját cselekedeteimre. A testem fáradt, az elmém elzsibbadt. Ez itt a vég. Talán jobb is így, nem lennék képes elviselni még egy ilyen szakítást. Nem, Bennel nem... A legfélelmetesebb az egészben mégis az, hogy az agyam valamelyik távoli zugában, egy éles kis hangocska folyton arra próbál figyelmeztetni, hogy messze nem lehetek biztos a dologban, hisz esélyt sem adtam rá, hogy elmondja, mit akar. Na, ha eddig nem utált meg, majd most fog. Ugyan ki akarna egy ilyen Valentin-fóbiás, Zöldszemű-mániás, meggondolatlan libát, mint én?!
A depressziós hangulat teljesen eluralkodik felettem. Aludni szeretnék, lehunyni a szememet és elsüppedni a fájdalommentes némaságban.
Hirtelen valami puha és meleg terül el a hátamon, vállamon. Kábán pislogok – vagy inkább hunyorgok – fel és meglátom Ben aggódva fölém hajoló arcát.
– Hála az égnek, Carly! Megbolondultál? Szinte semmi ruhában rohangálsz a hóesésben? – kérdezi, de a hangja elmosódik. Az álom ólomsúlyokkal húzza le a szemhéjamat. Elalszom.
Következő tiszta pillanatom már valami melegben talál rám. Ez lenne a Mennyország? De aztán rájövök, hogy a saját hálószobámban vagyok, nyakig bebugyolálva legalább három takaróval és... És egy forró test simul a hátamnak. Ben!
Gyorsan felé fordulok – na, jó, nem is olyan gyorsan, inkább, mint egy reumás öregasszony – és tekintetem összekapcsolódik az övével. Aggodalom csillog benne és végtelen szeretet.
Hogy én mekkora egy marha vagyok! Hagytam, hogy a múlt rossz tapasztalatai felülkerekedjenek a józan eszemen.
– Ben... Én... Tiszta hülyét csináltam magamból, ugye? – kérdezem suttogva, a szégyentől lesütött szemmel.
– Gesztenyém – von magához, bőrünk összeér. Most tudatosul csak bennem, hogy fehérneműn kívül nem visel egyikünk sem mást. Nem bánom, így még közelebb érezhetem őt magamhoz. – Nem ez volt az évszázad ötlete, de megértelek. Tudtam, hogy ódzkodsz a Valentin-naptól, mégis erőltettem a dolgot. Sajnálom! – folytatta, miközben gyengéden simogatja a hajamat, arcomat, a vállam vonalát. Ettől, ha lehet, még hülyébbnek éreztem magam. Még ő kér bocsánatot, pedig én rohantam el, mint egy bekattant félnótás. Erős lelkiismeret furdalás mardos. Nem érdemlem meg, hogy ennyire jó és megértő legyen velem, önző módon mégis kapaszkodom belé. Ha eddig nem lettem volna tökéletesen biztos a dologban, most akkor is rájöttem volna mennyire szeretem. És ő is engem. Mi másért viselné el a néha rám törő elmebajt?!
– Szeretlek, Ben! – motyogom, miközben arcomat a mellkasára szorítom. A szíve egyenletesen, erősen dobog a fülem alatt. Hatalmas kísértést érzek, hogy ajkamat rászorítva a bőrére megkóstoljam őt.
Ben beletúr a hajamba és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Tekintete komoly, határozott.
– Te vagy az a nő, aki, ha az utca közepén, pucéran a feje tetejére is áll és úgy lejt hastáncot, akkor sem tud csalódást okozni nekem. Szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Talán nem a megfelelő módot választottam ahhoz, hogy ezt a tudtodra adjam... – mondja, aztán fészkelődik egy pillanatig, elfordul, az éjjeli szekrényről felvesz valamit, majd megragadja a kezemet és beleejti azt. Egy kulcsot, apró, piros, szív formájú kövekkel kirakott kulcstartóra fűzve. – Reménykedhetek benne, hogy megtisztelsz azzal, véglegesen beköltözöl, nem csak a szívembe, hanem a házamba is?
Pislogok párat, hol a tenyeremen pihenő kulcsra, hol Benre, aztán kitör belőlem a boldogság.
– Igen, igen, igen, igen... – ismételgetem a puszik között, amikkel beborítom az egész arcát. Végül ajkaink csókban forrnak össze és minden más elveszíti a jelentőségét.


Ben

Isten az égben! Carly beleegyezett, hogy hozzám költözik! El sem merem hinni.
Talán elmerengenék még a dolgon egy darabig, ujjongva, boldogan, csak gyengéd ölelésbe vonva őt, de a csókja erős csapásokat mér a koncentrációs képességemre és az elhatározásra, hogy megtartóztatom magam. Hisz nemrég még jéggé dermedve vacogott egy padra kucorodva!
Most azonban a teste forró – Lázas lenne?! –, finom ujjai céltudatosan barangolják be a vállamat, karjaimat, mellkasomat, hasamat... Nem hagy ki egyetlen pontot sem, amiről tudja, hogy érzékenyen reagálok rá. Határozottan lázasan viselkedik, de szerencsére nem a kezdődő betegség jeleként.
A testem önkéntelenül válaszol, izmaim megfeszülnek, vérem eszetlen száguldásba kezd, kezem tőlem függetlenül indul felfedezőútra az ő érzékeny pontjain. Mikor pillekönnyen hozzáér a legnemesebb testrészemhez, egész valómban megborzongok, vágy söpör végig rajtam.
– Ez őrültség! Abba kellene hagynunk, még mielőtt... Pihenésre van szükséged! – próbálom jobb belátásra bírni rekedtes hangon, bár szándékomra nyomban rá is cáfolok, hisz tenyerem közben rásimul a selymes fehérneműbe bújtatott keblére és gyengéden masszírozni kezdem. Képtelen vagyok megálljt parancsolni a testemnek, mintha az teljesen függetlenítette volna magát az agyamtól. Még közelebb fészkelődök hozzá, egyik lábamat átvetem az övén. Ebben a pillanatban, a világon a legjobban azt szeretném, ha egybeolvadnánk, és örökre ebben a boldogságos állapotban maradhatnánk...
Érzem a Carly testéből áradó hőt, parfümjének illata beburkol minket és az őrület határára sodor. Fogalmam sincs, meddig leszek képes még visszafogni magam.
– Kívánlak! – nyöszörög a számba, miközben az alsó ajkát harapdálom játékosan. Mellét a tenyeremnek, ölét a farkamnak feszíti. Kész! Elborul az agyam, az önmegtartóztatásom úgy illan el, mint pára az erős napsütésben.
Valószínűleg őt is elkapja a vágy hulláma, mert kiszabadítja magát a végtagjaink ölelkezéséből és fölém hajol, gyakorlatilag rám fekszik. A haja zilált, arca enyhén kipirult, szemeiben vágyakozás csillog, a levegő szaggatottan áramlik ki és be a tüdejéből. Imádnivaló!
Beletúrok a hajába, megmarkolom a tarkójánál fogva és lehúzom magamhoz, hogy ismét megcsókolhassam, miközben úgy irányítom a csípőjét, hogy végül várakozásteljesen meg-megránduló ágyékom fölé kerüljön. A gondolat, hogy csak két vékony anyagdarab választ el a beteljesüléstől majdhogynem a vesztemet okozza. Ő pedig, mintha sejtené a kínomat, még csábító mozgásba is kezd, hogy tovább gyötörjön.
– Gesztenyém... – nyögök fel, elengedve duzzadt ajkait. – Kikészítesz!
Carly felkuncog, majd lejjebb csúszik rajtam és ezúttal a szájával indul felfedezőútra a mellkasomon. Eljátszadozik a mellbimbóimmal, amitől azok kőkemény pontokká merevednek, a bőröm pedig lúdbőrözik. Majd, ahogy halad fokozatosan lefelé még azok az apró izmocskáim is megfeszülnek, amiknek a létezéséről eddig fogalmam sem volt.
Mikor lehelete megbirizgálja a pihéket a boxeralsóm korcánál, újabb önkéntelen nyögés hagyja el a számat. Igen, ó igen! – az anyag pedig lecsúszik rólam. Megemelem kissé az altestem, hogy könnyebben megszabadíthasson a feleslegessé vált ruhadarabtól. A farkam büszkén, tettre készen meredezik, csupán pár centire a szájától. Lélegzete simogatja az érzékeny húst. Annyira vágyom rá, hogy hozzám érjen, hogy az már őrjítő.
Párhuzamosan azzal, hogy ujjait rákulcsolja a farkam tövére, a makkom el is veszik a nedves, meleg, puha ajkak között. Sorozatos nyögési kényszer tör rám, behunyt szemhéjam mögött színes karikák táncolnak.
Akármennyire is imádom, mikor ezt műveli, tisztában vagyok vele, hogy jelenleg nem vagyok abban az állapotban, hogy sokáig bírjam a dolgot. Kétségbeesve húzom vissza a mellkasomra, miközben úgy mosolyog rám, mint aki tisztában van vele, hogy milyen reakciókat vált ki belőlem.
Na, megállj!
Megragadom a vállát és átfordulunk. Most én vagyok felül, lábaival átöleli a csipőmet.
Reszketve próbálom kikapcsolni a pánt nélküli, elöl nyitható melltartója csatját, de egy kézzel sehogy sem megy. Indulatosan emelkedem meg kissé, majd türelmetlenül ragadom meg az anyagot és egyszerűen eltépem. Mit képzel ez magáról, hogy akadályozni merészel a szabad érintésben?!
Carly sikkant egyet, de nem tiltakozik, én meg élvezettel vetem rá magam a buja halmokra. Annyira felpörögtem, hogy képtelen vagyok a lassú, gyengéd mozdulatokra, bár úgy veszem észre, Carly ezt cseppet sem bánja. Körmei ritmusosan, hol belemélyednek a vállamba, hol elengednek.
– Ben... – nyöszörög, teste vibrál a feszültségtől. Érzem, hogy nem hiányzik sok neki és a csúcsra jut. Vele akarok szárnyalni!
Elszakadok a bimbójától, amit mindeddig harapdáltam és szopogattam, megragadom a bugyija pántját és azt is a melltartó sorsára kárhoztatom. Nem lennék képes tovább várni, nekem most kell benne lennem. Egy fehérnemű sem állhat az utamba.
Kemény, gyors mozdulattal merülök el nedvektől síkos nőiességében. Igen, itt az én helyem!
Megragadom a lábát, a vállamra emelem, hogy még mélyebbre férkőzhessek a bensőjébe.
Vad, durva, kemény iramot diktálunk, ezt követeli meg a szükség. Mikor végül szinte egyszerre a csúcsra érünk, hangos kiáltással engedjük ki magunkból a felhalmozódott feszültséget.
Pilledten, izmaimban jóleső feszüléssel simulok hozzá. Kapkodva vesszük a levegőt mindketten, bőrünk izzadságtól fénylik.
Józanabbik énem hatására kitapogatom az egyik takarót és magunkra húzom. Ha valami csoda folytán nem betegszünk meg a korábbi hóesésben csatangolástól, akkor jó lenne elkerülni a dolgot most is. Carly mintha olvasna a gondolataim között, megszólal:
– Ez egy nagyon újfajta módszere lehet a megfázás gyógyításának, de azt hiszem, nem tiltakoznék egy újabb terápia ellen.
Belemosolygok a hajába, magamhoz szorítom.
– Ez a legfrissebb kutatási projekt, még tesztelés alatt áll – válaszolom, elfogadva a játékot, közben megfordul a karomban és a homlokát az államnak támasztja. Puszit nyomok az enyhén sós bőrfelületre, majd folytatom. – Sok-sok tesztre van szükség a megfelelő eredményekhez – azzal tenyeremet rásimítom az arcára. – Hmm, úgy érzem, még mindig tűzforró vagy – jelentem ki komolyságot mímelve –, talán itt volna az ideje egy újabb lázmérésnek...
Ő felnevet, majd válaszol.
– Igen, doktor úr! Fő az alaposság és a rendszeresség.
Utána várakozásteljesen csókra kínálja ajkait, és ki vagyok én, hogy ellenálljak neki?!
Földöntúli boldogságban merülünk el a vágy tengerében, újra és újra bebizonyítva a másiknak, hogy mennyire jó együtt, és mennyire szeretjük egymást.