–
Bassza meg, bassza meg, bassza meg... – szitkozódott Alek, miközben úgy nyomta
a gázpedált, hogy majd kilyukadt a SUV padlója. Jobbra-balra rángatta a
kormányt, hátha ezáltal sikerül egy időre kiiktatnia legalább az egyik rájuk
tapadó vérszívót. A feje felett karmok fúródtak keresztül a tetőn, hasították a
fémet, mintha gyenge papír lett volna. Közben elől itt-ott látott valamit a
betört üvegen keresztül, amit előreláthatóan, pillanatokon belül kitépnek majd
a helyéből. És ráadásnak még az eső is újra eleredt.
Oldalra
sandított Ameliára, aki sóbálványként, falfehéren bámult bele támadójuk arcába.
Bassza
meg! Ha csak fél órával hamarabb elindulnak... Ettől radikálisabb megoldást
kell találnia! – döntötte el.
Még
mielőtt végiggondolta volna mit is csinál valójában, a fák közé irányította az
autót. Hatalmas robajjal csapódtak egy vastag fatörzsnek, a motor gőzölve adta
meg magát, ágak fúródtak keresztül a szélvédő maradványain. De legalább a
piócákat lerázták!
A
két vámpír több méterre tőlük landolt az avarban, éppen nyögve tápászkodtak
fel. Testüket horzsolások, sebek és jó adag sár borította, az egyiknek a
szárnya törötten, bénán lógott a törzse mellett.
Alek
kifújta a levegőt. Megúszhatják! Meg kell úszniuk!
Nem
érzett komoly fájdalmat, csak az öv rántásától sajgott a mellkasa, meg a lábai
beszorultak a műszerfal alá. Könnyedén kiszabadulhat.
–
Kiszállás, malena! Fuss egyenesen Ianhoz és tűnjetek el innen, de nyomban!
Heves
tiltakozásra készült, de legalábbis némi reakcióra. Mivel semmiféle válasz nem
érkezett, hát dühös türelmetlenséggel fordult a párja felé. Már nyitotta a
száját, hogy mozgásra bírja a lányt, mielőtt a „megmentői” tényleg összeszedik
magukat annyira, hogy ismét akcióba lendüljenek, mikor felfogta a látványt, a
gyomra pedig görcsbe rándult.
Valamiért
úgy gondolta eddig, hogy ugyanúgy, mint neki, Ameliának sem eshetett baja. Tévedett.
A lányt a jobb vállánál fogva az egyik vastag, hegyes ág az üléstámlához
szögezte. Nyöszörögve mocorgott, miközben vérrel összekent, remegő kézzel próbálta
kihúzni azt a vállából.
Bassza
meg!
– hirtelen nem jutott Alek eszébe értelmesebb gondolat.
–
Ian! – ordította el magát, ahogy csak a torkán kifért, majd feltépte a
műszerfalat, hogy csapdába szorult lábait kiszabadítsa. Villámgyors
oldalpillantást követően kénytelen volt konstatálni, hogy a vámpírok végképp
magukhoz tértek az esésből és rajtaütésre készülnek. – Gyere ide haver és vidd
el őt innen! – azzal a „támadás a legjobb védekezés” stratégiáját alkalmazva, kirobbant
a szélvédőn és a piócákra vetette magát.
Ütötték-vágták
egymást, miközben csúszkáltak a nedves talajon. Csont reccsent, vér fröccsent.
Alek morogva tépett és rúgott, miközben néha-néha a háta mögé pislogott, hogy
szemmel tarthassa, mi is történik a párjával, bár éppen csak látott valamit. Az
eső annyira rákezdett, hogy még ott a fák alatt is összefüggő vízfüggönyt
képzett. Inkább érzékelte, mint biztosan tudta, hogy Ian kiemeli a sérült
Ameliát a SUV maradványaiból és a motorjához cipeli, hogy elvigye a helyszínről.
Okos
fiú, megértette a dolgot – dicsérte meg magában a másik alakváltót.
Csak kicsinálja ezt a két majmot itt, és ő is utánuk megy. Újult erővel vetette
magát a küzdelembe, teli tüdőből üvöltve.
Záporoztak
rá az ütések és az esőcseppek. Az arcába csordogáló véres mocsok egyáltalán nem
könnyítette meg a helyzetét, kénytelen volt elsősorban az ösztöneire
hagyatkozni. Hihetetlen módon, de a piócák sokkal szívósabbak bizonyultak, mint
gondolta. Nem mintha számított volna. Tüzelte az akarat, hogy legyőzve őket
újra Amelia mellett lehessen és a bosszúvágy, hogy elégtételt vehessen a
múltbeli sérelmeiért.
Már
kezdte nyeregben érezni magát, egyre kevesebb találat érte, még egyik
ellenfelét is sikerült leterítenie. Az fájdalmak közt fetrengett a földön,
mivel pár pillanattal korábban tőből tépte ki a szárnyát. Kettőből egy kihúzva…
Ekkor a semmiből földöntúli energiavibrálás borzolta fel tarkóján a
szőrszálakat. Valaki – vagy valakik – illanni készült.
Hogyan?
És mikor?
Egyszer
csak egy csapatnyi vámpírkatona jelent meg hirtelen az éjszakában és szimplán
letarolták. Esélye sem maradt a menekülésre vagy a visszavágóra. A vérében
száguldó adrenalin hatására egyelőre nem érezte a fájdalmat, amit a betört
orra, helyéből kiugrott vállízülete, tüdejébe fúródó bordái, a combjából kiálló
csontszilánk, természetellenes helyzetbe csavarodott bokája vagy a hatalmas
lyuk a hasfalán indokolt volna.
Miközben
eszeveszett sebességgel zuhant az eszméletvesztés fekete örvényébe, még
eljutott hozzá a motor visító hangja. Megkönnyebbülve adta meg magát a
sötétségnek. Legalább Ameliának és Iannak sikerült elmenekülnie...
Egy
rongy repült felé a nyíló ajtón keresztül, Isabel csak a jó reflexeinek
köszönhette, hogy nem találta arcon.
–
Töröld meg a cipődet. Ez a vacak eső tönkreteszi a szőnyeget!
A
lány szemét forgatva ült be az autóba, futtában megtörölve a cipőtalpait. Nem
kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjön, Nick Dimitrijevics – mindaz mellett, hogy
kétséget kizáróan az ellenséges csapatban játszott – egy végletekig
elviselhetetlen alak. Pimasz, nagyképű, igazi farok... Ennek ellenére a teste
meglátása szerint teljesen irracionális módon gerjedt rá, amit próbált egyszerűen
csak figyelmen kívül hagyni.
Egyelőre
még annak a felfogása sem sikerült teljesen, hogy képes volt belemászni egy
ilyen logikát nélkülöző társulásba. Minden bizonnyal áramszünet alá került az
agya egy pillanatra, mikor beleegyezett ebbe az őrültségbe. Bár az esővel
kapcsolatban igazat kellett, hogy adjon neki. Ő sem állhatta ezt a nedves,
szontyolodott időjárás. Nem is csoda, sokkal melegebb éghajlathoz volt szokva.
Igazi tősgyökeres dél-amerikainak számított, igaz, volt némi ír beütése. Ennek
köszönhette különleges hajszínét.
Persze
a származása néhanapján a természetén is kiütközött, hiába igyekezett palástolni
a professzionalizmus álarcával. Ebből kifolyólag jelen pillanatban szenvedélyes
utálatot érzett az eső, a hideg, és a küldetése iránt, de talán legfőképp
útitársát kívánta a pokolba. Ha a pasas továbbra is így folytatja, két megoldás
lehetséges. 1. felhívja Manuelt és közli vele, hogy kiszáll, majd golyót ereszt
Nick fejébe, vagy 2. előbb kilyuggatja az említett koponyát és utána adja fel a
keresést. Ez a pár száz mérföld, ami a hátuk mögött volt Nickkel, jobban
kifárasztotta, mintha egy egész farkas falkával kellett volna harcolnia
egyetlen szál kardot használva fegyverként. Mert bizony az uraságnak nem volt
ám mindegy, hogy melyik benzinkúton tankolnak, hol szerzik be a kávét vagy a
kaját... Azt a finnyás atyaúristenét
neki!
Néma
dühöngése közben eszébe jutott a csokis croissant, amit órákkal korábban
vásárolt magának, jobb híján, mivel zacskós vért egyelőre nem lehet csak úgy
levenni a polcról a boltban, a tartalék, amit bepakolt már rég elfogyott, Nickhez
akkor sem nyúlt volna, ha kényszerítik, az említett pedig egyik pihenőn sem
hagyott elég időt arra, hogy levadásszon egy embert vacsorára. Igen, a
croissant most tökéletes lesz, lecsillapítja némileg háborgó gyomrát és jól
telemorzsázhatja vele az útitársa drágalátós kocsiját.
Friss
elszántsággal kezdett kotorászni a lábánál lévő szatyorban, majd mikor ráakadt
arra, amit keresett, gonoszkás mosoly ült ki a szája sarkába. Nick talán
figyelhette a ténykedését, mert még elő sem varázsolta az élelmiszert a
csomagjából, máris támadásba lendült.
–
Eszedbe ne jusson! Ez egy Jaguar, nem holmi tanyasi tragacs. Tudod te, mennyibe
kerül az új kárpitozás?!
Mint
egy végszóra, Isa beleharapott a péksüteménybe, úgy téve, mintha valamiféle
mennyei mannát kóstolgatna éppen. Ez ugyan nem volt egészen így, mert a
croissant rágósnak bizonyult, szikkadtnak és a tölteléke inkább volt levegő,
mint csoki, de ezt semmi pénzért el nem árulta volna. Csak ette és ette, apró,
zsíros darabkák potyogtak mindenhova, ő pedig a szeme sarkából figyelte, mint
válik a farkas arca halványlilásból élénk bíborba.
Na, mindjárt robban a bomba! –
gondolta, magában mulatva. Már jó előre dörzsölte a tenyerét a kitörni készülő
vita miatt. Igen, talán volt némi mazochista hajlama… De mindenekfelett
színtiszta élvezetnek számított borsot törni ordas koma orra alá.
–
Azonnal hagyd abba, különben esküszöm, páros lábbal adom meg a kezdőlökést a
távozáshoz.
–
Nem én erőltettem, hogy együtt utazzunk... – válaszolt nemtörődöm stílusban
Isa, majd tüntetően harapott egy utolsót, visszadobta a szerencsétlen süti
maradványt a zacskóba, és kényelmesen lesepergette a nadrágjáról a morzsákat.
Természetesen a szőnyegre.
Vad
fújtatás és dühös morgás közepette, Nick végül kikelt magából.
–
Kicsi szúnyog, ne húzd az idegeimet,
mert megjárod – azzal egy kibiztosított Glockot nyomott a lány homlokának
nyomatékkép. – Jelenleg nem vagyok vicces kedvemben.
Isa
egy pillanatra sem maradt adósa a visszavágással.
–
Kutyuli-mutyuli vegyél vissza, mert még megrándul a kezem véletlen, aztán nem
sok esélyed marad rá, hogy vinnyogó utódokkal örvendeztess meg egy jobb sorsra
érdemes asszonykát – és a bomber dzseki takarásából előrántott Buckmaster kését
villámgyors mozdulattal döfte bele az ülésbe a farkas két lába kőzött. – Teszem
hozzá, eszemben sincs viccelni!
Őrült
indulatok szikrái pattogtak közöttük, mindketten nehezen vették a levegőt és
csak bámulták a másikat elszántan, kitartóan. Úgy tűnt, egyiküknek sem
akaródzik előbb engedni.
Talán
eljátszadoztak volna így még egy darabig, oda-vissza pattintgatva a magas
labdát, ha az autó rendszerére rácsatlakoztatott mobil nem kezd éles
csörömpölésbe. A sokadik csörgés után végül a lány szólalt meg.
–
Nem veszed fel? Lehet épp a Jobb-Sorsra-Érdemes keres. Talán fontos... – közben
egy milliméternyit sem mozdulva, kihívóan, pislantás nélkül fúrta tekintetét
továbbra is a férfi dühöt sugárzó szemeibe.
–
Minden bizonnyal – mormogta Nick a bajsza alatt. – Ha kérhetném... – mutatott a
kés felé a pisztolycsővel.
Mikor
Isa visszahúzta a fegyverét, ő is eltette a sajátját, elfordult tőle és a
morzsáitól, majd láthatóan nagy erőfeszítések árán a teljes figyelmét a
telefonra koncentrálta. A kijelzőn az Ian MacDarmit név villogott ezerrel.
–
Szia, haver! – szólt bele, közben is azon munkálkodva, hogy ráncba szedje
fortyogó indulatait. – Itt vagyunk nem messze a várostól. Mit tehetek érted?
–
Segíts! – hördült fel egy megtört, már-már felismerhetetlen hang a kihangosítón
keresztül.
–
Ian? – lett éber Nick egy szempillantás alatt. – Ian! Mi történt? Hol vagy
most?!
–
Vámpírok... Támadás... Alek... Az erdőben... Segíts... – a szavak egyre
halkabban jöttek, majd teljesen elhaltak.
–
Iaaan! – ordította Nick teljesen elsápadva, már cseppet sem törődve Isával. A
lány biztos volt benne, hogy a baj igazán komoly lehet, mert a férfi idegesen,
kímélet nélkül taposott a gázba, és majdnem tömegkarambolt okozott, ahogy a
pihenőhelyről nagy lendülettel rácsatlakozott az edinburgi bekötőútra. Mindezt tetézendő,
fittyet hányva a szabályokra, letépte a mobilt a kihangosítóról és telefonálni
kezdett.
–
Ha nem fészkelődnél annyit, biztos lehetsz benne, hogy hamarabb végeznénk –
dünnyögte Vladimir az előtte reszketve kuporgó szolgálólány több helyen is
megmart nyaki bőrébe. Fűszeres vérének illata jólesően birizgálta a szagló receptorait.
Új volt még a kicsike, nemrég érkezett az anyaországból, talán a nyelvet sem
ismerte még rendesen.
A
vámpír meglepődve tapasztalta, hogy a teste is kezd egyre élénkebben reagálni
rá, és nem csak a táplálék forrásának tekinti. Minden bizonnyal az újdonság
varázsa miatt alakult ki ez a vágy, de azért nem volt ellenére, hogy e téren is
kipróbálja őt. Imádta betörni a friss húst, mindenféle szempontból.
Már
éppen azon volt, hogy az ölébe vonja a lányt, immár teljesen felcsigázott
büszkesége fölé, mikor az az átkozott telefon megszólalt. A szolgáló szinte
tapinthatóan megkönnyebbülve húzódott félre, Vladimir pedig magasba szökő
vérnyomással kapott az íróasztalán pihenő készülék felé.
Ha megint Russell az,
esküszöm, nem állok jót magamért! – fogadkozott magában
elszántan. Kissé lenyugodott, mikor meglátta, hogy belső számról hívják.
Miroslav volt az, a Takarító egység vezetője.
–
Igen?
–
Uram! Meg van a lány. Most mérjük be Joco mobilját a pontos
helymeghatározásért.
–
Remek! Hozzátok haza minél előbb!
–
Máris, Uram!
Amint
megszakadt a vonal Vladimir benyomta a központ számát, majd mikor jelentkezett
az ügyeletes belemorogta a készülékbe.
–
Szóljatok Jovanának, hogy azonnal látni akarom. Jöjjön az irodába!
Dolga
végeztével figyelmét újra a szobában tartózkodó riadt lányra koncentrálta.
–
Dodji vamo, malecka!* – utasította. Ő vonakodva tett
pár lépést a vámpír felé, mikor felhangzott a kopogás, majd Jovana lépett be
csendesen a helyiségbe.
A büdös francba!
Várhatott volna még pár percet azzal az azonnallal...
–
Hivatott, Uram?
–
Elmehetsz, malecka! – intett az új lánynak, aki késlekedés nélkül el is
menekült, majd Jovana felé fordult. – Igen. Készítsd elő Amelia szobáját.
Persze, feltűnés nélkül. Nem akarom, hogy bárki megneszelje, hogy itt van.
Megértetted?
–
Igen!
–
És, ha már itt vagy, tudni szeretném, mire jutottál a vendégünkkel. Sikerült a
bizalmába férkőznöd?
A
lány habozását látva Vladimirt kezdte környékezni az indulat.
–
Ugye nem kell, hogy emlékeztesselek az egyességünkre?
Jovana
halványan összerezzent, majd határozott hangon megszólalt.
–
Természetesen nem, Uram! Señor Jose Manuel nem gyanakszik. Nagy befektetések vannak
számára kilátásban, és szüksége van arra, hogy jó benyomást tegyen egy
megfelelő házassággal, ezért sürgeti állítása szerint a frigyet.
A
fejedelem tanulmányozta pár pillanatig a szolgálóját. Ez így túl egyszerű
lenne, kell még itt, hogy legyen valami a háttérben. És ennek a kis libának kötelessége azt megtudni!
–
Távozhatsz! – mondta, de mikor a lány elfordult még utána szólt. – Jovana,
mondd csak, honnan is jöttél?
Ő
megtorpant mozdulat közben és a földre szegezve tekintetét válaszolt.
–
Rakovicáról,** Uram...
–
Jól emlékszem, van egy húgod is, ugye?
–
Igen – szűrte a fogai között a lány.
–
Hány éves?
–
Tizenhét.
–
Ugyan általában csak egy utódot szoktam kérni a jobbágyaimtól szolgálatra, de
lehet, veletek kivételt teszek. Esetleg őt is ide kellene hozatnom, hogy a
segítségedre legyen, hisz láthatóan nem bírsz el egyedül a feladattal...
–
Erre semmi szükség, megoldom! – vágta rá Jovana hirtelen. – Engedelmével, Uram –
majd gyors iramban távozott.
Vladimir
gonoszul felnevetett a csukott ajtóra bámulva. Talán tényleg ide kellene
hozatnia a kis fruskát... Mindegy, ez jelenleg nem annyira égető. Biztos volt
benne, hogy már a lehetőség is ösztönző módon hatott Jovanara. Most úgyis egyéb
elintézni valója akadt. Felkelt a fotelból – amiben eddig terpeszkedett –, majd
megigazította a kényelmetlenül feszülő nadrágját és ő is távozott az
irodahelyiségből.
*
Dodji vamo, malecka! – Gyere ide, kicsi!
**
Rakovica – helység Szerbiában
Még mindig imádom! És jöhet a kövi! :)
VálaszTörlés:)
VálaszTörlés