Végzetes vonzalom - 17. fejezet

A térdeit átölelve kuporgott, a koromsötét szoba legtávolabbi sarkába húzódva. Mindenki azt hitte róla, hogy egy kemény, magabiztos nő, aki lelkifurdalás nélkül végzi a feladatát. Csakhogy Isa tisztában volt a saját korlátaival, akadtak neki is gyenge pillanatai. Mint például most. Látszólag nem jelentett számára semmit, hogy megöljön valakit – főleg egy ellenségnek számító farkast –, de ez nem egészen volt így. Igenis rendelkezett szívvel ő is, és látta, tapasztalta, hogy azalakváltó falka nem olyan elvetemült, mint ahogy az Udvarban beállítják.

Ezért őrlődött magában, a sötétben, képtelenül az elhatározásra, hogy megtegye-e – mint, ahogy a José Manuel iránti lojalitása megköveteli – vagy hagyja futni Aleket, ahogy a lelkiismerete diktálja. Az elmúlt néhány napban több szeretetet és összetartást látott ebben a családban, mint egész eddigi élete folyamán az Udvarban összesen. A vámpírok sosem mutatják ki ennyire az érzéseiket, már, ha van nekik egyáltalán. Az empátiáról minden bizonnyal még hírből sem hallottak.

Isa ilyenkor tudta áldani – vagy átkozni, ahogy vesszük – a származását, mert nem képes igazi, hidegvérű vámpír lenni. Azt a bizonyos boszorkány vért, amit szégyellnie illett volna, és ami időről-időre súlyos dilemma elé állította őt.

Itt volt mindjárt Nick ügye. Idegesítette a pasas, utálta, hogy olyan, mint valami fennhéjázó őstulok, mégis majd elolvadt, mikor megcsókolta. Az ajkai azóta is kitartóan bizseregtek.

A gondolatra önkéntelen megdörzsölte az említett testrészt, nem mintha ez a mozdulat bármin is változtatott volna. Nem is értette, egyáltalán honnan szedett össze annyi józanságot, hogy a pisztolyt felhasználva, gátat szabjon ajkaik őrült orgiájának. Egy hajszálon múlott csak, hogy eszét vesztve nem vetette oda magát a kutyának, a világ minden zavaró tényezőjét és logikáját sutba dobva...

Öt napja „ápolgatták” az Isa főzete segítségével kiütött Aleket, és a lány kezdte elveszíteni a türelmét. Elég volt a finomkodásból – határozta el –többet nem kap. A farkas teste láthatóan is rendbe jött, talán csak gyenge lesz, ha felébred. Nick – istenadta tehetséggel – pont beletrafált a gondolatai menetirányába, mikor halkan megszólalt.

– Kell még abból a gusztustalan trutyiból, kezd magához térni.

Isa gyanakodva pislantott felé, azon morfondírozva, hogy ahapsinak talán mégis van gondolatolvasó képessége, minden tiltakozása dacára.

– Nem.

Nick erre felé kapta a fejét, kezével úgy megszorítva a fotel kartámláját, hogy az anyag a nem várt nyomástól recsegve szakadt be. Észre sem vette. Szemeiben felizzott a kitörni készülő indulat. A lány már korábban is tapasztalta, hogy a „társa” nagyon-nagyon rosszul viselte, ha ellentmondtak neki. Egy szemvillanásnyit elmerengett azon, hogy vajon ez családi vonás-e náluk, mert Alek szintén, eszméletlen állapota dacára igencsak erőszakos természetűnek tűnt. A főzet erős nyugtató hatásától függetlenül gyakran morgott, vicsorgott, sőt, még vagdalkozott is. Egyszer kénytelenek voltak visszatenni őt az ágyra, mert a nagy mocorgásában leesett.

– Hogy mondtad?

Isa felsóhajtott kínjában. A fene essen bele, ő nem erre szerződött!

– Nincs rá többé szüksége, holnapra szemernyi baja sem lesz.

– Ezt majd én eldöntöm, az én testvérem!

A lányt kezdte kerülgetni a harag. Azt a fafejű kutyáját...

– Én vagyok az, aki ért hozzá. Nem kell neki több – azzal felpattant ültéből és úgy döntött, ideje ránézni a másik betegére, Ianre. Ő már alapból jobb állapotban került haza, de Isa – mindamellett, hogy vámpír létére, természetellenes módon Alekon segíteni vágyott – valamiért  késztetést érzett, hogy a másik sebesült alakváltót is teljesen meggyógyítsa.

A telefonja pont ezt a szerencsétlen pillanatot választotta a megcsörrenésre. Eljött az oly nagyon halogatott jelentéstétel ideje... Isa idegesen bámulta a kijelzőt, legszívesebben fel sem vette volna, amit természetesen nem tehetett meg. A főnök nem díjazná.

– Igen? – szólt bele a készülékbe némi torokköszörülés után, ami a hirtelen keletkezett csomót hivatott eltűntetni onnan, minden igyekezetét bevetve, hogy kikerüljön a nagyon is éberré vált farkas hallótávolságából.

– Nem hívtál! – jött a szemrehányás a túloldalról. Nos, Manuel sosem volt az a kertelős fajta. Isa válaszra nyitotta a száját, de belefojtották a szót. – Mindegy! Azt akarom, hogy végezz a korccsal. Nem kockáztathatom meg, hogy a jövőben akár véletlenül is bekavarjon a terveimbe.

– Főnök, én ezt... – próbált volna a lány valami elfogadható kifogásfélét kisajtolni magából, sikertelenül. Manuel nem fogadta el az ellenvetést.

– Ha végeztél, jelentkezz! – és a vámpír bontotta a vonalat, Isának pislantani sem maradt ideje, nem, hogy érvelni.

Kényszeredetten szorította össze az állkapcsát, gyors oldalpillantást vetve Nick felé. Francba! Az arckifejezéséből ítélve, nem volt elég a távolság közöttük, a férfi végighallgatta a kurta telefonbeszélgetést.

Talán gyáva dolog a menekülés, de Isa valamiért mégis úgy érezte, pont azt kell tennie. Most azonnal! Az ajtó már csak pár lépésre volt, mikor Nick keményen megragadta a karját és vicsorogva bámult bele az arcába.

– Mi volt ez? – sziszegte.

A lány felháborodva szabadította ki magát, és megfeledkezve korábbi menekülési szándékáról, indulatosan vágott vissza.

– Nem tartozom egy kutyának sem magyarázatta, de legfőképp neked nem. Nincs közünk egymáshoz. Milyen alapon kérsz rajtam, számon bármit is? Kinek képzeled te magad?!

Orruk már majdnem teljesen összeért, úgy fújtattak egymás tekintetét el nem engedve, mikor Nick „Egy idiótának!” felkiáltással – bár Isa ebben nem volt egészen biztos, hogy elhangzott – újra megragadta, a testéhez szorította és a lehető legmegdöbbentőbb dolgot művelte, amit soha, de soha nem gondolt volna. Megcsókolta. Mindenféle gyengédség vagy csábítás nélkül. A mozdulat inkább volt büntetés, nyers vágy, tehetetlen szükség, a vámpír mégsem tiltakozott. Benne is ugyanúgy lángolt a tiltott tűz. Akarta a férfit.

Mindenek Ura, de még mennyire!

Szédült és lebegett az érzékeit ért vad támadástól, nyelve bátran, kétség nélkül nyomult előre, fedezte fel a farkas összetéveszthetetlenül fűszeres aromáját...

Isa ritmikusan verte a fejét a saját térdébe, hátha attól elmúlik a nyomás a két szeme közötti területen, vagy csak simán sikerül kiűznie a fejéből ezeket a bűnösen izgató gondolatokat.

Tényleg nem is sejtette, honnan jött a sugallat, hogy megszakítsa akkor a csókot, de most csalódottan és hálásan gondolt rá egyszerre, akármennyire is ellentmondásos ez az egész. Ki kell törölnie Nicket az elméjéből és kizárólag csak a feladatára összpontosítania. Meg kell ölnie a farkast, akinek mindezidáig az életéért küzdött.

Keserűen felnevetett. Ez az ő formája.

Halk kopogtatásra kapta fel a fejét. Még a lélegzetét is visszatartotta, hátha elmegy az illető. Nem volt olyan állapotban, hogy vendéget fogadjon.

Csend.

Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, erre a kilincs lassan megmozdult. Isa ösztönösen kapta elő a pisztolyát és egy szemvillanás alatt termett az ajtónál, hogy a következő pillanatban fáradtan engedje le azt. Kéretlen betolakodója szokás szerint nem volt más, mint Nikola Dimitrijevics.

– Mit akarsz még tőlem? – kérdezte tompán. Szemernyi vágyat nem érzett – nem akart érezni – egy újabb összecsapásra.

– Szívességet kérni jöttem...

A szavak olyan halkan, annyira fojtottan jutottak el a lányhoz, hogy az csodálkozva fordult a férfi felé, és próbált rájönni, hogy tényleg elhangzottak-e vagy csak a füle csengett.

– Tessék?!

– Kellene... Egy... Szívesség... – morogta tagoltan Nick, valamivel hangosabban. – Mondd azt Manuelnek, hogy Alek meghalt. Szükségünk van pár napra, hogy felkészüljünk és elhozhassuk Ameliát. Utána… Megkaphatsz bármit, amit akarsz!

Isa csak pislogni tudott az ajánlatán.

– Miért? – mást nem sikerült kinyögnie.

– Mert a testvérem szereti azt a nőt. Megérdemel egy esélyt, hogy megküzdjön érte.

– Tudod ugye, hogy ezzel a saját életemet is kockáztatnám, ha megtenném?

– Tudom, hogy a fene enné meg. Még egyszer mondom, bármit kérhetsz cserébe kicsi szúnyog, akármit.

– A szavadat adod, ordas?

– A szavamat adom – nyögte ki Nick, mint akinek érzéstelenítés nélkül a fogát húzzák éppen.

– Rendben, meggondolom még az ajánlatodat – vetette oda Isa hátat fordítva a férfinak, bár már meghozta a döntést. Tisztában volt vele, hogy a halállal incselkedik, de úgy határozott, megkíméli Aleket.

Nick csendesen, ahogy jött, úgy távozott. Becsukta maga mögött az ajtót – és ezzel a folyosóról beszűrődő fényt kizárta –, amivel újra sötétséget borított a szobával együtt Isára is.

 

Amelia a kín és féktelen öröm határán imbolygott. Néha erre, néha arra billent a mérleg nyelve, és ezáltal a kedélyállapota. Egyfelől emésztette az aggodalom, mert az égvilágon semmit nem tudott kideríteni Alekról, él-e egyáltalán vagy már meghalt – még természet adta ösztöne is cserbenhagyta, nem súgott a számára semmit –, másrészről határtalan boldogság töltötte el. Terhes volt, ez biztos. Nem számított rá, hogy rögtön az első kötelékben együtt töltött alkalommal megfogan – mert a természetfelettiek között csak úgy volt a dolog lehetséges –, de megtörtént. Legalább is a tünetei egyértelműen arra utaltak.

Ez náluk nem egészen úgy működött, mit az embereknél. Először is nem kellett vér- illetve vizeletvizsgálat vagy huzamosabb idő, hogy megbizonyosodhassanak a fogantatás tényéről. A természetfeletti lények már akár egy-két nap után tudták a dolgot, leolvasták a jellegzetes, csak a saját fajukra jellemző, terhességre utaló jeleket.

A vámpíroknál itt volt pl. a fokozott gyengeség – nem összetévesztendő a kiéheztetés általi erőtlenséggel, mert ez attól sokkal intenzívebb –, ezáltal a gyakori ájulás, sőt eszméletvesztés, a táplálék utáni kényszeres, már-már kontrollálhatatlan vágy. Szegény Jovanát is nem egyszer, akaratán kívül megtámadta, ha véletlen késett a vérátömlesztéssel. Ezért volt annyira fontos, ilyenkor a várandós nősténynek, hogy a párja mellett legyen. A természetfeletti vér erősebb volt, tovább kitartott. És végső soron a legdrasztikusabb jel akkor bukkant fel, ha valami oknál fogva megsérültek. Mivel a magzat a lehető legtöbbet elvonta az anyjától, annak szervezete képtelen volt a gyors regenerációra. Az ő válla is néhány nap helyett közel egy hétig gyógyult. Ha Jovana nem lett volna olyan kitartó, és nem kap rendszeresen utánpótlást infúzió formájában, biztos, hogy nem éli túl a dolgot. Végső esetben a láz gyűrte volna le. Az előző mellett, talán ez volt a másik igen feltűnő bizonyítéka a várandósságának. Csak és kizárólag terhes vámpíroknál fordult eddig még elő ilyen tünet.

Míg ezen járt az agya, lábai automatikusan vitték előre, spártázott a szobájában oda-vissza, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Igazából, tényleg ez a helyzet állt fenn. Jovanán és az apján kívül más nem járt nála, az ajtó pedig folyamatosan kulcsra lett zárva. Ez még nem okozott volna komolyabb gondot, de a bűbáj és a riasztórendszer, amit felszereltek, annál inkább. Vladimir is haladt a korral...

A férfi korábbi eszelős kirohanása után, mikor leordította a bódult Amelia fejét, majd fújtatva távozott, a lány egyre kevésbé érezte úgy, hogy bármiféle tisztelettel vagy hűséggel tartozik neki. Nem értette és valószínűleg soha nem fogja felfogni Vladimir cselekedeteinek mozgatórugóját, de már nem is akarta. Végérvényesen elszakadt az a hajszálvékony szál, ami mindeddig hozzá kötötte.

Beletúrt zilált fürtjei közé, majd lehuppant a közeli kanapéra. Jöhetne már ez a lány– morgolódott magában. Kezdett az éhség ismét elhatalmasodni felette.

Hogy elterelje a figyelmét, piszkálgatni kezdte a lepattogzott körömlakkját. Eléggé leharcolt állapotban leledzet, de jelen pillanatban teljesen jelentőségét vesztette a dolog.

A kilincs megmozdulása rángatta ki a letargiából. Végre! Éhen hal!

Hiába, a pocaklakó nem vette figyelembe a nyomorát. Táplálékra volt szüksége, hát követelte. A kis aranyos, máris tiszta apja...

Ahogy az ajtó becsukódott az érkező mögött, Amelia torkát rossz érzés kezdte szorongatni. Nem Jovana jött meg a remélt vérrel, hanem maga az európai vámpírok fejedelme, az apja, Vladimir Drakovics.

– Amelia!

– Vladimir! – szólt vissza a lány megkeményítve magát. Az atyám szó többé nem kívánkozott az ajkára ezzel a férfival kapcsolatban.

A vámpír halványan összerezzent, de egyébként nem látszott rajta, hogy bántaná a tisztelet ilyenfajta hiánya Amelia részéről.

– Csak közölni jöttem, hogy két nap múlva férjhez mész. Készülj fel, ahogy illik.

Ameliát új keletű nyugalom szállta meg. Gúnyos mosoly ült ki ajkára.

– Nem kényszeríthetsz semmire, már kötelékbe léptem azzal, akit szeretek.

Vladimir arcára undorodó kifejezés telepedett.

– Ezt még rólad sem képzeltem volna... Egy kutyával. Fúj! Gusztustalan. Tudhattam volna, hogy ettől van ilyen ocsmány szagod. Nem számít, akkor is Jose Manuel DaVila felesége leszel.

Amelia felpattant ültéből, majd újra leült. Semmi értelme nem lett volna a felesleges mászkálásnak. Korábbi nyugalma kérészéletűnek bizonyult. A természetfelettiek nem élhettek bigámiában. Ez csak az jelentheti, hogy...

– A korcs már nem él, aranyom. A vadállatok lakmároznak a mocskos maradványaiból – folytatta a férfi önelégülten. – És a fattyad is rövid úton követni fogja a pokolba.

Nem! A lány védelmező mozdulattal simította kezét a hasára.

– Hazudsz...

Kijelentésnek szánt válasza igencsak vérszegényre sikeredett. Végig az az erdei emlékkép lebegett lelki szemei előtt, ahogy Alek a földön, kicsavartan, összetörten elterül.

– Nem érdekel, mit gondolsz. Nem azért neveltelek, hogy elbaltázz mindent. Jose Manuel feleségül fog venni, te utódot szülsz neki, aztán a drága vőmet és az apját végzetes baleset éri majd, én pedig megkapom végre mindazt a hatalmat, ami engem illett.

A lány megrökönyödve tekintet az apja felé.

– Végig ez volt a terv? Hogy tenyészállatnak használsz?

– Mit gondoltál aranyom, hogy csupa szívjóságból viseltem el az ocsmány lényedet?! Csak rajtad és a születendő fattyadon keresztül juthatok a dél-amerikai trónra, és én mindig, így vagy úgy, de meg is szerzem, ami jár.

Amelia összetörten a padlóra rogyott, testét néma zokogás rázta. Azt sem érzékelte, mikor az apja végül távozott.