2014. március 8., szombat

Végzetes vonzalom 18. fejezet



Furcsa, feszítő érzés ült a mellkasán már egy jó ideje, amitől Manuel irgalmatlanul rosszul érezte magát. Valami azt sugallta a számára, hogy kellemetlen élményben lesz része, de sehogy sem tudta tisztán kivenni a jeleket, ami előrelendítette volna a probléma megoldásában.
Tudatosság nélkül nyúlt a szoros nyakkendőjéhez és lazította meg a mesterien megkötött csomót. Híresen hírhedt nyugalmát és hidegvérét alaposan próbára tette ez az elhúzódó „vendégeskedés” Vladimir házában. Valahogy nem így képzelte a dolgokat, mikor megtervezte az európai ellen irányuló bosszúhadjárata részleteit. Úgy gondolta, ide jön, feleségül veszi a hercegnőt, elszakítja az apjától, ami a megbízható forrásai szerint igencsak fájdalmasan érintené a disznót, majd apránként – úgy, hogy végül Vladimir már azt kívánja bár csak meg sem született volna – tönkre teszi, megalázza, kizsigereli… Ehhez híven, időközben már a két, kedvenc csatlósát is megkörnyékezte egy-egy visszautasíthatatlan ajánlattal.
Erre mit csinál? Bonyolult, veszélyes és egyébként alantas viszonyba kezd egy… egy emberrel.
Nem, őszintén nem értette a saját viselkedését, de egyszerűen képtelen volt türtőztetni magát, ha Jovana a közelébe került. Akarta őt, egyre jobban és jobban, pedig tisztában volt vele, hogy csak egy porszemnyi hiba is azonnal romba döntheti nagyszabású terveit.
Szégyellte, hogy nem tud megálljt parancsolni a vágyainak, ezért valami nyakatekert megtorlásként, mindaz mellett – vagy ennek ellenére –, hogy kihasznált minden egyes adódó alkalmat az elcsábítására, információszerzésre is rábírta őt.
Természetesen tudta, hogy a lány Vladimir markában van – igaz, arról fogalma sem volt mivel tartja sakkban –, azt is, hogy hatalmas nyomás nehezedik rá azzal, hogy az Ura parancsára kémkedik őutána, mégis kényszerítette, hogy kettős játékot játsszon. Kölcsön kenyér visszajár alapon. Könnyedén képes volt befolyásolni egy emberi lényt, csak a lelkifurdalást nem tudta hová tenni, ami azzal együtt járt.
Indulatosan megrázta a fejét – hogy kiűzze a nemkívánatos gondolatokat –, majd csukott szemmel a kanapé támlájának támasztotta, amin mindezidáig kényelmetlenül feszengve kereste a helyét. Állig érő, éjfekete haja a szigorúan rendezett, hátrafésült frizurából kiszabadulva ziláltan keretezte markáns arcvonásait.
Ha minden igaz, két nap múlva megnősül, és már egyetlen farkas sem állhat az útjába. Nem rég kapta a hírt Isától, hogy teljesítette a parancsot, majd rövid időre rá, maga Vladimir is be­jelentette, hogy Amelia megérkezett és a kellő felkészülés után hajlandó hozzá menni, ami persze szemen szedett hazugság volt, de lényegtelen. A villa teljesen felbolydult. Minden szolgáló az előkészületekkel foglalatoskodott.
Türelmetlenül pislantott a karórájára. Jovana késik, legalább fél órája.
Megbeszélték – vagy inkább azt az utasítást adta neki –, hogy találkoznak és beviszi végre Amelia szobájába. Erre a lány nem jön!
Morogva tépte le a nyakából, a már így is ferdén fityegő nyakkendőt és a sarokba hajította. A nyomás még mindig nem akart csillapodni a mellkasában.
Határozott kopogás rázta fel. Végre!
Aztán, mikor egy idősebb, férfi szolgáló lépett be az ajtón lehajtott fejjel és tálcára pakolt élelmiszerek társaságában kis híján felordított kínjában.
Hol a jó isten nyilában van ez a nő?!
Gyorsan elhajtotta az alázatosan hajbókoló férfit, majd tehetetlen dühvel masírozott ki az épületből, hogy friss levegőt szívhasson. Kellett, szüksége volt az éjszaka csípősségére, hogy le tudja csillapítani a benne fortyogó lávát.
Az épület mögötti park kavicsos utacskáit róva, jutott el végül a kissé távolabb fekvő istállók és garázsok felé. Éppen felötlött benne, hogy kölcsön vesz egy járművet és levezeti vele valahogy a feszültséget, mikor egy fekete Jeep a semmiből eltűzött mellette őrült sebességgel, szanaszét repítve az apró murvát.
Manuel szitkozódva ugrott félre, magában eldöntve, hogy mindenképp felhívja Vladimir figyelmét az idióta alkalmazottak káros hatásaira, mikor tudatosult benne, hogy mit, illetve kit is látott halálra váltan a hátsó üveghez tapadva elrobogni. Az eddig csak a mellkasát szorító érzés hirtelen elárasztotta az egész testét, már-már epilepsziás görcsöket produkálva. Jovana.
Jovana tűnt el pillanatokkal korábban a sötét éjszakában, eszetlen sebességgel, egy száguldozó őrült társaságában.


Vladimir magára erőszakolt magabiztossága abban a másodpercben illant el, ahogy nagy indulatosan kirobogott a lánya szobájából. Nem! Az a szuka nem a lánya többé! Mocskos, elkorcsosult, csak egy eszköz ezek után. Ha megszüli a trónörököst, tényleg a legjobb lesz tőle is rövid úton megszabadulni. Talán mindhármukat egyszerre fogja érni az a végzetes baleset…
Közben végigcsörtetett a folyosón, át a villa másik szárnyába, ahol az irodája – privát kis szentélye – volt található. Annyira csak a célra koncentrált, hogy ha a szolgáló, aki a vacsorát vitte tálcán – minden bizonnyal José Manuelnek, mert ugyan melyik vámpír foglalkozna ilyesmivel egy fajtársak lakta épületben, mint egy arisztokrata különc – nem ugrik félre, képes lett volna egyszerűen, szó nélkül átgázolni rajta.
A szoba ajtaja nagyot nyögve csapódott előbb a falnak, majd ismét a helyére a nyers erőtől, amivel kinyitották-becsukták. Ha nem gyártják anno dupla olyan vastagra és keményre, mint egy szokványos nyílászárót, biztosan darabjaira hullva végzi.
Vladimir első útja az italos pulthoz vezetett, ahol még arra sem vette a fáradtságot, hogy pohárba töltse a nemes nedűt, ami a kristályüvegben lötyögött. Egyszerűen meghúzta azt, rögtön eltűntetve az ital felét.
Az egy dolog, hogy majdan majd meg kell szabadulnia Ameliától és a dél-amerikaiaktól, de addig még itt volt neki egy égetőbb probléma. Nevezetesen ez a poronty, akit a ribanc szukája a farkas fattyútól várt. Hogy a jó égbe szabaduljon meg tőle?! Egy vámpír nem mehet csak úgy el abortuszra akármelyik emberkórházba – mivel öngyógyuló fajnak számítottak, nem voltak igazi orvosaik sem, végszükség esetén fordultak csak vajákoshoz –, a spontán vetélés pedig ki van zárva. Mivel nem szaporodhattak kedvük szerint és az utódok lehetséges száma is korlátozva volt, ha egy természetfeletti ivadéknak egyszer sikerült megtapadni az anyaméhben, azt csak nagyon fondorlatos praktikákkal lehetett eltávolítani onnan – amihez persze édeskevesen értettek rendesen – vagy magával az anya elpusztításával. És még olyankor is, ha a magzat már elég erősen kifejlődött, képes volt a túlélésre. Átkozott kutya! A gének keveredésével csak a Mindenek Ura tudja miféle szörnyeteget hoztak létre, és az mire képes már ilyen kezdetleges állapotban is.
Picsába, picsába, picsába… Miért pont neki kell mindezt megoldani?! Ha az az idióta Joco meg Ivan nem szúrják el a dolgokat – nevezetesen a farkas kiiktatását – nem is egyszer, most annyival könnyebb lenne az élete. Igen, mindennek Amelia meg az a két majom az oka. Még velük is el kell számolnia, de most… Most felhívja Russellt.
Minden egyes porcikája tiltakozott az ellen, hogy ezt megtegye, de sajnos csak az észak-amerikai fejedelem segíthet a baján. Az ő felségterületén élt az a banya, aki elég erős lehet ahhoz, hogy elhajtsa ezt a fattyút, amit Amelia vár. Bele sem mert gondolni, Russell mit fog az újabb szívességért cserébe követelni.
Senki sem merészelte volna gyávának titulálni Vladimirt, de jelenleg nagy szükségét érezte az ital bátorító erejének. Meg is húzta az üveget újra, eltűntetve ezzel annak teljes tartalmát, majd éles csattanással ejtette vissza a tálcára és felmarkolva a vezeték nélküli telefont, nagy hévvel beütötte a másik vámpírfő számát.
Többszöri csörgés után, tehetetlen idegességében már azon volt, hogy a sarokba hajítja a semmiről nem tehető készüléket, mikor végre valaki jelentkezett a hívásra.
– Maitland rezidencia, miben segíthetek?
– Azonnal kapcsolja nekem Russellt. Beszélni akarok vele.
– Elnézést, de az Úr jelen pillanatban nagyon elfoglalt. Átadhatok neki esetleg valami üzenetet?
A fölényeskedő hangtól Vladimír kis híján agyvérzést kapott. Hát mit képzel ez magáról?
– Itt Vladimir fejedelem, követelem, hogy kapcsolja azonnal! Nem érdekel mennyire elfoglalt! – szinte már ordított a telefonba, liluló fejjel.
– Igen, Uram! Máris – jött a csöppet visszafogottabb felelet, bár a vámpír megítélése szerint ez még mindig nem volt elég alázatos. Ha eljut valamikor Russell házába, saját kezűleg és élvezettel fogja kicsinálni a telefonközpontost, az tuti.
Pár percnyi idegesítő zenebonát követően – amit Vladimir kész örökkévalóságnak érzékelt – az amerikai végre jelentkezett.
– Nocsak, nocsak, az elveszett bárány – szólt az némi gúnnyal a hangjában, mindenféle köszönést mellőzve. – Vlad pajti, azt hittem már a föld nyelt el.
A fejedelem kényszeredetten nyelte vissza a torkába tóduló epét. Utálta, ha lepajtizták, ha lekezelően bántak vele. De leginkább azt rühellte, ha ezt visszavágás, megtorlás nélkül volt kénytelen elviselni.
– Russell – sziszegte. – Mi újság a nagy vízen túl?
– Ugyan Vlad, most ugye nem valami bájcsevej miatt hívtál? Térj a lényegre, nincs időm a felesleges körítésre. Jelenleg még az esedékes adósságtörlesztésedről sem tárgyalnék szívesen. Elképzelheted, mennyire fontos elfoglaltságom van – itt beúszott a beszélgetésbe némi mormogó, cuppogó hangfoszlány. – Ha érted, mire gondolok.
Értette, de azért az elképzelés dolgot jobbnak látta inkább mellőzni.
– Szükségem van a banyára – bökte hát ki kertelés nélkül.
Russell hangos hahotában tört ki erre, amitől a vámpír még megalázottabban érezte magát.
– Csak nem sikerült egy farkasnak felcsinálnia a lányodat? – kérdezett vissza két nevetésroham között a másik. Vladimirban tudatosult, hogy azon a végzetes estén, mikor kikotyogta a terveit, a kelleténél még egy fokkal többet elárult a gazfickónak. Beszélt a jóslatról. Kurva élet!
– Kell a banya. Hajlandó vagy összehozni egy találkozót vagy sem?! – vakkantotta, figyelmen kívül hagyva Russell kérdését.
– Esetleg, de…
– Mit de? – szorította össze az állkapcsát mérgében a vámpír.
– Mi hasznom lenne nekem abból? Talán van valamid, amit fel tudsz ajánlani a szolgálaimért cserébe?
Rögtön gondolta, hogy csak erről fújhat a szél…
– Mit akarsz?
– Hmm… Nem is tudom… Talán az túl nagy kérés lenne…
– Russell! Mit akarsz? – már-már magából kikelve ordította Vladimir a telefonba.
– Csak nyugi, pajti, nem vagyunk az óvodában.
– Bökd már ki!
– Latívia Blake.
Beletelt néhány másodpercbe, mire az európai fejedelemben tudatosult, hogy megkapta a választ. Kissé összezavarodva kérdezett vissza.
– Mi? Ki a picsa az a Latívia Blake?
Russell mormogó hangot hallatott, valami nyögés és nevetésféle keverékét, majd egy éles sikkantás és csend hallatszott a vonal túloldaláról.
– Russell! A rohadt életbe, hagyd már azt a ribancot, és válaszolj, hogy a fene esne beléd!
– Vladimir, Vladimir… – kapcsolódott vissza korholó hangon a másik vámpír a beszélgetésbe. – Én mondtam, hogy most nem érek rá. Az, hogy türelmetlen vagy, a te bajod! Nem nekem kell a banya segítsége, hanem neked, szóval, kuss! Most én diktálok. Ha akarod a vén szipirtyót, találd meg nekem Latívia Blake-et és hozd ide. Hogy ki ő és minek nekem, ahhoz semmi közöd. Áll az alku?
– Rendben – szűrte a fogai között a választ Vladimir. – Legalább azt áruld el, merre keressem.
– Haver! Ha tudnám, már rég a markomban lenne. Találd fel magad! Most pedig pá, majd hívj, ha jutottál valamire – és letette a telefont.
A fejedelem döbbenten pislogott a sípoló készülékre. Hihetetlen! Ezt a pofátlanságot! Várj csak Russell pajti, a Mindenek Urára esküszöm, ezért még megfizetsz – fogadkozott magában, majd egyszerűen a dohányzóasztal lapjára csapta a készüléket.
Elő kell teremtenie ezt a Latívia Blake-et, akár ha a pokolból is fogja visszaráncigálni. Van még rá vagy huszonnégy órája…


Egy parázs vita kellős közepén csücsülve, Alek jóformán erővel fogta vissza magát, hogy ne csapja le még idő – vagyis indulás – előtt kéretlen utitársait. A testvére Nikola, valamint a két MacDermit, Con és Ian pont azt tárgyalták meg széltében-hosszában, hogyan kellene feltűnés nélkül megközelíteni a vámpírtanyát. Persze egyáltalán nem voltak közös véleményen. Nikola erősítés szervezését szorgalmazta – alias, kisebb hadsereg toborzását –, míg Con a beosonás-kicsempészés pártján állt, Ian pedig a váratlan, hangos rajtaütés mellett voksolt, mert elmondása szerint az olyan mókás. Ha megkérdezték volna – amit nem tettek – Alek azt mondja, hogy maradjanak a seggükön, majd ő elintézi. Odamegy, besétál és kihozza. Ennyi. Nem létezik annyi vámpír ezen a kerek világon, amennyi megakadályozhatná, hogy visszaszerezze az asszonyát!
Az ereje teljes mértékben visszatért, sőt talán még erősebbé vált, mint annak előtte. Felkészült a rá váró nehéz csatára.
Elunva a meddő időpocsékolást, amit a másik három férfi oly nagy lendülettel és szenvedéllyel űzött, elkiáltotta magát.
– Elég! – nyomatékképp még az asztalra is rácsapott, ami körül ültek jelenleg a MacDermit-lak tágas ebédlőjének közepén.
Döbbent csend állt be a társalgába, Nikola még a megkezdett mozdulattal is felhagyott, megmerevedve, mint valami pantomimos. Igazán mókásan nézett ki. Ha nem lett volna halálosan komoly a helyzet, Alek minden bizonnyal fel is nevet rajta.
– Fejezzétek be ezt a semmire sem vezető szájtépést. Én úgy döntöttem, hogy itt az ideje indulni – közben fel is állt a székről –, aki akar velem tart. Hosszú az út a piócák „barlangjához”, odáig még elejétől a végéig átnyálazhattok minden lépést. De akár a tetthelyen is eldönthetjük, mi a legmegfelelőbb módszer. Itt csak a drága időt vesztegetjük. Ezennel ezt a társalgást berekesztem! – és ott is hagyta őket, meg sem várva egy esetleges ellenvetést. Bár nem nagyon hitte, hogy bármelyikük lázadozna. Attól függetlenül, hogy fajtársak, barátok, Nickkel ráadásul testvérek is voltak és elég közvetlen viszonyt ápolgattak, az asztalnál maradottak tisztában voltak vele, hogy ő a trónörökös. Ő a főnök!
A döntéseit egyedül talán az apjának lett volna joga felülbírálni, de mivel a király nem volt elérhető közelségben a kocka el lett vetve.
Visszavonult a szobájába, összeszedte szegényes csomagját, elbúcsúzott a háziaktól, megköszönte a vendéglátást, a türelmet és, hogy minden szükségest a rendelkezésükre bocsájtottak, majd kivonult a garázshoz. A szokatlanul verőfényes nap melegen simogatta az arcát.
Nick, Con és Ian már útra készen toporogtak a helyiség belső falánál és a katonás rendben felaggatott fegyverek között válogattak nagy áhítattal. Alek megengedett magának egy aprócska, elégedett mosolyt, majd szigorú hangot erőltetve magára, megszólalt.
– Indulhatunk végre?
Három társa tüntetőleg hátat fordított neki, csak Ian volt az, aki valami válaszfélére méltatta, de azt sem direkt neki címezve.
– Nahát, srácok, itt a Nagyfőnök! Vágjuk magunkat haptákba, mit gondoltok?!
– Hülye! – bokszolt bele Alek a másik vállába, majd ő is vigyorogva csatlakozott a lelkes fegyverszemléhez. A feszült légkör ezennel feloldottnak minősült.
Pár perccel később felhőtlen hangulatban, teljes egyetértésben és annyi fegyverrel megpakolva, hogy alig látszottak ki alóla, megindultak a mentőakció kivitelezésére.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Üdvözöllek...

Ez az oldal azért jött létre, hogy mindenki számára elérhetővé tegyem fantáziám "papírra vetett" végtermékeit, és azokkal ne csak magamat, de esetleg másokat is szórakoztassak, kikapcsoljak, elvarázsoljak. :D

18 éven felülieknek! Olvasás csak saját felelősségre! :)

MINDEN JOG FENNTARTVA!