Furcsa, feszítő érzés ült a mellkasán már egy
jó ideje, amitől Manuel irgalmatlanul rosszul érezte magát. Valami azt sugallta
a számára, hogy kellemetlen élményben lesz része, de sehogy sem tudta tisztán
kivenni a jeleket, ami előrelendítette volna a probléma megoldásában.
Tudatosság nélkül nyúlt a szoros nyakkendőjéhez
és lazította meg a mesterien megkötött csomót. Híresen hírhedt nyugalmát és
hidegvérét alaposan próbára tette ez az elhúzódó „vendégeskedés” Vladimir házában.
Valahogy nem így képzelte a dolgokat, mikor megtervezte az európai ellen
irányuló bosszúhadjárata részleteit. Úgy gondolta, ide jön, feleségül veszi a
hercegnőt, elszakítja az apjától, ami a megbízható forrásai szerint igencsak
fájdalmasan érintené a disznót, majd apránként – úgy, hogy végül Vladimir már
azt kívánja bár csak meg sem született volna – tönkre teszi, megalázza,
kizsigereli… Ehhez híven, időközben már a két, kedvenc csatlósát is
megkörnyékezte egy-egy visszautasíthatatlan ajánlattal.
Erre mit csinál?
Bonyolult, veszélyes és egyébként alantas viszonyba kezd egy… egy emberrel.
Nem, őszintén nem értette a saját viselkedését,
de egyszerűen képtelen volt türtőztetni magát, ha Jovana a közelébe került.
Akarta őt, egyre jobban és jobban, pedig tisztában volt vele, hogy csak egy
porszemnyi hiba is azonnal romba döntheti nagyszabású terveit.
Szégyellte, hogy nem tud megálljt parancsolni a
vágyainak, ezért valami nyakatekert megtorlásként, mindaz mellett – vagy ennek
ellenére –, hogy kihasznált minden egyes adódó alkalmat az elcsábítására,
információszerzésre is rábírta őt.
Természetesen tudta, hogy a lány Vladimir
markában van – igaz, arról fogalma sem volt mivel tartja sakkban –, azt is,
hogy hatalmas nyomás nehezedik rá azzal, hogy az Ura parancsára kémkedik
őutána, mégis kényszerítette, hogy kettős játékot játsszon. Kölcsön kenyér visszajár
alapon. Könnyedén képes volt befolyásolni egy emberi lényt, csak a
lelkifurdalást nem tudta hová tenni, ami azzal együtt járt.
Indulatosan megrázta a fejét – hogy kiűzze a
nemkívánatos gondolatokat –, majd csukott szemmel a kanapé támlájának támasztotta,
amin mindezidáig kényelmetlenül feszengve kereste a helyét. Állig érő, éjfekete
haja a szigorúan rendezett, hátrafésült frizurából kiszabadulva ziláltan
keretezte markáns arcvonásait.
Ha minden igaz, két nap múlva megnősül, és már
egyetlen farkas sem állhat az útjába. Nem rég kapta a hírt Isától, hogy
teljesítette a parancsot, majd rövid időre rá, maga Vladimir is bejelentette,
hogy Amelia megérkezett és a kellő felkészülés után hajlandó hozzá menni, ami
persze szemen szedett hazugság volt, de lényegtelen. A villa teljesen felbolydult.
Minden szolgáló az előkészületekkel foglalatoskodott.
Türelmetlenül pislantott a karórájára. Jovana
késik, legalább fél órája.
Megbeszélték – vagy inkább azt az utasítást
adta neki –, hogy találkoznak és beviszi végre Amelia szobájába. Erre a lány
nem jön!
Morogva tépte le a nyakából, a már így is
ferdén fityegő nyakkendőt és a sarokba hajította. A nyomás még mindig nem akart
csillapodni a mellkasában.
Határozott kopogás rázta fel. Végre!
Aztán, mikor egy idősebb, férfi szolgáló lépett
be az ajtón lehajtott fejjel és tálcára pakolt élelmiszerek társaságában kis
híján felordított kínjában.
Hol a jó isten nyilában van ez a nő?!
Gyorsan elhajtotta az alázatosan hajbókoló
férfit, majd tehetetlen dühvel masírozott ki az épületből, hogy friss levegőt
szívhasson. Kellett, szüksége volt az éjszaka csípősségére, hogy le tudja
csillapítani a benne fortyogó lávát.
Az épület mögötti park kavicsos utacskáit róva,
jutott el végül a kissé távolabb fekvő istállók és garázsok felé. Éppen felötlött
benne, hogy kölcsön vesz egy járművet és levezeti vele valahogy a feszültséget,
mikor egy fekete Jeep a semmiből eltűzött mellette őrült sebességgel, szanaszét
repítve az apró murvát.
Manuel szitkozódva ugrott félre, magában
eldöntve, hogy mindenképp felhívja Vladimir figyelmét az idióta alkalmazottak
káros hatásaira, mikor tudatosult benne, hogy mit, illetve kit is látott
halálra váltan a hátsó üveghez tapadva elrobogni. Az eddig csak a mellkasát
szorító érzés hirtelen elárasztotta az egész testét, már-már epilepsziás
görcsöket produkálva. Jovana.
Jovana tűnt el pillanatokkal korábban a sötét
éjszakában, eszetlen sebességgel, egy száguldozó őrült társaságában.
Vladimir magára erőszakolt magabiztossága abban
a másodpercben illant el, ahogy nagy indulatosan kirobogott a lánya szobájából.
Nem! Az a szuka nem a lánya többé! Mocskos, elkorcsosult, csak egy
eszköz ezek után. Ha megszüli a trónörököst, tényleg a legjobb lesz tőle is
rövid úton megszabadulni. Talán mindhármukat egyszerre fogja érni az a végzetes
baleset…
Közben végigcsörtetett a folyosón, át a villa
másik szárnyába, ahol az irodája – privát kis szentélye – volt található.
Annyira csak a célra koncentrált, hogy ha a szolgáló, aki a vacsorát vitte
tálcán – minden bizonnyal José Manuelnek, mert ugyan melyik vámpír foglalkozna
ilyesmivel egy fajtársak lakta épületben, mint egy arisztokrata különc – nem
ugrik félre, képes lett volna egyszerűen, szó nélkül átgázolni rajta.
A szoba ajtaja nagyot nyögve csapódott előbb a
falnak, majd ismét a helyére a nyers erőtől, amivel kinyitották-becsukták. Ha
nem gyártják anno dupla olyan vastagra és keményre, mint egy szokványos nyílászárót,
biztosan darabjaira hullva végzi.
Vladimir első útja az italos pulthoz vezetett,
ahol még arra sem vette a fáradtságot, hogy pohárba töltse a nemes nedűt, ami a
kristályüvegben lötyögött. Egyszerűen meghúzta azt, rögtön eltűntetve az ital
felét.
Az egy dolog, hogy majdan majd meg kell
szabadulnia Ameliától és a dél-amerikaiaktól, de addig még itt volt neki egy
égetőbb probléma. Nevezetesen ez a poronty, akit a ribanc szukája a farkas
fattyútól várt. Hogy a jó égbe szabaduljon meg tőle?! Egy vámpír nem
mehet csak úgy el abortuszra akármelyik emberkórházba – mivel öngyógyuló fajnak
számítottak, nem voltak igazi orvosaik sem, végszükség esetén fordultak csak
vajákoshoz –, a spontán vetélés pedig ki van zárva. Mivel nem szaporodhattak
kedvük szerint és az utódok lehetséges száma is korlátozva volt, ha egy
természetfeletti ivadéknak egyszer sikerült megtapadni az anyaméhben, azt csak
nagyon fondorlatos praktikákkal lehetett eltávolítani onnan – amihez persze
édeskevesen értettek rendesen – vagy magával az anya elpusztításával. És még
olyankor is, ha a magzat már elég erősen kifejlődött, képes volt a túlélésre. Átkozott
kutya! A gének keveredésével csak a Mindenek Ura tudja miféle szörnyeteget
hoztak létre, és az mire képes már ilyen kezdetleges állapotban is.
Picsába, picsába, picsába… Miért
pont neki kell mindezt megoldani?! Ha az az idióta Joco meg Ivan nem szúrják el
a dolgokat – nevezetesen a farkas kiiktatását – nem is egyszer, most annyival
könnyebb lenne az élete. Igen, mindennek Amelia meg az a két majom az oka. Még
velük is el kell számolnia, de most… Most felhívja Russellt.
Minden egyes porcikája tiltakozott az ellen,
hogy ezt megtegye, de sajnos csak az észak-amerikai fejedelem segíthet a baján.
Az ő felségterületén élt az a banya, aki elég erős lehet ahhoz, hogy elhajtsa
ezt a fattyút, amit Amelia vár. Bele sem mert gondolni, Russell mit fog az
újabb szívességért cserébe követelni.
Senki sem merészelte volna gyávának titulálni
Vladimirt, de jelenleg nagy szükségét érezte az ital bátorító erejének. Meg is
húzta az üveget újra, eltűntetve ezzel annak teljes tartalmát, majd éles
csattanással ejtette vissza a tálcára és felmarkolva a vezeték nélküli
telefont, nagy hévvel beütötte a másik vámpírfő számát.
Többszöri csörgés után, tehetetlen
idegességében már azon volt, hogy a sarokba hajítja a semmiről nem tehető
készüléket, mikor végre valaki jelentkezett a hívásra.
– Maitland rezidencia, miben segíthetek?
– Azonnal kapcsolja nekem Russellt. Beszélni
akarok vele.
– Elnézést, de az Úr jelen pillanatban nagyon
elfoglalt. Átadhatok neki esetleg valami üzenetet?
A fölényeskedő hangtól Vladimír kis híján
agyvérzést kapott. Hát mit képzel ez magáról?
– Itt Vladimir fejedelem, követelem, hogy
kapcsolja azonnal! Nem érdekel mennyire elfoglalt! – szinte már ordított a
telefonba, liluló fejjel.
– Igen, Uram! Máris – jött a csöppet
visszafogottabb felelet, bár a vámpír megítélése szerint ez még mindig nem volt
elég alázatos. Ha eljut valamikor Russell házába, saját kezűleg és élvezettel
fogja kicsinálni a telefonközpontost, az tuti.
Pár percnyi idegesítő zenebonát követően – amit
Vladimir kész örökkévalóságnak érzékelt – az amerikai végre jelentkezett.
– Nocsak, nocsak, az elveszett bárány – szólt
az némi gúnnyal a hangjában, mindenféle köszönést mellőzve. – Vlad pajti, azt
hittem már a föld nyelt el.
A fejedelem kényszeredetten nyelte vissza a
torkába tóduló epét. Utálta, ha lepajtizták, ha lekezelően bántak vele. De
leginkább azt rühellte, ha ezt visszavágás, megtorlás nélkül volt kénytelen
elviselni.
– Russell – sziszegte. – Mi újság a nagy vízen
túl?
– Ugyan Vlad, most ugye nem valami bájcsevej
miatt hívtál? Térj a lényegre, nincs időm a felesleges körítésre. Jelenleg még
az esedékes adósságtörlesztésedről sem tárgyalnék szívesen. Elképzelheted,
mennyire fontos elfoglaltságom van – itt beúszott a beszélgetésbe némi mormogó,
cuppogó hangfoszlány. – Ha érted, mire gondolok.
Értette, de azért az elképzelés dolgot jobbnak
látta inkább mellőzni.
– Szükségem van a banyára – bökte hát ki
kertelés nélkül.
Russell hangos hahotában tört ki erre, amitől a
vámpír még megalázottabban érezte magát.
– Csak nem sikerült egy farkasnak felcsinálnia
a lányodat? – kérdezett vissza két nevetésroham között a másik. Vladimirban
tudatosult, hogy azon a végzetes estén, mikor kikotyogta a terveit, a
kelleténél még egy fokkal többet elárult a gazfickónak. Beszélt a jóslatról. Kurva
élet!
– Kell a banya. Hajlandó vagy összehozni egy
találkozót vagy sem?! – vakkantotta, figyelmen kívül hagyva Russell kérdését.
– Esetleg, de…
– Mit de? – szorította össze az állkapcsát
mérgében a vámpír.
– Mi hasznom lenne nekem abból? Talán van
valamid, amit fel tudsz ajánlani a szolgálaimért cserébe?
Rögtön gondolta, hogy csak erről fújhat a szél…
– Mit akarsz?
– Hmm… Nem is tudom… Talán az túl nagy kérés
lenne…
– Russell! Mit akarsz? – már-már magából
kikelve ordította Vladimir a telefonba.
– Csak nyugi, pajti, nem vagyunk az óvodában.
– Bökd már ki!
– Latívia Blake.
Beletelt néhány másodpercbe, mire az európai
fejedelemben tudatosult, hogy megkapta a választ. Kissé összezavarodva
kérdezett vissza.
– Mi? Ki a picsa az a Latívia Blake?
Russell mormogó hangot hallatott, valami nyögés
és nevetésféle keverékét, majd egy éles sikkantás és csend hallatszott a vonal
túloldaláról.
– Russell! A rohadt életbe, hagyd már azt a
ribancot, és válaszolj, hogy a fene esne beléd!
– Vladimir, Vladimir… – kapcsolódott vissza
korholó hangon a másik vámpír a beszélgetésbe. – Én mondtam, hogy most nem érek
rá. Az, hogy türelmetlen vagy, a te bajod! Nem nekem kell a banya segítsége,
hanem neked, szóval, kuss! Most én diktálok. Ha akarod a vén szipirtyót, találd
meg nekem Latívia Blake-et és hozd ide. Hogy ki ő és minek nekem, ahhoz semmi
közöd. Áll az alku?
– Rendben – szűrte a fogai között a választ
Vladimir. – Legalább azt áruld el, merre keressem.
– Haver! Ha tudnám, már rég a markomban lenne.
Találd fel magad! Most pedig pá, majd hívj, ha jutottál valamire – és letette a
telefont.
A fejedelem döbbenten pislogott a sípoló
készülékre. Hihetetlen! Ezt a pofátlanságot! Várj csak Russell pajti, a
Mindenek Urára esküszöm, ezért még megfizetsz – fogadkozott magában, majd
egyszerűen a dohányzóasztal lapjára csapta a készüléket.
Elő kell teremtenie ezt a Latívia Blake-et,
akár ha a pokolból is fogja visszaráncigálni. Van még rá vagy huszonnégy órája…
Egy parázs vita kellős közepén csücsülve, Alek
jóformán erővel fogta vissza magát, hogy ne csapja le még idő – vagyis indulás
– előtt kéretlen utitársait. A testvére Nikola, valamint a két MacDermit, Con
és Ian pont azt tárgyalták meg széltében-hosszában, hogyan kellene feltűnés
nélkül megközelíteni a vámpírtanyát. Persze egyáltalán nem voltak közös
véleményen. Nikola erősítés szervezését szorgalmazta – alias, kisebb hadsereg
toborzását –, míg Con a beosonás-kicsempészés pártján állt, Ian pedig a
váratlan, hangos rajtaütés mellett voksolt, mert elmondása szerint az olyan
mókás. Ha megkérdezték volna – amit nem tettek – Alek azt mondja, hogy
maradjanak a seggükön, majd ő elintézi. Odamegy, besétál és kihozza. Ennyi. Nem
létezik annyi vámpír ezen a kerek világon, amennyi megakadályozhatná, hogy
visszaszerezze az asszonyát!
Az ereje teljes mértékben visszatért, sőt talán
még erősebbé vált, mint annak előtte. Felkészült a rá váró nehéz csatára.
Elunva a meddő időpocsékolást, amit a másik
három férfi oly nagy lendülettel és szenvedéllyel űzött, elkiáltotta magát.
– Elég! – nyomatékképp még az asztalra is
rácsapott, ami körül ültek jelenleg a MacDermit-lak tágas ebédlőjének közepén.
Döbbent csend állt be a társalgába, Nikola még
a megkezdett mozdulattal is felhagyott, megmerevedve, mint valami pantomimos.
Igazán mókásan nézett ki. Ha nem lett volna halálosan komoly a helyzet, Alek minden
bizonnyal fel is nevet rajta.
– Fejezzétek be ezt a semmire sem vezető
szájtépést. Én úgy döntöttem, hogy itt az ideje indulni – közben fel is állt a
székről –, aki akar velem tart. Hosszú az út a piócák „barlangjához”, odáig még
elejétől a végéig átnyálazhattok minden lépést. De akár a tetthelyen is
eldönthetjük, mi a legmegfelelőbb módszer. Itt csak a drága időt vesztegetjük.
Ezennel ezt a társalgást berekesztem! – és ott is hagyta őket, meg sem várva
egy esetleges ellenvetést. Bár nem nagyon hitte, hogy bármelyikük lázadozna.
Attól függetlenül, hogy fajtársak, barátok, Nickkel ráadásul testvérek is
voltak és elég közvetlen viszonyt ápolgattak, az asztalnál maradottak tisztában
voltak vele, hogy ő a trónörökös. Ő a főnök!
A döntéseit egyedül talán az apjának lett volna
joga felülbírálni, de mivel a király nem volt elérhető közelségben a kocka el
lett vetve.
Visszavonult a szobájába, összeszedte szegényes
csomagját, elbúcsúzott a háziaktól, megköszönte a vendéglátást, a türelmet és,
hogy minden szükségest a rendelkezésükre bocsájtottak, majd kivonult a
garázshoz. A szokatlanul verőfényes nap melegen simogatta az arcát.
Nick, Con és Ian már útra készen toporogtak a
helyiség belső falánál és a katonás rendben felaggatott fegyverek között
válogattak nagy áhítattal. Alek megengedett magának egy aprócska, elégedett
mosolyt, majd szigorú hangot erőltetve magára, megszólalt.
– Indulhatunk végre?
Három társa tüntetőleg hátat fordított neki,
csak Ian volt az, aki valami válaszfélére méltatta, de azt sem direkt neki
címezve.
– Nahát, srácok, itt a Nagyfőnök! Vágjuk
magunkat haptákba, mit gondoltok?!
– Hülye! – bokszolt bele Alek a másik vállába,
majd ő is vigyorogva csatlakozott a lelkes fegyverszemléhez. A feszült légkör
ezennel feloldottnak minősült.
Pár perccel később felhőtlen hangulatban,
teljes egyetértésben és annyi fegyverrel megpakolva, hogy alig látszottak ki
alóla, megindultak a mentőakció kivitelezésére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése