Ezüst álarc - Karácsonyi idill

BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYI ÜNNEPEKET MINDENKINEK! :)

Gil komoly, felnőtt férfi létére jelenleg kislányos idegességgel topogott a szalon ajtaja előtt, görcsösen markolászva a kilincset. Bentről kellemes zene és vidám beszélgetés foszlányai szűrődtek ki. A saját szalonjából! Apró izzadságcseppek telepedtek ráncba szaladt homlokára, miközben az a kényszeres érzés kezdte kerülgetni, hogy megfullad, ha nem lazít azonnal a nyakkendőjén.

Csigavér, ember! Csigavér! – nyugtatgatta magát.

El sem tudta hinni, hogy Marissának sikerült behálóznia – újra – és belement ebbe a... ebbe a... Hagyjuk!

Az ostrom nagyjából egy hónapja kezdődött meg, először csak elejtett megjegyzésekkel, finom célzásokkal, Gil igazán nem is foglalkozott vele. Közeledtek az ünnepek, Eliza – a kislányuk – most élte át először a dolgot, hát hagyta, hogy az asszony mindenféle előkészületet tegyen a nagy karácsonyi felhajtás nevében. Mindenfelé girlandok lógtak a házban, fenyőágak, fahéj, szegfűszeg, gyertyák pompáztak takaros virágkötészeti mestermunkaként az ablakpárkányokon, asztalokon. A mézeskalács és a forralt bor illata belengte a házat. Az asszony még a kertésszel is lebeszélte jó előre melyik fenyőt kell majd a szalonban felállítani, és melyiket a kertben feldíszíteni.

Gil akkor fogott először gyanút, mikor azon kapta Magdalenát és Marissát, hogy holmi ünnepi terítékről meg székhiányról diskuráltak. Mihez hiányozna a szék, hisz úgy is csak hárman lesznek?! Esetleg Albe beugrik, vagy rosszabbik esetben az apósáék. Akkor még elhessegette a gyanút, bár a kellemetlen előérzet megmaradt.

A botrány akkor tört ki, mikor két héttel karácsony előtt megérkeztek az első lapok, amelyben szívélyesen elfogadták a meghívást a az ünnepi vacsorára.

Irwingnek alig maradt ideje félrehúzódni Gil akkora lendülettel rontott ki a dolgozószobájából vagy fél tucat levéllel a markában. Miféle ünnepség?!

Felbőszülten csörtetett be a szalonba – időközben Marissa a télre és a babára való tekintettel áthelyezte székhelyét ide, a kert helyett – és nyomban a gőgicsélő kislányra vidáman mosolygó nőre támadt.

– Ugye nem gondolod komolyan ezt? – lobogtatta meg a kezében tartott papírlapokat. – Nem lesz itt semmiféle összejövetel!

Marissa még mindig a lánya felé fordulva szólalt meg.

– Nézd kincsem, a papa milyen morcos kedvében van. Dobsz neki egy puszit, hátha megnyugszik?

Eliza pufók arcocskája felderült, kivillantva két darab alsó fogacskáját, nyálas mosollyal örvendeztette meg az apját. Gil kis híján elolvadt. Imádta a lányát. Tényleg! De ez most nagyon komoly, nem csábulhat el.

– Marissa, beszélnünk kell! Most azonnal! – mondta szigorúan, de azért közben gyengéden megsimogatta Eliza puha haját.

Az asszony belenyugvón sóhajtott egyet, majd átnyújtotta a babát a dadának, aki szintén a szobában tartózkodott. Gilnek eddig fel sem tűnt, hogy a lány is ott van.

– Kérem, Sarah! Vigye fel Elizát a szobájába, mindjárt jövök én is.

A lány fejet hajtva, szó nélkül kisietett a helyiségből, csendesen betéve magam után az ajtót. Marissa csak ekkor fordult teljes figyelmével férje felé.

– Nos, mi a gond?

– Még azt kérdezed, mi a gond?! – háborgott a férfi. – Erről engem mikor akartál értesíteni? – tolta a nő orra elé a leveleket. – Akartál egyáltalán?

Marissa idegesítő nyugalommal, felhúzott szemöldökkel pislogott fel férjurára.

– Hisz megbeszéltük már legalább három hete, hogy Eliza első karácsonyának tiszteletére egy kisebb ünnepséget rendezünk...

Gilben felsejlett egy halvány emlék holmi "beszélgetésről", amit gyűrött lepedők között, forró csókok és fülledt hangulat közepette ejtettek meg. Hát csoda, hogy nem emlékszik pontosan miről is volt szó?!

– Vissza lehet még mondani? – kérdezte bizakodva, de látva Marissa elfelhősödő arcát az remény utolsó szalmaszála is elporlad.

– Csalódást okoznál a lányodnak?

Mit lehet erre mondani?! Persze, egy pár hónapos baba nem fog reklamálni, ha nem történik meg a nagy esemény, és ezt Marissa is biztos nagyon jól tudta, de azzal is tisztában volt, hogy a lányáért bármit képes lenne elviselni. Még egy karácsonyi ünnepséget is...

– Természetesen nem! – morogta, beletörődve a csatavesztésbe. – Tudod ugye, hogy ez egyáltalán nem sportszerű a részedről?!

Az asszony arca felderült, felkelt a kanapéról és hozzásimulva a férjéhez válaszolt, miközben Gil szeretőn átkarolta őt.

– Nem fogod megbánni. Bízz bennem!

Gil végül egész megszokta a gondolatot, hogy emberek fogják elárasztani a házát, de most, itt a szalonajtóban újra elkapta a lámpaláz. Főleg, hogy olyan lépésre szánta rá magát, amire nem volt példa hosszú évek óta. Az ezüst álarc nélkül készült bevonulni egy hordányi pletykaéhes arisztokrata közé.

– Én ezt nem csinálom – bukott ki belőle a kétségbeesés. – Hogy sikerült erre rávenned?! – fordult a közben belé karoló asszonya felé. – Mindenki engem fog bámulni… Utálom, ha bámulnak!

– Gil! Nem lesz semmi baj. Szedd össze magad! Bemegyünk, túlesünk rajta. Meglásd, élvezni fogod.

– Persze, élvezni... Mit szólnál, ha inkább visszaosonnánk a szobába és valami kellemesebbel töltenénk el az időt? Azt biztos nem csak én élvezném – próbálkozott még utoljára a férfi.

Marissa megsimogatta Gil sebhelyes arcát, majd határozottan megszólalt.

– Indulás befelé!

A belépőjük ugyan tényleg kicsit kínosra sikeredett, hisz mindenki néma döbbenettel pislogott rájuk, de az első sokk elmúltával a hangulat villámgyorsan feloldódott. Még Gilt is elkapta valamiféle jóleső, ünnepi érzés.

Apósa kedélyesen anekdotázott közvetlenül mellette, arca enyhén kipirult az elfogyasztott bormennyiségtől, miközben Gil a gyertyafényben tündöklő karácsonyfa tövében üldögélő feleségét és gurgulázva kacagó Elizát figyelte. Talán mégis csak igaz a mondás, hogy a karácsony az újjászületés, a boldogság ünnepe... Gilbert Mathias Brickstone, az örök különc, az ezüst álarcos, a kiközösített szörnyeteg rájött, hogy igazából boldog!