Végzetes vonzalom - 13. fejezet

Hosszas kihagyás után, íme a legfrissebb fejezet. Jó olvasást hozzá! :)

Elégedettség. Ez volt az az érzés, ami elöntötte Alek testét-lelkét, mikor a halk csörömpölés és a kávé ingerlő illata kicsalogatta az álom puha öleléséből. Ajkain mosoly derengett, de még lezárt pillákkal élvezte a pillanatot. Szerette volna, ha a jelen pillanat megáll egy kicsit, hogy ők osztozhassanak még egy ideig ezen a gondtalan boldogságon.

Résnyire kinyitotta szemhéjait. Amelia egy szál fehér pólóban és bugyiban szorgoskodott az aprócska „konyhában” – ami egy szekrényből, két főzőlapból meg mosogatáshoz szánt lavórból állt – és szemével nyálcsorgatva falta ringó csípőjének mozdulatait. Olyan meghitt volt a hangulat. Tisztára, mintha friss házasok lettek volna. Ami tulajdonképpen egy szinten igaz is volt.

– Befejezheted a színjátékot Alek, úgy is tudom, hogy már nem alszol… – duruzsolta a lány, mikor odaért mellé és a tálcára pakolt kétbögrényi kávét meg száraz kekszet a közelben lévő asztalra tette. Több sem kellett a férfinak, abban a pillanatban, ahogy Amelia elengedte azt, ami a kezében volt, megragadta a pólója szélét és szó szerint magára rántotta őt. A lány nevetve bújt hozzá, miközben a farkas a nyakába csókolt és élvezettől mormogva tanulmányozta az új, összetartozásukat alátámasztó, közös illatukat. Bőr, erdő, vadvirág, fekete csoki… Ínycsiklandó! Orrával játékosan megbökdöste a lágy hajlatot, miközben ujjai beleszántottak a zilált, sötét tincsek közé.

– Szép reggelt, ženo! – azzal meg is nyalta az említett területet.

Amelia kuncogva próbált elhúzódni, nem sok sikerrel.

– Ne csináld, Alek! Csiklandoz! – ezt már majdnem sikította, mivel a férfi továbbra sem hagyott fel a „kínzásával”.

Úgy játszadoztak, mint a kisgyerekek. Amelia kiszabadította magát az ölelésből, kacagva megkerülte az aszalt, miközben Alek is kipattant az ágyból és az említett bútordarab másik oldaláról nézett farkasszemet asszonyával, egyébként teljesen pucéran.  Ettől a lány szeme pajkosan felcsillant, miközben teljes valójában felmérte őt. Pillantásával ígért és ígéretet várt, majd apró mosollyal a szája sarkában úgy tett, mint aki menekülésre készül. Megindult jobbra, majd hirtelen balra mozdult…

Nevetve kezdtek fogócskába az asztalka körül, míg végül Alek megragadta őt a vállánál fogva és az időközben teljesen felajzott testéhez rántotta. Amelia feneke pont nekinyomódott lüktető húsának, miközben a férfi másik keze végigsimított a nyakától lefelé, egészen a lapos hasáig, hogy ott megállapodjon.

– Szeretsz játszadozni velem, malena, hmm? – dörmögte a fülébe, leheletével is ingerelve a lány érzékeny bőrét. Amelia kéjesen dorombolva bújt hozzá, körkörös csípőmozdulatokkal jelezve, mennyire igazat ad neki.

– Élvezed, ha vadászok rád? – folytatta Alek az érzéki mormogást, majd megdöntötte a lány testét, az aszal lapjához nyomta, míg ő maga a kecses háthoz simult. Összetapadtak, egybe olvadtak. Éppen csak egy vékonyka pamutdarab választotta el őket attól, hogy tökéletesen egyesüljenek.

– Igen… – nyöszörögte Amelia. – Kapj el, én vad, erős ragadozóm!

A farkasnak sem kellett több bíztatás. Beakasztotta mutatóujját a bugyiba, és éles karmával úgy tépte el az anyagot, mintha papírból lett volna, majd tovább vándorolva befurakodott a zárt végtagok közé, hogy ott rátaláljon a síkos, meleg redők közt rejlő, gyönyörre áhítozó gombocskára.

Érzékszerveit elárasztotta a felszabaduló illat, ami körüllengte őket, agya belezsibbadt a vágyba. Asszonya máris készen állt a fogadására. Ujjával tett még néhány apró kört a csikló körül, amivel remegéshullámokat indított el Amelia testében, majd megmártózott a szűk forróságban.

– Mmmm… – nyögte a lány. Talán még akart lenni, de a szó artikulálatlanul hagyta el az elnyíló ajkakat.

Most!

Alek megemelkedett kissé, egyetlen rántással eltávolította a még mindig közéjük szorult bugyit, majd határozottan benyomult a nő testébe. Olyan jó érzés volt benne lenni. Érezni, ahogy körülöleli, beszippantja, pulzál körülötte. Ha lehetséges lett volna, akár az idők végezetéig ezt csinálja. Igazi ragadozó módjára, morogva és vadul tette magáévá őt. A kis lak csak úgy lüktetett a felhalmozódott energiáktól.

Később, a kihűlt kávét kortyolgatva, egymáshoz bújva üldögéltek – immár felöltözve – az öntöttvas kályhában pattogó tűz mellett, az ágy támlájának dőlve. Amelia letette a csészéjét a kályha szélére, majd hátrahajtotta a fejét Alek vállára, míg a férfi szeretetteljes csókot nyomott a sima homlokra. Hallgattak, bár a farkas érezte, hogy Amelia nyugtalan, valami kikívánkozik belőle.

– Mia baj, malena? – törte hát meg a csendet, állát közben a lány feje búbjára támasztva.

– Mi lesz ezek után, Alek? – kérdezte ő, bizonytalan hangon. – Minden megváltozott és semmi. A felállás ugyanaz. Elcsépelt tudom, de még mindig lehetetlen ez a kapcsolat…

Alek gondolkodóba esett. Igazat adott Ameliának. Attól, hogy most együtt voltak, a világ még nem változott meg körülöttük. A farkasok és a vámpírok nem lettek hirtelen puszipajtások. A csendes háború ugyanúgy dúlt a felszín alatt. Sőt, tisztában volt azzal is, hogy hamarosan újra menekülőre kell fogniuk a dolgot. Vladimír csatlósai nagyon is közel lehetnek már, attól függetlenül, hogy a nyomkövetőt elpusztította. A hold ereje lassú hanyatlásba kezdett, a vámpírok kerülnek nemsokára fölénybe.

Az egyetlen biztos pontnak az számított, hogy együtt lesznek. Nem érdekelte, hogyan, de nekik együtt kell maradniuk. Megérdemlik azt a rengeteg elvesztegetett idő miatt. A sok fájdalom, harag, bosszúvágy után kijárt nekik is egy kis boldogság. Alek képes lett volna a világgal is szembe szállni, csak, hogy Amelia az övé maradhasson.

– Nem tudom, malena. Még nem tudom… De megoldjuk, ígérem! – fogadkozott, még szorosabbra zárva karjait a lány körül. – Megoldjuk…

Ritka békesség lengte körül őket, miközben mindketten egy elfogadható megoldáson törték az agyukat, nem is számítva rá, hogy ez az idilli pillanat milyen hamar el fog szállni majd.

Elege volt. Háromszázötven év után a pohár vészesen megtelt. Joco kínkeservesen visszatartott indulattal, mereven bámulta a felettese vastag, kopasz nyakszirtjére tetovált halálfejet, ahogy céltudatosan törtek előre a sűrű erdőben. A talaj csúszott, hideg nedvesség telepedett a ruházatukra, vastag sárrétegben cuppogott a lábuk. És ez az önhitt barom még idiótának meri nevezni. Persze az nem számít, hogy ő felejtett el tankolni időben…

Hosszú mérföldek óta kutyagoltak – a Rovert egy elhagyatott benzinkúton hagyták, kiürült tankkal –, mert a tévedhetetlen Ivan nem volt hajlandó segítséget kérni és ezáltal elismerni, hogy hibázott. Pedig muszáj lesz előbb-utóbb. A farkas számít rájuk biztosan. Most nem fogják tudni olyan könnyen leszerelni, mint néhány éve.

A jel hiányában, amit a nyomkövető sugárzott korábban, kénytelenek voltak más, időigényesebb eszközökhöz folyamodni. Minden pihenőn, benzinkúton és boltban megálltak, informálódtak, puhatolóztak, ezért is volt akkora idiótaság Ivan részéről ez a nem tankolás dolog. Hisz ott voltak, csak a töltőpisztolyt kellett volna a tankba dugni… És miért nem mutatott rá felettese nyilvánvaló mulasztására? Még a végén neki kellett volna elvinni a balhét. Bár minden valószínűség szerint így is rá lesz kenve a dolog. Tényleg elege volt az egészből. Hazaviszik a szökevényt és ő befejezte a pályafutását. Disszidálni fog! Egy nappal sem hajlandó tovább egy ilyen majom lábtörlője lenni!

Magában tervezgetni kezdte az Amerikába vezető utat. Mit, hogyan és mikor kell végrehajtania, hogy a lehető legkisebb veszteséggel ússza meg ezt a nyilvánvaló szentségtörést. Senki emberfia nem élte még túl, ha hátat akart fordítani a fejedelmének. Majd ő!

Már nem is emlékezett rá, mióta érlelődött benne ez az elhatározás, de mindig akadt valami, ami akadályokat gördített az útjába. A legfőbb gondja jelenleg egy szolgáló volt. Egy embernő. Jovana.

Racionális agya hiába erőlködött, hogy jobb belátásara bírja a szívét. Tizenöt éve volt szerelmes a kis fruskába – a lány akkor került az udvartartásba –, és magával is akarta vinni, de Jovana egyszerűen keresztülnézett rajta. Tulajdonképpen mindenkin. Olyan volt, mint egy szellem. Gyönyörű, finom, de elérhetetlen. Csábíthatta, igézhette, adhatott ajándékokat neki, semmiféle reakciót nem volt képes kicsalni belőle.

Ettől függetlenül úgy döntött, hogy legrosszabb esetben elrabolja. Lesz ideje később, már az új otthonukban betörni, magához idomítani. Vladimírnak talán még fel sem fog tűnni, hogy hiányzik, úgyis annyi szolgáló zsongja körül. Neki pedig csak negyvennyolc órára lesz szüksége, és akkor bottal üthetik a nyomát… Amint visszaérnek.

Joco érezte, ahogy a természetfeletti erő fokozatosan visszatér a szervezetébe. A hold lassú, de biztos hanyatlása teljes feltöltődéssel kecsegtetett. Talán már illanni is képesek lettek volna, ha tudják, hova kell. Egyelőre az erdőn átszelő, keskeny földúton motorozó alakváltót követték.

Még korábban elkaptak egy fiatal farkas őrszemet Edinburg határában, belőle szedték ki, hogy kire érdemes odafigyelni, ha jó nyomra akarnak bukkanni, ami elvezethet a hercegnőhöz. Büdös dögök. Még mindig érezte a bőrén az orrfacsaró szagot – pedig nem egyszer megmosta a kezét azóta–, mivel kénytelen volt a csendesebb módon kioltani az elfajzott korcs életét.

Közeledő autó hangja ütötte meg a fülét, és abból ítélve, amilyen hirtelenséggel Ivan megtorpant a folytonos menetelésben, neki is feltűnt. Füleltek még pár másodpercig, és ahogy a jármű egyre jobban kivehetővé vált, Joco annál biztosabban érezte, hogy a hercegnő benne tartózkodik. Bizonyos távolságon belül egy természetfeletti könnyűszerrel be tudott azonosítani egy másikat.

– Ők azok! Támadás! – ordította el magát Ivan, és erre mindketten rohanásba kezdtek. Semmi nem akadályozhatta meg őket a küldetésük teljesítésében, meg sem érezték az arcukba csapódó ágak ütését vagy a talaj instabilitását. Nagyobb volt a tét annál – az életük –, mint hogy meg merjék kockáztatni a kudarcot.

Ahogy elérték az utat, Ivan gondolkodás nélkül elrugaszkodott és hatalmas lendülettel csapódott neki az ott repesztő SUV szélvédőjének, ripityára törve azt.

Joco vett egy nagy levegőt, szárnyai előtörtek, majd ő is rávetette magát az autóra és tőrszerű karmaival tépni kezdte a fémet a cikázó járgány tetejéről.

Alek telefonált, öt percen belül harmadszor. Amelia aggódva figyelte ténykedését, ahogy kapkodva dobálja be a cuccaikat a SUV hátuljába. Egy vészhelyzet – mert kétség kívül annak kellett lennie – még a technikaellenességét is elnyomta. A férfi gondolkodás és gond nélkül használta a készüléket.

– … Kell egy másik autó… Itt vannak a közelben, érzem… Sürgősen el kell tűnnünk… – kapott el Amelia néhány beszélgetésfoszlányt.

A boldogság buborékot, amit maguk köré vontak, Con napnyugtakor befutott hívása pukkasztotta ki. Figyelmeztette őket a veszélyre, mivel nem sokkal előtte találták meg az egyik fiatal őrszemüket holtan. Üldözőik nagyon is szorosan a sarkukban jártak.

Alek jelenleg Iannal tárgyalt a továbbiakról, Amelia pedig inkább félrehúzódott. Pakolászhatna ő is – bár nem sok elcsomagolnivaló akadt –, de nem akart láb alatt lenni. A párja elemében volt, ő csak hátráltatta volna.

Kicsit furcsa volt még így gondolnia Alekre, de semmiképp nem rossz érzés. Határozottan egymáshoz tartoztak, felmerülő kétségek nélkül egy párnak számítottak. Ha csak nem egy hadsereg érkezik az elfogásukra, hogy szétválassza őket, mert a túlerővel ketten nem száz százalék, hogy elbánnak…

– Rendben, akkor útközben találkozunk! – fejezte be a férfi a beszélgetést, majd hozzá fordult. – Gyere, malena! Indulnunk kell! Ian kivezet minket Edinburg-ból.

Amelia odasétált Alekhoz, átölelte a derekát és a homlokát a biztonságot nyújtó, erős mellkas izmoknak támasztotta. Még egy pillanatra ki akarta élvezni a nyugalmat, mert nem sok esélyt látott rá, hogy a közeljövőben újra részük lehet ilyesmiben.

– Mehetünk – suttogta. Alek bíztatóan megszorította a vállát, bár a mozdulatban volt némi sürgetés is.

Az erdőből kivezető út végtelen hosszúnak tetszett. Valahogy idefelé sokkal gyorsabban repült az idő. Pedig akkor nem is száguldottak nyaktörő sebességgel az egyenetlen úton. Amelia saját magát átölelve zötykölődött az anyósülésen, összeszorított ajkakkal, és egyre indulatosabban. Némán szidta a butaságát, hogy nem volt hajlandó ismét Alekból táplálkozni, annak ellenére sem, hogy azt a férfi magától ajánlotta fel. Tegyük hozzá, nem akarta még ezzel is legyengíteni őt, ha már a hold ereje sem erősíti, de így sajnos nem volt neki sem annyi energiája, hogy egyszerűen elillanjanak onnan. Ő meg az önérzetessége! Mennyivel egyszerűbb lehetne úgy, még ha fennáll az esélye, hogy a vámpírok rá is éreznek a dologra.

A következő bukkanó után, a távolban feltűnt egy remegő fényforrás. Úgy fest,Ian elébük jön, legalábbis Amelia remélte, hogy a farkas motorjának imbolygó fényszóróját látják. Aztán már a sziluettje is feltűnt. Igen, ez Ian lesz.

Alek homlokráncolva, gyanakvó képpel lassított kissé, talán hogy bevárja őt, mikor a semmiből valami – vagyis inkább valaki – nekicsapódott a szélvédőnek és apró darabkákra törte azt. Csak azért nem potyogott minden irányba üvegszilánk, mert a SUV-ot erős biztonsági üveggel látták el. Amelia a repedések sűrű hálóján keresztül is jól kivehetően felismerte az eltorzult ábrázatú támadót. Ivan.

Sikítás formálódott a torkában, mikor is újabb csattanást követően behorpadt a tető a fejük felett és fémesen szakadó hangokat lehetett hallani. Alek hangosan káromkodva lökte be alacsonyabb fokozatba a váltót és tövig nyomva a gázpedált cikázni kezdett az erdei úton, hogy valahogy lerázza az autójukra piócaként tapadó vámpírokat. Hajszálon múlott, hogy a nagy kapkodás közben nem taposta el Iant, mikor elszáguldottak mellette.