Hosszas kihagyás után, íme a legfrissebb fejezet. Jó olvasást hozzá! :)
Elégedettség. Ez volt az az érzés, ami elöntötte Alek testét-lelkét, mikor a halk csörömpölés és a kávé ingerlő illata kicsalogatta az álom puha öleléséből. Ajkain mosoly derengett, de még lezárt pillákkal élvezte a pillanatot. Szerette volna, ha a jelen pillanat megáll egy kicsit, hogy ők osztozhassanak még egy ideig ezen a gondtalan boldogságon.
Elégedettség. Ez volt az az érzés, ami elöntötte Alek testét-lelkét, mikor a halk csörömpölés és a kávé ingerlő illata kicsalogatta az álom puha öleléséből. Ajkain mosoly derengett, de még lezárt pillákkal élvezte a pillanatot. Szerette volna, ha a jelen pillanat megáll egy kicsit, hogy ők osztozhassanak még egy ideig ezen a gondtalan boldogságon.
Résnyire kinyitotta szemhéjait. Amelia egy szál fehér pólóban és bugyiban
szorgoskodott az aprócska „konyhában” – ami egy szekrényből, két főzőlapból meg
mosogatáshoz szánt lavórból állt – és szemével nyálcsorgatva falta ringó
csípőjének mozdulatait. Olyan meghitt volt a hangulat. Tisztára, mintha friss
házasok lettek volna. Ami tulajdonképpen egy szinten igaz is volt.
– Befejezheted a színjátékot Alek, úgy is tudom, hogy már nem alszol… –
duruzsolta a lány, mikor odaért mellé és a tálcára pakolt kétbögrényi kávét meg
száraz kekszet a közelben lévő asztalra tette. Több sem kellett a férfinak,
abban a pillanatban, ahogy Amelia elengedte azt, ami a kezében volt, megragadta
a pólója szélét és szó szerint magára rántotta őt. A lány nevetve bújt hozzá,
miközben a farkas a nyakába csókolt és élvezettől mormogva tanulmányozta az új,
összetartozásukat alátámasztó, közös illatukat. Bőr, erdő, vadvirág, fekete
csoki… Ínycsiklandó! Orrával játékosan megbökdöste a lágy hajlatot,
miközben ujjai beleszántottak a zilált, sötét tincsek közé.
– Szép reggelt, ženo! – azzal meg is nyalta az említett területet.
Amelia kuncogva próbált elhúzódni, nem sok sikerrel.
– Ne csináld, Alek! Csiklandoz! – ezt már majdnem sikította, mivel a férfi
továbbra sem hagyott fel a „kínzásával”.
Úgy játszadoztak, mint a kisgyerekek. Amelia kiszabadította magát az
ölelésből, kacagva megkerülte az aszalt, miközben Alek is kipattant az ágyból
és az említett bútordarab másik oldaláról nézett farkasszemet asszonyával,
egyébként teljesen pucéran. Ettől a lány
szeme pajkosan felcsillant, miközben teljes valójában felmérte őt.
Pillantásával ígért és ígéretet várt, majd apró mosollyal a szája sarkában úgy
tett, mint aki menekülésre készül. Megindult jobbra, majd hirtelen balra
mozdult…
Nevetve kezdtek fogócskába az asztalka körül, míg végül Alek megragadta őt
a vállánál fogva és az időközben teljesen felajzott testéhez rántotta. Amelia
feneke pont nekinyomódott lüktető húsának, miközben a férfi másik keze
végigsimított a nyakától lefelé, egészen a lapos hasáig, hogy ott megállapodjon.
– Szeretsz játszadozni velem, malena, hmm? – dörmögte a fülébe,
leheletével is ingerelve a lány érzékeny bőrét. Amelia kéjesen dorombolva bújt
hozzá, körkörös csípőmozdulatokkal jelezve, mennyire igazat ad neki.
– Élvezed, ha vadászok rád? – folytatta Alek az érzéki mormogást, majd
megdöntötte a lány testét, az aszal lapjához nyomta, míg ő maga a kecses háthoz
simult. Összetapadtak, egybe olvadtak. Éppen csak egy vékonyka pamutdarab
választotta el őket attól, hogy tökéletesen egyesüljenek.
– Igen… – nyöszörögte Amelia. – Kapj el, én vad, erős ragadozóm!
A farkasnak sem kellett több bíztatás. Beakasztotta mutatóujját a bugyiba,
és éles karmával úgy tépte el az anyagot, mintha papírból lett volna, majd
tovább vándorolva befurakodott a zárt végtagok közé, hogy ott rátaláljon a
síkos, meleg redők közt rejlő, gyönyörre áhítozó gombocskára.
Érzékszerveit elárasztotta a felszabaduló illat, ami körüllengte őket, agya
belezsibbadt a vágyba. Asszonya máris készen állt a fogadására. Ujjával tett
még néhány apró kört a csikló körül, amivel remegéshullámokat indított el
Amelia testében, majd megmártózott a szűk forróságban.
– Mmmm… – nyögte a lány. Talán még akart lenni, de a szó
artikulálatlanul hagyta el az elnyíló ajkakat.
Most!
Alek megemelkedett kissé, egyetlen rántással eltávolította a még mindig
közéjük szorult bugyit, majd határozottan benyomult a nő testébe. Olyan jó
érzés volt benne lenni. Érezni, ahogy körülöleli, beszippantja, pulzál
körülötte. Ha lehetséges lett volna, akár az idők végezetéig ezt csinálja.
Igazi ragadozó módjára, morogva és vadul tette magáévá őt. A kis lak csak úgy
lüktetett a felhalmozódott energiáktól.
Később, a kihűlt kávét kortyolgatva, egymáshoz bújva üldögéltek – immár
felöltözve – az öntöttvas kályhában pattogó tűz mellett, az ágy támlájának
dőlve. Amelia letette a csészéjét a kályha szélére, majd hátrahajtotta a fejét
Alek vállára, míg a férfi szeretetteljes csókot nyomott a sima homlokra.
Hallgattak, bár a farkas érezte, hogy Amelia nyugtalan, valami kikívánkozik
belőle.
– Mia baj, malena? – törte hát meg a csendet, állát közben a lány feje
búbjára támasztva.
– Mi lesz ezek után, Alek? – kérdezte ő, bizonytalan hangon. – Minden
megváltozott és semmi. A felállás ugyanaz. Elcsépelt tudom, de még mindig lehetetlen
ez a kapcsolat…
Alek gondolkodóba esett. Igazat adott Ameliának. Attól, hogy most együtt
voltak, a világ még nem változott meg körülöttük. A farkasok és a vámpírok nem
lettek hirtelen puszipajtások. A csendes háború ugyanúgy dúlt a felszín alatt.
Sőt, tisztában volt azzal is, hogy hamarosan újra menekülőre kell fogniuk a
dolgot. Vladimír csatlósai nagyon is közel lehetnek már, attól függetlenül,
hogy a nyomkövetőt elpusztította. A hold ereje lassú hanyatlásba kezdett, a
vámpírok kerülnek nemsokára fölénybe.
Az egyetlen biztos pontnak az számított, hogy együtt lesznek. Nem
érdekelte, hogyan, de nekik együtt kell maradniuk. Megérdemlik azt a rengeteg
elvesztegetett idő miatt. A sok fájdalom, harag, bosszúvágy után kijárt nekik
is egy kis boldogság. Alek képes lett volna a világgal is szembe szállni, csak,
hogy Amelia az övé maradhasson.
– Nem tudom, malena. Még nem tudom… De megoldjuk, ígérem! –
fogadkozott, még szorosabbra zárva karjait a lány körül. – Megoldjuk…
Ritka békesség lengte körül őket, miközben mindketten egy elfogadható
megoldáson törték az agyukat, nem is számítva rá, hogy ez az idilli pillanat
milyen hamar el fog szállni majd.
Elege volt. Háromszázötven év után a pohár vészesen megtelt. Joco
kínkeservesen visszatartott indulattal, mereven bámulta a felettese vastag,
kopasz nyakszirtjére tetovált halálfejet, ahogy céltudatosan törtek előre a
sűrű erdőben. A talaj csúszott, hideg nedvesség telepedett a ruházatukra,
vastag sárrétegben cuppogott a lábuk. És ez az önhitt barom még idiótának meri
nevezni. Persze az nem számít, hogy ő felejtett el tankolni időben…
Hosszú mérföldek óta kutyagoltak – a Rovert egy elhagyatott benzinkúton
hagyták, kiürült tankkal –, mert a tévedhetetlen Ivan nem volt hajlandó
segítséget kérni és ezáltal elismerni, hogy hibázott. Pedig muszáj lesz
előbb-utóbb. A farkas számít rájuk biztosan. Most nem fogják tudni olyan
könnyen leszerelni, mint néhány éve.
A jel hiányában, amit a nyomkövető sugárzott korábban, kénytelenek voltak
más, időigényesebb eszközökhöz folyamodni. Minden pihenőn, benzinkúton és
boltban megálltak, informálódtak, puhatolóztak, ezért is volt akkora idiótaság
Ivan részéről ez a nem tankolás dolog. Hisz ott voltak, csak a töltőpisztolyt
kellett volna a tankba dugni… És miért
nem mutatott rá felettese nyilvánvaló mulasztására? Még a végén neki
kellett volna elvinni a balhét. Bár minden valószínűség szerint így is rá lesz
kenve a dolog. Tényleg elege volt az egészből. Hazaviszik a szökevényt és ő
befejezte a pályafutását. Disszidálni fog! Egy nappal sem hajlandó tovább egy
ilyen majom lábtörlője lenni!
Magában tervezgetni kezdte az Amerikába vezető utat. Mit, hogyan és mikor
kell végrehajtania, hogy a lehető legkisebb veszteséggel ússza meg ezt a
nyilvánvaló szentségtörést. Senki emberfia nem élte még túl, ha hátat akart
fordítani a fejedelmének. Majd ő!
Már nem is emlékezett rá, mióta érlelődött benne ez az elhatározás, de
mindig akadt valami, ami akadályokat gördített az útjába. A legfőbb gondja
jelenleg egy szolgáló volt. Egy embernő. Jovana.
Racionális agya hiába erőlködött, hogy jobb belátásara bírja a szívét.
Tizenöt éve volt szerelmes a kis fruskába – a lány akkor került az
udvartartásba –, és magával is akarta vinni, de Jovana egyszerűen
keresztülnézett rajta. Tulajdonképpen mindenkin. Olyan volt, mint egy szellem.
Gyönyörű, finom, de elérhetetlen. Csábíthatta, igézhette, adhatott ajándékokat
neki, semmiféle reakciót nem volt képes kicsalni belőle.
Ettől függetlenül úgy döntött, hogy legrosszabb esetben elrabolja. Lesz
ideje később, már az új otthonukban betörni, magához idomítani. Vladimírnak
talán még fel sem fog tűnni, hogy hiányzik, úgyis annyi szolgáló zsongja körül.
Neki pedig csak negyvennyolc órára lesz szüksége, és akkor bottal üthetik a
nyomát… Amint visszaérnek.
Joco érezte, ahogy a természetfeletti erő fokozatosan visszatér a
szervezetébe. A hold lassú, de biztos hanyatlása teljes feltöltődéssel
kecsegtetett. Talán már illanni is képesek lettek volna, ha tudják, hova kell.
Egyelőre az erdőn átszelő, keskeny földúton motorozó alakváltót követték.
Még korábban elkaptak egy fiatal farkas őrszemet Edinburg határában, belőle
szedték ki, hogy kire érdemes odafigyelni, ha jó nyomra akarnak bukkanni, ami
elvezethet a hercegnőhöz. Büdös dögök. Még mindig érezte a bőrén az orrfacsaró
szagot – pedig nem egyszer megmosta a kezét azóta–, mivel kénytelen volt a
csendesebb módon kioltani az elfajzott korcs életét.
Közeledő autó hangja ütötte meg a fülét, és abból ítélve, amilyen
hirtelenséggel Ivan megtorpant a folytonos menetelésben, neki is feltűnt.
Füleltek még pár másodpercig, és ahogy a jármű egyre jobban kivehetővé vált,
Joco annál biztosabban érezte, hogy a hercegnő benne tartózkodik. Bizonyos
távolságon belül egy természetfeletti könnyűszerrel be tudott azonosítani egy
másikat.
– Ők azok! Támadás! – ordította el magát Ivan, és erre mindketten rohanásba
kezdtek. Semmi nem akadályozhatta meg őket a küldetésük teljesítésében, meg sem
érezték az arcukba csapódó ágak ütését vagy a talaj instabilitását. Nagyobb
volt a tét annál – az életük –, mint hogy meg merjék kockáztatni a kudarcot.
Ahogy elérték az utat, Ivan gondolkodás nélkül elrugaszkodott és hatalmas
lendülettel csapódott neki az ott repesztő SUV szélvédőjének, ripityára törve
azt.
Joco vett egy nagy levegőt, szárnyai előtörtek, majd ő is rávetette magát
az autóra és tőrszerű karmaival tépni kezdte a fémet a cikázó járgány
tetejéről.
Alek telefonált, öt percen belül harmadszor. Amelia aggódva figyelte
ténykedését, ahogy kapkodva dobálja be a cuccaikat a SUV hátuljába. Egy
vészhelyzet – mert kétség kívül annak kellett lennie – még a
technikaellenességét is elnyomta. A férfi gondolkodás és gond nélkül használta
a készüléket.
– … Kell egy másik autó… Itt vannak a közelben, érzem… Sürgősen el kell
tűnnünk… – kapott el Amelia néhány beszélgetésfoszlányt.
A boldogság buborékot, amit maguk köré vontak, Con napnyugtakor befutott
hívása pukkasztotta ki. Figyelmeztette őket a veszélyre, mivel nem sokkal
előtte találták meg az egyik fiatal őrszemüket holtan. Üldözőik nagyon is szorosan
a sarkukban jártak.
Alek jelenleg Iannal tárgyalt a továbbiakról, Amelia pedig inkább
félrehúzódott. Pakolászhatna ő is – bár nem sok elcsomagolnivaló akadt –, de
nem akart láb alatt lenni. A párja elemében volt, ő csak hátráltatta volna.
Kicsit furcsa volt még így gondolnia Alekre, de semmiképp nem rossz érzés.
Határozottan egymáshoz tartoztak, felmerülő kétségek nélkül egy párnak
számítottak. Ha csak nem egy hadsereg érkezik az elfogásukra, hogy szétválassza
őket, mert a túlerővel ketten nem száz százalék, hogy elbánnak…
– Rendben, akkor útközben találkozunk! – fejezte be a férfi a beszélgetést,
majd hozzá fordult. – Gyere, malena! Indulnunk kell! Ian kivezet minket
Edinburg-ból.
Amelia odasétált Alekhoz, átölelte a derekát és a homlokát a biztonságot
nyújtó, erős mellkas izmoknak támasztotta. Még egy pillanatra ki akarta élvezni
a nyugalmat, mert nem sok esélyt látott rá, hogy a közeljövőben újra részük
lehet ilyesmiben.
– Mehetünk – suttogta. Alek bíztatóan megszorította a vállát, bár a mozdulatban
volt némi sürgetés is.
Az erdőből kivezető út végtelen hosszúnak tetszett. Valahogy idefelé sokkal
gyorsabban repült az idő. Pedig akkor nem is száguldottak nyaktörő sebességgel
az egyenetlen úton. Amelia saját magát átölelve zötykölődött az anyósülésen,
összeszorított ajkakkal, és egyre indulatosabban. Némán szidta a butaságát,
hogy nem volt hajlandó ismét Alekból táplálkozni, annak ellenére sem, hogy azt
a férfi magától ajánlotta fel. Tegyük hozzá, nem akarta még ezzel is
legyengíteni őt, ha már a hold ereje sem erősíti, de így sajnos nem volt neki
sem annyi energiája, hogy egyszerűen elillanjanak onnan. Ő meg az önérzetessége! Mennyivel egyszerűbb lehetne úgy, még ha
fennáll az esélye, hogy a vámpírok rá is éreznek a dologra.
A következő bukkanó után, a távolban feltűnt egy remegő fényforrás. Úgy
fest,Ian elébük jön, legalábbis Amelia remélte, hogy a farkas motorjának
imbolygó fényszóróját látják. Aztán már a sziluettje is feltűnt. Igen, ez Ian
lesz.
Alek homlokráncolva, gyanakvó képpel lassított kissé, talán hogy bevárja
őt, mikor a semmiből valami – vagyis inkább valaki – nekicsapódott a
szélvédőnek és apró darabkákra törte azt. Csak azért nem potyogott minden
irányba üvegszilánk, mert a SUV-ot erős biztonsági üveggel látták el. Amelia a
repedések sűrű hálóján keresztül is jól kivehetően felismerte az eltorzult
ábrázatú támadót. Ivan.
Sikítás formálódott a torkában, mikor is újabb csattanást követően
behorpadt a tető a fejük felett és fémesen szakadó hangokat lehetett hallani.
Alek hangosan káromkodva lökte be alacsonyabb fokozatba a váltót és tövig
nyomva a gázpedált cikázni kezdett az erdei úton, hogy valahogy lerázza az
autójukra piócaként tapadó vámpírokat. Hajszálon múlott, hogy a nagy kapkodás
közben nem taposta el Iant, mikor elszáguldottak mellette.
Végre!!!! :) Már nagyon hiányzott Alek! :) Remélem, a kövire nem kell ennyit várni. :)
VálaszTörlésNekem is hiányzott ám. :) Igyekezni fogok vele, már készülget. :)
VálaszTörlésÉljen-éljen! :)
VálaszTörlés