Friss, vagyis inkább annak hiánya...

Hello mindenki!
Tisztában vagyok vele, hogy több, mint két hónapja nem frissítettem a blogot, de azért nem vesztem el teljesen. :D
A nyaram elég húzós volt, plusz belefogtam egy hosszabb novellába, amit pályázatra szántam, de végül nem lett belőle semmi. Szóval a Végzetes vonzalom eléggé - sőt teljesen - parkoló pályára került. A legrosszabb, hogy még nem sikerült befejeznem a novellát sem egészen, az utolsó jelenettel küzdök már legalább két hete. Nem akar jönni a megfelelő hangulat. :/
Ezért gondoltam vigaszként megosztok néhány szösszenetet, jelenetet veletek (egyszer, majd lehet felhasználom őket egy hosszabb terjedelmű írásban is :)), amik amolyan Isteni szikra hatására születtek és nem akarództak békén hagyni, míg le nem gépeltem őket. Aki követ esetleg FBn, az olvashatott kettőt közülük, amit ide is ki fogok tenni a hét folyamán. Minden nap 1-et. :D Azokon felül jön még kettő biztosan.
Ne mondjatok még le rólam teljesen, ha nem is villámtempóban, de azért szállítani fogom a VV fejezeteit és a megkezdett novellák, kisregények folytatásait is. Üdv. Sylvie B.

Akkor íme az 1-es számú szösszenet (ezentúl Kis Izék... címke alatt futnak majd, valamint oldalt az azonos nevű oldalon találtok hozzájuk összefoglalót, linket, stb. :D):

- Elnézést! Ugye félre értettem, amit mondott? Harmincezer forintot kér azért, hogy kihalászta a gyűrűmet a lefolyóból?!

- Jól hallotta, hölgyem. Méghozzá kp-ban!  - vágta rá pléhpofával a mosogató alól kikukucskáló, köpcös, izzadt, kopaszodó vízvezeték szerelő, ujjai közt szorongatva az ékszert. - De, ha úgy jobban megfelel, esetleg leróhatja a tartozást... - itt némi szemöldökrángás kíséretében, ami talán kacsintásnak indult, hatásszünetet tartott. Ettől Brigit a rosszullét környékezte. - … természetben is!

A lány hirtelen nem is tudta mit csináljon kínjában. Küldje el simán a szemtelen kis gennyládát melegebb égtájakra, vagy inkább a pasas nagy pofáján próbálja ki a földön heverő papagájfogó roncsoló erejét. A lelki szemei előtt megjelenő jelenet hatására, ahogy a vér és agyvelő szétfröccsen a falra, lemondott a dologról. Túl sok mocsokkal járt volna. Valami mást kell kitalálnia, ha nem akarja, hogy teljesen kizsebeljék.

A lehetőség, hogy természetben fizessen szóba sem jöhetett. Egyetlen vintage, több generáció óta a családhoz tartozó gyémántgyűrű sem éri meg, hogy akár a kislábujja körmével hozzányúljon ehhez az izzadságszaggal hódító, elfuserált Don Juanhoz.

A férfi, mintha biztatásnak vette volna a hallgatását - meg, mert annyira fixírozta döbbenetében - kikászálódott a mosogató alól, fülig érő vigyorral nekitámaszkodott, és úgy folytatta.

- Mi lesz, édeske?! Ernő bácsi nem ér ám rá egész nap. Mutasd, mid van - jelentette ki ezt teljes önelégültséggel, a gyűrűt még mindig az ujjai közt forgatgatva. - Vagy esetleg te is látni szeretnéd a szerszámaimat?

Brigi kis híján felnevetett. Ez a kis görény tényleg így hódít?!

Elméjében gonosz terv kezdett formálódni. Ha már a sors így megszívatta, hogy szerencsétlenül beleejtette a dédi gyűrűjét a lefolyóba - nem passzolt tökéletesen az ujjára -, és vasárnap lévén csak ez a vízvezeték szerelő mutatott hajlandóságot a kiszállásra - már tudta miért - igazán megérdemel egy kis elégtételt.

Magára erőltetett egy mézes-mázos mosolyt és előredőlve az ajtókeretben - a konyha nem volt nagyobb egy zsebkendőnél -, amivel belátást biztosított a dekoltázsába, búgó hangon megszólalt.

- Macisajt! Teljesen begerjesztesz. Alig bírok magammal. Szeretnélek itt helyben felfalni. Imádom az ilyen kis husis harapnivalót - a hatás kedvéért a fogait is kivillantotta, mint aki harapni készül, csábosan lassú, vonagló mozdulatok kíséretében.

A zsírgombóc arcára kiülő kifejezés leírhatatlan volt. Döbbenten, padlót verdeső állal kapaszkodott meg a mosogató szélében, szinte menekülő mozdulatokat téve, mintha már nem is akarná annyira a sikert.

- Én... Én... Azt hiszem félreértettük egymást. Nekem... Sajnos mennem kell. Nincs...

- Ugyan más, Nutellás kekszgombócom, hát miért nem maradsz legalább vacsorára? Nyárson sült malacot készítek, a saját zsírjával fogom locsolgatni... - közben megnyalta szája szélét, úgy nyomult előre, míg a férfi jó formán felmászott a bútorra. - Olyan ennivalóan ínycsiklandó vagy.

Ernő ennél a pontnál kezdett el elfehéredni, homlokáról patakzott az izzadtság, még a gyűrűt is ledobta a pultra. Ziháló szuszogása betöltötte a kis helyiség légterét.

- Én... Én... - nyögte láthatóan az összeomlás határán.

 Brigi közben szinte belemászott a képébe, megragadott egy almát a pulton lévő kosárból, beleharapott és lassan, élvezettel rágni kezdte, mikor a fentebb említett dédi fehér, dauerolt, feltupírozott hajjal, otthonkában, vastag szemüveggel az orrnyergén becsoszogott mellettük a konyhába, egy pohárral a kezében. Arca ráncos, kifejezéstelen. Egykedvűen vetette oda az unokájának.

- Brigikém, drágám! Ne játszadozz az étellel. Anyád már a haját tépi a kertben. Lassan leég a tűz, te meg még nyársra sem húztad a malacot...

A vízvezeték szerelő ekkor adta meg magát végleg a rettegésnek, és éles visítás kíséretében lökve félre Brigit, kirohant a házból, még a szerszámait is hátrahagyta. A lányból meg kirobbant a nevetés. Az idős asszony arcára is kiült némi mosoly.

- Tudod kedveském, a múlt héten elromlott a mosógépem. Holnap jön a szerelő. Nem támadt esetleg gusztusod egy csontosabb példányra is?! Megspórolhatnánk a munkadíjat...