5. Kis Izé - Nyertes játszma

Egyelőre ez az utolsó Kis Izé, remélhetőleg a hétvége, vagy jövő hét eleje környékén kiteszem a történelmi-romantikus novellát, amit mostanában írtam. Utána pedig jöhet a VV és a többiek. :D
u.i. Természetesen Raspberry, neked is érkezni fog a Pusztító szenvedély következő jelenete. :D


– Nem! – jelentette ki Simon kényszeredetten. – Én ezt nem csinálom! Képtelenség! Hiszen ő egy jégcsap, sőt felhőkarcolónyi jégszikla. Nem akarhatjátok, hogy neki… – itt elharapta a mondatot, szemével végigkövetve az irodavezető alakját, ahogy karót nyelt tartásban, magasan hordott orral keresztülmasírozik az íróasztalok között a saját irodája felé. Még szemrevalónak is lehetett volna titulálni, ha nem annyira konzervatív, merev a viselkedése, ha a jegeskék pillantásától nem rázná ki az embert a hideg. – Ki fog rúgni!

Hank és Cole már-már lila fejjel, hasukat fogva igyekeztek visszafogni a röhögésüket, míg a kvartettjük negyedik tagja Will komoly képpel fordult hozzá, barátian átkarolva a vállát, miközben egymás mellett támasztották Simon íróasztalának lapját.

– Nincs választásod, haver! Vesztettél! Ő a tökéletes alany…

Soha többé nem tesz fel lehetetlen ígéreteket tétként, ha pókerasztalhoz ül velük. Ha valaha újra megteszi! – döntötte el magában határozottan.

– Indulás Rómeó, vár az epedő Júliád… – lökte meg a karját Hank, széles, kárörvendő vigyorral a képén, jót mulatva a saját poénosnak hitt szövegén.

– Barom! – mordult egyet Simon, amitől mindhármójukból kitört a hangos hahota. Miss Jéghegy rosszalló szemöldökráncolással fordult feléjük az irodája ajtajából, aztán tüntetően halkan becsukta maga mögött azt. Szoros, szőke kontyával, vastagkeretes szemüvegével és jól szabott, de semmit sem mutató, sötétkék kosztümjében igazi, savanyú, vénkisasszony tanárnőnek nézett ki. És benne tisztelhették a Munkaügyi osztály vezetőjét…

Nincs mit tenni – sóhajtott fel keservesen Simon, közben önkéntelenül a hajába szántott ujjaival. – Elvesztette azt a nyavalyás kártyapartit!

Beletörődve a helyzetbe – a barátai pont azért kérték tétként a szavát, mert tudták, hogy amit megígér, azt akkor is betartja, ha megszakad belé –, lassú, kelletlen mozdulatokkal indult meg a végzete felé.

Veronica egyenes háttal foglalt helyet a karos, irodai fotelben az íróasztala mögött, majd pár másodpercnyi koncentrálás után a nyak és vállizmai ellazultak kissé. Sajnálatos tény volt, hogy ehhez erőltetnie kellett a dolgot. Annyira beleélte magát a szigorú szerepbe, amit magára kényszerített, hogy az utóbbi időben már szinte nehezebb volt kilépnie belőle, mint folyamatosan fenntartani.

Akarta, hogy tiszteljék, sőt, tartsanak tőle a beosztottjai, hisz nem kis munka árán jutott el a posztig, amit jelenleg birtokolt, de néha már saját magától is megijedt. Mikor tükörbe nézett már nem egy magabiztos, harmincegy éves, fiatal nőt látott. Inkább egy besavanyodott aggszüzet. És ezt szó szerint kell érteni, ugyanis jó ideje nem volt komoly kapcsolata. Tulajdonképpen semmiféle kapcsolata nem akadt hímnemű egyeddel hónapok óta… Pucér pasit meg már csak akkor látott – azt is csupán képeken –, ha este, titokban, a saját szobája magányában rákesett a neten.

Korábban, mikor átvágott a szinte üres részlegen, hogy az ebédidejét az irodájában töltse – míg a többiek az épület közös menzájára zarándokoltak ilyenkor – kénytelen volt elhaladni az osztály ügyeletes szépfiúi mellett, akik láthatóan rettentő jól szórakoztak valamin. Volt egy olyan érzése, hogy már megint ő lehetett a tapétán… Talán Simon volt közülük a legvisszafogottabb. Elég savanyú ábrázattal állt közöttük, szőke haja szanaszét állt, mintha többször is beletúrt volna tehetetlenségében. Jóképű arca grimaszba merevedett, mikor felé pillantott.

Veronica levette a szemüvegét – amit csak a látszat kedvéért viselt, hisz a látása tökéletes volt – bágyadtan hunyta le a szemét, és a fejét a fotel támlájának döntötte. Hosszú hét állt mögötte, és a pénteki munkanapból hátra lévő pár óra egyre végtelenebbnek tűnt a számára. Régen szerette a munkáját, az örökös nyüzsgést, ma már csak azért csinálta, mert nem mert volna belevágni valami újba.

Merengésébe hangos kopogtatás hatolt be. Ki lehet az?  – vágott egy apró fintort. A percek óta beállt csendből eddig arra következtetett, hogy a Díszpéldányok is elvonultak enni.

– Igen?! – szólt ki, mire Simon csendben, összeszorított szájjal és elszánt ábrázattal belépett az irodába, majd határozottan becsukta maga mögött az ajtót. Nyakkendője meglazítva, csálén állt a nyakában, az ingje felső gombja nyitva, zakó nem volt rajta.

Veronicát igencsak elfogta a kíváncsiság, de persze ez az arcán egyáltalán nem látszott meg. Ezért is hívták Jéghegynek a háta mögött. Igen, tudott róla, de nem engedte meg magának, hogy ez bármiben is hatással legyen rá.

– Igen, Simon?! – szólt újra, mikor az érkező továbbra sem adta jelét annak, hogy szándékában állna megszólalni, ne adj isten magyarázatot adni a látogatására.

És akkor olyasmi történt, amitől Veronica – mit szépítsünk – padlót fogott. Kezei önkéntelenül ragadták meg az íróasztal szélét, hogy ujjai kifehéredtek belé, úgy hajolt előre, szemei hatalmasra tágultak, szája döbbenten nyílt el.

Simon Raynolds éppen néma sztriptízbe kezdett az irodája kellős közepén…