Egyelőre ez az utolsó Kis Izé, remélhetőleg a hétvége, vagy jövő hét eleje környékén kiteszem a történelmi-romantikus novellát, amit mostanában írtam. Utána pedig jöhet a VV és a többiek. :D
u.i. Természetesen Raspberry, neked is érkezni fog a Pusztító szenvedély következő jelenete. :D
– Nem! – jelentette ki Simon kényszeredetten. – Én ezt nem csinálom! Képtelenség! Hiszen ő egy jégcsap, sőt felhőkarcolónyi jégszikla. Nem akarhatjátok, hogy neki… – itt elharapta a mondatot, szemével végigkövetve az irodavezető alakját, ahogy karót nyelt tartásban, magasan hordott orral keresztülmasírozik az íróasztalok között a saját irodája felé. Még szemrevalónak is lehetett volna titulálni, ha nem annyira konzervatív, merev a viselkedése, ha a jegeskék pillantásától nem rázná ki az embert a hideg. – Ki fog rúgni!
u.i. Természetesen Raspberry, neked is érkezni fog a Pusztító szenvedély következő jelenete. :D
– Nem! – jelentette ki Simon kényszeredetten. – Én ezt nem csinálom! Képtelenség! Hiszen ő egy jégcsap, sőt felhőkarcolónyi jégszikla. Nem akarhatjátok, hogy neki… – itt elharapta a mondatot, szemével végigkövetve az irodavezető alakját, ahogy karót nyelt tartásban, magasan hordott orral keresztülmasírozik az íróasztalok között a saját irodája felé. Még szemrevalónak is lehetett volna titulálni, ha nem annyira konzervatív, merev a viselkedése, ha a jegeskék pillantásától nem rázná ki az embert a hideg. – Ki fog rúgni!
Hank és Cole
már-már lila fejjel, hasukat fogva igyekeztek visszafogni a röhögésüket, míg a
kvartettjük negyedik tagja Will komoly képpel fordult hozzá, barátian átkarolva
a vállát, miközben egymás mellett támasztották Simon íróasztalának lapját.
– Nincs
választásod, haver! Vesztettél! Ő a tökéletes alany…
Soha többé nem tesz fel lehetetlen
ígéreteket tétként, ha pókerasztalhoz ül velük. Ha valaha újra megteszi! –
döntötte el magában határozottan.
– Indulás Rómeó,
vár az epedő Júliád… – lökte meg a karját Hank, széles, kárörvendő vigyorral a
képén, jót mulatva a saját poénosnak hitt szövegén.
– Barom! – mordult egyet Simon, amitől
mindhármójukból kitört a hangos hahota. Miss Jéghegy rosszalló
szemöldökráncolással fordult feléjük az irodája ajtajából, aztán tüntetően halkan
becsukta maga mögött azt. Szoros, szőke kontyával, vastagkeretes szemüvegével
és jól szabott, de semmit sem mutató, sötétkék kosztümjében igazi, savanyú,
vénkisasszony tanárnőnek nézett ki. És benne tisztelhették a Munkaügyi osztály
vezetőjét…
Nincs mit tenni – sóhajtott fel
keservesen Simon, közben önkéntelenül a hajába szántott ujjaival. – Elvesztette azt a nyavalyás kártyapartit!
Beletörődve a
helyzetbe – a barátai pont azért kérték tétként a szavát, mert tudták, hogy
amit megígér, azt akkor is betartja, ha megszakad belé –, lassú, kelletlen
mozdulatokkal indult meg a végzete felé.
Veronica egyenes
háttal foglalt helyet a karos, irodai fotelben az íróasztala mögött, majd pár másodpercnyi
koncentrálás után a nyak és vállizmai ellazultak kissé. Sajnálatos tény volt,
hogy ehhez erőltetnie kellett a dolgot. Annyira beleélte magát a szigorú
szerepbe, amit magára kényszerített, hogy az utóbbi időben már szinte nehezebb
volt kilépnie belőle, mint folyamatosan fenntartani.
Akarta, hogy
tiszteljék, sőt, tartsanak tőle a beosztottjai, hisz nem kis munka árán jutott
el a posztig, amit jelenleg birtokolt, de néha már saját magától is megijedt.
Mikor tükörbe nézett már nem egy magabiztos, harmincegy éves, fiatal nőt
látott. Inkább egy besavanyodott aggszüzet. És ezt szó szerint kell érteni,
ugyanis jó ideje nem volt komoly kapcsolata. Tulajdonképpen semmiféle
kapcsolata nem akadt hímnemű egyeddel hónapok óta… Pucér pasit meg már csak
akkor látott – azt is csupán képeken –, ha este, titokban, a saját szobája
magányában rákesett a neten.
Korábban, mikor
átvágott a szinte üres részlegen, hogy az ebédidejét az irodájában töltse – míg
a többiek az épület közös menzájára zarándokoltak ilyenkor – kénytelen volt
elhaladni az osztály ügyeletes szépfiúi mellett, akik láthatóan rettentő jól
szórakoztak valamin. Volt egy olyan érzése, hogy már megint ő lehetett a
tapétán… Talán Simon volt közülük a legvisszafogottabb. Elég savanyú ábrázattal
állt közöttük, szőke haja szanaszét állt, mintha többször is beletúrt volna
tehetetlenségében. Jóképű arca grimaszba merevedett, mikor felé pillantott.
Veronica levette
a szemüvegét – amit csak a látszat kedvéért viselt, hisz a látása tökéletes
volt – bágyadtan hunyta le a szemét, és a fejét a fotel támlájának döntötte.
Hosszú hét állt mögötte, és a pénteki munkanapból hátra lévő pár óra egyre
végtelenebbnek tűnt a számára. Régen szerette a munkáját, az örökös nyüzsgést,
ma már csak azért csinálta, mert nem mert volna belevágni valami újba.
Merengésébe
hangos kopogtatás hatolt be. Ki lehet az? – vágott egy apró fintort. A percek óta
beállt csendből eddig arra következtetett, hogy a Díszpéldányok is elvonultak enni.
– Igen?! – szólt
ki, mire Simon csendben, összeszorított szájjal és elszánt ábrázattal belépett
az irodába, majd határozottan becsukta maga mögött az ajtót. Nyakkendője
meglazítva, csálén állt a nyakában, az ingje felső gombja nyitva, zakó nem volt
rajta.
Veronicát
igencsak elfogta a kíváncsiság, de persze ez az arcán egyáltalán nem látszott
meg. Ezért is hívták Jéghegynek a háta mögött. Igen, tudott róla, de nem
engedte meg magának, hogy ez bármiben is hatással legyen rá.
– Igen, Simon?!
– szólt újra, mikor az érkező továbbra sem adta jelét annak, hogy szándékában
állna megszólalni, ne adj isten magyarázatot adni a látogatására.
És akkor olyasmi
történt, amitől Veronica – mit szépítsünk – padlót fogott. Kezei önkéntelenül
ragadták meg az íróasztal szélét, hogy ujjai kifehéredtek belé, úgy hajolt
előre, szemei hatalmasra tágultak, szája döbbenten nyílt el.
Simon Raynolds
éppen néma sztriptízbe kezdett az irodája kellős közepén…
Ezt még olvastam volna nagyon jó
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett. :D Egyszer talán majd folytatni fogom. Ígérni már nem merem mikor, de a remény hal meg utoljára, igaz?! :D
VálaszTörlés