3. Kis Izé - A zöldszemű

Akkor jöjjön a 3. szösszenet. Ennek már címe is van. :D

Ismeritek a Zöldszemű szörnyet? Nos, én nemrég összefutottam vele a nyílt utcán. Szóval, jelen pillanatban egy öreg tölgyfa ágai közt himbálózok, magas sarkú csizmában – aminek letört a sarka –, feszes farmerben és rövid dzsekiben. Már az is csoda, hogy egyáltalán sikerült felmásznom – magam sem értem hogyan, talán a Zöldszemű eléggé felhergelt hozzá –, de, hogy hogyan fogok lemenni?! Már attól is szédülni kezdek, ha csak lepillantok.

Carly, Carly, csak te tudsz ilyen lehetetlen szituációba keveredni! – korholom magam.

De hát ez van, ha az ember lánya szerelmes, a pasi egy félisten és éppen egy nagyon szőke, nagyon fiatal és nagyon szép nőt karolgat bensőségesen a kerítést képző sövény mögött, a saját háza tornácán...

Bennel nem rég óta járunk. Egy éjjel-nappal dolgozó benzinkúton futottunk össze. Szó szerint. Leöntöttem szegényt a frissen vásárolt kávémmal, mikor a rám nagyon is jellemző hirtelenséggel megfordultam és nekiütköztem. Szerencsére nem a sürgősségin kötöttünk ki, koratavasz lévén a kabát felfogta a forró folyadékot. Csak egy hatalmas gőzölgő paca maradt utána a világos anyagon, és egy elnéző, szexi félmosoly, amitől még lélegezni is majdnem elfelejtettem. Kis híján jómagam is olvadozó tócsává váltam a padlón. Ő pedig csak mosolygott tovább és vett nekem másik kávét, mielőtt magamhoz tértem volna, hogy tiltakozhassak. Még aznap éjjel telefonszámot cseréltünk, a dolgok pedig a megszokott módon alakultak. Találka, csók, összegabalyodás, együtt járás... És ez már vagy két honapja történt.

Egyetlen dolog viszont a mai napig érthetetlen marad a számomra. Vajon ez a szívdobogtatóan dögös, sötét hajú, mindig vidámságtól csillogó szemű, első osztályú hímpéldány mi a fenét láthat bennem? Nem mondom, hogy csúnya vagyok, alaktalan, vagy ilyesmi – gesztenyeszín, hullámos, hátközépig érő hajam és kékesszürke szemem nem egy bókot begyűjtött már –, de fényévnyi távolságra voltam egy olyan nőtől, aki Ben mellé illett volna. Emiatt akadt is némi bizonytalanság bennem, hiába győzködött, hogy nincs miért emésztenem magam. És mivel képtelen lettem volna ellenállni neki, így minden félelmem ellenére még mindig találkozgatok vele.

Most is éppen hozzá tartottam – kicsit korábban a megbeszéltnél –, mikor felfedeztem a párosukat, ahogy nevetgélve, szatyrokkal és táskákkal megpakolva lépdeltek a gyalogjárdán az én pasim házának kapuja felé. Nyomban megdermedt a kezem az autó kilincsén és lejjebb csúsztam az ülésen. A Zöldszemű gonoszul a képembe röhögött. Ennyit arról, hogy nincs miért aggódnom...

Kínomban elhúztam a számat. Részemről forró lángú izzásként éltem meg a kapcsolatunkat. Látszólag ez nem volt éppen kölcsönös. Már, ha a szemem nem hazudik nekem, az meg ugye lehetetlen?!

Az ág, amin egyensúlyoztam recsegett-ropogott alattam, ahogy igyekeztem minél jobban belátni az udvarba és kínozni magam a látvánnyal.

A francba!

Összeesküdtek ellenem odafönn, az tuti. A párocska besasszézott a házba, én meg ott maradtam némi tériszonnyal küszködve egy fa tetején, egyedül. Méghozzá innen nézve egy jó magas fán.

Megszívtad, Carly!

Még jó, hogy van nálam a telefon, nem mintha tudtam volna kit is hívjak segítségül, aki feltűnésmentesen levarázsol innen. Magától értetődő, hogy Ben és a tűzoltók kizárva. Anya maga is tériszonnyal küzd, apa pedig... Nos, nem hiszem, hogy díjazná, ha azt kellene látnia, hogy a pici lánya egy fa tetején ülve kukkolja a pasiját, akit még be sem mutatott neki. Kilőve!

Hívjam Tinát? – morfondírozok tovább. Nem, mégsem. A sógornőm túl filigrán ahhoz, hogy elkapjon, ha mégis leszédülnék innen. Legyen inkább Mike. Ugyan a tesóm ezért örök időkre szekálni fog, és ezer százalék, hogy előbb végig kell majd néznem, ahogy a füvön fetrengve röhög rajtam, de nála diszkrétebb megmentőt úgy sem találok… Vagy itt öregszem meg az ágak között, aztán, mint egy fonnyadt őszi falevél, lehullok onnan.

Sóhajtva húzom elő a telefont a kabátzsebből, másik kezemmel görcsösen szorongatva a fát. A hajam az arcomba lóg, hiába próbálom kisöpörni a számból. Miért is nem fogtam össze?! Persze, mert Ben így szereti...

A nagy hadonászás közben, egyszer csak érzem, hogy kezdem elveszíteni az egyensúlyomat. Automatikusan az ág után kapok, amivel stabilizálom is a helyzetemet. És ezalatt végignézhetem, ahogy az alig használt, méregdrága, érintős telefonom zuhanórepülésbe kezd, majd végül szétlottyan az aszfalton. Na, paff! Itt fogok kinyiffanni, mert hülye fejjel hittem a tündérmesében... Homlokomat a fatörzsnek ütögetve hunyom be a szememet.

Au!

Gyorsan be is fejezem ezt a tevékenységet. Egy kiálló, letört ágacska végigkarcolja a bőrömet a jobb szemöldökömtől a hajam tövéig. Még valami esetleg?! – füstölgök, leginkább saját magamra dühösen.

– Gesztenyém, te mit keresel fenn a fán?

Ijedten kapom fel a fejem, a pillantásom rá szegeződik.

– Gyere le onnan!

– Nem! – vágom rá kapásból, megszorítva a fát. Pár pillanattal később egy hatalmas reccsenés hallatszik, majd az ág, amin eddig ültem, letörik alattam.

Csak azért nem nevettem fel hangosan, mert láttam az arcán, hogy a szégyentől még képes lenne önszántából leugrani a fáról. A csajom halálfélelemmel körüllengve kapaszkodik a házam előtt terpeszkedő tölgyfa ágaiba. Dilis nőszemély! Pont emiatt voltam ennyire odáig érte. Vibráló, kiszámíthatatlan, igazi nő! Soha, egyetlen percre sem unatkozom mellette. Még akkor sem, ha csak ülünk egymás mellett csendben a kocsim platóján és a csillagokat bámuljuk.

– Gesztenyém, te mit keresel fenn a fán? – kérdezem, nem mintha nem tudnám a választ. Carly és az ő Zöldszeműje, ahogy előszeretettel emlegetni szokta, ha rájön a féltékenység. Mintha okot adtam volna rá – csóválom meg a fejemet belenyugvón, ujjaim önkéntelenül szántják keresztül a hajamat.

– Gyere le onnan!

– Nem! – jön az azonnali válasz, és ha ez lehetséges még jobban elbújik a friss hajtások és ágak rengetegében. Mint egy félős kiscica.

Már akkor felfedeztem, hogy itt van, mikor Alyssával a ház felé sétáltunk. Ahh, ő volt a másik olyan nő az életemben, aki képes volt minduntalan meglepni. Jelen pillanatban is váratlanul toppant be, úgy felpakolva, mintha legalább is hozzám akarna költözni. Pedig csak a hétvégére érkezett...

Carly mocorogni kezd a levelek között, amitől megint nevethetnékem támad. A törött cipősarokkal, feszes farmerban, világítóan vörös felsőben – amit csak részben takar a rövid farmerdzseki –, kócos hajzattal igencsak nem odaillő jelenség. El nem tudom képzelni, hogy miből gondolta, nem fogom meglátni, ha felmászik oda. Buta lány! Mikor sikerül már felfognia, hogy nekem csak ő kell?! Két hónapja azzal kelek és fekszem, hogy az ő arca lebeg a szemem előtt, az ő illata kúszik fel az orromban, érte lángol a testem egyfolytában.

Nála esetlenebb, és mégis őrjítően szexi nőszeméllyel még nem találkoztam. Teljesen az ujja köré csavart, de ezt valamiért képtelen meglátni. Biztos, hogy most is helytelen következtetésre jutott Alyssát látva, ezért himbálózik odafönn. Na, nem volt annyira magasan, talán három-négyméternyire, de őt ismerve, neki ez már nagyon is soknak tűnhet. Hisz nem bírja a magasságot!

Itt az idő cselekedni – döntöm el magamban, mikor a hangos reccsenés eljut hozzám. Ó, nem! Rohanva teszem meg azt a pár lépést, ami még a fáig van, de már nem tehetek semmit. Páholyból sikerül végignéznem, ahogy a rohamosan közelítő feneke egyik ágnak, majd a másiknak csapódik, miközben pottyan lefelé, egyenesen a karjaim közé.

Nem szabad röhögni – adom ki a parancsot magamnak –, mert még a végén én járok rosszabbul – de nagyon nehéz megállni. Riadt arckifejezése – ami inkább annak szól, hogy rajtakaptam, mint hogy lezuhant – igencsak ingerel.

A hirtelen becsapódástól mindketten a földre rogyunk. Én a füvön terülök el, ő rajtam. Nem bíróm tovább visszafogni magam, a nevetés elemi erővel robban ki belőlem, miközben ő a hajával küszködve hadonászik, morcos ábrázattal.

– Mi olyan vicces? – kérdezi, majd rácsap a mellkasomra, nyomatékképp.

Nem merem kimondani, hogy te, mert még sikítani kezd, inkább megragadom a tarkóját, lehúzom magamhoz és a számat ráforrasztom az övére. Édes, mentolos íze van. Imádom. Ő hadakozik, de végül megadja magát és hozzám simul.

Képzelem, hogy nézhetünk ki. Két idióta az utcán, a füvön fetreng és csókolózik. Nem érdekel!

Elszakad tőlem, lélegzete kapkodó, szemében vágy csillan, úgy esik nekem.

– Ne csináld ezt! Láttalak!

– Ugyan mit láttál?

– Hát őt! Tudod… Gyönyörű, szőke, magas... Ölelgetted... – sorolja vádlón.

– A húgomat – nyomok egy gyors csókot összeszorított ajkaira. – Szeretlek, te bolond!

Carly szeme elkerekedik.

– A húgod?! – dadogja, aztán mikor eljut hozzá a mondandóm többi része is, döbbenten nyílnak el ajkai. Igaz, hogy nem mondtam még neki soha, de attól éreztettem. Legalábbis eddig azt hittem.

– Szeretlek! – ismétlem nyomatékosan.

Füstszínű szemeiben millió érzelem kavarog. Hitetlenkedés, öröm, szerelem...

Elönt egyfajta megkönnyebbülés, mikor lehajol hozzám, és most Carly csókol engem. Átkarolom, magamhoz szorítom, beleveszek az örvénybe, amit ő generál.

– Skacok! Igazán nem zavarnék, és végül is felőlem akár itt is folytathatjátok az előadást az utcán, de megeshet, hogy egy-két járókelőnek nem jön majd be a dolog, és rendőrért kiállt.

Ez az én húgom – fújok egyet hangosan, miközben Carly hajsátra alól pislogok fel incselkedően ragyogó szemeibe. Ez a két nő, ha egyszer összefog ellenem, én – és valószínű a környezetünkben mindenki más is – nagyon megszívom...