2012. október 3., szerda

Végzetes vonzalom - 4. fejezet


Az eddig megtett út nagy részét néma hallgatásba burkolózva tették meg. A kikerülhetetlen „beszélgetéseik” is csupán parancsszavak elmormogásából és tőmondatokból álltak. Amelia az ablak felé fordulva bámult kifelé az elsuhanó sötét tájra. Miután elhagyták Londont majdnem kibukott belőle a kérdés, hogy hova is tartanak tulajdonképpen, de végül visszafogta magát.
Úgy döntött jobban jár, ha inkább hallgat. A férfi morcos hangulatából ítélve már az is nagy engedménynek számított, hogy nem a csomagtartóban kénytelen utazni, hanem elfoglalhatta a kényelmes anyósülést.
Üröm az örömben a bilincs volt, ami a masszív ajtóhoz láncolta és felsértette érzékeny bőrét. Nem mintha mindez nagyon számítana, hisz úgy is a halálba rohannak, ugyebár? Ha a férfin múlik, ő biztosan…
Igazán remélte, hogy a kis GPS készülék segítségével, ami a díszes fülbevalójába volt beépítve, és amit a mellette ülő figyelmetlen férfiú nem vett észre, hamarosan a nyomára bukkannak. El nem tudta képzeli Alek mi alapján válogatta össze az utazó csomagját, vagy tulajdonképpen minek is, de most csak örülni tudott neki, hogy ezt a kis ékszert a holmija között találta.
Szórakozottan piszkálgatta a fülében himbálózó kelta motívumokkal díszített csecsebecsét. Hahh… Mennyit hadakozott az apjával e miatt a kis ketyere miatt. Folyamatosan úgy érezte, minden lépését szemmel tartják. És most milyen jól jön. Furcsa fintora a sorsnak…
A gyomra egyre erőszakosabban jelezte, hogy egynéhány étkezés kimaradt útközben. Golflabdányira zsugorodott és már-már az émelygés kerülgette. Úgy tűnt Alek teljesen megfeledkezett eme apróságról, vagy csak ezzel is a tudtára akarja adni, mennyire megveti, mennyire nem törődik vele. Ugyan minek táplálni egy halálraítéltet?
Ez az ő éhes szervezetét viszont egyáltalán nem vigasztalta. Nyál csorgatva gondolt az eddig oly utálatosnak tűnő zacskós vérre, ami a kényelmes lakásában, a szép és modern konyhájának a hűtőjében sorakozott. És csak rá várt.
Ezredszerre is elátkozta magát, hogy sikerül folyamatosan ilyen lehetetlen helyzetbe sodródnia. De hát ez volt az ő formája. Már kislány korában is mindig a tűzzel játszott. Sose felejti el azt a napot mikor Alek és ő először találkoztak. És a büntetést sem, ami utána következett…
Miután Ivan karjai között visszatértek a kastélyba Amelia rögtön a szobájába menekült. Tudta, hogy az apja nagyon dühös lesz. Ismerte már a haragját, bár nem attól félt igazán. Inkább a szeretetének hiányától, sőt a közönyétől… Úgy kezelte, mint valami értékes ékszert, csecsebecsét. Mindenek Ura! Amelia de szeretett volna inkább egyszerű kislány lenni, akit szeret az apukája…
Néha-néha sikerült felkeltenie a hatalmas fejedelem figyelmét egy-egy balul sikerült lépésével, de azzal is inkább csak az indulatát tüzelte.
Fejlődésben lévő elméjével egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy nem számít többet az apjának, mint egy értékes festmény a falon.
Dacosan vetette magát a hófehér ágytakaróval fedett, baldachinos ágyacskájára, nem törődve a ténnyel, hogy ezzel teljesen összekoszolja a makulátlan anyagot. Méregdrága babák és gondosan hímzett párnácskák landoltak a földön, a mozdulat által a matracban meginduló hullámzástól. Nem érdekelte. Nem jelentettek neki semmivel sem többet, mint a szoba többi berendezése.
Túl tökéletes volt minden. Igazi hercegkisasszonyoknak való szoba, kezdve a baldachinos ágytól, a csodaszépen megfaragott fésülködőasztalon keresztül, a hatalmas ruhásszekrényig, ami dugig volt szebbnél szebb ruhácskákkal.
Semmi kedve nem volt megszabadulni viseltes öltözetétől. Mintha az anyag magába ivott volna valamennyit a kis farkaskölyök felhőtlen kedélyességéből.
Irigyelte őt! De még mennyire… Annyira felszabadultnak tűnt, miközben az ő ezüstgolyócskájával játszadozott. Úgy szeretett volna a helyében lenni, legalább egy kicsit…
Álmodozását az apja mély, rosszallással színezett hangja törte meg.
– Kisasszony! Most nagyot csalódtam benned.
Amelia riadtan kapta fel a fejét és belebámult a vámpírfejedelem sötét, érzelemmentes arcába, aki teljesen kitöltötte az ajtónyílást. Hatalmasnak tetszett az aprócska, gyerekes szobában.
– Édesapám… – kezdett volna magyarázkodni vékonyka hangon, de a férfi durván a szavába vágott.
– Csak semmi magyarázkodás. Megszegted a határozott utasításomat, amely szerint nem hagyhatod el felügyelet nélkül a kastély udvarát. Ez már magában büntetést von maga után, de hogy egy nyomorult farkassal keljen téged megtalálnom… Undorító!
– De, Édesapám… – próbálkozott a kislány újfent nyöszörögve.
– Hallgass! – dörrent rá az apja. – Nem érdekel a szánalmas cincogásod. Ma este nem kapsz enni, és öt percen belül a földszinten akarlak látni a lépcső alatti cellában. Rád fér egy kis nyugalom, hogy gondolkodni tudj a tetteid következményeiről – ezzel egyszerűen hátat fordított – teljes bizonyossággal, hogy akarata teljesülni fog –, és magára hagyta a gyereket. Így már azt sem láthatta, hogy a lánya arcára kiül a tömény rettegés.
Amelia megborzongott az emlékek által kiváltott érzelmek hatására. A lépcső alatti cella… Még ma is felállt a szőr a hátán, ha eszébe jutott.
Nem volt az más, mint egy aprócska, zárt és sötét lyuk. Nagyon sötét lyuk. A gyomra rögtön görcsbe rándult, ahogy felidézte a kínkeserves órákat, amit kénytelen volt a szűk, ijesztő helyiségben tölteni.
Ez rosszabb volt, mintha kitették volna a tűző napra. Rettegett a szűk, zárt és sötét helyektől. Akármennyire is a vámpírok lételeme a sötétség. Egyszerűen képtelen volt leküzdeni klausztrofóbiáját. Az apja pedig tisztában volt gyengeségével, és ezt rendszeresen ki is használta.
Fázósan dörzsölgetni kezdte az ajtóhoz bilincselt karját. Hamarosan élelemhez kell jutnia, mert a vércukra kezd vészesen a minimum alá esni, és ki tudja, akkor mire ragadtatja magát. Már az is rossz jel, hogy képtelen féken tartani az emlékek által kiváltott borzongást. Egyre csak futkározott a gerince mentén ez az érzés, és nincs szüksége még nagyobb galibára, mint amilyenben már így is csücsült.
Sose gondolta volna, hogy ez még megtörténhet, de most egyre jobban vágyta testőrei fojtogató közelségét. Futólag fogva tartója keményen feszülő arcélére sandított, aztán újra kibámult az ablakon.
Segítség! – sikította némán a semmibe.


Úgy tett, mint akit egyáltalán nem érdekel a lányon szemmel láthatóan végigfutó érzelmek hullámzása. De ez csak a látszat volt. Hazugság… Alek belsejét teljesen elemésztette a kíváncsiság és az önkéntelen szorongás, ahogy Amelia arcán váltakozott a fájdalom, a rettegés és a melankólia.
Valószínűleg maga sem vette észre, hogy mennyire kifejező az arca, még így féloldalasan is, ahogy kibámul a semmibe.
Kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. A harag és a gyűlölet, amit még nem is oly rég táplált iránta egyre jobban csillapodni látszott és erőnek erejével volt kénytelen újra és újra feltüzelni, mert még a végén teljesen elillan.
Már bánta, hogy hagyta magát rábeszélni erre az utazásra. Semmi gond nem volt a saját jól kidolgozott terveivel. Mostanra megkezdhette volna bosszújának következő fázisát. A lány rég nyüszítene, ahogy végül ő is tette, miatta.
Önkéntelen megrándult, ahogy a fájdalmas emlék előtolakodott elméjének rejtett, sötét zugából…
Fogságának negyedik vagy ötödik évében történhetett, hogy a jól őrzött és titkos börtönének új vezetője érkezett.
Alek sebekkel és zúzódásokkal tarkított testét odaláncolták egy masszív kőfalhoz, végtagjait kifeszítették. Moccanni sem bírt.
Akkor találkozott a vérszívóval először, de a kép kitörölhetetlenül beleégett az emlékezetébe. Amit addig műveltek vele, kedves simogatásnak tűnt, az ezt követőkhöz képest.
A vámpír alapjában véve nem volt egy ijesztő jelenség. Valószínűleg genetikai mutációk által, se nem volt olyan magas, se olyan jól fejlett, mint a többi fajtársa úgy általában véve.
Vékony, görcsös testén szinte lógtak a ruhák. Ápolatlan, vékony szálú, egér barna haja meredezett minden irányba.
Inkább tűnt szerencsétlen hajléktalannak, mint erőskezű vezetőnek. A többi vámpír mégis, mintha tartott volna tőle. Akaratlanul is hátráltak egy lépést, mikor ellépdelt mellettük.
Ahogy közeledett felé, Alek felemelte gyógyulófélben lévő, de még jócskán duzzadt arcát és egyenesen belebámult a vámpír visszataszító képébe.
Akkor megértette a dolgot. Már tudta miért félnek tőle a többiek. Sárgásan égő szeméből annyi gonosz erő áradt, hogy még ő is meghökkent. Az nem szólt semmit, csak felemelte a kezét és bütykös ujjaival csettintett egyet.
Két vámpír rögtön vigyázzba vágta magát, majd hanyatt-homlok rohantak és hozták az ajtó melletti kis asztalkára kikészített eszközöket.
Alek összeszorította a fogait, hogy majd összeroppantak. Tisztában volt vele, hogy mi vár rá, de még ennyi idő után sem volt képes felfogni az agya, hogy ezeknek az állatoknak az a legkedvesebb szórakozása, hogy őt kínozzák.
– Fogjátok le a fejét – zengett a vezető rekedtes hangja – itt az ideje, hogy a kutya végre megtanulja, nem „illik” egy ilyen korcsnak a parancsolója szemébe néznie.
Megragadták a fejét két oldalt. Hiába morgott rájuk, erős szorításuktól, mintha lebénultak volna a nyakizmai.
A vámpírok vezetője ez idő alatt komótosan kinyújtotta a kezét és elvett egy kis tálkát a felé tartott tálcáról. Éles körmökbe végződő ujjaival szétfeszítette Alek szemhéjait.
A farkas egyébként is üres gyomra görcsbe rándult, ahogy a vámpír keze határozottan közelített szemgolyója felé. Pupillái kitágultak.
– Na, most bámulj, kutya! – rivallt rá és némi szemcsés, piszkosfehér valamit szórt védtelen szemébe.
A farkas az első pillanatban nem érzett semmit, csak az éles kristályok szurkálását, aztán az a micsoda elkezdett feloldódni. Akár ha apró tőrök millióit szúrták volna bele a szemgolyójába. Megvonaglott a fájdalomtól. Könnyei önkéntelen eredtek el, hogy kimossák az irritáló anyagot. Csakhogy, ezzel nem javult a helyzet, inkább fokozódott a maró érzés.
Alek ebből sajnos rögtön tudta, hogy mi az, amivel kínozzák. Só!
Összeszorított fogai közül visszafojtott kiáltás szűrődött ki. Semmi más nem tudott akkora fájdalmat okozni, mint egy csipet só. Méreg volt felsebzett húsának.
Mikor pár perc múlva a másik szemgolyóját is ugyanígy elárasztotta a maró, égető kín, már nem volt képes visszafojtani a fájdalmas üvöltést, ami fojtogatta a torkát.
Mindez pedig csak a kezdete volt egy hosszú, évekig húzódó tortúrának, amibe egymást váltogatták a gyötrelmesebbnél gyötrelmesebb megpróbáltatások…
Görcsösen pislognia kellett, miközben elhessegette a még mindig túl élénken az emlékezetében élő képeket. Ujjai oly erővel szorították a kormányt, hogy már-már teljesen elfehéredtek.
Gyors oldalpillantással megállapította, hogy Ameliát elnyomta a fáradtság és valószínűleg az éhség, mert csukott szemmel dőlt neki az autó oldalának, arca sápadt volt és vértelen, légzése felszínes és lassú.
Pillantása keresztül siklott az ernyedt, nőies testen, aztán megállapodott az arca mellett elsuhanó tájon. Még a sötétített üvegen keresztül is szemmel láthatóvá vált, hogy hamarosan hajnalodik.
Alek a benne lakozó, bosszúra szomjas lény buzdítására résnyire nyitotta az elektromos ablakemelővel, az Amelia felől eső ablakot. Éppen csak annyira, hogy ha megkezdődik a világosodás, egy vékonyka sugárban a nappali fény elérje a lány védtelen arcát és nyakát.
Egyszerűen csak fájdalmat akart okozni.


Enyhe elégtétellel figyelte a szőnyegen elterülő, nagydarab vámpírt. Hártyás szárnyai kicsavarodva, élettelenül lógtak a vállairól. Arcáról és lecsupaszított mellkasáról ömlött a vér.
– Az volt az egyetlen feladatotok, hogy a lányomat vigyázzátok. Se több, se kevesebb. És még ezt is képesek voltatok elszúrni – emelte tekintetét Vladimir a szobában tartózkodó másik vámpírra.
Hangja nem volt se túl hangos, se indulatos. A két testőr hátán mégis a hideg futkározott tőle.
Ivan – aki a kisebb büntetést kapta, és most az ajtó mellett a falhoz húzódva figyelte uralkodóját – tért magához először.
– Uram! Nagyon sajnáljuk…
– Ne! – vágott a szavába a fejedelem. – Semmi kedvem végighallgatni egy újabb magyarázkodást. Egyelőre megelégszem ennyivel is. De… – a szó pár pillanatig baljóslatúan lógott a levegőben –, nincs több hiba, mert legközelebb nem leszek ilyen engedékeny – jelentőségteljesen végignézett a földről éppen feltápászkodni próbáló Jocón. – És most pucolás! Kerítsétek elő Ameliát, akár a föld alól is, de azonnal.
A két vámpír fejvesztve menekült ki a könyvtárszoba félhomályából, és magára hagyták urukat borús gondolataival együtt.
Vladimir vállai fáradtan ereszkedtek meg, ahogy az alattvalói távoztak. Arca fájdalmas grimaszba rándult. Tehetetlenségében teljes erejéből rácsapott a keményfa íróasztal tükörsimára csiszolt lapjára. A tömör anyag reccsent egy nagyot kínjában, majd engedve az erősebbnek, behorpadt.
A vámpírok fejedelme nem is törődve a kitűnő és drága bútordarabon esett csúfos kárral, lerogyott a bőr, karos fotelba és belesüppedt a vészterhes emlékek áradatába.
Több mint háromszázötven éve tisztában volt vele, hogy ez a nap bármikor bekövetkezhet. Számított is rá tulajdonképpen – hisz megjósolták –, de abban bízott, hogy mire itt lesz az idő, sikerül a lány dolgát elrendeznie egyszer s mindenkorra.
És hogy miért is nem jött össze eddig?
Mert az a nyamvadt dél-amerikai nem akart nősülni. Hiába szervezkedett már időtlen idők óta. Egyszerűen képtelen volt rávenni a nászra. Hasztalan adta egyik bált a másik után, öltöztette a lányát elegáns, konzervatív ruhákba – amiket a férfi előnyben részesített –, az örökös már-már tüntetőleg tudomást sem vett róla.
Ebből viszont az a kérdés következhetne, hogy miért is nem választott másik jelöltet? Tulajdonképpen megtehette volna, mert volt még három vámpír fejedelem a világon – az észak-amerikai, az ausztrál és a közel-keleti –, de mind közül a dél-amerikai volt a legerősebb család, a legtöbb pénzzel és legbefolyásosabb kapcsolatokkal. Esztelenség lett volna alább adni a dolgot… Szüksége volt rá, hogy az övé legyen az a terület. Arról nem is beszélve, hogy már odaígérte Russellnek, az észak-amerikai fejedelemnek a mexikói területeket, adósság fejében…
Végezetül már ott tartott, hogy valahogyan megzsarolja, vagy kényszeríti a nyavalyást, mikor az a múlt héten hirtelen bejelentkezett, és azonnal a lényegre térve megkérte Amelia kezét. Vladimir köpni-nyelni nem tudott döbbenetében, de villámgyorsan összeszedte magát és újult erővel kezdte szövögetni a terveit, amikről már azt hitte sose valósulnak meg.
Ha az a mocsok farkas nem pont most bukkant volna fel, Amelia jelen pillanatban már Da Vila felesége lehetne. És hiába a jóslat, a vérköteléket még egy ilyen erős jelenség sem tudná megszakítani.
Mindenről az a kutya tehet…
Az a vészterhes nap örökre beleivódott az emlékezetébe, mikor közölték vele, hogy az ő lánya fogja elárulni a családot azzal, hogy összeáll egy farkassal, és a születendő gyermekük lesz a fajok újjászületésének előfutára. Pont az ő ivadéka…
Arra is tisztán emlékezett, hogy először szívből jövően kikacagta a vén boszorkányt. Csakhogy az ősöreg kriptaszökevény olyan komoly, határozott tekintettel bámult bele az arcába, hogy pár pillanat elteltével befészkelte magát szívébe a kétség. Mi van, ha mégis igazat mond?
Megragadta erős karjával az asszony aszott nyakát és jól megszorongatta.
– Hazudsz! – kiabált rá felindultan.
A banya meg csak bámult rá azokkal a vizenyős, szürke szemeivel és egy szót sem szól. Nem tiltakozott, nem erősködött. Vladimiron pedig a rettegés hideg áramlatai száguldottak keresztül.
Elrántotta a kezét az öregasszonyról, mint akit megégetett az érintése, és hátrált néhány lépést. Mindenek Ura! Ez nem lehet! Vele ez nem történhet meg…
Rögtön bevillantak neki az emeleten békésen szundikáló csecsemő képei. Annyira akarta ezt a gyereket. Az sem érdekelte, hogy az anyja belehalt a szülésbe. Majd lesz másik asszonya, ha szüksége lesz rá. A lényeg, hogy a várva várt gyermek él és erős. Az ő lánya. Hatalmi törekvéseinek záloga, a családok egyesítője… És akkor most kiderül, hogy ő lesz majd az, aki végül elárulja…
– Kifelé! – süvöltött a hangja, ahogy a boszorkányra üvöltött. – Tűnj a szemem elől banya!
Az öregasszony szó és nyom nélkül távozott, úgy ahogy érkezett. Vladimir pedig egyedül maradt a kétségeivel.
Nem történhet meg! Meg kell akadályoznia. Nem tudná elviselni a szégyent, hogy ha az ő utóda összeállna egy farkassal. Akkor már inkább megöli a kis árulót.
Eszeveszett dühvel iramodott neki az emeletnek, és berontva a gyerekszobába rögtön a bölcső mellett termett. A gyereklány, aki a kicsire vigyázott, rémülten menekült ki a helyiségből.
A vámpírfejedelem felkapta az alvó csecsemőt és durván a magasba emelte. A kislánynak azonnal kinyíltak a szemei és kíváncsian bámulta az apja zord arcát.
Vladimir erőteljesen megrázta párszor, de a borostyánszín szemekben nem tudott felfedezni semmiféle félelmet. A kicsi el sem sírta magát a méltatlan bánásmód miatt. Ekkor a férfi tudta már, hogy nem végezhet vele. Más megoldást kell találnia a problémára. Meg kell akadályoznia, hogy a lánya valaha is találkozzon a farkassal.
Egy lánygyermeket már elveszített. Ezt, muszáj életben tartania. A természetfelettieknek általában kettő, nagyon ritkán három utóda lehetett. És ő már kihasználta mindkét esélyét. Nem kockáztathatta meg, hogy elpusztítja a kis vakarcsot, de már nem sikerül összehozni a harmadikat. Arról nem is beszélve, hogy fia is születhet, ami nem sokban lendítené elő nagyra törő elképzeléseit. Egy fiú örökös még a végén a hatalmára törne.
Szerencsére másodszorra is lánnyal áldotta meg az ég. Már azt is tudta kihez szándékozik feleségül adni őt.
Leengedte a babát a magasból és visszafektette a bölcsőbe, megkönyörülve ezzel rajta. Életének talán legirgalmasabb cselekedetét vitte akkor véghez, de megeshet, hogy ez okozza majd a vesztét is.
Éles kopogás szakította félbe a gondolatmenetét, majd nyílt az ajtó és Ivan dugta be a nyíláson a fejét.
– Uram! Megtaláltuk a lányt. A nyomkövető szerint észak felé tartanak…
Vladimir kurta vicsorgással válaszolt csak:
– És még mindig itt vagytok?! Indulás! Hozzátok haza. Most!
Ivan azonnal engedelmeskedett a parancsnak és távozott.
A fejedelem arcán enyhe mosoly terült szét. Talán még nincs minden veszve.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Üdvözöllek...

Ez az oldal azért jött létre, hogy mindenki számára elérhetővé tegyem fantáziám "papírra vetett" végtermékeit, és azokkal ne csak magamat, de esetleg másokat is szórakoztassak, kikapcsoljak, elvarázsoljak. :D

18 éven felülieknek! Olvasás csak saját felelősségre! :)

MINDEN JOG FENNTARTVA!