Az eddig
megtett út nagy részét néma hallgatásba burkolózva tették meg. A kikerülhetetlen
„beszélgetéseik” is csupán parancsszavak elmormogásából és tőmondatokból
álltak. Amelia az ablak felé fordulva bámult kifelé az elsuhanó sötét tájra.
Miután elhagyták Londont majdnem kibukott belőle a kérdés, hogy hova is
tartanak tulajdonképpen, de végül visszafogta magát.
Úgy
döntött jobban jár, ha inkább hallgat. A férfi morcos hangulatából ítélve már
az is nagy engedménynek számított, hogy nem a csomagtartóban kénytelen utazni,
hanem elfoglalhatta a kényelmes anyósülést.
Üröm az
örömben a bilincs volt, ami a masszív ajtóhoz láncolta és felsértette érzékeny
bőrét. Nem mintha mindez nagyon számítana, hisz úgy is a halálba rohannak,
ugyebár? Ha a férfin múlik, ő biztosan…
Igazán
remélte, hogy a kis GPS készülék segítségével, ami a díszes fülbevalójába volt
beépítve, és amit a mellette ülő figyelmetlen férfiú nem vett észre, hamarosan
a nyomára bukkannak. El nem tudta képzeli Alek mi alapján válogatta össze az
utazó csomagját, vagy tulajdonképpen minek is, de most csak örülni tudott neki,
hogy ezt a kis ékszert a holmija között találta.
Szórakozottan
piszkálgatta a fülében himbálózó kelta motívumokkal díszített csecsebecsét. Hahh…
Mennyit hadakozott az apjával e miatt a kis ketyere miatt. Folyamatosan úgy
érezte, minden lépését szemmel tartják. És most milyen jól jön. Furcsa fintora
a sorsnak…
A gyomra
egyre erőszakosabban jelezte, hogy egynéhány étkezés kimaradt útközben.
Golflabdányira zsugorodott és már-már az émelygés kerülgette. Úgy tűnt Alek
teljesen megfeledkezett eme apróságról, vagy csak ezzel is a tudtára akarja
adni, mennyire megveti, mennyire nem törődik vele. Ugyan minek táplálni egy halálraítéltet?
Ez az ő
éhes szervezetét viszont egyáltalán nem vigasztalta. Nyál csorgatva gondolt az
eddig oly utálatosnak tűnő zacskós vérre, ami a kényelmes lakásában, a szép és
modern konyhájának a hűtőjében sorakozott. És csak rá várt.
Ezredszerre
is elátkozta magát, hogy sikerül folyamatosan ilyen lehetetlen helyzetbe sodródnia.
De hát ez volt az ő formája. Már kislány korában is mindig a tűzzel játszott.
Sose felejti el azt a napot mikor Alek és ő először találkoztak. És a büntetést
sem, ami utána következett…
Miután Ivan
karjai között visszatértek a kastélyba Amelia rögtön a szobájába menekült.
Tudta, hogy az apja nagyon dühös lesz. Ismerte már a haragját, bár nem attól
félt igazán. Inkább a szeretetének hiányától, sőt a közönyétől… Úgy kezelte,
mint valami értékes ékszert, csecsebecsét. Mindenek
Ura! Amelia de szeretett volna inkább egyszerű kislány lenni, akit szeret
az apukája…
Néha-néha
sikerült felkeltenie a hatalmas fejedelem figyelmét egy-egy balul sikerült
lépésével, de azzal is inkább csak az indulatát tüzelte.
Fejlődésben
lévő elméjével egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy nem számít többet az
apjának, mint egy értékes festmény a falon.
Dacosan
vetette magát a hófehér ágytakaróval fedett, baldachinos ágyacskájára, nem törődve
a ténnyel, hogy ezzel teljesen összekoszolja a makulátlan anyagot. Méregdrága
babák és gondosan hímzett párnácskák landoltak a földön, a mozdulat által a matracban
meginduló hullámzástól. Nem érdekelte. Nem jelentettek neki semmivel sem
többet, mint a szoba többi berendezése.
Túl
tökéletes volt minden. Igazi hercegkisasszonyoknak való szoba, kezdve a
baldachinos ágytól, a csodaszépen megfaragott fésülködőasztalon keresztül, a
hatalmas ruhásszekrényig, ami dugig volt szebbnél szebb ruhácskákkal.
Semmi
kedve nem volt megszabadulni viseltes öltözetétől. Mintha az anyag magába ivott
volna valamennyit a kis farkaskölyök felhőtlen kedélyességéből.
Irigyelte
őt! De még mennyire… Annyira felszabadultnak tűnt, miközben az ő
ezüstgolyócskájával játszadozott. Úgy szeretett volna a helyében lenni,
legalább egy kicsit…
Álmodozását
az apja mély, rosszallással színezett hangja törte meg.
– Kisasszony!
Most nagyot csalódtam benned.
Amelia
riadtan kapta fel a fejét és belebámult a vámpírfejedelem sötét, érzelemmentes
arcába, aki teljesen kitöltötte az ajtónyílást. Hatalmasnak tetszett az
aprócska, gyerekes szobában.
– Édesapám…
– kezdett volna magyarázkodni vékonyka hangon, de a férfi durván a szavába
vágott.
– Csak
semmi magyarázkodás. Megszegted a határozott utasításomat, amely szerint nem
hagyhatod el felügyelet nélkül a kastély udvarát. Ez már magában büntetést von
maga után, de hogy egy nyomorult farkassal keljen téged megtalálnom… Undorító!
– De,
Édesapám… – próbálkozott a kislány újfent nyöszörögve.
– Hallgass!
– dörrent rá az apja. – Nem érdekel a szánalmas cincogásod. Ma este nem kapsz
enni, és öt percen belül a földszinten akarlak látni a lépcső alatti cellában.
Rád fér egy kis nyugalom, hogy gondolkodni tudj a tetteid következményeiről –
ezzel egyszerűen hátat fordított – teljes bizonyossággal, hogy akarata
teljesülni fog –, és magára hagyta a gyereket. Így már azt sem láthatta, hogy a
lánya arcára kiül a tömény rettegés.
Amelia
megborzongott az emlékek által kiváltott érzelmek hatására. A lépcső alatti
cella… Még ma is felállt a szőr a hátán, ha eszébe jutott.
Nem volt
az más, mint egy aprócska, zárt és sötét lyuk. Nagyon sötét lyuk. A gyomra
rögtön görcsbe rándult, ahogy felidézte a kínkeserves órákat, amit kénytelen
volt a szűk, ijesztő helyiségben tölteni.
Ez
rosszabb volt, mintha kitették volna a tűző napra. Rettegett a szűk, zárt és
sötét helyektől. Akármennyire is a vámpírok lételeme a sötétség. Egyszerűen
képtelen volt leküzdeni klausztrofóbiáját. Az apja pedig tisztában volt
gyengeségével, és ezt rendszeresen ki is használta.
Fázósan
dörzsölgetni kezdte az ajtóhoz bilincselt karját. Hamarosan élelemhez kell
jutnia, mert a vércukra kezd vészesen a minimum alá esni, és ki tudja, akkor
mire ragadtatja magát. Már az is rossz jel, hogy képtelen féken tartani az
emlékek által kiváltott borzongást. Egyre csak futkározott a gerince mentén ez
az érzés, és nincs szüksége még nagyobb galibára, mint amilyenben már így is
csücsült.
Sose
gondolta volna, hogy ez még megtörténhet, de most egyre jobban vágyta testőrei
fojtogató közelségét. Futólag fogva tartója keményen feszülő arcélére
sandított, aztán újra kibámult az ablakon.
Segítség! – sikította némán a semmibe.
Úgy tett,
mint akit egyáltalán nem érdekel a lányon szemmel láthatóan végigfutó érzelmek
hullámzása. De ez csak a látszat volt. Hazugság… Alek belsejét teljesen
elemésztette a kíváncsiság és az önkéntelen szorongás, ahogy Amelia arcán
váltakozott a fájdalom, a rettegés és a melankólia.
Valószínűleg
maga sem vette észre, hogy mennyire kifejező az arca, még így féloldalasan is,
ahogy kibámul a semmibe.
Kezdte
egyre kényelmetlenebbül érezni magát. A harag és a gyűlölet, amit még nem is
oly rég táplált iránta egyre jobban csillapodni látszott és erőnek erejével
volt kénytelen újra és újra feltüzelni, mert még a végén teljesen elillan.
Már bánta,
hogy hagyta magát rábeszélni erre az utazásra. Semmi gond nem volt a saját jól
kidolgozott terveivel. Mostanra megkezdhette volna bosszújának következő
fázisát. A lány rég nyüszítene, ahogy végül ő is tette, miatta.
Önkéntelen
megrándult, ahogy a fájdalmas emlék előtolakodott elméjének rejtett, sötét
zugából…
Fogságának
negyedik vagy ötödik évében történhetett, hogy a jól őrzött és titkos
börtönének új vezetője érkezett.
Alek
sebekkel és zúzódásokkal tarkított testét odaláncolták egy masszív kőfalhoz,
végtagjait kifeszítették. Moccanni sem bírt.
Akkor
találkozott a vérszívóval először, de a kép kitörölhetetlenül beleégett az
emlékezetébe. Amit addig műveltek vele, kedves simogatásnak tűnt, az ezt
követőkhöz képest.
A vámpír
alapjában véve nem volt egy ijesztő jelenség. Valószínűleg genetikai mutációk
által, se nem volt olyan magas, se olyan jól fejlett, mint a többi fajtársa úgy
általában véve.
Vékony,
görcsös testén szinte lógtak a ruhák. Ápolatlan, vékony szálú, egér barna haja
meredezett minden irányba.
Inkább
tűnt szerencsétlen hajléktalannak, mint erőskezű vezetőnek. A többi vámpír
mégis, mintha tartott volna tőle. Akaratlanul is hátráltak egy lépést, mikor
ellépdelt mellettük.
Ahogy
közeledett felé, Alek felemelte gyógyulófélben lévő, de még jócskán duzzadt
arcát és egyenesen belebámult a vámpír visszataszító képébe.
Akkor
megértette a dolgot. Már tudta miért félnek tőle a többiek. Sárgásan égő
szeméből annyi gonosz erő áradt, hogy még ő is meghökkent. Az nem szólt semmit,
csak felemelte a kezét és bütykös ujjaival csettintett egyet.
Két vámpír
rögtön vigyázzba vágta magát, majd hanyatt-homlok rohantak és hozták az ajtó
melletti kis asztalkára kikészített eszközöket.
Alek
összeszorította a fogait, hogy majd összeroppantak. Tisztában volt vele, hogy
mi vár rá, de még ennyi idő után sem volt képes felfogni az agya, hogy ezeknek
az állatoknak az a legkedvesebb szórakozása, hogy őt kínozzák.
– Fogjátok
le a fejét – zengett a vezető rekedtes hangja – itt az ideje, hogy a kutya
végre megtanulja, nem „illik” egy ilyen korcsnak a parancsolója szemébe néznie.
Megragadták
a fejét két oldalt. Hiába morgott rájuk, erős szorításuktól, mintha lebénultak
volna a nyakizmai.
A vámpírok
vezetője ez idő alatt komótosan kinyújtotta a kezét és elvett egy kis tálkát a
felé tartott tálcáról. Éles körmökbe végződő ujjaival szétfeszítette Alek
szemhéjait.
A farkas
egyébként is üres gyomra görcsbe rándult, ahogy a vámpír keze határozottan
közelített szemgolyója felé. Pupillái kitágultak.
– Na, most
bámulj, kutya! – rivallt rá és némi szemcsés, piszkosfehér valamit szórt
védtelen szemébe.
A farkas
az első pillanatban nem érzett semmit, csak az éles kristályok szurkálását,
aztán az a micsoda elkezdett feloldódni. Akár ha apró tőrök millióit szúrták
volna bele a szemgolyójába. Megvonaglott a fájdalomtól. Könnyei önkéntelen eredtek
el, hogy kimossák az irritáló anyagot. Csakhogy, ezzel nem javult a helyzet,
inkább fokozódott a maró érzés.
Alek ebből
sajnos rögtön tudta, hogy mi az, amivel kínozzák. Só!
Összeszorított
fogai közül visszafojtott kiáltás szűrődött ki. Semmi más nem tudott akkora
fájdalmat okozni, mint egy csipet só. Méreg volt felsebzett húsának.
Mikor pár
perc múlva a másik szemgolyóját is ugyanígy elárasztotta a maró, égető kín, már
nem volt képes visszafojtani a fájdalmas üvöltést, ami fojtogatta a torkát.
Mindez
pedig csak a kezdete volt egy hosszú, évekig húzódó tortúrának, amibe egymást
váltogatták a gyötrelmesebbnél gyötrelmesebb megpróbáltatások…
Görcsösen
pislognia kellett, miközben elhessegette a még mindig túl élénken az emlékezetében
élő képeket. Ujjai oly erővel szorították a kormányt, hogy már-már teljesen
elfehéredtek.
Gyors
oldalpillantással megállapította, hogy Ameliát elnyomta a fáradtság és
valószínűleg az éhség, mert csukott szemmel dőlt neki az autó oldalának, arca
sápadt volt és vértelen, légzése felszínes és lassú.
Pillantása
keresztül siklott az ernyedt, nőies testen, aztán megállapodott az arca mellett
elsuhanó tájon. Még a sötétített üvegen keresztül is szemmel láthatóvá vált,
hogy hamarosan hajnalodik.
Alek a
benne lakozó, bosszúra szomjas lény buzdítására résnyire nyitotta az elektromos
ablakemelővel, az Amelia felől eső ablakot. Éppen csak annyira, hogy ha megkezdődik
a világosodás, egy vékonyka sugárban a nappali fény elérje a lány védtelen
arcát és nyakát.
Egyszerűen
csak fájdalmat akart okozni.
Enyhe
elégtétellel figyelte a szőnyegen elterülő, nagydarab vámpírt. Hártyás szárnyai
kicsavarodva, élettelenül lógtak a vállairól. Arcáról és lecsupaszított
mellkasáról ömlött a vér.
– Az volt
az egyetlen feladatotok, hogy a lányomat vigyázzátok. Se több, se kevesebb. És
még ezt is képesek voltatok elszúrni – emelte tekintetét Vladimir a szobában
tartózkodó másik vámpírra.
Hangja nem
volt se túl hangos, se indulatos. A két testőr hátán mégis a hideg futkározott
tőle.
Ivan – aki
a kisebb büntetést kapta, és most az ajtó mellett a falhoz húzódva figyelte
uralkodóját – tért magához először.
– Uram!
Nagyon sajnáljuk…
– Ne! –
vágott a szavába a fejedelem. – Semmi kedvem végighallgatni egy újabb magyarázkodást.
Egyelőre megelégszem ennyivel is. De… – a szó pár pillanatig baljóslatúan
lógott a levegőben –, nincs több hiba, mert legközelebb nem leszek ilyen engedékeny
– jelentőségteljesen végignézett a földről éppen feltápászkodni próbáló Jocón. –
És most pucolás! Kerítsétek elő Ameliát, akár a föld alól is, de azonnal.
A két
vámpír fejvesztve menekült ki a könyvtárszoba félhomályából, és magára hagyták
urukat borús gondolataival együtt.
Vladimir
vállai fáradtan ereszkedtek meg, ahogy az alattvalói távoztak. Arca fájdalmas
grimaszba rándult. Tehetetlenségében teljes erejéből rácsapott a keményfa
íróasztal tükörsimára csiszolt lapjára. A tömör anyag reccsent egy nagyot
kínjában, majd engedve az erősebbnek, behorpadt.
A vámpírok
fejedelme nem is törődve a kitűnő és drága bútordarabon esett csúfos kárral,
lerogyott a bőr, karos fotelba és belesüppedt a vészterhes emlékek áradatába.
Több mint
háromszázötven éve tisztában volt vele, hogy ez a nap bármikor bekövetkezhet.
Számított is rá tulajdonképpen – hisz megjósolták –, de abban bízott, hogy mire
itt lesz az idő, sikerül a lány dolgát elrendeznie egyszer s mindenkorra.
És hogy
miért is nem jött össze eddig?
Mert az a
nyamvadt dél-amerikai nem akart nősülni. Hiába szervezkedett már időtlen idők
óta. Egyszerűen képtelen volt rávenni a nászra. Hasztalan adta egyik bált a
másik után, öltöztette a lányát elegáns, konzervatív ruhákba – amiket a férfi
előnyben részesített –, az örökös már-már tüntetőleg tudomást sem vett róla.
Ebből
viszont az a kérdés következhetne, hogy miért is nem választott másik jelöltet?
Tulajdonképpen megtehette volna, mert volt még három vámpír fejedelem a világon
– az észak-amerikai, az ausztrál és a közel-keleti –, de mind közül a
dél-amerikai volt a legerősebb család, a legtöbb pénzzel és legbefolyásosabb
kapcsolatokkal. Esztelenség lett volna alább adni a dolgot… Szüksége volt rá,
hogy az övé legyen az a terület. Arról nem is beszélve, hogy már odaígérte
Russellnek, az észak-amerikai fejedelemnek a mexikói területeket, adósság fejében…
Végezetül
már ott tartott, hogy valahogyan megzsarolja, vagy kényszeríti a nyavalyást,
mikor az a múlt héten hirtelen bejelentkezett, és azonnal a lényegre térve
megkérte Amelia kezét. Vladimir köpni-nyelni nem tudott döbbenetében, de
villámgyorsan összeszedte magát és újult erővel kezdte szövögetni a terveit,
amikről már azt hitte sose valósulnak meg.
Ha az a
mocsok farkas nem pont most bukkant volna fel, Amelia jelen pillanatban már Da
Vila felesége lehetne. És hiába a jóslat, a vérköteléket még egy ilyen erős
jelenség sem tudná megszakítani.
Mindenről
az a kutya tehet…
Az a vészterhes
nap örökre beleivódott az emlékezetébe, mikor közölték vele, hogy az ő lánya
fogja elárulni a családot azzal, hogy összeáll egy farkassal, és a születendő gyermekük
lesz a fajok újjászületésének előfutára. Pont az ő ivadéka…
Arra is
tisztán emlékezett, hogy először szívből jövően kikacagta a vén boszorkányt.
Csakhogy az ősöreg kriptaszökevény olyan komoly, határozott tekintettel bámult
bele az arcába, hogy pár pillanat elteltével befészkelte magát szívébe a kétség.
Mi van, ha mégis igazat mond?
Megragadta
erős karjával az asszony aszott nyakát és jól megszorongatta.
– Hazudsz!
– kiabált rá felindultan.
A banya
meg csak bámult rá azokkal a vizenyős, szürke szemeivel és egy szót sem szól.
Nem tiltakozott, nem erősködött. Vladimiron pedig a rettegés hideg áramlatai
száguldottak keresztül.
Elrántotta
a kezét az öregasszonyról, mint akit megégetett az érintése, és hátrált néhány
lépést. Mindenek Ura! Ez nem lehet!
Vele ez nem történhet meg…
Rögtön
bevillantak neki az emeleten békésen szundikáló csecsemő képei. Annyira akarta
ezt a gyereket. Az sem érdekelte, hogy az anyja belehalt a szülésbe. Majd lesz
másik asszonya, ha szüksége lesz rá. A lényeg, hogy a várva várt gyermek él és
erős. Az ő lánya. Hatalmi törekvéseinek záloga, a családok egyesítője… És akkor
most kiderül, hogy ő lesz majd az, aki végül elárulja…
– Kifelé! –
süvöltött a hangja, ahogy a boszorkányra üvöltött. – Tűnj a szemem elől banya!
Az
öregasszony szó és nyom nélkül távozott, úgy ahogy érkezett. Vladimir pedig
egyedül maradt a kétségeivel.
Nem történhet meg! Meg kell akadályoznia.
Nem tudná elviselni a szégyent, hogy ha az ő utóda összeállna egy farkassal. Akkor
már inkább megöli a kis árulót.
Eszeveszett
dühvel iramodott neki az emeletnek, és berontva a gyerekszobába rögtön a bölcső
mellett termett. A gyereklány, aki a kicsire vigyázott, rémülten menekült ki a
helyiségből.
A
vámpírfejedelem felkapta az alvó csecsemőt és durván a magasba emelte. A
kislánynak azonnal kinyíltak a szemei és kíváncsian bámulta az apja zord arcát.
Vladimir
erőteljesen megrázta párszor, de a borostyánszín szemekben nem tudott felfedezni
semmiféle félelmet. A kicsi el sem sírta magát a méltatlan bánásmód miatt.
Ekkor a férfi tudta már, hogy nem végezhet vele. Más megoldást kell találnia a
problémára. Meg kell akadályoznia, hogy a lánya valaha is találkozzon a farkassal.
Egy
lánygyermeket már elveszített. Ezt, muszáj életben tartania. A
természetfelettieknek általában kettő, nagyon ritkán három utóda lehetett. És ő
már kihasználta mindkét esélyét. Nem kockáztathatta meg, hogy elpusztítja a kis
vakarcsot, de már nem sikerül összehozni a harmadikat. Arról nem is beszélve,
hogy fia is születhet, ami nem sokban lendítené elő nagyra törő elképzeléseit.
Egy fiú örökös még a végén a hatalmára törne.
Szerencsére
másodszorra is lánnyal áldotta meg az ég. Már azt is tudta kihez szándékozik
feleségül adni őt.
Leengedte
a babát a magasból és visszafektette a bölcsőbe, megkönyörülve ezzel rajta. Életének
talán legirgalmasabb cselekedetét vitte akkor véghez, de megeshet, hogy ez
okozza majd a vesztét is.
Éles
kopogás szakította félbe a gondolatmenetét, majd nyílt az ajtó és Ivan dugta be
a nyíláson a fejét.
– Uram!
Megtaláltuk a lányt. A nyomkövető szerint észak felé tartanak…
Vladimir
kurta vicsorgással válaszolt csak:
– És még
mindig itt vagytok?! Indulás! Hozzátok haza. Most!
Ivan
azonnal engedelmeskedett a parancsnak és távozott.
A fejedelem
arcán enyhe mosoly terült szét. Talán még nincs minden veszve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése