Végzetes vonzalom - 5. fejezet

Bevezetésként annyit, hogy egyelőre ez lesz a VVből az utolsó fejezet. A jövő hét folyamán - nem ígérem, hogy az elején, de ki tudja - a sárkány érintését fogjátok megkapni, utána pedig kiveszek 2-3 hét alkotói szabit. Kicsit zsong az agyam és szükség van egy kis szellőztetésre. Na meg olvasás terén is le vagyok csöppet maradva. :) Remélem megértitek. :)

Jó olvasást!

Valami kegyetlenül égette az arcát, de annyira fáradtnak érezte magát, hogy képtelen volt kitörni az álom puha öleléséből.

Álmaiban visszatért a múltjába. Ismét az, az aranyszínű, csipkés ruhaköltemény volt rajta, amit élete első álarcosbálján viselt. A puha selyem lágyan ölelte körül vékony, de már formásodó nagylánytestét.

A kastélyuk hatalmas báltermében óriási tömeg verődött össze. A világ minden tájáról érkeztek hozzá elegáns vámpírok és gyönyörű vámpírnők, hogy megünnepeljék a tizenhatodik születésnapját, természetesen mind díszesebbnél díszesebb ruhákban és maszkokban.

Amelia kissé fojtogatónak érezte a figyelmüket és kutakodó tekintetüket. Mintha tudnának valamit, amit ő nem. Mintha keresnének rajta valami szembeötlőt, ami nincs. Valami fontosat. De hát ez nem lehet. Nem volt rajta semmi furcsa.

Végzetesen átlagos kinézetű, magasságú és szerény véleménye szerint elég alkalmazkodó típusú lény volt. Semmi rendkívüli, azon az egyszerű tényen kívül, hogy vámpírnak született, de ez ellen sajnos nem tehetett semmit. Nem az ő döntése volt.

Mindettől függetlenül, tulajdonképpen élvezte is a színes forgatagot, a zenét, a táncot, hisz oly ritkán volt alkalma másokkal találkozni, mint a kastély személyzete, zordon apja – akit inkább került, ha lehetett – és a testőrei, akiktől képtelen volt szabadulni. Csak…

Valami vagy valaki hiányzott. Nem tudta honnan ez az érzés, de egyre erősebben élt benne. Valakinek még itt kellene lennie…

Aztán elkapta egy furcsa bizsergető érzés, ami felkúszott a gerince mentén és a tarkóján lévő apró pihéket felállásra késztette.

Megérkezett! – súgta egy belső hang.

Óvatosan körbekémlelt a teremben, de nem látott senki olyat, aki most érkezett volna. Elszontyolodva fordult meg és kibámult a méretes erkélyablakon. Talán egy kis friss éjszakai levegő jót tesz zilált idegeinek.

Határozottan megindult az erkély felé, de Ivan rögtön az útját állta.

– Kisasszony? – nézett rá kérdő tekintettel.

Ameliát elöntötte az indulat.

– Ugyan már! Még egy kis friss levegőt sem szívhatok egyedül? – sziszegte a fogai között. – Nem megszökni akarok. Csak az erkélyre kimenni.

– De kisasszony! Az édesapja megparancsolta…

– Tudom mit mondott az apám – vágott a szavába a lány. – De az erkélyre csak kimehetek egyedül. Nem lesz semmi bajom – azzal félrelökte a tehetetlen testőrét és folytatta az útját kifelé.

Mikor végre becsukta maga után a nehéz üvegajtót megkönnyebbülve dőlt neki egy pillanatra. Megcsinálta. Ha csak egy rövid időre is, de sikerült levakarnia magáról Ivant meg Jocót.

Jókedvűen sétált oda az erkélykorláthoz – amit két méretes, cserépbe ültetett tuja takart el a bálteremből esetleg kibámulók elől –, és lazán rákönyökölt. Teli tüdőből szívta magába az enyhén csípős, hegyi levegőt és a csillagokat bámulta.

Nem sokáig tartott azonban a meghitt pillanat. Éles hallásának köszönhetően rögtön felfigyelt a halk neszezésre a háta mögül. Már éppen kiáltásra nyitotta a száját, de egy erős marok betapasztotta azt, és így a hang bennrekedt, miközben egy másik, szintén acélosan erős kar a derekára fonódott, majd megpördítette.

Amelia pillanatok alatt egy kemény mellkasnak szorult, egy nem kevésbé kemény ölelésben. Várta a félelem előtörését, ami mindig rátört, ha váratlan dolog történt vele, de furcsamód elmaradt.

Helyette inkább körülölelte valami egzotikus, fűszeres illat és beburkolta lágy selymességébe.

– Ki vagy te? – lehelte önkéntelen és próbálta kifürkészni az idegen vonásait, amit a sötét maszk szinte teljesen eltakart. Csak erős, kissé szögletes álla tűnt elő és élénk kék szeme, ami valósággal világított a sötétében.

– A végzeted, Hercegnő... – jött a fojtott válasz.

A lány megborzongott a bársonyosan férfias hangtól, akármennyire is fenyegetőnek kellett volna hatnia rá.

Behunyta a szemeit, várva az elkerülhetetlent, de valami egészen más történt, mint amire számított. Erős ujjak ragadták meg finom állát, és felfelé irányították, majd egy forrón követelőző száj lecsapott szűziesen telt ajkaira.

Az egész nem tartott a másodperc tört részéig, de Amelia szívébe és lelkébe örökre bevésődött. Az első csók…

Aztán már csak arra ocsúdott fel, hogy eltűnt a forró ölelés, a bódító illat. Egyedül maradt az erkélyen, mintha nem is lett volna ott soha senki. Csak ajkainak vad lüktetéséből tudta, hogy nem képzelte az egészet.

Önkéntelen végigsimított csóktól duzzadt száján. Ő volt az. Tudta. Az, akit mindig is hiányolt. Bárki is az. Elhessegette a zsibbadást a végtagjaiból és megindult vissza a bálterem forgatagába.

Erről nem tesz említést senkinek. Semmi szükség rá, hogy bonyodalmakba keveredjen, maradjon ez inkább az ő édes, kis titka…

Amelia nyöszörögve próbált kitörni az álom fogságából, miközben úgy érezte, mintha felgyulladt volna az arca. A fájdalom az elviselhetetlenség határait súrolta. Aztán egy vadul dühös ordítás teljesen magához térítette.

– Te szuka! – üvöltötte Alek.

Szemei erre azonmód tágra nyíltak. Legnagyobb meglepetésére a nyomkövetővel ellátott fülbevalója fityegett a férfi ujjai között.

Két érzés viaskodott benne egyformán erősen. A düh ott forrt egész lényében, amióta rájött milyen egyszerű módon sikerült a lánynak kicseleznie. Az indulattól a feje majd szétrobbant. Másrészről az aggodalomtól majd eszét vesztette. Amelia arcának bal oldala, a füle és nyakának kecses íve vészesen megperzselődött. És valamiért nem úgy nézett ki, mint ami egyhamar be akarna gyógyulni. Pedig már egy útszéli panzió elsötétített szobájának hűvösségében tartózkodtak, kirekesztve onnan a nappali fényességet.

Amelia ernyedten, már-már élettelenül feküdt az ágyon. Alek kénytelen volt beismerni, hogy nem volt olyan, mint a többi vámpír. Semmi gonoszság nem sugárzott belőle… Arról nem is beszélve, hogy már rég regenerálódnia kellett volna.

Ennél a pontnál a képbe lépett a lelkiismeret furdalás is, hisz tulajdonképpen ő volt mindennek az okozója, akármennyire is a pokolba kívánta a nőt és a köteléket, ami közöttük létre jött. Ha elismeri, ha nem, mégis csak az asszonya…

Az asszonya, aki mindenáron megpróbálja átverni és kicselezni – gondolta, a következő pillanatban pedig a fogai már össze is szorultak dühében. A díszes kis ékszer, amit az előbb vett ki óvatosan felhólyagzott fülcimpájából, égette az ujjait.

A szukája nyomkövetőt aggatott a fülébe.

Tenyerébe zárta az apró ketyerét és porrá zúzta, majd indulatosan a másik füléből is kitépte a csecsebecsét, nem törődve azzal, hogy esetleg fájdalmat okoz a lánynak, aki már így is tágra nyílt szemekkel bámult rá.

De hát mit is várt egy vámpírtól? Maga sem értette, hogy nem vette eddig észre. Mert ha teljesen őszinte akart lenni, voltak arra utaló jelek, hogy a lány készül valamire. Túl könnyen elfogadta a rabság tényét, mintha nem is tartana az elkövetkező bosszú árnyékától.

Azt az idegesítő kis gondolatot már nem akarta figyelembe venni, hogy ha annyira nagyon szándékában állna megkínozni, már rég túlehetett volna rajta. Azzal próbáltra áltatni magát, hogy a megfelelő helyre és pillanatra vár.

Most viszont sürgősen ki kell agyalni valamit, mert ha a vámpírok bemérik a tartózkodási helyüket, fuccs a terveinek. Ha van egy kis szerencséje, akkor talán rendelkezik még egy éjszakányi előnnyel.

Csakhogy addig is kell valamit kezdenie a lánnyal. Erre sajnos nem volt felkészülve. Nem szerepelt az elképzelésében már az utazás sem, nem hogy a várakozás.

Az ellentmondásos érzések viharában megragadta a hozzá legközelebb lévő tárgyat – ami jelen esetben egy éjjeli lámpa volt – és dühében a falhoz csapta. Az nagyot csattanva vált apró cseréptörmelékké.

Amelia nagyot nyelt kínjában.

Lebukott… Lebukott, és halványlila gőze sem volt, hogy mit fog erre a férfi reagálni. Az arckifejezése nem sok jót ígért. Jóképű vonásait eltorzították az éppen csak visszatartott indulatok, szemeiben gyilkos szikrák pattogtak.

Az éjjeli lámpa rommá válása riasztotta fel teljes zsibbadtságából. A fület bántó hangtól kissé összerezzent. Félelme, ami hol erősebben, hol gyengébben, de végigkísérte közösen eltöltött pillanataikat, most mégis, valami megmagyarázhatatlan dolog folytán, elpárolgott.

Ott belül, mélyen, nagyon mélyen a bensőjében tudta, érezte, hogy Alek képtelen lenne igazán bántani őt. Valami makacsul azt szajkózta, hogy összetartoznak, és ez nem csak az ősi vérkötelék szava volt.

Egy felsőbb hatalom azt akarta, hogy együtt legyenek, már jóval azelőtt az ominózus harapásos eset előtt is. Akárki, akárhogy próbálta megakadályozni, az útjaik folyton keresztezték egymást. Ameliát pedig egyfolytában kínozta a sóvárgás valami után, amit nem tudott megmagyarázni. Vagy nem akart.

A tudatalattija már százhúsz éve küldte akkurátusan a jeleket, és ő erről erősen nem vett tudomást. Csak mindenféle kifogásokat gyártott ahelyett, hogy elfogadta volna a megmásíthatatlant…

Most azonban végérvényesen kezdett elege lenni mindenből és mindenkiből. Mást sem csinálnak vele, csak rángatják hol ide, hol oda, mintha nem is lenne szabad akarata.

Cseberből vederbe került. Eddig az apja utasítgatta, most meg ez a tuskó – aki merészelte elrabolni és fenyegetni – kéri számon rajta, hogy kihasználta a kínálkozó alkalmat. Öntelt férfiak!

Az arca égett, kopogtak a szemei az éhségtől, az idegei lassan, de biztosan felmondják a szolgálatot... Úgy érezte, neki már nincs veszteni valója, így hát dühösen támadt rá a farkasra.

– Mi lesz már? Üss meg, ölj meg, kínozz a végtelenségig, de történjen végre valami. Ez az ide-oda cipekedés teljesen lefáraszt.

Legnagyobb megelégedésére a férfi döbbent arckifejezéssel bámult le rá. Nem is baj. Itt volt az ideje, hogy rájöjjön az „asszonykája” nem is annyira nyúlszívű, mint ahogy látszik. Igenis szorult belé némi bátorság, ha nem is túl sok.

Közben minden dühe ellenére, éhes szemeit képtelen lett volna elszakítani Alek nyaki ütőeréről. Ízlelőbimbói még mindig tisztán emlékeztek vérének mámorító izére. A kísértés hatalmas volt, és az idő múlásával egyre fokozódott. Csak sajnos éhsége erősödésének függvényében, az életenergiái fokozatosan csökkenő tendenciát mutattak.

Nem maradt más fegyvere, csak a provokáció. Talán sikerül annyira feldühítenie Aleket, hogy elveszítse a józan eszét. Egy gondolkodni képtelen „állatot” könnyebb kicselezni.

– Gyerünk, kutya. Ha sokat hezitálsz, a végén beérnek minket a testőreim, és elvisznek egy olyan helyre, amit nem szeretnél megismerni...

A farkas láthatóan megrándult, ahogy a szavak értelme eljutott hozzá. Szemei pillanatról pillanatra változtak. A döbbenetet felváltotta a hitetlenkedés, majd a fokozódó indulat, végül a perzselő düh. Elővillantak éles karmai, amit belevájt a tenyerébe, hogy kordában tartsa a benne élő fenevadat.

Ez volt az a pont, mikor a dolgok elszabadultak, és teljes mértékben kicsúsztak mindkettőjük irányítása alól.

Ahogy a kiserkenő vér – ami a karmok által ejtett sebből szivárgott – végigcsorgott a férfi zárt öklén, Amelia pupillái kitágultak, orra megtelt a hívogató illattal, száját elöntötte a nyál, és végül a szemfogai is előtörtek.

Teste túlságosan szomjazta a vért. Nem tudott az ösztönének megálljt parancsolni. Az átvette felette az uralmat, adrenalin löketet pumpálva az ereibe. Mivel a férfi úgy hozta be a szobába, hogy nem kötözte meg, most szabadon mozogva támadhatott rá. Egyszerűen levadászta, amire szüksége volt.

Maga sem értette hogyan sikerült ledöntenie a lábáról egy ereje teljében lévő, ráadásul dühös farkast – aki jóval nagyobb is nála –, de megtörtént.

Az elméje, akkor kezdet valamelyest kitisztulni, mikor már percek óta szürcsölte a vért Alek feltépett nyaki artériájából.

Érezte, ahogy a teste a halhatatlan vér hatására azonnali regenerációba kezd, az ereje megsokszorozódik és... és a vágy elemi erővel tör elő a bensőjéből. Lüktetve, követelve, fájdalmasan.

Miközben felemelkedett kissé, tudatosult benne milyen helyzetben is leledzik tulajdonképpen. Alek a földre teperve, karjai a saját keze és szárnyai – Te jó ég! Még a szárnyai is előtörtek? Meg sem érezte… – által a padlóhoz szögezve, ő pedig terpeszben üldögél a férfi csípőjén.

Jóllehet valami undor- vagy indulatfélét várt a farkas részéről, annak szemeiből csak a kínzó szenvedélyt lehetett kiolvasni. Majd a keskeny csípő megmozdult alatta, és félreérthetetlen mozdulattal adta a tudtára, hogy nem csak az ő öle lüktet a kielégítetlen vágytól.

Amelia sutba dobva minden józan megfontoltságát, lágy lovaglásba kezdett, miközben újra előrehajolt és ajkaival súrolva előbb a férfi borostás állát, majd a szája sarkát, végül birtokba vette azt.

Az érzés, hogy végre ő a kezdeményező fél, részegítő hatással volt rá. Örömében elengedte Alek karjait, és a pólón keresztül rátapasztotta kidolgozott mellkas-izmaira a tenyerét. A meleg test még az anyagon keresztül is ínycsiklandó nyalánkságnak tűnt a számára.

A férfi pedig a helyett, hogy lelökte volna magáról – mert immár megtehette volna –, inkább megkaparintotta a lány alsó ajkát, és beszippantva a szájába, finoman ráharapott. Közben a csípőjét is megragadta, és ha lehetséges még jobban nekifeszítette az erekciójának.

Amelia körül sziporkázni kezdett a világ, és élvezettől hangos nyögdécselés hagyta el torkát. Bőre bizserget az ingertúltengéstől, hüvelye síkosan, vibrálva követelte az érintést.

A kitartó, hangos dörömbölés, ami a fal felől hullámzott feléjük, nehezen tudott csak betörni a tudatukba.

– Csend legyen már, az Isten szerelmére… – jött a felháborodott kiáltozás. – Van itt olyan, aki pihenni is szeretne még hajnali hatkor!

Amelia megszégyenülten húzódott hátrébb, nekitolatva a falnak. Szárnyai fájdalmas feszülést követően visszahúzódtak lapockájának bőre alá. A kitörés helye pillanatok alatt behegedt. Csak a szakadt felső mutatta a honnan is bújtak elő nem olyan rég. A varázs, ami eddig körülfonta őket, teljesen elpárolgott.

A lány végignézte, ahogy Alekben tudatosul a helyzete mibenléte, majd zavartan felpattan, és szó nélkül berohan a fürdőszobába. Az ajtó elég zajos becsapódását követően, Amelia feje mellett a szomszéd ismételten verni kezdte a falat.

– Fogják vissza magukat odaát, vagy legközelebb hívom a gondnokot! – ordította.

– Visszafogtuk… – suttogta bele a lány a félhomályba.