Végzetes vonzalom - 3. fejezet

A percek kínkeservesen vánszorogtak. Amelia idegei már-már pattanásig feszültek, miközben a végtagjai is elzsibbadtak. Minden véletlen mozdulatra aprócska tűk milliárdjai szurkálták a bőrét. Legalább is azt az érzést keltették.

Ezen kívül fázott is. A combközépig érő, rövid ujjú hálóing vékony anyaga nem sok védelmet nyújtott elgémberedett testének, arról nem is beszélve, hogy a zacskós vér által biztosított energia is fogyóban volt. Szó, mi szó, kimondottan mardosta az éhség…

Hirtelen erős karok ragadták meg és mozdították ülő helyzetbe. Meg kellett állapítania, hogy agya minden bizonnyal már annyira eltompult, hogy észre sem vette, hogy valaki bejött a szobába.

A megmerevedett testrészeibe nyilalló fájdalom hatására keservesen felnyögött. Csuklóján a kötelék megoldódott, de csak, hogy a következő pillanatban bilincs kattanását hallja, és egyik kezénél fogva valamihez odaláncolják.

Szabadon maradt kezével vaktában vagdalkozni kezdett, de próbálkozását könnyűszerrel leszerelték.

Indulatosan fújtatott bele a zsák sűrű szövésű anyagába. Szép! Egyik kezén bilincs, másikat egy bilincsnek is elmenő kemény marok szorongatja, ő meg még azt a kevéske esélyét is, hogy megszabaduljon a csuklyától, elmulasztotta.

Szapora lélegzetvételeitől az elhasznált levegő egyre csak gyűlt a szoros „fejfedőben”. A végén, még saját magát fojtja meg. Nem mintha fulladás által ténylegesen meghalhatott volna, de kiütheti vele magát egy időre, az biztos. Lehet, hogy az lenne a legjobb megoldás. Ki tudja, mit akarhat a férfi tőle.

Félreértés ne essék, azzal tisztában volt, hogy meg akarják ölni. Azt világosan kiolvashatta a gyűlölettől csillogó kék szeméből. Csak még az nem volt teljesen tisztázott, milyen kínok között fog a dolog bekövetkezni. Volt egy olyan megérzése, hogy jobb is, ha nem tudja.

Majd a következő másodpercben lekerült a fejéről a zsák. Pislogott párat a váratlan jött világosságtól, aztán hatalmas kortyokban szívni kezdte magába a friss levegőt, még azon sem zavartatva magát, hogy ez által a farkas fűszeres illatát is mélyen letüdőzi. Egy kis „kábítószer” nem árthat.

Mikor végül abbahagyta és a fogságban tartott csuklójáról, fogva tartója arcába bámult, kínjában nyelt egy nagyot.

Egészen idáig próbálta bebeszélni magának, hogy talán mégis tévedett és nem is rabolták el. Ez csak egy rossz álom és ő hamarosan felébred.

Csakhogy a férfi nagyon is valóságosnak tűnt. Túlságosan is.

Magas, izmoktól dagadó teste fölé tornyosult. Rakoncátlan fürtjei, amik a nemrég megejtett zuhanyozástól még nedvesen kunkorodtak a tarkójánál, simogatásra csábították az ember lányát. Arcvonásai markánsak, kissé szögletesek, de ez semmit nem vont le értékükből. A férfi hihetetlenül jóképű volt.

Egyszerű fehér póló és sötét farmernadrág volt rajta. Meztelen talpával a vastag szőnyegbe süppedt.

– Most elengedem a csuklódat – szólalt meg mély, érzéki hangján – de ha ismét próbálkozni fogsz, ezt is kikötözöm, mint amazt – biccentett fejével a másik keze felé, ami a bilincs fogságában raboskodott.

Amelianak csak halvány fejbólintásra telt. Szabaddá vált. Aztán a férfi leguggolt és a bokáit is eloldozta. Miután a lány ezek ellenére sem moccant, elmosolyodott.

– Jó kislány. Gyorsan tanulsz.

A mosoly, ami szétterül a farkas arcán, taszítóan kellett volna, hogy hasson rá. Csakhogy semmi ilyesmit nem érzett. Sőt. Legszívesebben újra hajbókolni kezdett volna előtte, hogy ismét rávillantsa. Hisz ez őrültség! Nem szokott ő ilyen meghunyászkodva viselkedni. Általában…

– Mik… – a szándékaid velem?, akarta volna kérdezni, de kiszáradt torka azonnal tiltakozni kezdett a megerőltetés ellen, és köhögési rohamot kapott.

A férfi ott hagyta, és hamarosan egy pohár vízzel tért vissza, amit szabad kezébe nyomott. Amelia hálás pillantás kíséretében kapott a folyadék után és szinte egy hajtásra kiitta az egészet.

– Csak semmi hála Hercegnő. Mindennek meg van a maga ára. Hamarosan azt is megbánod, hogy a világra jöttél… – küldött felé újfent egy ördögien szexi mosolyt.

A lányt elöntötte az indulat. Mit képzel ez a pasas magáról? Nem csak ő tehet róla, hogy ebben a helyzetben vannak, amiben. Az igaz, hogy Ő volt az, aki megharapta a farkast és nem fordítva, de figyelmeztethette volna a jelenlétére… vagy megakadályozhatta volna, hisz erős, kifejlett példány…

Ujjai szorosabbra zárultak a poháron, majd valami belső, vad ösztönnek engedelmeskedve a férfi felé hajította azt.

A farkas könnyűszerrel elhajolt a lövedék elől, ami így a falnak csapódott és millió darabba hullott szét.

– Figyelmeztettelek szuka! – morogta a felbőszült férfi, és ütésre lendítette kezét. Amelia szorosan becsukta szemeit, úgy várta a büntetést… Ami elmaradt.

Néhány őrületes pillanatig csend telepedett a szobára, aztán olyasmi történt, amit még legvadabb álmaiban sem mert volna feltételezni.

Finom taszítást érzett a mellkasán, ettől magatehetetlenül hátrahanyatlott, majd egy súlyos férfitest nehezedett rá, kiszorítva tüdejéből a levegőt.

Szemei kipattantak, száját kinyitotta, hogy levegőt vegyen, vagy tiltakozzon, maga sem tudta, de a dolog itt meg is rekedt.

Kemény, követelőző száj tapadt ajkaira. Egy kutakodó nyelv pedig, ellentmondást nem tűrően nyomult előre szájának barlangjába, és elvett mindent, amit jussának feltételezett.

Amilyen váratlanul történt a támadás, olyan váratlanul is ért véget.

A férfi felpattant az ágyon elterülő testéről és kirohant a szobából, valami olyasmit morogva az orra alatt, hogy kénytelen lesz ismét zuhanyozni. Zuhanyozni? Minek? Amelia bambán bámult utána. Felfogóképessége rohamosa a nulla felé zuhant. Majd két másodperccel később a férfi ismét megjelent kezében egy utazótáskával, amit a lány mellé dobott.

– Öltözz fel! – adta ki a szűkszavú utasítást.

Amelia gunyoros mosolyra húzta az előbbi csóktól felduzzadt ajkai, és megcsörgette megbilincselt csuklóját.

A farkas fojtott káromkodásba tört ki. Ingerülten kihalászta a nadrágja szűkre szabott zsebéből a bilincs kulcsát. A megfeszülő anyagtól még jobban kirajzolódott méretes merevedése.

A lány tekintetét mágnesként vonzotta a látványosság. Mikor végül ráeszmélt, mit is bámul oly megbűvölve, fülig vörösödött.

– Ne próbálkozz semmivel szuka, mert úgy is elkaplak, és amit kapni fogsz, nem fogod megköszönni – sziszegte a férfi, miközben kinyitotta a bilincset.

Amelia önkéntelen mozdulattal dörzsölgetni kezdte fájós csuklóját.

– Öt perced van – azzal kiviharzott, bevágta maga után az ajtót, és hangos kattanással ráfordította a zárat.

A lány gyorsan körülnézett a szobában. A nagy ablakon még a sötét függöny ellenére is látta a rácsokat. A berendezés is elég spártai. Hatalmas franciaágy, két éjjeli szekrény, egy padocska az ágy lábánál és egy ruhás szekrény. Majd a hozzá tartozó fürdőszoba következett. Semmi.

Fegyvernek minősülő tárgy nem volt – ha nem számítjuk az eldobható borotvát, de azzal nem sokra menne egy farkas ellen –, az esélye a menekülésre pedig egyelő a majdnem nullával. A fürdőszoba ablakon beszűrődő fények alapján javában nappal volt már.

Sajnos túlságosan is. Ha még hajnal környéke vagy már alkonyat lett volna, akkor esetleg megpróbálhatna kipréselődni azon a nem túl nagy nyíláson, ami a fürdőszoba falába volt vágva és nagyzolva ablaknak hívták, de a direkt napot még ő sem bírta.

Ilyenkor irigyelte igazán a vámpírok ifjabb generációit. Ők a genetikai mutálódások és az emberekkel való keveredés által már nyugodt szívvel tudtak kisétálni a napra, míg neki csak a félhomály jutott.

Leverten caplatott vissza az ágyhoz és kinyitotta a táskát.

Hadd lássuk, miből élünk – gondolta. Legnagyobb csodálatára saját ruháit találta benne, katonás rendben, szépen összehajtogatva.  

Idióta! Idióta! Idióta! – ismételgette magában Alek vagy századszorra, miközben ritmikusan ütögette fejét a kemény falba, de eredménytelenül. A lány ágyon szétterülő, csábító látomása csak nem akart eltűnni onnan.

Mi a frásznak kellett megcsókolnia? Szája tele volt a vámpír édeskés ízével. Uram atyám! Még néhány pillanat és nem tudott volna parancsolni kiéhezett testének. Ott helyben magáévá tette volna őt. Annyira kívánta, hogy szerszáma méreteitől a farmeranyag szétrepedéssel fenyegetett.

Eredetileg csak el akarta oldozni, hogy közölje vele a sötét jövőt, aztán kicsúszott a kezéből a dolgok irányítása.

Maga sem értette, hogy csapott át őrült dühe vad vágyba. Az egyik pillanatban még ütésre emelte a kezét, a másikban meg már nyalta-falta azokat az észveszejtően csábító, telt ajkakat.

Türelmetlenül kezdett járkálni a minden kényelemmel felszerelt nappaliban. Hol lehet már Nick? Ezer éve elment… Felpillantott a falra szerelt LCD tv-re. A teljesen lehalkított készüléken az egyik hírcsatorna műsorát sugározták. A jobb alsó sarokban az óra délelőtt fél nyolcat mutatott. Pontosabban fél órája, hogy távozott, de ez is egy örökkévalóságnak tűnt.

Határozott léptekkel a hálószoba irányába indult. Az ajtóban megtorpant egy pillanatra, majd megacélozta magát. Elfordította a kulcsot a zárban és belökte az ajtót.

A látvány mellbe vágta. Hihetetlen, de a vámpír édesdeden szundikált a széles franciaágyon. Képtelen volt ellenállni a kísértésnek és odasomfordálva hozzá végigsimított összeborzolódott haján. Amelia álmában szinte dorombolva dörgölőzött bele a becéző kézbe. Alek rögtön visszahőkölt.

Kelletlenül fogta meg a könnyű takarót, ami az ágy lábánál lévő padra volt dobva és óvatosan betakargatta a lányt, majd kimenekült a biztonságosnak tűnő nappaliba. Nem merte feszegetni, miért is ez a nagy törődés.

Nagy-nagy szüksége lett volna egy adag tömény alkoholra. Méghozzá istenes adagra. Gyere már Nick, hogy az ég szakadna rád!

Amelia elégedetten mosolygott bele az alkonyi félhomályba. Szemeit még nem nyitotta ki. Fenemód jól érezte magát. Talán lustálkodik még egy kicsit, mielőtt felkel. Olyan jó meleg volt a takaró alatt. Csak a keze ne zsibbadt volna el. Aztán, mint akit egy vödör jeges vízzel öntöttek le, megrohanták a külvilág ingerei és rájött, hogy az elrablása mégsem volt csak rossz álom…

Egyik karja – amelyik elzsibbadt – a fejtámlához volt bilincselve, és valami kemény és forró tapadt a testéhez egész hosszában. Derekára egy súlyos kar nehezedett. Amelia nyelt egy nagyot, majd óvatosan átfordult a hátára.

Aleksandar!

A férfi békésen aludt, szorosan mellette. A harag ráncai kisimultak jóképű arcán, elégedettség és nyugalom sugárzott róla. Mintha csak otthon lenne.

Amelia nem is tudta, mit is csináljon. Ébressze fel, vagy maga keljen fel? Nem jutna messzire. A bilincs mindenképpen az ágyhoz köti. Csak magát kényszerítené kényelmetlen testhelyzetbe. Jobb híján megpróbált kissé elhúzódni a férfitól, de az álmában mordult egyet és birtokló mozdulattal megragadva csípőjét, visszahúzta maga mellé.

Hát ez nem vált be… gondolta magában Amelia csüggedten. A legrosszabb mégis az egészben, hogy férfi érintése és jelenléte zavarba ejtő érzéseket váltott ki belőle. Igyekezett bebeszélni magának, hogy csak kiéhezett állapota miatt fixírozza rendületlenül a férfi ritmikusan lüktető nyaki ütőerét.

A nyál összefutott a szájában, a gyomra hangosan korogni kezdett.

Egy kicsit… Hisz már úgy is kötelékbe léptek. Mit számít még egy kortyocska az éltető véréből?

Amelia megrázta a fejét, hogy kiűzze onnan a kísértő gondolatokat, és inkább halkan megszólalt.

– Aleksandar!

A férfi szemei azonnal tágra nyíltak. Csodálkozva bámult rá, mintha maga sem értené, hogy is került oda. Égszínkék szemei felizzottak. A félreérthetetlen düh mellett alig leplezett vágy is csillogott mélységeiben.

Aztán Alek arca megkeményedett, és úgy kelt ki az ágyból, mintha mi sem történt volna. Szavai élesek voltak, akár az acélpenge.

– Ne képzelj bele semmit a történtekbe vérszívó, a sorsod megpecsételődött. Miután megérkeztünk a végső úti célunkhoz, megszabadítom a világot, és nem mellesleg magamat egy fölösleges élősködőtől – közben rávillantotta a lányra ellenállhatatlan mosolyát. – Természetesen, miután kellőképpen kiszórakoztam magam…

Amelia gyomra görcsbe rándult, és nem csak az éhségtől. El kell menekülnie valahogy… Muszáj!

Alek még visszafordult az ajtóból és úgy vetette oda.

– Hamarosan indulunk… – aztán kiment és kulcsra zárta az ajtót.

– Nem maradhatsz vele Londonban Alek! A vámpírok már keresik. Akármilyen jól kidolgozott is a terved, meg fognak találni. Vinnie és Poul, a két legjobb emberem, látta a nyomorultakat a klub körül ólálkodni.

Alek csak morgott az orra alá. Semmi kedve nem volt változtatni a tervein. Attól függetlenül, hogy nem volt tökéletesen kész, minden olyan gördülékenyen ment eddig.

Egy hajtásra kiitta az aranyló folyadékot a kezében szorongatott pohárból. A whisky jólesően égette a nyelőcsövét, és melegséggel töltötte el a gyomrát.

– Minden a legnagyobb rendben van Öcsi.

Nick indulatosan csapta saját poharát a kis dohányzóasztal üvegfelületére.

– Az egy dolog, hogy te vagy az idősebb Alek… de ez nem jelenti azt, hogy okosabb is vagy. Több mint száz évig elzártak a világ elől. Azóta sok minden megváltozott.

– Ne felejtsd el, hogy genetikai adottságom a gyors felfogóképesség – szűrte a szavakat a fogai között az idősebbik testvér, és gyilkos pillantásokat lövellt öccse felé, aki – dacára a korkülönbségnek – nem volt sem kevésbé kisebb, sem gyengébb felépítésű, mint Alek. Tulajdonképpen nagyon is hasonlítottak egymásra. Legfeltűnőbb különbség közöttük a hajuk színe volt. Míg Alek haja sötét, mint az éjszaka, addig Nick inkább anyja hajszínét örökölte és szőkébe húzott.

– Beszéltem Connal és Iannal. Még mindig azt mondom, jobb lenne, ha Edinburg-ba mennétek. Con azt mondta, hogy biztosít számotokra egy eldugott menedéket a várostól nem messze.

Conrad MacDarmit volt az Edinburg-i farkasok vezetője. Ian pedig a vezető egyik testvére. Ha az ő védelmüket élveznék, biztos, hogy minden a legnagyobb rendben zajlana le.

Alek még mindig hezitált. Nem tervezte a lányt végigcipelni a fél országon. Az veszélyes lenne… Megszökhetne… Vagy esetleg nem lenne képes megölni… Még a gondolatba is beleborzongott. Mégis… Ennek is megvolt az esélye sajnos… Azzal nem számolt, hogy a vér szava ennyire erősen fog hatni rá.

Ha a testvére tudná, hogy nem is olyan rég gyengéd ölelésben aludt a kis vérszívójával, biztos hülyének nézné. Így is fintorgott, hogy még mindig vámpír szaga van. Pedig Isten látja lelkét, nem tervezte a dolgot. Ezt nem.

Miután bőségesen bereggeliztek és Nick ismét elment a dolgait rendezni, nem tudott mit kezdeni magával, bement hozzá. A tv műsor eddig sem kötötte le.

Nézte egy ideig az alvó lány, majd bosszankodva saját viselkedésén odalépett hozzá, és keményen megragadta a csuklóját.

Amelia meg sem rebbent. Annyira ki volt ütve, hogy nem érzékelte a cseppet sem finom érintést.

A bilincset is csak azért tette vissza rá, hogy kényelmetlen helyzetbe kényszerítse. Fájdalmat akart okozni neki, közben önkéntelenül simogatni kezdte selymes haját.

Nem emlékezett rá, hogyan történt, de végül maga is elaludt és már csak arra ébredt, hogy az ő kis vérszívója érzékien rekedtes hangon szólongatja. Teste azonnal reagált is, míg agya végül felfogta, hogy mi is történik és lehűtötte túlfűtött vágyait. Ilyen többé nem fordulhat elő.

Ezt pedig a kis nőcske tudtára is adta – gondolta elégedetten. De csak egy pillanatig tartott elégedettsége, mert ráeszmélt, hogy is nevezi magában a lányt.

Az Ő vérszívója… Hajaj… Gyorsan meg kell szabadulnia a nőtől, mert a végén becsavarodik. Vagy belehal a kielégítetlenségbe…

Még az is megfordult a fejében, hogy leugrik az utcára és lezavar egy gyors, fizetett menetet, de valahogy nem érezte úgy, hogy az segítene. A teste minden egyes porcikája a szomszédos szobában raboskodó vámpírért sikított.

– Vagy egyszerűen kinyírhatnád végre és megszabadulnál tőle. Minek ez a nagy hajcihő? – rángatták vissza a jelenbe Nick szavai.

– Nem! – vakkantotta. – Fizetnie kell. Mindenért.

– Alek! Tudod te, mekkora kockázatot vállalsz? Vladimir nem kispályás. Örök életedben üldözni fog. Sosem szabadulsz a haragjától. Amelia mégis csak az egyetlen lánya…

– Nem érdekel! Akkor tőle is megszabadulok.

Nick megütközve bámulta a bátyját. Kezdte az őrület határait súrolni. Mi a fenét művelhettek vele, ami ennyire bosszúra sarkalja? Amióta visszatért, még egyetlen szóval sem említette. Életének elmúlt százhúsz évét homály fedte. Csak a legszükségesebbeket közölte a testvérével.

– Rendben! Elmegyünk Edinburgh-ba – jutott Alek elhatározásra. – Kelleni fog egy megfelelő járgány…

– Vidd a SUV-ot. Az a legpraktikusabb. Majd felhívom Cont, hogy várjanak – azzal előkotorta a zsebéből a kocsi kulcsát és egy összecsukható mobilt. – Benne van minden fontos telefonszám. Ha Edinburg közelébe értek, csörögj rá Ianra. Majd ő elkalauzol benneteket.

Az idősebb testvér undorodva szemlélte a felé nyújtott ketyerét, majd kelletlenül zsebre tette.

– Tudod, hogy utálom a mobilt.

– Tudom bátyó, tudom! De hát ez a XXI. század. Most ez a módi… – küldött felé egy öntelt vigyort.

– Vigyorogj csak, te fajankó – morogta Alek, miközben megindult a lányért a szobába. – Csak meg ne lepődj, ha egy véletlen kézmozdulattal letörlöm az arcodról…

Nick szívből jövő hahotája betöltötte az egész lakást.

– Ne nézzen már madárnak Drakovics! Nem a középkorban vagyunk. Mi az, hogy a lánya jelenleg nem elérhető?

– Señor Da Vila! Nagyon sajnálom. Nem is tudom, hogy történhetett…

A fiatalabb vámpír haragosan dobbantott ékkövekkel kirakott sétapálcájával.

– Nem azért rohantam ide lóhalálában, hogy végül azt halljam, a lánya nem elérhető! Nekem feleségre van szükségem sürgősen, nem egy fantomra…

– Igaza van uram! Intézkedni fogok…

Vladimiron látszott, hogy majd szétveti az indulat. Nem volt ő hozzászokva, hogy ilyen lekezelően bánjanak vele. Akármilyen nagy hatalommal is rendelkezik Da Vila, attól még nem hatalmasabb nála. Ő volt hazai pályán.

– Ajánlom is… És most, mondja el, kérem, miért is nem találkozhatok Ameliával valójában?

Vladimir pár másodpercig némán fürkészte a vele szemben, a karos fotelban terpeszkedő nagyképű vámpírt, aki úgy nézett ki, mintha egy divatlapból húzták volna elő. Sötét öltöny, keményített fehér ing, nyakkendő és az az átkozott köves sétapálca. Kegyetlenül irritálta a szemét, mert tisztában volt vele, hogy nem díszként funkcionál. Minden valószínűség szerint halálosan éles penge lapult a belsejében.

Nem tudta eldönteni, mennyit merjen elmondani neki. Talán az arany középút… Nem kell tudnia mindent…

– Sajnálatos módon történt egy kis baleset és Amelia lányom egy rokonunknál ragadt Szerbiában, de már folyamatban van a hazatérése.

– Értem!

A vámpír fejedelem tajtékzott. A szemét Da Vila nem hisz neki. Agyában ide-oda cikáztak a gondolatok, megoldást keresve rá, hogyan is terelje el a mexikói figyelmét. Beszélnie kell Ivánnal is. Elő kell keríteni Ameliát akár a föld alól, ha szükséges…

– Ha megbocsájt, señor! Utánanézek a dolgok jelenlegi állásának. Addig is érezze otthon magát. Mindjárt küldök egy szolgálót, ha esetleg valami kívánsága lenne.

A vendége fölényes fejbólintással hagyta helyben a mondottakat. Vladimir kis híján a torkának ugrott.

Csak nyugalom! Szükséged van az idiótára! Nyugalom! - próbálta visszafogni magát.  Összeszorított állkapoccsal, és merev tartásban vonult ki a könyvtárszoba nyomasztó légköréből. Mielőtt még becsukta volna az ajtót, megütötte a fülét a fojtott beszélgetés, ahogy a mexikói telefonálni kezdett. Francba!

Mindeközben Jose Manuel Da Vila y Morisco elégedett mosolyra húzta egyébként jól begyakorolt, szoborszerű merevségbe állított ajkait.

A patkány a csapdájában vergődik…

A telefont harmadszori csengésre vették fel. Meg sem várta, hogy beleszóljon az illető.

– Isabel! Azonnal ülj repülőre. Szükségem van rád Londonban – és kinyomta a készüléket.

Az ajtón halk kopogást követően egy félénk, szőke leányzó lépett be, és szemeit lesütve fordult az urasághoz.

– Szüksége lenne valamire Uram?

Jose Manuel mélázva szemlélgette az étvágygerjesztő nőszemélyt, aztán kibökte.

– Rád, leányzó!

A szolgáló szemei a meglepetéstől kipattantak és belefúródtak a mexikói fekete szemeibe. A vámpír ajkai pedig rövid időn belül másodszor is ördögi mosolyra húzódtak.