Végzetes vonzalom - 2. fejezet

A múlt századi, elegáns sorház emeleti szobájának nyugalmában – ahonnan vastag függönyök voltak hivatottak kizárni a lassan közeledő, hajnali derengést –, Alek elégedetten szemlélte, a habos, fehér ágyban szundikáló vámpírt. Annyira elütött ez a kép az öltözködési stílusa alapján elképzelttől, hogy szinte már megmosolyogtató volt.

Őszintén szólva láncokra, bilincsekre, korbácsokra meg vörös és fekete szaténra számított. Ezzel ellentétben a szoba berendezése inkább lányos volt. Csupa fodor, csipke. Mindenütt pasztellszínek, de főleg fehér.

Fehér sminkasztal, fehér szőnyeg, fehér éjjeli- és ruhásszekrény, itt-ott vidám színfoltként – de nem túl hivalkodóan – néhány illatosító gyertya, díszpárna és virág.

Nem éppen egy vad vámpírhercegnőre utaló látvány. Az egész nagyon furcsa volt. Ahogy természetesen a többi helyiség is inkább egy finom úri hölgy otthonára emlékeztetett.

A lakás maga nem volt nagy, de minden luxussal és kényelemmel felszerelt. Tágas nappali, kényelmes rozsdamentes eszközökkel és fehér bútorokkal berendezett konyha. A mellékhelyiség is tiszta és praktikus.

Az emeleten pedig két szoba és a mindkettőből nyíló, a lakás méreteihez képest hatalmas fürdőszoba, ahol helyet kapott a minden igényt kielégítő zuhanyfülke mellett, még egy termetes jakuzzi medence is.

Az egyik láthatóan vendégszobának számított. A másik – ahol jelenleg tartózkodott – pedig a lány hálószobája. Miután körbejárt és átkutatott mindent, végül itt kötött ki.

Maga sem tudta miért, de megkönnyebbüléssel fogadta, hogy a vámpír egyedül élt. Jobbnak látta nem is feszegetni az okokat. Inkább morcosan a feladatára koncentrált.

Összeráncolt szemöldökkel közelített az alvó lány felé. Már rég fel kellett volna ébredni és segítségért sikoltania. A vérszívók mindig megérezték a veszélyt. Főleg, ha egy farkas ólálkodott körülöttük. És Alek most még takargatni sem próbálta jelenlétét.

Valami nagyon nem volt rendben a lánnyal, hisz még mindig békésen aludt… Aztán megvilágosodott… Hát persze… Mivel kötelékbe léptek, az ősi védekezési ösztön nem jelzett a jelenlétére. Az asszonya volt, biztonságban…

Sötét mosolyra húzódott telt, feszes szája. Biztonságban. Naná…

Nem mintha valaki is a segítségére siethetett volna. A biztonsági rendszert könnyűszerrel kiiktatta. Ilyenkor áldotta a sorsot, hogy gyors felfogóképességgel ruházta fel a fajtáját. Alaposan felkészült a témában. Nem bízott semmit a véletlenre.

A két izomagyat pedig egy egyszerű boszorkány trükkel távolította el. Mire a barmok rájönnek, hogy rossz célpontot követnek, már rég árkon-bokron túl lesz, a drágalátós hercegnőjükkel együtt.

Meg is ölhette volna őket. A bosszú ezt is diktálta volna. De nem most volt itt az ideje… Ők is sorra kerülnek hamarosan… Haladjunk a terv szerint. Mindenek előtt Ameliát kell elintéznie, mert Ő minden bajának forrása.

Odalépett a fehér ágyhoz, és miközben egyik acélkemény karjával megragadta a lányt, a másikat a szájára tapasztotta. Amelia borostyánszín szemei rögtön kipattantak.

– Pozdrav, ženo!* – sziszegte az arcába az ősi szülőhazában használt nyelven – Rég találkoztunk.

A lány arcára kiült a rettegés. Majd közvetlenül ezután elsötétült a világ körülötte, ahogy a fekete vászonzsák a fejére került.                                                                                                  

* Üdvözöllek, asszony! - fordítás szerbről (ejtsd: pozdráv, zseno) 

Meg fog halni! A gondolat éles tőrként fúródott elméjébe, miközben krumpliszsákként tűrte, hogy felnyalábolják, vállra kapják, és ott zötykölődve lecipeljék a lépcsőn, majd kilépve a nyirkos londoni levegőre – ezt abból tudta, hogy rövid hálóingéből kikandikáló lábait megcirógatta a nedves szellő – nem túl finoman behajítsák egy autó csomagtartójába.

Legalább is a szűk helyből, a kényelmetlen testhelyzetből és a halványan beszűrődő kipufogógázokból erre következtetett.

Megpróbálhatott volna ellenállni, de nem látta értelmét. A férfi túl erős volt, és túl dühös. Égszínkék szemeiből sütött a gyűlölet.

Istenem! Mégis életben van, és most eljött érte. Jobbnak látta meglévő erejét későbbre, a megfelelő alkalomra tartogatni. Csakhogy hidegvére kezdett elpárologni. A bezártságtól és a rátörő halálfélelemtől egyre jobban bepánikolt.

Összekötözött végtagokkal rúgta, vágta, ütötte a kemény fémet, de csak annyit sikerült elérnie, hogy fájdalmat okozott saját magának. Sajnos amióta áttért a zacskós vérre az ereje számottevően megcsappant. Az emberi étel pedig nem sokat javított a helyzeten. Tulajdonképpen éppen csak vegetált.

Ivan és Joco rendre próbálták rávenni, hogy igyon ismét élő forrásból, ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb emberpéldányokat vonultatva fel előtte, de ő ellenállt.

Elege volt, hogy lépten-nyomon, ha természetfelettiek közé merészkedik, összesúgnak a háta mögött, és megjegyzést tesznek származására. Hát akart ő vámpírnak születni?

Óráknak tűnő kocsikázás után az autó végre megállt.

Ismét csak krumpliszsáknak tekintették. Durván kiragadták a csomagtartóból, majd a hangjából ítélve végigcsattogtak vele egy fémlépcsőn. Aztán egy-két ajtócsapódás, és végül ledobták egy puha, rugózó valamire. Legnagyobb megrökönyödésére még mielőtt ez bekövetkezett volna egy erős, meleg férfikéz végigsimított addig égnek meredő hátsóján.

A szövetzsákon keresztül nem hallotta tisztán, de úgy érzékelte, hogy magára maradt, és két férfi bizalmas beszélgetést folytat távolabb tőle. Egyik bosszúsabbnak tűnt, mint a másik. Aztán a beszélgetés elhalt, csak valami tompa basszushang hatolt el hozzá a távolból.

Percekig feszülten figyelt, de nagyon úgy tűnt fogva tartói elmentek. Fészkelődve próbált kényelmesebb testhelyzetet felvenni. Közben a csuklóit összefogó köteleket cibálgatta, hátha meglazul annyira, hogy kibújjon belőle.

Az ember azt gondolná, egyszerűen letéphetné magáról, vagy csak simán elillanhatna, hisz vámpír. Csakhogy, mint már kiderült, nem volt ereje teljében.

Arról nem is beszélve, hogy közeledett a holdtölte, ami amekkora mértékben a farkasokra erőfokozó befolyással bírt, annyira csökkentette az övékét. Rájuk inkább a csökkenő hold fejtett ki pozitív hatást.

Ilyenkor képtelenek voltak, vagy csak nagy erőfeszítések árán tudtak illanni, szárnyat bontani. Bár azt manapság egyébként is elenyészve vették igénybe. És nem csak azért, mert kimondottan fájdalmas volt a ki- és bevonásuk…

A tetejében pedig, még a mágiára jellemző, édeskés illatot is érezni vélte. Vagyis valószínűleg akkor sem menne semmire a képességeivel, ha bírna velük. Egy blokkoló varázslattal a legerősebb természetfelettiek sem birkóztak meg azonnal. Nem tehetett mást, kénytelen volt várni.

Attól a pillanattól kezdve, hogy hozzáért a nőstény leheletfinom bőréhez Alek a józan eszéért küszködött. Illata, mint valami méreg beivódott a bőrébe. Még az után is intenzíven érezte magán, hogy behajította terhét a csomagtartóba és indulatait a szerencsétlen Lexuson próbálta kitölteni.

Ha az öccse előre látta volna, hogy mit fog művelni a kocsijával biztosan nem hagyja a megbeszélt helyen és bocsátja rendelkezésére. Még jó, hogy nem volt jövőbe látó.

Egyre türelmetlenebbül várta a percet, hogy végre találkozzanak, és ne azt a telekommunikációs izét használják kapcsolattartásra, amit köznyelven telefonnak hívtak.

Istenem! Mennyire rühellte azt a mobilnak titulált micsodát. SMS-t írni még mindig nehezére esett. Ujjai túlságosan esetlenek voltak az érintőképernyős navigációhoz. Hol vannak már a jól bevált toll és papír, vagy a jó kis beszélgetések egy kupa sör mellett?!

Sajnos annak ellenére, hogy már hónapok óta szabad volt, csak most nyílt alkalom a személyes találkozóra. Az már külön szerencse, hogy Nick Londonban telepedett le és nem Edinbourg-ban, ahogy a többi fajtársuk. Így legalább nem kell napokat utaznia a vámpírral egy légtérbe zárva. Azt nem biztos, hogy kibírta volna.

Az a fél órás út, amíg keresztülverekedte magát a városban még hajnalban is erős forgalmon, hogy eljusson a Triple9-ig, így is maga volt a kínzás. Az agya zsibbadt a fenyő és vadvirág illattól, fülében a vérszívó vad iramban dobogó szívének ritmusa csengett. Nem is említve hisztériás vagdalkozását a csomagtartóban.

A benne lakozó farkas – akit történetesen teljesen hidegen hagyott, hogy vámpír az illető – asszonyért követelőzött. Áruló testével egyetemben.

Amióta kiszabadult fogságából nem akadt dolga nővel. De valahogy nem is volt rá igénye. Elméjét teljesen kitöltötte a bosszú és megvalósításának tervei. Mit számított akkor még pár hónap cölibátus, miután lehúzott százhúsz évet magányosan, napról-napra sanyargatva?

Csakhogy ősi ösztönei váratlanul megelégelték a várakozást, és jogos jussukat kezdték követelni. A közel negyven perce tartó merevedése nem hogy lankadt volna, hanem ha lehetséges, még határozottabban állt, büszkén, mint a cövek.

Amint megérkeznek a klubba kénytelen lesz hosszú, jeges zuhanyt venni, ha józan ésszel akarja az oly aprólékosan összerakott terveit megvalósítani.

A Triple9 egy felkapott külvárosi mulató volt, hatalmas tánctérrel és körbefutó galériával, ahol a háborítatlan együttlétekre vágyó pároknak aprócska boxok voltak kialakítva. Legfőképp pedig az öccsének, Nicknek a tulajdona és a farkasok törzshelye. Ide egy vámpír sem merészkedett volna.

Még javában tartott a buli, mikor Alek leparkolta a Lexust az épület hátsó bejáratánál, és ismét a vállára kapva túszát a privát lakások irányába vezető lépcső felé vette az irányt.

A két farkas, akik a biztonsági emberek szerepét töltötték be, merev fejhajtással üdvözölték, majd szó nélkül félreálltak és beengedték az épületbe. Ha fel is figyeltek a vámpír szagára, nem mutatták. Mire nem jó a szagminta alapú felismerés… Egy farkasnak soha nem kellett magyarázkodnia a kilétét illetően egy másik fajtársa előtt.

Miután becsörtetett az épületbe és néhány ajtónyitás után rálelt Nick minimál stílusban berendezett lakosztályára – kizárásos alapon csak az lehetett, mert a másik két helyiség, ahova benézett egy iroda és egy raktár volt –, rögtön a háló felé vette az irányt, és undorodva dobta le a lányt az ágyra, mintha annak valami fertőző betegsége lenne. Csakhogy utálatát meghazudtolni látszott a mozdulat, amivel közben nőies tomporát simogatta.

Két pillanattal később Nick is megérkezett nagy széllel.

Kezdeti örömteli arckifejezése és meleg ölelése, hogy épen és egészségesen láthatja a bátyját, átcsapott gyanakvásba. Majd miután beleszimatolt a levegőbe arcáról teljesen lehervadt a mosoly és fojtott hangon, vicsorogva szólt rég látott testvéréhez.

– Aleksandar! Vámpír szuka szagát érzem. Mondd, hogy az érzékeim játszanak velem, és nem hoztad ide azt a vérszívót.

– Én is örülök, hogy látlak testvér…

– Alek! – hátrált egy lépést.

Az idősebb testvér megadóan vonta meg széles vállát.

– Hirtelen adódott az alkalom az elkapására, nem hagyhattam ki. A hely, ahova vinni szándékozom még nem állt teljesen készen. Hiányzik egy-két apróság – mondta bocsánatkérően, majd gyorsan hozzátette – egyelőre. Holnapra eltűnünk innen. Ígérem!

– Nem maradhattok holnapig sem! – szűrte a fogai között a szavakat Nick. – Itt fogják először keresni ember! A vámpírok sem teljesen hülyék!

– Az a két majom el lesz még egy ideig az illúziót kergetve. Biztos, hogy még nem fedezték fel az eltűnését.

– Alek! Nem viccelek, el kell mennetek innen. Nem biztonságos. Miért nem mentek inkább Edinburgh-ba, ahelyett, hogy Londonban maradnátok? Ott erősebb a farkas befolyás, biztos nem találnának meg egykönnyen.

– Nem! – vágta rá határozottan Alek. – Addig a nőstény nem fog élni…

Nick ferdén a bátyja válla mellett az ágyon fekvő lányra sandított.

– Akkor legalább zuhanyozz le, és csinálj valamit a nő szagával is, mert rettentő irritáló. Törölközőt és tiszta ruhát a szekrényben találsz. Én utánanézek valami kajának.

Alek mormogott valami köszönetfélét, miközben az öccse elhagyni készült a lakást, de az ajtóban megtorpanva még visszafordult.

– A két őrön kívül látott még valaki benneteket bejönni?

– Nem.

– Rendben. Hamarosan visszajövök. Ne engedj be senkit, rajtam kívül.

– Igen apuci! – jött a gunyoros felelet.

Nick arcán halvány mosoly terült szét.

– Örülök, hogy hazatértél testvér. Rohadtul hiányoztál!

Halkan betette maga után az ajtót.

A mobiltelefon éles csörgése szakította félbe a rendkívül fontos megbeszélés vezérfonalát. Vladimir magában káromkodva kotorta elő a készüléket öltönyének belső zsebéből és miután meglátta ki a hívó, felhorkant.

– Elnézést, señor Da Vila! Egy pillanat és máris visszajövök – szólt bocsánatkérően a helyiségben tartózkodó tárgyalópartneréhez, és kilépett a könyvtárszoba előtti folyosóra. Csak akkor fogadta a hívást, miután becsukta maga mögött az ajtót.

Harapósan vakkantott bele a telefonba.

– Joco! Szóltam előre, hogy ne hívjatok, csak végszükség esetén. Fontos megbeszélésen vagyok. A dél-amerikai vámpírok fejedelmének örököse nem a türelméről híres. Mi a fene történt?

– Baj van, Uram!

– Nyögd már ki Joco, vagy keresztülnyúlok a telefonon és széttépem a torkodat.

– Uram! Emlékszik arra a farkasra, akit pár éve elfogtunk? Aki Ameliát molesztálta?

– Igeeeen?

– Hát nem akartuk zavarni vele Uram, de pár hónapja megszökött – hunyászkodott meg a testőr. – Hozzáteszem már a nyomában voltunk – sietett jobb színben feltüntetni a hibát –, mikor…

Vladimir tajtékzó dühében közbevágott.

– Mi az, hogy megszökött? És miért nem kellett erről nekem tudni? Joco! Kitépem azt az álnok szívedet és megetetem veled, csak gyere haza.

– Uram! – a vámpír már szinte nyüszített. – Történt még valami…

– Ne húzd az idegeim, te barom. Mi van még?

– Háát… Szóóval… Ameliát elrabolták, felség.

– Nagyon remélem, hogy csak csengett a fülem – vicsorgott a telefonba a fejedelem – és, amit az előbb mondtál nem hangzott el.

– Sajnáljuk – Joco hangja már-már suttogássá halkult –, de a hercegnő tényleg eltűnt… Nem vagyunk száz százalékra biztosak a dologban, de a hátrahagyott jelekből ítélve az a nyomorult kapta és hurcolta el a lányt…

Vladimir agyát elöntötte az indulat vörös köde. Magából kikelve ordított a készülékbe.

– Joco, halott vámpír vagy! – majd a faburkolatú falnak hajította a telefont, ami nyekkent egyet és darabjaira hullott.

– Kurva életbe! – dühöngött tovább a vámpír fejedelem. Mi a picsát fog most mondani Da Vilának? Fuccs a szépen megkomponált házassági terveinek. Ha Ameliának egy haja szála is meggörbül, a világ megismeri egy hatalmas vámpíruralkodó haragját.

Vak dühében belebokszolt a semmiről sem tehető falba, amin azonnal öklömnyi lyuk keletkezett. Majd pár mély belégzés után, ami az indulatait hivatott lecsillapítani lenyomta a kilincset.

Hogy a csudába fogja meggyőzni ezt az alakot, hogy Amelia örömmel hozzámenne, ha a lánya nem kerül elő hamarosan, és nem gyakorolhat rá kellő nyomást?