Végzetes vonzalom - Eredet, Prológus, 1.fejezet

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mekkora mennyiségű szöveggel indítsam a dolgot. :D Végül arra jutottam, mivel a sárkányos előző fejezete kicsit komor lett, meg egy ideig az utolsó is, így kárpótlásképp megkapjátok a végzetesből az 1. fejezet végéig. :)

Nagyon remélem, hogy fog ez is annyira tetszeni, mint a másik. Jó olvasgatást! :D

Az eredet…

Valamikor az idők kezdetén, mikor az emberiség még gyermekcipőben járt csupán, a Mindenek Ura és Asszonya úgy döntött, hogy megjutalmaz egy kiváló harcos testvérpárt, akik számtalan csatában bizonyították rátermettségüket és hűségüket isteneik iránt.

A két jól megtermett férfi tisztelettel lehajtott fejjel várakozott az istenek hegyén lévő, pompás palota dísztermében, miközben a Mindenek Ura és Asszonya aranytrónusukon ültek velük szemben egy emelvényen.

Majd a Mindenek Ura felállt és az egész termet betöltő, zengő hangon szólt hozzájuk:

– Gyermekeim! A világ harciasságotoktól és becsületességetektől hangos. Gyertek hát közelebb, hadd adjam át méltó jutalmatokat.

A testvérek tettek pár lépést az istenség felé, mozdulataikban is teljes összhangban, majd az emelvény lábánál megálltak és felnéztek.

– Számunkra már az is megtiszteltetés, hogy fogadtál minket, Uram… – szólt hódolattal az idősebbik.

– Boruljatok hát térdre és fogadjátok áldásomat – válaszolt elégedetten a Mindenek Ura.

– Gyere kedvesem – fordult az asszonyához –, áldjuk meg őket együtt.

A Mindenek Asszonya odalépett ura mellé és kart karba öltve egyszerre érintették meg az előttük térdelő két férfi vállát.

– Neked az emberfeletti erő mellett a denevérek hallását és érzékenységét adományozom – szólt a Mindenek Ura az idősebb testvérhez. ­– Szállj hát és sokasodjál…

A férfi megvonaglott egy pillanatra, majd a hátán a bőr egy fájdalmas kiáltást követően felhasadt és két hatalmas denevérszárny bontakozott ki, teljes valójában.

Ezek után a Mindenek Asszonya a fiatalabb testvérhez szólt:

– Neked pedig szintén természetfeletti erő a jutalmad, a farkas gyorsaságával és kifinomult szaglásával együtt…

A férfi kezein, miután őrajta is keresztülsuhant az érintés varázsa, a körmöket éles, hegyes karmok váltották fel.

­– Menj, és sokasodj te is… – suttogta a Mindenek Asszonya, majd az ura átvette a szót:

– Gyermekeim! Adományaitokat használjátok fel mindig jól, becsülettel és akkor a világban a béke és nyugalom fog körülvenni benneteket.

A két testvér megköszönte az ajándékot és teljes egyetértésben távoztak az istenek palotájából.

Évekig éltek békében és boldogságban. Családot alapítottak és sokasodtak. Vigyáztak az elesettekre és megóvták a gyámoltalanokat.

Csakhogy történt egyszer, hogy a családokból való, két, kakaskodó fiatal összeakaszkodott, miután mindketten egy lány kegyeit keresték, és nem átallták egymás ellen fordítani természetfeletti erejüket.

A Mindenek Ura nagyon megharagudott ezekre a suhancokra, és mérgében átkot szórt mindkettőjükre.

– Meggondolatlan balgaságotok miatt családjaitok immár örök időkre legyenek egymás vetélytársai. Háborúzzatok, irtsátok egymást, és ne ismerjétek a békét, míg el nem jő az a nap, mikor egy vámpír és egy farkas egyesüléséből meg nem születik a családjaitokat összekötő kapocs…

– Téged – fordult a vámpírhoz – arra kárhoztatlak, hogy csak az éjszakában tudj élni, a nap sugara égesse bőrödet, és erődet mindannyiszor elveszítsd, ha nem táplálkozol egy másik lény véréből. Halálodat ne könnyítse elmúlás. Élni fogsz, míg a világ világ, hogy helyrehozd hibáidat…

– És te – szólt most a farkashoz – csak akkor tudod teljes erődet felhasználni, ha a hold ezüst sugara bevilágítja emberi testedet, és akkor szörnyeteggé változol… Légy te is halhatatlan, úgy keresd a megbocsátást bűneidre…

Ezek után a két család közt felizzott a gyűlölet. Mindkét fél a másikra mutogatott, ha felvetődött a kérdés, ki okozta a problémát. A békének egyszer és mindenkorra vége szakadt.

A vámpírok és farkasok, azóta is hadban állnak egymással…

Prológus

17. század, Zlatibor fenyvesei, Szerbia

A sötét fenyőerdő mélyén, a hegycsúcs közelében, komor várkastély pöffeszkedett az aprócska falutól tisztes távolságra. Magas, kovácsoltvas kerítése még a legbátrabbakat is meghátrálásra késztette. Nem beszélve a két marcona őrről, akik a tekintélyes kőkapu védelmében a bejáratot őrizték.

Fehér ruhás kislány játszadozott az este előfutáraként terjengő félhomályban, a sűrű fák oltalma alatt.

Ezüst golyója, amit hol feldobott, hol elkapott, fényesen csillogott. Fodros szoknyácskája és göndör csigákba rendezett sötét copfja huncutul libbent utána.

Önfeledt játékát végül az zavarta meg, hogy a magasra repülő golyó megakadt egy közelben lévő terebélyes fenyő egyik kiálló ágában. Ennek hatására a játékszer hirtelen irányt váltott, majd egy lejtős részen földet érve lendületesen elkezdett a kerítés felé gurulni. A kislány hiába kapott utána, nem sikerült elérnie.

A rácsokba kapaszkodva bámulta, ahogy kedvenc játékszere a sötét erdő felé veszi az irányt, majd egy odvas fa tövénél megakad.

Tanakodott magában egy pillanatig, hogy megkéri az egyik őrt, hozza vissza neki, de aztán meglátta a fiút, aki hirtelen a fák rengetegéből bukkant elő.

Azonnal felfedezte az ezüst golyót, és miközben érdeklődve forgatgatta gyermeki kezében, néha-néha megszagolta.

A kislányt elfogta a pánik. Mi lesz, ha megtetszik neki, és soha nem adja vissza?

A fiú pedig, mintha csak igazolni akarná legnagyobb félelmét, megindult az erdő belseje felé.

– Várj! Az az enyém! – kiáltott utána, de hiába. A legényke folytatta útját, meg sem hallva a felszólítást.

Nem volt mit tenni. A kislány nagyon szerette azt a golyót.

Óvatosan körbekémlelt, nem látja-e valaki, hogy mire készül, hiszen szigorú tiltás ellenében cselekedett. Aztán elillant és a kerítésen kívül jelent meg újra. Majd lélekszakadva a fiú után rohant. Finom kis cipőjéhez nedves avar tapadt, makulátlan ruhácskáját ágak cibálták.

Már azt hitte, végleg elvesztette a nyomát, mikor megpillantotta egy piciny tisztáson farkaskölyökként játszadozva a golyócskával. Ettől a látványtól visszahőkölt és egy vastag fatörzs mögé bújva lesett a fiú felé.

Édesapja már vagy ezerszer a lelkére kötötte, hogy kerülje el a vérfarkasokat, mert azok alantas, gonosz lények, de… Ez a kölyök, ahogy játékosan lökdöste mancsaival a játékot, nem tűnt annak…

És a kislány nagyon vissza akarta kapni azt. Így összeszedte minden bátorságát és kilépett a takarásból.

A farkaskölyök azonnal megmeredt és beleszagolva a levegőbe felé fordult. Világoskék szemeiben csodálat és kíváncsiság tükröződött, majd vibrálni kezdett körülötte a levegő és a farkas visszaváltozott kócos, fekete hajú fiúvá. Aki zavartan kapkodta össze szétdobált ruháit, és sietős ügyetlenséggel rángatta magára őket, hátat fordítva a lánynak.

A lányka óvatosan közelített felé. De mikor olyan közel ért, hogy ha kinyújtja vékonyka karját, akkor könnyedén elérhette volna őt, megtorpant.

– Az az én játékom! Szeretném visszakapni… – szólt.

– Hát persze… Azé, aki találta – csúfolódott a fiú. Lenvászon tunikába és bőrnadrágba bújtatott testét megfeszítve, a háta mögé rejtette a golyót. Közben meztelen lábujjait a dús fűbe mélyesztette.

– Add vissza! – nyafogta a kislány – Vagy…

– Vagy mi?

– Megmondalak az édesapámnak! – vágott vissza.

– Haha… Nem ijedek meg tőle. Én király leszek… Erős vagyok és bátor. Nem félek az apádtól.

Ha lehet, még jobban kihúzta magát, kidüllesztette még fejlődésben lévő mellkasát – éppen csak nem kezdett el dobolni rajta –, és kihívóan tekintett le a nála alacsonyabb lánykára.

– Kérlek… – vált könyörgővé a kislány hangja, miközben szemei könnyel teltek meg. – Add vissza…

A fiút elöntötte a bűntudat. A játék mégis csak a lányé.

Eddig megfeszített vállai leestek és előhúzta a háta mögül az ezüstgolyót. Tétovázott még pár pillanatig, aztán elhatározásra jutott és a lány felé nyújtotta a játékszert.

Az örömében felsikkantott és vakon a golyó után kapott.

Csakhogy ujjai soha nem érhették el a csillogó gömböt. Valaki vad erővel derékon ragadta és hátrarántotta, miközben hatalmas fekete szárnyak kavarták fel a levegőt körülöttük.

Aztán kecsesen, mint egy sötét ragadozó, szárnyait kiterjesztve az édesapja landolt a semmiből a parányi tisztáson.

– Takarodj kutya! Hozzá ne merj érni a lányomhoz – dörrent rá a megszeppent fiúcskára.

Az nyöszörögve húzta össze magát és azonnal visszaváltozott farkassá, majd a rátekeredő ruháktól vinnyogva próbált szabadulni.

A sötét hatalmasság átadta ledermedt lányát az utána nagy szárnycsapkodás közepette érkező testőröknek, és a grabancánál fogva megragadta a kölyköt.

Éppen elhajítani készült a reszkető szőrcsomót, mikor éles sikítás hasította keresztül a levegőt.

– Aleksandar!

Ezt követően egy emberi alkot öltött nőstény farkas rohant oda hozzájuk és kitépve a kölyköt a szorításból magához ragadta, majd fenyegetően rávicsorgott a hatalmasságra.

– Ubica! – kiáltott rájuk. – Ne merészeld bántani a fiamat…

Talán nem volt túl jó ötlet gyilkosnak titulálni egy feldühödött vámpírt, de a nő nem bánta. Valakinek meg kellett mondania nekik az igazat.

Rohadt vérszívók!

A vámpír borostyán szemei vadul kavarogtak az indulattól. Már-már lecsapott rájuk hatalmas szárnyaival, aztán meggondolta magát.

– Takarodjatok a földemről! – sziszegte feléjük. – Meg ne lássalak benneteket még egyszer a birtokomon.

Aztán kiterjesztette roppant szárnyait és a magasba emelkedett.

A két testőr azonnal követte, miközben egyikük a mellkasához szorította a megszeppent leánykát.

Még egy szemvillanásnyi ideig összekapcsolódott a világoskék és a borostyán tekintet, aztán eltűntek a fák között.

1. fejezet

London, napjainkban

Aleksandar Dimitrijevics, de mindenki által csak Alekként ismert, jelenleg őrülten dühös férfiú, fogcsikorgatva figyelte egy fal takarásából, az éppen egy Bentley-ből kecsesen kisszálló asszonyát.

Az asszonyát, akit soha sem akart magának. Akit gyűlölt. Akitől hamarosan meg kell szabadulnia.

Csak a megfelelő pillanatra várt. Amint elintézte azt a két izomagyú barmot, akik mindenhova árnyékként kísérgetik, a nő megkapja méltó büntetését, azért, amit vele művelt. Amiért ezt a sok kegyetlenséget el kellett szenvednie. Még most is futkározott a hátán a hideg, ahogy a kísértő emlékek előtolakodtak.

Minden egy ködös őszi éjszakán kezdődött London egyik külvárosi szegletében, az 1800-as évek végén.

Alek tántorogva lépett ki a borgőzzel teli kocsma fülledt melegéből a félhomályos utcára. Az örökké szitáló eső rögtön lecsapódott kezelhetetlen, vállig érő, fekete haján. Borzongva húzta össze magán a köpenyt és alkoholmámoros agyával éppen arra készült, hogy leint egy arra járó bérkocsit, mikor meglátta a nőt. Az az utca másik oldalán álldogált magányosan és a környéket fürkészte.

Sötét, csigákban leomló haja a derekáig leért, rövid köpenykéje alól, amit fázósan összehúzott magán, kikandikált drága, sötétvörös ruhájának széles szoknyarésze. Kecses ujjait hosszú szárú kesztyűbe bújtatta. Féloldalasan állt neki, a ritkásan elhelyezett gázlámpáktól viszonylag távol. Alek látása viszont többszörösen erősebb volt, mint egy emberé és sikerült kivennie előkelő vonásait.

Mit kereshet ezen a züllött környéken egy ilyen finom hölgy? Egyáltalán nem tűnt kurtizánnak… Bár az lett volna… Alek már-már kedvet kapott hozzá, hogy kipróbálja kecses nőiességét.

Közvetlenül ezután megcsapta érzékeny orrát egy félreérthetetlenül jellegzetes illat, ami kivált a Londonban általánosan terjengő, nedves bűztől. Friss fenyő és tavaszi vadvirágok ismerős illata. Mikor is érezte ezt utoljára? Jó pár éve, az biztos… Tekingetett erre-arra, hogy megtalálja a forrását, aztán kénytelen volt elismerni, hogy valószínűleg az előbb látott nősténytől származik.

Francba!  Pedig azt hitte, sosem látja viszont Vladimir, a retteget vámpírfejedelem egy szem lányát…

Amelia…

Évekig képtelen volt kiűzni a gondolatai közül a valaha volt vékonyka kislány, majd csenevész nagylány alakját, és nagy, borostyánszínű szemének csillogását. Csakhogy azóta a kislány felnőtt. És igen szemrevaló nőstény vált belőle.

Elöntötte az indulat saját maga iránt. Mi a fene ütött belé, hogy egy nyavalyás vámpír után csorgatja a nyálát? Úgy tűnik, túl sok bort sikerült leküldenie általában feneketlen gyomrába.

Izmoktól duzzadó, nagydarab testét meghazudtolva, szinte légiesen settenkedett a lány felé, és még biztonságos távolságra, hogy az ne érezze meg a szagát, behúzódott egy falmélyedésbe. A vámpíroknak is jó volt a szaglása, de nem annyira, mint egy farkasnak.

Vérszívó ide vagy oda, sajnos sikerült felkeltenie a kíváncsiságát… És ő örök életében képtelen volt ellenállni az ilyenfajta kísértésnek. Ezért is találkoztak annak idején Szerbia fenyveseiben. Már kisfiúként is rettentő kíváncsi természetűnek számított. Muszáj volt meglesnie a vámpírok fejedelmének rettegett kastélyát.

Az, hogy akkor a lánnyal is találkozott, külön szerencse. Vagy szerencsétlenség. Ahogy vesszük. Kapott is fejmosást az édesanyjától aznap. Méghozzá nem is akármilyet. De ez most nem lényeges…

Alaposan megnézte magának a vámpírok hercegnőjét. A feje búbjától, az átnedvesedett szaténcipője orráig. Olyan elveszettnek tűnt. Annyira nem oda illőnek. Mint aki hazaindult egy fényes bálteremben átmulatott éjszaka után, és útközben eltévedt. Csakhogy a vérszívók soha semmit nem tettek ok nélkül. Alek biztos volt benne, hogy a lány készül valamire.

Aztán már csak arra eszmélt, hogy a vámpír hirtelen eltűnik, majd közvetlenül mellette bukkan fel, és győzedelmes tekintettel megragadja széles vállait.

– Megvagy… – hangzott az örömittas kijelentés, és se szó, se beszéd kivillanó szemfogaival Alek nyaki ütőerére vetette magát. Sajnos nem állta útját akadály, hisz a férfi nagy igyekezetében, hogy minél jobban megfigyelhesse, elengedte a köpenye gallérját és az most szétnyílt a nyakán.

Amilyen hirtelenséggel támadt rá a lány, olyan sebesen vissza is hőkölt, mikor megérezte véréből, hogy mibe, illetve kibe is mélyesztette őket valójában. De már késő volt.

Alek szédelegni kezdett. A mértéktelen italozástól reflexei lelassultak, képtelen volt hárítani az orv támadást.  

A vámpír harapásának nyoma pedig ott virított csupasz nyakának bőrén. Sötétvörös vére vékony patakocskába kezdett lecsorogni hófehér ingének szegélyére.

Markos tenyerével a sebhelyhez kapott, és miután végigsimított rajta, megrökönyödve szemlélte véres kezét. Őt még eddig soha nem harapta meg vérszívó… sőt, semmilyen lény sem.

Aztán felnézett, és a lány lemerevedett arcát kezdte fürkészni. A borostyán szemei kavarogtak a sötétben, arcának hófehér bőre szinte világított. Szája szegletében egy kósza csepp vér árválkodott. Az ő vére…

Alek egyszerűen nem tudta felfogni a történteket. Egy vámpírnak sikerült a vérét vennie, és ő ennek ellenére még nem mészárolta le, még mindig életben van.

– Te… – bökött felé vértől maszatos ujjával.

A lány zavartan megnyalta a szája szélét. Hihetetlenül erotikus mozdulat volt, ahogy a rózsaszín nyelvecske hegye megjelent az ajkak között és végigszánkázott rajtuk, eltüntetve az utolsó csepp megmaradt vért is. Legalábbis Aleket úgy érte, mint egy kupán vágás. Azonnal kőkemény merevedése támadt.

Nem! Képtelenség! Ennyire nem lehet áruló a saját teste.

Belsejében a zsibbadásból feltámadni készült a farkas. Tett egy lépést a nő felé. Karjait felemelte, hogy megragadja, és addig szorítsa a kecses nyakacskát, míg utolsó leheletét is ki nem adja, de soha nem jutott el odáig. Erős karok rántották vissza, és mint valami buldózer, leteperték a mocskos földre.

A semmiből egy jól megtermett vámpír jelent meg, és vicsorogva maga mögé terelgette a megszeppent hercegnőt, miközben a másik vasmarokkal fogta le Aleket. Majd, miután az első számú körbekémlelt, és nem látott több farkast a közelben, a nő felé fordult.

– Hercegnő! Nem lenne szabad egyedül ilyen mocskos környéken kóricálnod. Édesapád szigorúan meghagyta, hogy mindenhova el kell, hogy kísérjünk – megragadta a lány karját és úgy folytatta – Most haza megyünk!

Még hátra tekintett a társára és odavetette.

– Vidd a kutyát a rejtekhelyre. Itt az ideje, hogy megtanulja, egy alávaló farkas véletlenül sem emelhet kezet a vámpírok hercegnőjére – azzal ellentmondást nem tűrően, sziklaszilárd karjainak börtönében a lánnyal – aki mellesleg úgy viselkedett, mint valami rongybaba –, elillant.

– Ajde, džukela!* – sziszegte Alek arcába a másik vérszívó, miközben felrángatta a földről a letaglózott farkast. – Itt az ideje a „beszélgetésnek” – a beszélgetés szót jól megnyomta.

Mielőtt elillanhattak volna, Aleknek még átfutott az agyán, hogy soha többé nem iszik annyit, hogy egy nyavalyás vámpírnak sikerüljön őt elkapnia. Mindezek tetejébe nyakán ott díszelgett a vámpír hercegkisasszony „csókjának” bélyege…

Visszatérve a jelenbe, Alek árgus szemekkel követte Amelia magas, vékony alakját, ahogy az óváros egyik exkluzív sorházának lépcsőin vonult felfelé.

Az elmúlt százhúsz évben nem sokat változott, leszámítva a ruhatárát. És levágatta a haját. Most vállig érő, divatosan lépcsőzetesre nyírt frizurát hordott, minden hullám nélkül.

Kár! Sajnálkozott magában Alek, de aztán megbánta még a gondolatot is. Mit számít neki, milyen a frizurája? Az elkövetkező egy-két napnál többet úgy sem ér már meg.

Ez az elvetemült szuka százhúsz évvel ezelőtt megjelölte őt, harapásának nyoma még mindig ott éktelenkedett nyakának nap barnította bőrén. Addig nem választhat párt magának, míg meg nem szabadul tőle. Akármilyen képtelenségnek is tűnt, hozzá volt kötve. A vámpír az asszonya volt.

Mindez mellé a testőrei egy olyan helyre cipelték, ahonnan az ember szívesebben kívánkozik a pokolba, mert még az is inkább mennyországnak tűnik.

Mielőtt felkel a nap, a nőstény meg fogja tapasztalni, milyen is volt neki ott, több mint egy évszázadig senyvedni és elviselni azt.

Akaratlanul bevillantak neki, ahogy megfeszítik, szurkálják és sütögetik, sót szórnak a sebeibe, ami olyan hatással volt rá, mintha csak savval locsolgatnák, aztán egyenként amputálják a végtagjait… Majd miután a teste regenerálódott, kezdődött az egész elölről…

Felhorkant a belsejét elemésztő düh hatására. Nem is tudta, hogy volt képes túlélni a dolgot. Arra sem emlékezett teljesen tisztán, hogy milyen úton-módon is sikerült megszöknie. A teste egy újra és újra feléledő csont és húskupac volt akkor már, mikor legutoljára a fölényesen cellának nevezett sáros lyukba hajították. A vámpír, aki az őrzésével volt megbízva, már annyira sem méltatta, hogy rázárja az ajtót. Ez volt a veszte.

Utolsó rejtett erőtartalékait is felélve kitört börtönéből, és lemészárolva a meglepődött vérszívót csak rohant és rohant. Sötét folyosókon, vizes árkokon, bűzös katakombákon keresztül. Míg végül elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, és ki tudja mennyi idő után arra eszmélt, hogy egy tisztáson fekszik. Mocskosan és büdösen. De legalább szabadon…

Az azóta eltelt időt pedig arra használta, hogy megújuljon és feltöltődjön. A bosszú éltette. A bosszú kedvéért még a modern kor idegen újításaihoz is képes volt alkalmazkodni. Szó mi szó, akadt köztük hasznos dolog is szép számmal. Bár a mobiltelefonoktól és a számítógépektől kirázta a hideg.

Ma pedig végre eljött a leszámolás ideje. A vámpír szuka elnyeri méltó jutalmát, ő pedig dicsőséggel tér vissza a falkájához, hogy elfoglalja az őt megillető trónt.

*Gyerünk (korcs) kutya!- fordítás szerbről (ejtsd: ájde dzsukelá)

Az Európában élő vámpírok mindenható urának egy szem lánya, Amelia Drake – miután Londonban költözött, a jobb érthetőség kedvéért változtatta Drakovicsról Drake-re – csüggedten emelgette lábait, ahogy haladt felfelé a néhány lépcsőfokon, hogy bejusson végre a lakásába, és maga mögött hagyja a két piócaként rátapadó testőrét.

Elérkezett az ideje, hogy belássa, nem tud megszabadulni tőlük. Hiába minden, az édesapja egyszerűen nem engedi, hogy önállóan döntsön.

Az új frizurája is egy volt a próbálkozásai közül, hogy megmutassa, felnőtt nő, önálló akarattal. De nem volt semmi eredménye. Ahogy a kihívóan rövid bőrszoknyának, feszes fűzőnek és magas szárú, tűsarkú csizmának sem… A feketére és vörösre festett hosszú karmaival egyetemben…

Mivel vaskalapos apja csak elegáns, finom úri hölgynek öltözve volt hajlandó fogadni őt, már egy ettől visszafogottabb öltözék is lázadásnak számított volna. Sajnos hasztalan volt minden próbálkozása… Ha így jelent meg előtte, a vámpírok fejedelme egyszerűen keresztülnézett rajta. Mintha csak ott sem lenne.

Annyi sikertelen próbálkozás után, igazán megtanulhatta volna már a leckét! – dorgálta magát rezignáltan.

Egyetlen sikeresebbnek induló kísérlete az önállóságra, szintén kudarcba fulladt. És annak is már több mint száz éve. Ki gondolta volna, hogy a kocsmából kilépő, láthatóan részeg pasas egy farkas.

Annyira nagy volt és erős felépítésű, hogy kitűnő célponttá vált, amint meglátta. Be akarta bizonyítani magának és a világnak is, hogy képes egyedül is becserkészni és vérét venni, anélkül, hogy valamelyik testőre előtte nem terítette le a fickót.

Legnagyobb szerencsétlenségére a finoman lengedező szél pont a férfi felé fújta a bűzös londoni levegőt, ezért nem érezte meg a farkasok egyedi szagát.

Majd kibújt örömében a bőréből mikor meglátta, hogy a fickó egy sötét falmélyedésbe húzódik. Tökéletes helyszín.

Rögtön a tettek mezejére lépett és mellé illanva, a megdöbbent hímre vetette magát éles fogaival. A száját elárasztó, fanyarul sós vér első kortya után tudta, hogy óriási hibát követett el. Közvetlenül ezután már a farkasokra jellemző fűszeres illat is felkúszott az orrán.

Hiába szakította el ajkait rögtön a meleg bőrtől, már elkésett. Megharapott egy farkast. Ezzel pedig kinyilvánította az igényét rá.

A természetfeletti lények legalantasabbika is tudta, hogy ha megharapnak egy másik természetfelettit, az életfogytig tartó köteléket képez kettejük között. Amíg az egyik el nem pusztul… És szó, mi szó, nem adták magukat egykönnyen.

Ezért szívták előszeretettel inkább az emberek vérét. Az nem jelentett veszélyt. Egy a százezerhez volt az esély rá, hogy az emberek génjeiben volt annyi természetfeletti, hogy kötelékbe léphessenek. A vérkötelék ugyanis nem válogatott. Nem érdekelte, hogy a vámpírok és a farkasok háborúban állnak egymással.

A férfi fenyegetően bökött felé saját vérétől maszatos kezével, mivel hitetlenkedésében végigsimított harapása nyomán.

– Te… – hallotta meg a reszelős, mégis hihetetlenül férfias hangot.

Amelia zavarában megnyalta a száját. Ezzel furcsa reakciót váltva ki saját magából és a farkasból egyaránt. Ahogy a sós vér maradéka érzékeny ízlelőbimbóihoz ért, ölét elöntötte a forróság. Vágyott az ízére, illatára. Az egész férfira… Láthatóan rá is valami hasonló hatással lehetett a dolog, mert éhes szemekkel tapadt a szájára.

Aztán a dolgok katasztrofális fordulatot vettek. Megjelent Ivan és Joco, kiszakították a kábulatból, a férfit pedig ki tudja, miféle büntetésnek vetették alá.

Nagyon remélte, hogy gyorsan kilehelte a lelkét és nem szenvedett sokat, mert hallott már történeteket az apja titkos kínzókamráiról. Nem voltak éppen szívderítő sztorik.

Az eszébe sem jutott, hogy esetleg túlélhette a dolgot. Már vagy százhúsz éve színét sem látta. Nem jelent meg tajtékozva, hogy magának követelje. Sőt, az életére sem akart törni, hogy megszabaduljon az őket összekötő köteléktől, vagyis minden bizonnyal elpusztult.

Amelia nem tudta miért, de ez a gondolat valahogy szomorúsággal töltötte el.

Egyetlen furcsaság mégis akadt a dologban. Az ösztön, ami minden természetfelettiben benne él és örökké párja után kutat, valahogy teljesen elcsendesedett. Mintha csak megtalálta volna azt, amit mindig is keresett. Nem érezte égető szükségét a párválasztásnak. Különös… Biztos azért, mert még nem találta meg az igazit – győzködte magát eltökélten, aztán elhessegetve a felkavaró gondolatokat, megragadta az ajtókilincset és szélesre tárva az ajtót belépett a házba.