Végzetes vonzalom - 6. fejezet

Ideges, feszültséggel teli légkörben suhantak az autópálya sima aszfaltján. A Rover csak úgy falta a kilométereket alattuk. A hangszórókból dobhártyaszaggatóan üvöltött a Metallica zenéje.

Ivan mereven előreszegezett pillantással taposta a gázt. Sajnos nem sok idejük marad hajnalig. Hamarosan menedékbe kell húzódniuk, mert még a sötétített üvegek sem védik meg őket a felkelő nap égető sugaraitól.

Hogy a jó fene bassza meg a rohadt kutyáját… Holtbiztos, hogy azért választotta ezt az időpontot, mert holdtöltekor nem képesek az illanásra, és ezzel is lassítani akarta őket. 

Nem sok minden volt az életében, amit ennyire bánt volna, mint azt, hogy nem ölték meg a korcsot, mikor lehetőségük lett volna rá. Egyetlen aprónak indult baklövés miatt, most kénytelenek fogócskát játszani a farkas fattyúval és Vladimir elkényeztetett fruskájával…

A vámpír egyre jobban kezdett kételkedni vezetője ép elméjében, sőt még az a hihetetlenül merész gondolat is felsejlett már benne, hogy nem lenne-e jobb a családnak, ha másik uralkodót választanának. De ez csak halvány, gyenge elmélet volt, addig biztosan, míg nem talál követőkre a titokban ugyan, de egyre jobban zúgolódó alattvalók között.

– Mennyi időnk van még? – vakkantotta inkább Joco felé, miután lehalkította kissé a zenét, szándékosan visszaterelve gondolatait az eredeti mederbe.

Az alacsonyabb rangú vámpír alázatosnak tűnő fejbólintással pillantott az órájára és késlekedés nélkül válaszolt. – Huszonöt perc, de inkább húsz, mert még azt az időt is bele kell kalkulálnunk, amit az autó és a menedék között meg kell tennünk.

Iván indulatosan kezdte a szemeit forgatni. Okostojás! Mintha csak a relativitáselmélet tudományos elemzését kérte volna.

– Akkor tedd magad hasznossá barom, és keress valami megfelelő helyet…

Joco szó nélkül teljesítette az utasítást és a csúcsteljesítményű navigációs rendszerrel kezdett foglalatoskodni. Pár percen belül elő is állt a megoldással.

– Ötven kilométernyire innen van egy nagyobb kiterjedésű erdő a pálya mellett. Ezzel a tempóval pontosan tizenöt percen belül odaérhetünk, a pihenőhelyen pedig éjjel-nappali motel is működik. Tehát még arra is marad időnk, hogy körülnézzünk, mielőtt végképp felkel a nap.

Feladom! – eresztett meg egy sóhajt magában a rangidős vámpír.

Idestova háromszázötven éve dolgoztak együtt, Ivan mégsem volt képes megkedvelni a társát. Egy okoskodós pojáca volt, nem vitás. Nyámnyila, használhatatlan talpnyaló. Csoda, hogy eddig még nem tette el láb alól.

Bár ha jobban belegondolt egy haszna azért volt. Simán rá lehetett kenni minden baklövést, hogy aztán végül mindig ő kapja a nagyobb büntetést.

Áh, kár még a gondolatot is fecsérelni erre a bohócra…

Minél előbb elkapják a szökevényeket, annál hamarabb térhet vissza a Kastélyba, és annál hamarabb fogja megtudni, mit is akarhatott tőle a dél-amerikai örökös, mielőtt megzavarták volna őket az indulásuk előtt.

Megütközve szemlélte nyakának széttépett bőrét a falra biggyesztett tükörben. A nő megharapta. Ismét… Ujjai elfehéredtek, ahogy a mosdó szélét szorongatta, még mindig a pár perce lejátszódott események hatása alatt. Teste, mint az íj, úgy fel volt spannolva. Fogalma sem volt róla, hogy létezik ekkora fájdalom és érzéki vágy egyszerre. Annyira kívánta a szobában lévő nőt, hogy azt szavakkal ki nem lehet fejezni.

Abban a szent pillanatban, mikor az rávetette magát, ő elfelejtett mindent. Bosszút, háborút, kínzást egyaránt. Csak Amelia létezett, az illata, ami bódulatig telítette a tüdejét és puhán nőies teste, ami az őrületbe kergette.

Gyors, darabos mozdulatokkal tépte le magáról a pólót és a farmert, majd beállva a zuhany alá megengedte a hideg vizet.

Felszisszent, mikor a dermesztő folyadék érintkezett felhevült bőrével, de nem bánta a dolgot. Szüksége volt rá, hogy lehiggadhasson. Közben azzal próbálta fokozni a dolgot, hogy visszagondolt a kínzásokra, a szabadulására, sőt még az első telefonbeszélgetésére is Nickkel. Bármire, csak a nőre ne kelljen…

– Dimitrijevics! – szólt bele az öccse a készülékbe harapós hangon.

– Szia, Nikola. Alek vagyok…

– Alek?...Alek! – kezdett ordítani a férfi, amint felfogta kivel beszél tulajdonképpen. – Alek! Mi történt veled? Hova a picsába tűntél el ilyen hosszú időre? Tudod te, hogy anya halálra aggódta magát miattad? És nem csak ő! Már majdnem azt hittük meghaltál…

– Még élek tesó, bár nem sok híján. Jelenleg nincs időm, hogy terjedelmes magyarázkodásba bonyolódjak. A lényeg az, hogy eddig Vladimir csicskásainak fogságában senyvedtem, és most szükségem van a segítségedre.

– Amit csak akarsz… Mióta vagy szabad? Gondolom nem tegnap óta, mert utoljára legalább száz éve, hogy beszéltünk. Akkor még nem volt mobil, és nekünk is kell némi idő az integrálódáshoz.

– Néhány hete. Volt akkora szerencsém, hogy alakváltók találtak rám és nem emberek, mert már holtbiztos nem élnék, amilyen állapotban akkor voltam. Végül is a fő, hogy felépültem és a Hálózaton keresztül sikerült megtalálnom téged. Igaz, megkönnyítetted a keresést, azzal, hogy az egykori házunk helyére telepítetted a bárodat. Elismerem, jó választás volt – megszakította egy szusszanásnyira a mondókáját, de végül nem hagyva lehetőséget a testvérének a közbeszólásra, folytatta. – Egyébként, mielőtt megkérdeznéd, itt vagyok Londontól néhány kilométerre. Szükségem lenne ruhákra, élelmiszerre, autóra. Legjobb lenne a belvárosi lakásba. Onnan könnyű eljutni a vámpír szukához.

A Hálózat egy olyan rendszer volt, ami a farkas fajhoz tartózó egyedek minden adatát tartalmazta – régebben meghatározott, titkos csomópontokban elhelyezett nagykönyvekben, legfőképp templomokban, mert oda legnagyobb ellenségeik a vámpírok biztos, hogy be nem tették volna a lábukat, manapság pedig különböző szervereken, biztonsági, internetes hozzáféréssel –, így könnyítve meg egymás számára az idegen területeken való tájékozódást. Ilyen rendszert minden természetfeletti kialakított magának, adataikat pedig foggal-körömmel őrizték a többiektől, még akkor is, ha nem álltak háborúban az adott néppel. Senki nem kockáztatta meg, hogy megbízik a másikban, aztán könnyű prédát csinál saját magából, ha a dolgok rosszra fordulnának.

– Hogyan? Miért? Kihez?

– Ameliahoz… Amiatt a nőstény pióca végett kerültem ebbe a helyzetbe. Ezért meg kell halnia. Lassú, fájdalmas halállal.

– Alek… Nem lenne jobb, ha összefutnánk inkább és megdumálnánk a dolgot?

– Nem, most nem. Megkapom, amire szükségem van, vagy oldjam meg máshogy? – morgott bele a farkas a telefonba.

– Rendben testvér, megkapod. A belvárosi lakás a tiéd. Később jelentkeznék, ha megvan minden. Hogy tudlak elérni?

– Majd én hívlak.

– Alek! Mit műveltek veled?

– Ne akard tudni… – jött a szűkszavú válasz, majd a férfi elköszönt és bontotta a vonalat…

Megborzongott, maga sem tudta, hogy a harag vagy a hideg víz miatt. Még néhány percig mozdulatlanul kínozta magát vele, de végül kénytelen volt belátni, hogy ez jelen pillanatban vajmi keveset segít. A farka kőkeményen meredt ki a csípőjéből és a lány után lüktetett. Sőt, gondolatai is áruló módon visszatértek hozzá.

Mély sóhaj kíséretében fújta ki az eddig benn tartott levegőt, majd átállította a vizet melegebbre és nekidőlt a hideg csempének. A zuhanykabint azonnal elárasztotta a sűrű vízpára.

Kelletlenül ragadta meg a samponos flakont, ami a kis polcra volt téve a kabin falán, és dörgölni kezdte vele magát.

Ahogy elméjébe ismét befurakodott Amelia képe, miközben a csípőjén lovagol, tenyerével a mellkasát simogatja, ajkaival a száját keresi, a keze önkéntelenül indult meg végül ama bizonyos testrésze felé. Muszáj volt könnyítenie a feszültségen, vagy különben felrobban.

Ujjai rákulcsolódtak a lüktető húsra, és lassú, de erőteljes mozdulatokkal kezdte mozgatni a markát rajta.

Lelki szemei előtt megjelent a lány, ahogy ott térdel előtte, szájával és finom ujjaival kényezteti a dorongját és nehéz zacskóját. Végigfuttatja a nyelvét az érzékeny testrészen a nedves csúcsától a tövéig, majd a szájába veszi az egyik feszülő golyót és megszívja azt…

Alek érezte, ahogy a gyönyör szaggatott, rángatózó hullámokban önti el a testét. Automatikusan rákapcsolt a tempóra és pillanatokon belül mély morgások közepette, vibráló izmokkal lövellt ki, miközben végig arra gondolt, hogy a nő szájába élvez.

Álldogált még egy darabig így, a falat támasztva, folyatva testére a meleg vizet, aztán gyorsan megmosakodott és kilépett a fülkéből.

Be kellett ismernie, hogy per pillanat ugyan megkönnyebbült, de ha sejtései beigazolódnak, akkor ez nem lesz egy tartós állapot. Főleg, hogy egész végig Ameliára gondolt.

Mióta a farkas nagy dérrel-dúrral elhagyta a helyiséget, Amelia meg sem moccant, a fal mellett összekuporodva üldögélt.

Ugyan nem volt szabadságában korlátozva – legalább is a szobán belül, mert kinn már javában világos volt –, de saját érzései, gondolatai, kételyei teljesen gúzsba kötötték.

Most mi lesz? Alek hogyan fog ezek után viselkedni vele?

Érezte a férfiban dúló kettősséget – a vágyat, ami őt is kínozta és az agresszivitást, amivel az igyekezett távol tartani a lányt magától –, és nem tudta, hogyan viszonyuljon hozzá, vagy ahhoz, amit Alek állítólag a számára tervez.

Végül nem kellet sokat várnia, hogy megkaphassa a választ. A férfi egy szál a csípőjére tekert törölközővel vonult vissza a helyiségbe, felé se pillantva – mintha ott sem lenne, nem is létezne – ellépdelt mellette és az ágyra dobott táskájában kezdett kutakodni.

Tehát jelenleg vesztésre állnak a dolgai…

A lány hosszú pillái alól, lopva szemlélte a jelenetet, a rövid, lényegre törő mozdulatokat, amivel Alek a tiszta ruhát vette elő, az izmok játékát széles hátán, bőrének itt-ott még nedves csillogását. Amelia kelletlenül gondolt arra, hogy ha félretenne minden zavaró tényezőt és azt is elfelejtené, hogy az illető egy farkas – népe ősi ellensége –, akkor be kellene látni, hogy igazán tökéletes hímpéldánnyal hozta össze a sors. Őszintén szólva a férfi majdnem mindent megtestesített, amiről nagylány, sőt felnőtt korában fantáziált. Már akkor is, mikor még nem tudta kivel is van dolga…

Azon ritka alkalmak egyikén történt a dolog, mikor az apja – természetesen testőrei kíséretében –, kiengedte a kastély falai közül, hogy hosszabb sétát tehessen az otthonukat körülvevő erdőben. A két férfi jó tízméternyi távolságból követték csak őt.

Amelia ennek ellenére rettentően szeretett volna megszabadulni tőlük – mint általában –, arról nem is beszélve, hogy azt tervezte, belátogat a faluba. Oda pedig Ivan és Joco társasága igazán nem hiányzott. Izgatottan szorongatta az apró bűbájfiolát a kabátja zsebében, amit az egyik szobalány – akinek volt kijárási engedélye – a falu boszorkányától szerzett és csempészett be neki a kastélyba. Cseppet sem bánta, hogy egy rubinnal és gyémánttal kirakott karkötőt adott érte fizetségül. A drága holmik teljesen hidegen hagyták. Biztos volt benne, ha valaki felajánlana neki egy átlagos életet a gazdagságáért cserébe, nyomban ráállna az üzletre.

Ha minden jól megy, a fiola tartalma elkábítja egy ideig a vámpírokat, ő pedig szabad lehet néhány órára.

Ujjai szorosan rázárultak a kis üvegcsére, majd akcióba lépett. Odavillantotta magát a gyanútlan testőrei elé, és a földhöz vágta előttük. A két férfinak meglepődni sem maradt ideje, mert a bűbáj párologni kezdett, vastag fehér ködfelhővel vonva be őket, hogy végül ájultan terüljenek el.

Amelia azonnal a falu határába illant, hogy onnan gyalogszerrel folytassa útját.

Éppen valamiféle ünnepség volt, mert mindenfelé tábortüzek égtek és vidám zene, és nevetés foszlányait hozta felé a szél.

A lányt elfogta a sóvárgás, szinte már fizikai fájdalmat okozott a vágy, hogy ott lehessen közöttük. Ennek ellenére nem merte megkockáztatni a lelepleződést – alakváltó farkasok is éltek a faluban, akik nyomban felismerték volna –, és inkább a kabátja csuklyáját mélyen a szemébe húzva, egyik árnyékból a másikba suhanva közelített a táncoló népek felé.

A falu központjától nem messze állt a kovácsműhely. A lány úgy gondolta, tökéletes búvóhelyéül fog szolgálni, ha a mester is ünnepel éppen – mert onnan rá lehetett látni az egész térre –, és így zavartalan lehetősége nyílhatott a vidám forgatag szemlélésére. Óvatosan bekukkantott hát, és elégedetten nyugtázta, hogy a feltételezése helyesnek bizonyult, mert a helyiség üres volt. Minden szerszám a helyén, a padló felseperve. Fel is illant nyomban a padlásra és az ablakpárkányra könyökölve élvezte az emberek gondtalan mulatozását.

Nem telt bele sok idő, mikor az érzékeit ismerős borzongás kezdte birizgálni. A titokzatos csábító – ötlött fel benne nyomban.

Tekingetett erre-arra, hátha meglátja végre a férfit, akitől élete első csókját kapta, és akiről azóta is titokban ábrándozott, de nem látott semmit. Aztán közeledő, mély, erélyes férfihangok ütötték meg a fülét. Amelia villámgyorsan összehúzta magát és hason fekve közelítette meg a padlásfeljárót, hogy meglesse az érkezőket.

Két magas, erős felépítésű, fiatal férfi lépett be a helyiségbe vidáman heccelve egymást. Látszott rajtuk, hogy igazán jó viszonyban vannak.

Minden bizonnyal testvérek – gondolta a lány, mert a hasonlóság kettejük között igazán szembetűnő volt, leszámítva talán a hajuk színét.

Amelia érdeklődését mégis inkább a sötétebb hajú keltette fel, mert már attól, hogy csak nézte izgalom járta át egész bensőjét. Megtalálta őt! Mindenek Ura, de jóképű… Élvezettel pásztázta szemeivel az egyszerű ingbe és bőrnadrágba öltözött férfit. A vastag ruhaanyag ellenére a lány szálkás izomkötegek rajzolatát vélte felfedezni alattuk. Szégyen, vagy sem, de azon nyomban és teljes mértékben elolvadt a látványától. Ujjai bizseregtek, annyira szeretette volna letépni róla a fölösleges anyagot, hogy minden bizonnyal ruganyos és sima bőrét tapinthassa.

A rátörő érzések még saját magát is teljesen ledöbbentették. Ezért, hogy elterelje a figyelmét vágyakozó gondolatairól, inkább a felszűrődő beszélgetésre koncentrált.

– Ne csináld, Niko! – mondta éppen az, – van elég széplány a környéken, minek azért a világ másik felére utazni?

A másik nevetve veregette hátba.

– Azért mert te minden valamire való szoknyát körbeugrálsz és csak a nők körül forog az agyad, még nem jelenti azt, hogy én is az tervezem tenni. Külföldön sokkal jobban haladnak a korral, én pedig nem szeretnék beleragadni ebbe a posványba idehaza.

– Jól van, csak vicceltem – vágta rá a sötét hajú, aztán hirtelen megmerevedett és beleszagolt a levegőbe. – Te nem érzed?

– Mit? – kérdezte a másik értetlenül és ő is mély levegőt vett.

– A fenyő és vadvirág illatot.

– Ugyan Aleksander, mintha ez olyan szokatlan lenne egy erdő széli faluban…

Aleksander… Milyen határozott, markáns név…

A férfi összeráncolt szemöldökkel tekingetett, majd felpillantott a padlás felé.

Ameliában egy pillanatra az ütő is megállt. Nem láthatta meg – győzködte magát, miközben elhúzódott a lejárótól. Így a későbbiekben csak a hangokat hallotta.

– Vámpír van a közelben Niko, érzem.

– Rendben, körülnézhetünk – volt a válasz, de végül az nem történt meg.

Egy ittasságtól elbicsakló hangú férfi robbant be a kovácsműhelybe, és nagy zajt csapva zúdította szóáradatát a beszélgetőkre.

– A két Dimitrijevics… Hagyjátok az okoskodást fiúk, ünnep van. Gyertek, igyunk inkább egyet.

Miután a férfiak végül távoztak, Amelia remegő gyomorral és vadul verő szívvel villantotta vissza magát az erdő szélére, hogy megkeresse elhagyott testőreit.

Egyetlen szó csengett a fülében minden dobbanással. Dimitrijevics.

Ez a név már ezerszer is elhangzott az apja szájából, mindig valami durva jelző kíséretében.

A férfi, akiért mindeddig álmaiban epekedett, egy farkas. Méghozzá nem is akármelyik. Ő volt Aleksander Dimitrijevics, a farkas-klán vezér legidősebb fia és örököse...

Amelia pislogva igyekezett elűzni az emlékeket és az általuk kiváltott érzéseket. Inkább próbált a jelenre összpontosítani és ismét szemügyre vette a férfit, hátha felfedez valami előnytelen változást rajta.

Ahogy végigjáratta tekintetét Alek izmos testén, széles vállaitól lefelé egészen erős lábszáráig, nem talált semmi kivetni valót. Esetleg a törölközőt, mert az eltakarta a sejthetőleg igen csak formás feneket. Aztán már az sem állta útját Amelia ábrándozásának. A farkas egyszerűen ledobta, cseppet sem zavartatva magát azon, hogy nem tartózkodik egyedül a szobában.

A lány kényszeredetten nyelt egyet, mert a szeme elé táruló látványtól a szájában összefutott a nyál. Hát igen, az a csupasz, izmos, markolnivalóan kerek fenék...

– Jól megnéztél mindent, vérszívó? – hallotta meg a férfi reszelős hangját. – Remélem kiélvezted a pillanatot, mert ez volt az utolsó… – azzal magára rángatta a kikészített ruhaneműt.

Amelia a tudattól, hogy rajtakapták, amint az ellenségre csorgatja a nyálát, fülig vörösödve hunyta le a szemét. Aztán le is szidta magát rögtön. Mit számít, hogy Alek mit gondol róla? Hiszen meg akarja kínozni, ki akarja végezni!

Indulatosan pattant talpra. Igaz, hogy eddig nem mondhatta el magáról, hogy túlságosan bátor vagy vakmerő lett volna – néhány gyengécske próbálkozást leszámítva –, de most zubogott az ereiben a férfi hallhatatlan, erős vére, ő pedig készen állt a támadásra.

– Inkább meg se próbáld, persze csak ha nem akarod a nap hátralévő részét a radiátorhoz láncolva, szakadt ruhában tölteni.

Hihetetlen, ennek a pasinak a tarkóján is van szeme? – hüledezett a lány, mert Alek még mindig háttal állt neki, most éppen az ő csomagját kutatva át tüzetesen. Aztán egy farmer meg egy póló röppent felé hirtelen.

– Menj, zuhanyozz le és öltözz át, amíg még jó kedvemben vagyok, és megengedem. Csak semmi trükk. Még egy ilyen nyomkövetős incidens és fájdalmas véget fognak érni a dolgok.

Na persze, mintha ő pakolta volna be az utazó csomagjába azt a ketyerét – gondolta gúnyosan a lány, de azért engedelmesen megindult a fürdő felé, hogy két lépés után megtorpanjon.

– Khmm, Alek… Szóval… – szólította meg a férfit kissé zavarban. – Fehérneműt is csomagoltál?

Alig ismerte fel a saját hangját. Rekedt volt, és hát… érzéki. Igazán úgy hangzott, mint aki épp elcsábítani készül valakit. Nem tehetett róla. A fehérnemű gondolatától, rögtön a farkas nagy kezei jutottak eszébe, ahogy olyan helyeken járnak, amit eme ruhadarabok hivatottak elfedni.

A felé röppenő bugyitól és melltartótól ismét sikerült elpirulnia. A férfi alaposan átkutathatta a fehérneműs fiókját, mert ezek a darabok nem éppen a hétköznapi használatra voltak eltéve. Tulajdonképpen még soha nem is voltak rajta, csak valami kisördögféle sugallatára vette meg őket anno, hogy végül a fiókja legmélyén kössenek ki. Az apró, fekete, pántos tanga, csipkés első résszel nem sok mindent bízott a képzeletre, a hozzá illő melltartóval egyetemben.

Amelia már nem is csodálkozott rajta, hogy a férfi viselkedése ennyire összezavarja. A cselekedetei és az, amit mondott teljes ellentétben álltak egymással.

Csüggedt mozdulatokkal indult meg újra a fürdő felé, de mielőtt becsukhatta volna az ajtót, Alek még utána szólt.

– Hagyd nyitva.

A lányban ismét éledezni kezdett az indulat. Ó, hogy az a…mintha csak a zuhany alól bárhova is megléphetne.

Aztán felülkerekedett benne a kisördög, szélesre tárta az ajtót és úgy kezdett vetkőzni. Ha a férfi műsorra vágyik, hadd lássuk, hogy bírja a gyűrődést. Azzal hátra sem pillantva – mert szinte érezte, ahogy Alek szemei rátapadnak –, kibújt a szakadt pólóból és a földre dobta, majd a farmerja gombjaival kezdett foglalatoskodni.

Miközben lassan, kihívóan túrta lefelé a durva anyagot kerek fenekén mély morgás ütötte meg a fülét, aztán a fürdőszoba ajtó becsapódott mögötte.

Amelia halk nevetést hallatott. Ezt a menetet legalább ő nyerte, még ha csak apró győzelemről is volt szó.