Immár egy hete hánykolódott – ő úgy érezte, a nagy semmi
közepén –a nyugtalan tenger szeszélyes hullámain, egy rikítóan narancssárga,
felfújható mentőcsónakban, és akármennyire próbálkozott az önmegtartóztatással,
két napja már élelem és víz nélkül tette mindezt. A tetejébe a nap is egyre
erősebben tűzött, felforrósítva a levegőt a csónak sátra alatt.
Santiago percről-percre érezte, mint párolog el a
testéből az éltető folyadék, ahogy bőre kicserepesedik, a nehéz, tengeri pára
pedig lecsapódik rá és a só kínzóan ingerli minden egyes sérülését, még ha azok
nem is voltak igazából jelentősek, inkább csak karcolások.
Ettől függetlenül szerencsésnek tekinthette magát, hogy
ennyivel megúszta. A társa ezt nem mondhatta el magáról, mert szinte az első
hullám lesodorta a könnyű kis vitorlás fedélzetéről – amit pár nappal korábban
béreltek, hogy a több hónapnyi megfeszített munkával járó stressz levezetéseként
körbehajózzák vele a brit szigeteket –, majd jó néhányszor nekicsapta az árbocnak
és a tatnak, hogy végül mentőmellény ide vagy oda, a kavargó tenger
könnyűszerrel a mélybe rántsa, és többé már ne bukkanjon fel.
Oda kellett volna vesznie a barátjával együtt! – ezzel a gondolattal kínozta
magát napok óta, bár nagyon úgy tűnt, mindenféleképp követni fogja a
hullámsírba, ha nem előbb, akkor utóbb. A végén még kiderül, Bast – a barátja –
járt jobban így, mert a kilátásai alapján, rá minden bizonnyal valami sokkal
lassabb és fájdalmasabb elmúlás vár.
Mindeközben ujjaival szakadatlan és egyre görcsösebben
szorongatta az adóvevőt, ami arra lett volna hivatott, hogy általa megtalálják,
de sajnos ettől még az az Isten átka nem kezdett el működni. Kétséget kizáróan
tönkrement a balesetben, aminek nyomorúságos helyzetét köszönhette. Pont az a
valami, aminek - ha a dolgok ideálisan alakulnak - a megtalálását és ezzel a
túlélését kellett volna biztosítania. Kínjában nem is tudta, mit csináljon,
sírjon inkább vagy nevessen.
Aztán csak erőt vett magán, elhajította a
hasznavehetetlen ketyerét és odakúszott a sátor bejáratához, ahova a
jelzőpisztoly és a bele való rakéták voltak elhelyezve, vizhatlan
csomagolásban.
Santi minden nap eljátszotta az ezt követő szertartást.
Sátorajtóba kúszik, csomagot kibont, pisztolyt megtölt, lövedéket kilő. Hátha
valaki a távolból meglátja a jelzőfényt. Gyenge próbálkozás volt igaz, de nem
merte megengedni magának, hogy ne tegye meg. Ki tudja, talán ráragyog a
Szerencsecsillag.
Kihajolt hát a keskeny nyíláson, hogy kilője az aznapi
adagot, mikor meglátta a távoli tornyot. Először azt hitte, délibáb. Pont
olyan, mint amilyenről a sivatagban eltévelyedettek szoktak hallucinálni, de
miután pislogott párat, a kép nem tűnt el, sőt mintha egy aprócska sziget
körvonalait is látni vélte volna.
Megmenekült!
Nem törődve az energiái spórolásával, kapkodva kereste
meg az evezőket és minden erejét beleadva a látomás irányába evezett.
Megmeneküüült!
Néhány mérföldnyi megfeszített lapátolás után viszont
teljesen elfogytak a tartalékai. Az izmai reszkettek a megerőltetéstől, torka
égett a vízhiánytól, szemei előtt fekete foltok vibráltak. A cél olyan közel
volt már, mégis szinte elérhetetlen.
Santi lihegve dőlt a csónak oldalának és a torony felé
meredt.
El kell jutnia oda, vagy itt pusztul el!
Erőtlenül csapott még néhányat, aztán végül
beszippantotta a fekete köd, ami már pár perce készült elnyelni a tudatát,
fáradt teste elernyedt, az evező kicsúszott a kezéből, ő pedig megadta magát az
ájulásnak. Utolsó gondolata még az volt, a vízhiánytól biztos már káprázik is a
szeme, mert mielőtt lecsukódtak volna, úgy látta, a tornyos szigettől nem
messze egy apró sziklán egy vörös hajú, mesebeli sellő szárítkozik éppen.
***
Emanuella O`Brian lustán nyúlt végig a parányi szikla
sima kövén, és élvezettel szívta magába a tenger sós levegőjét, miközben a nap
sugarai lágyan simogatták enyhén lebarnult bőrét.
Természetesen vörös hajkoronája ellenére, a bőre nem volt
tipikusan hófehér. Talán ez volt az egyik legnagyobb pozitívum, amit mediterrán
származású, és csapodár természetű édesanyjától örökölt. Mind a mai napig nem
tudta felfogni, a szüleinek hogyan sikerül annyira összegabalyodniuk, hogy
végül létrehozzák őt, hiszen nem volt a Földön még két ennyire különböző ember.
Míg apja magas volt, északi típus, vöröses-szőke hajjal és nyugodt
természettel, addig anyja a megtestesült déli szépség, kerekded nőies idomokkal
és tüzes temperamentummal.
Talán a fiatalságuk számlájára lehetett volna írni a dolgot
vagy, hogy mindketten igazán attraktívak voltak a maguk nemében, de ez végül is
lényegtelen. Emma megszületett és már huszonhat éve szenvedte a se veled, se
nélküled kapcsolatukat.
Mivel alaptermészete meghatározásában inkább az apjától
örökölt gének domináltak, Emma is racionálisan gondolkodó, nyugodt,
felelősségteljes személynek tartotta magát. Az, hogy minden logikus alternatíva
ellenére elfogadta Agatha néni – apja néhai, bogaras nagynénje – végrendelete
értelmében egy világítótorony tulajdonjogát valahol az Isten háta mögött, és
még a barátai tanácsát is figyelmen kívül hagyta közben – miszerint bízza az
épületet egy ingatlanosra és adja el –, hirtelen fellobbanás volt. Vágyott egy
kis csendre és békességre. Ezért is utazott ide, amint tehette. Meg még
valamiért, amire nem volt hajlandó rágondolni sem.
Egyszerűen pihenésre volt szüksége, mielőtt visszatérne a
hétköznapi mókuskerékbe és ismét belevetné magát az ördögfiókái elmetágításába.
Félreértés ne essék, imádott az iskolába bejárni,
tanítani, a gyerekekkel foglalkozni, de az oktatási év végére szinte már
teljesen kiszipolyozták az energiáit. Szerencsére övé volt az egész nyár,
pótvizsgázó hiányában nem kellett bemennie, korrepetálni sem, és itt a szigeten
legalább hódolhatott a nagy szenvedélyének, vagyis akár naphosszat
lubickolhatott a tengerben, még ha az csöppet hideg is volt.
Magában mosolyogva ült fel végül, de szemeit még mindig
lecsukva, arcát a nap felé fordítva élvezte a pillanatot. Majdnem hangosan
felnevetett, mikor eszébe jutott, hogy a helyiek hányszor titulálták sellőnek a
tengerimádata miatt. Főleg, ha pont ez a haragoszöld, pikkelymintás bikini volt
rajta, mint most is...
A szigetlakók kedves, segítőkész emberek voltak,
pillanatok alatt a szívébe zárta őket, még a kissé morcos kisbolt tulajdonost,
a minden lében kanál postamesternét vagy a folyton atyáskodó kocsmárost is. Az
igazság az, hogy már az is felötlött benne, végleg ideköltözik.
A településen nem volt ugyan iskola, ahol taníthatott
volna – a maroknyi helybéli gyerek is a néhány tengeri mérföldre lévő
szárazföldi városkába járt – de akár ő is megtehetné ugyanezt. Végül is nem
rohan sehova, van még ideje ezen elmélkedni.
Felhőtlen jókedvében egy hangos csattanás zavarta meg.
Összerezzent a váratlan hangtól, szemeit azonnal tágra nyitotta, hogy végül
rácsodálkozzon a sziklájának ütődő evezőlapátra.
Hogy kerülhetett ez ide?
De még meg sem fogalmazódott benne a kérdés rendesen,
meglátta a narancsszín mentőcsónakot. Még csak ez adott igazán álmélkodásra
okot, hisz pár perce még színét sem látta. Elaludt volna, és nem vette
észre, hogy elszállt az idő?!
Az eredmény tekintetében ez a kérdés nem sok vizet
zavart. Főleg, hogy úgy nézte egy ember – a testalkatából ítélve egy férfi –
ájultan lóg ki belőle. Nem filozofált hát tovább, inkább a megmentésére
sietett. Persze, ha még életben van szerencsétlen...
Néhány gyors tempóval oda is ért hozzá. A vízbe lógó,
ernyedt karon kitapogatta a pulzusát, és megkönnyebbülve sóhajtott fel, mikor
megérezte a halvány lüktetést.
Hát még él! Most már csak partra kell
juttatnia.
Nem is volt annyira nehéz dolga a csónakkal, mint elsőre
gondolta. A víz sodrása egyenesen a világítótoronyhoz vitte őket. Végül ez
bizonyult a könnyebb résznek. Mire kicibálta a nagydarab, eszméletlen férfit a
csónakból, azt hitte, ott helyben leborul mellé és csatlakozik hozzá az
ájulásban.
Pihegve taszított egy utolsót az alakon, hogy az a hátára
forduljon és ellenőrizhesse, lélegzik-e még egyáltalán. A széles mellkas gyenge
emelkedése és süllyedése újfent megkönnyebbüléssel töltötte el.
Orvost! Orvost kell hívnia! – ugrott be neki a gondolat
hirtelen, és kapkodva kezdett kotorászni a vízhatlan tasijában – ami mindvégig
a derekára volt csatolva – a mobilja után.
A kis szigeten, ahol tartózkodtak, nem volt mentő, sőt
még kórház sem. Minden ilyen teendőt a terület egyetlen, alig ötszáz főt
számláló településének körzeti orvosa látta el. Em épp őt tárcsázta jelenleg.
Néhány csengés után egy álomittas férfihang szólt bele a készülékbe.
– Szia Jim! Bocs, hogy ébresztelek az elmúlt éjszaka
után, de ebben a pillanatban halásztam ki egy ájult férfit az óceánból, ide
kellene jönnöd. Egyébként hogy van a kismama és a baba?
– Szia, kedves! Gloriát kicsit megviselte a szülés, de
különben mindketten jól vannak. Hol vagy pontosan Em és milyen állapotban van a
beteg? – jött az immár teljesen éber válasz.
– A toronytól kb. húsz méterre. Van pulzusa, a légzése
viszont elég gyenge és már egy ideje eszméletlen lehet...
– Rendben, azonnal ott vagyok. Arra figyelj, hogy az
oldalán feküdjön, nehogy "lenyelje" a nyelvét és megfulladjon.
– Lenyelje?
– Ájuláskor a nyelv hátracsúszhat és elzárva a légutakat
az illető megfullad. Tedd, amit mondtam, mindjárt jövök, már elindultam.
– Rendben...
Miután lezárták a beszélgetést, Emma végrehajtotta Jim
utasítását és az oldalára fordította a férfit.
Míg az orvosra várt, volt ideje, hogy alaposabban is
szemügyre vegye őt. Azonnal feltűntek neki a jellegzetesen mediterrán vonások,
az enyhén hullámos, sötét haj, kreol bőr, erős testfelépítés, markáns arc, ami
még így önkívületi állapotban is kemény, határozott kifejezést tükrözött. Úgy
saccolta, spanyol származású lehet, vagy esetleg olasz.
Pont az a típus, akit nagy ívben ki szokott kerülni, még
akkor is, ha csak véletlen jön vele szembe az utcán. Nagyon is jól ismerte a
fajtáját és nem vágyott még csak esélyt sem adni rá, hogy ismét megégesse
magát. Mert bizony nem volt elég számára a szülei példája, sajnos saját
tapasztalatokra is sikerült szert tennie. De ahogy előbb, most sem akart
Markora - a volt barátjára és szívének összetörőjére - gondolni. Őrá végképp
nem.
Közben meghallva Jim domboldalon közeledő Roverjének
eltéveszthetetlenül ismerős hangját, a zúgás irányába fordult. Szemével
végigkövette a járgány kacskaringós útját, ahogy leér a part menti útra, majd
megtorpanás nélkül ráhajt a homokos részre és egyenesen feléjük tart.
Huh! Hamarosan megszabadul a "vendégétől",
megérkezett a felmentő sereg.
– Kis hableány...
Az elhaló hangra visszakapta a fejét a férfi felé, aki a
résnyire nyílt szemhéjak alól bágyadtan bámult fel rá égszínkék szemeivel.
***
A tudata ugyan kitisztult végül, de olyan gyenge volt,
egyszerűen képtelennek érezte magát a beszédre. A száját mintha legalább is
faforgáccsal jól megtömték volna. Így csak tehetetlen, bágyadt szemlélőjévé vált
a férfi – a viselkedése alapján valami orvosféle – és a mesebeli hableány – aki
tulajdonképpen egy ízig-vérig nő volt – rövid szóváltásának, amit követően az
utóbbi elég morcos képpel ugyan, de segédkezett a hordágyra helyezésében és
elcipelésében egy közeli épület felé.
Az orvos egyfolytában gyengeségről, veszélyes
kiszáradásról, infúzióról meg antibiotikum-kúráról hadovált, míg a nő makacsul
hallgatott. Szép száját vékony vonallá préselte és hol a pasasra, hol rá vetett
dühös pillantásokat. Santi úgy döntött, túl elcsigázott ő most ehhez,
szemhéjait ólomsúlyúnak érezte, és végül vissza is süppedt inkább a jótékony
sötétbe.
Kiszolgáltatott állapota órákig, de lehet napokig is
eltartott – teljesen elvesztette az időérzékét –, csak néha-néha szakította meg
rövid öntudat. Olyankor is a szirén lágy énekét vélte hallani, vagy hűs
érintését a bőrén. Szóval minden bizonnyal nem volt egészen magánál akkor sem.
Mikor végül felébredt, csak rossz álomnak tűnt a dolog a
számára, egy túlzásba vitt alvás-maraton után.
Már éber elmével, de még csukott szemhéjakkal próbálta
rendbe szedni a gondolatait, mikor meghallotta, hogy halkan nyílik az ajtó.
Szemeit csak annyira nyitotta ki, hogy lásson, de a "betolakodó" ne
vegye észre, hogy magánál van. A látványtól alig tudta visszafogni az ingert,
hogy hangosan felnyögjön.
A sellő egy szál, fehér törölközőbe csavarva kotorászott
éppen az ággyal szembeni szekrényben, ami olyan rövid volt, hogy éppen csak
eltakarta a formás fenekét. Még nedves, hosszú, mélyvörös haja is, ami beterítette
a hátát, majdnem hosszabban leért.
Santi kis híján félrenyelt, mikor a nő mélyebben behajolt
a szekrénybe valamiért. A merevedés, ami a férfiembert általában ébredéskor
köszöntötte, hirtelen átcsapott félkemény állapotból teljesen harcra készbe. Az
érzéstől összerándultak az izmai, az önkéntelen mozdulattól pedig megnyikordult
az ágy. A sellő azon nyomban megpördült és fülig vörösödve, sűrű elnézést
mormogás közepette, oldalazva slisszolt ki a helyiségből, miközben úgy
szorongatta a kiválasztott ruhaneműt, mintha legalább is mentőmellény lett
volna, ő pedig fuldokló.
Santi mély sóhajjal engedte ki az eddig benn tartott
levegőt. Lelki szemei előtt egyáltalán nem így fejeződött be a jelenet. Olyan
élénk fantáziaképek törtek rá, hogy már-már beleszédült...
A nő ahelyett, hogy elmenekült volna, inkább lassú,
csábos mozdulatokkal kezdett közeledni felé, azokon a hosszú, kecses lábain és
mikor odaért hozzá, huncut csillogással smaragdzöld szemében és kacér mosollyal
az ajkain átvetette egyik lábát a testén, majd elhelyezkedett a csípőjénél,
közvetlenül a merevedése mellett.
– Hát felébredtél, nagyfiú! – mondta, miközben
mutatóujjával körberajzolta Santi ajkát, majd képzeletbeli vonalat húzva
keresztülszelte a mellkasát és hasát, hogy végül ujjai rákulcsolódjanak a
férfiasságára. Abban azonnal pulzálva kezdett keringeni a vér, ha lehetséges,
még feszítőbb érzést váltva ki.
A férfi kínjában megrázta a fejét, hogy kiűzze onnan a
túlfűtött gondolatokat és igyekezett ülő helyzetbe tornázni magát. A
mozdulattól viszont mintha az agya önálló életre kelt volna és tekegolyót
akarna játszani egy burában. A rátörő hirtelen fájdalomtól a szemei előtt vörös
és fekete felhők kezdtek úszkálni, így inkább gyorsan feladta a harcot, amit a
helyváltoztatásért vívott elgyengült testével és visszahanyatlott a párnák
közé.
***
A fülei még tíz perc után is égtek a megszégyenüléstől,
azonban már nem halogathatta tovább a férfival való találkozót. Így hát
megacélozta magát és lenyomva a kilincset belökte a hálószobája ajtaját. A tálca
majdnem kiesett reszkető kezéből, mikor a "vendége" látványa és
kíváncsi pillantása ismét mellbe vágta, pedig immár tetőtől-talpig fel volt
öltözve. Érezte, ahogy arcát fokozatosan újabb adag vér színezi pirosra.
Na, igen, ő tényleg felöltözött, a hapsi azonban nagyon
is pucér volt a takaró alatt. Kétség sem férhetett hozzá, hisz ő mosdatta már
egy hete, ezért akarva-akaratlan kiismerte minden egyes, tökéletes
négyzetcentiméterét a testének.
Oh, Jim! Hogy tudtál így kibabrálni velem?! – sopánkodott magában.
– Helló! Örülök, hogy magadhoz tértél, hoztam egy kis
harapnivalót. Napok óta nem ettél, gondolom farkas éhes lehetsz...
Teljességgel idegennek érezte a hangot, ami elhagyta a
torkát. Valamiféle érdekes keverékét képezte az ijedt cincogásnak és a rekedt
dorombolásnak. Szóval ötlete sem volt, hogy tudott ilyet kiadni magából.
Zavartan topogott még pár pillanatig az ajtóban, aztán,
mert a férfi csak kitartó bámulással jelezte éber állapotát, odasétált az
ágyhoz és arrébb tolva pár dolgot az éjjeliszekrényen, letette a tálcát.
– Nem tudtam, mit szeretsz, így van mindenből egy
kevés...
És tényleg, volt ott a frissen sült pirítós és rántotta
mellett még vaj, dzsem, friss gyümölcs, müzli, joghurt, szépen felszeletelt
sajt és felvágott.
– A bögrében kávé van. Valamiért nem tűntél teaivó
fajtának. – Mit hadovál itt össze-vissza?!
– Jó lesz – jött a kurta válasz mély, rekedt hangon.
Em ha lehet, még nagyobb zavarban, mint eddig,
megkérdezte:
– Esetleg... Esetleg segítsek felülni?
– Ne!
Hű, de morcos valaki ébredés után!
– Akkor talán...
– Nincs szükségem másra, csak egy telefonra, hogy
eltűnhessek erről az istenverte helyről!
A lány összeráncolt szemöldökkel és egyre növekvő
indulattal tekintett le a jelen lévő hímpéldányra. Ha eddig voltak is hiú,
kéretlen ábrándjai vele kapcsolatban – mert sajnos a fantáziáját igen is
megmozgatta az arányosan izmos test, selymes, karamell bőr, szinte már fekete,
hullámos tincsek, határozott vonalú szemöldök, telt, feszes ajkak, és az a
valami, amit a takaró jelenleg szerencsésen eltakart –, most szertefoszlani
látszottak.
Miből is gondolta, hogy nem egy taplóval hozta össze a
sors?! Ismét!
Nem, mintha bármiféle vele való kapcsolatról ábrándozott
volna, de... A megmentettek nem hálát szoktak érezni megmentőjük iránt?
– Azonnal hozom – préselte ki magából, és sarkon fordult,
hogy megkeresse a készüléket. Miután meglett, némán besétált a szobába, a még
mindig fekvő férfi ölébe ejtette azt és merev léptekkel ismét kimasírozott a
helyiségből.
A konyhában percekig támasztotta a pultot és próbálta
nyelni a feltörekvő epét.
Ki fogja nyírni ezt az alakot, vagy Jimet... Vagy
mindkettőt.
Visszaemlékezve az orvos szavaira, újra kezdte elönteni a
bosszúság saját lágyszívűsége miatt...
– Ne csináld, Em! A pasas nincs olyan állapotban, hogy
szállítsam. Teljesen ki van száradva, és mellé, ha nem kap sürgősen
antibiotikumot, a sebei el fognak fertőződni. Csoda, hogy ez még eddig nem
történt meg. Jó pár napja hajókázhat már. Így is gyenge szerencsétlen, ilyen
esetben még egy egyszerű sebfertőzés is végzetes lehet.
– De...
– Gyerünk, kedves! Csak pár napról van szó. Amint magához
tér, elviszem innen, megígérem – mondta Jim és felemelte a jobb karját, mint
aki esküt tesz. – Egy eszméletlen fickóval addig is csak elbírsz – tette hozzá
gonoszkás mosoly kíséretében.
– Nagyon vicces, hatokos – bokszolta vállba barátságosan
a lány. – Legyen. Csak tudnám, miért érzem úgy, hogy ebből még bajom lesz?!
– Ugyan, minden nap jönni fogok bekötni az infúziót, meg
ellenőrizni az állapotát. Ne már, hogy a mi bátor kis sellőnk, aki képes
nekimenni a legvadabb hullámoknak is, megijedjen egy magatehetetlen férfitól...
– Jiiim! Ne feszítsd a húrt. Vigyük fel, aztán sipirc
haza Gloriához. Ő és a baba is már biztos hiányolnak...
Így esett, hogy akármennyire hadakozott ellene, a pasi
végül az ágyában kötött ki, ha nem is a dolog kellemesebb értelmében.
Hangos fújtatással engedte ki a felesleges gőzt, majd
előhalászta a farzsebből a mobilját és tárcsázta az orvost. Mikor az
jelentkezett, Emma rögtön a lényegre tért.
– Észhez tért Jim. Viheted Isten hírével, persze, ha nem
szerzett még saját maga fuvart. Már pár perc elmúlt azóta, hogy óhajtotta a
telefont.
– Sajnálom kedves, nem fog menni. Néztél te ki az ablakon
mostanság? A városban ítéletidő tombol, minden utat elmosott a víz. Hihetetlen,
hogy hozzád még nem jutott el...
Mint egy végszóra villám szelte keresztül az eget,
miközben a lány kibámult az ablakon, majd hatalmas robajjal, hogy az edények
beleremegtek a polcokon, megérkezett a mennydörgés is.
– Emma, szeretném, ha... – hallotta Jim szavait a
készülékből, de a mondat végét elnyelte a susogás, ami már a kezdetektől
zavarta kissé a beszélgetésüket, majd a vonal megszakadt.
Em próbálkozott néhányszor az újrahívással, sikertelenül.
Csodás! Amilyen mázlista, élvezheti még pár napig a faragatlan
tuskó kedves modorát... És, hogy a dolgok még mesésebbek legyenek, ekkor az
áram is elment, a konyha pedig félhomályba borult.
***
Teljes tudatában volt annak, hogy megbántotta őt, de már
nem tudta meg nem történtté tenni a dolgot. Ez volt mindig, ha valami
kényelmetlen helyzetbe kényszerült. Egyfajta védekező ösztönként működött nála.
És a megmentője bizony nem is kicsit hozta zavarba. Az
még hagyján, hogy jelen állapotában is képes volt megkívánni – alig tudta leplezni
a merevedését a vékony takaró alatt –, de azt már igencsak betegesnek érezte,
hogy a magáénak akarta. Hisz még a nevét sem tudja, az Isten szerelmére!
A hangja viszont... Rabul ejtette. Édes, lágy,
vérforraló, mégis megnyugtató. Őrület!
A telefon azóta is érintetlenül hevert a takarón. Ugyan,
kit hívhatott volna fel?! Nem volt senkije Sebastianon kívül, a szülei rég
meghaltak autóbalesetben, testvére nem volt, a nagyszülei pedig... Jobb nem is
foglalkozni velük. Ahogy elméjébe betolakodott Bast örök optimista lénye, a
szíve összeszorult, a lelkét elöntötte a gyász. A barátja nem érdemelte meg az
elmúlást, sajnos a Sors, Isten, Allah vagy akárki is irányítja a sakkjátszmát,
ami az életüket szimbolizálja, nem igazán vette ezt figyelembe. És a tetejébe
most még a megmentőjét is megbántotta. Mert kétséget kizáróan, ha nincs a lány,
ő már rég az örök vadászmezőkön nyargalászna egy vad musztáng hátán. Persze, ha
a túlvilág ilyen formában létezik egyáltalán...
Nincs kifogás, bocsánatot kell kérnie!
Óvatosan, nehogy a feje véletlen mégis leguruljon a
nyakáról, feltápászkodott és körülnézett. Ami azonnal feltűnt neki, az a rend
és tisztaság volt, méghozzá a kínosan precíz fajtából. Sehol egy véletlenül
elhagyott, páratlan zokni, vagy egy ottfelejtett bögre az ablakpárkány alá
helyezett asztalka és karos fotelok környékén. Még a simára csiszolt hajópadló
is úgy fénylett, hogy szinte bántotta a szemet. Porcicát elvétve sem tudott
felfedezni rajta. A vastag, bolyhos, kék-fehér szőnyegek, mint kis szigetek
lebegtek a hajópadló-tengeren.
Összességében minden, amit látott, valamiért azonnal
elnyerte a tetszését. Attól függetlenül, hogy nem pont ilyennek képzelt volna
egy női hálószobát, a festetlen, egyenes vonalvezetésű bútorok, kék és fehér
kárpitok amolyan természetes hatást keltettek benne. Illett a nőhöz...
Aztán tőrként hasított elméjébe a gondolat, mi van, ha
férjnél van? Férfihanggal ugyan nem találkozott éber kómás állapotában, de az
még nem jelent semmit.
Mivel bosszantották a rátörő furcsa érzések, megpróbálta
inkább figyelmen kívül hagyni őket és kelletlenül odafordult az étel felé, amit
a nő hagyott ott a számára. Találomra bekapott pár falatot, de az ízek
összemosódtak a szájában, nem tudta élvezni őket. Kemény elszántsággal
igyekezett legyűrni még néhányat, de a sokadik kínkeserves kísérlet után
feladta a dolgot.
A lelkiismerete egyszerűen nem hagyta nyugodni. Még az
ételt sem köszönte meg neki, nem azt, hogy megmentette az életét... –
szapulta magát csendesen. Itt az ideje felkelni és rendezni a dolgokat!
Mint egy ős öreg aggastyán, nyögve lökte el magát az
ágytól, felmarkolta a közeli székről az odahelyezett, kimosott, kivasalt és
szépen összehajtogatott ruháit – egyből rájuk ismert –, és önkényesen a
fürdőszoba keresésére indult. Kissé imbolygott ugyan körülötte a világ, de
végül sikerült eljutnia az ajtóig.
Mikor kilépett, egy kis közlekedőn találta magát. Eddig
is úgy sejtette a szoba félköríves falai miatt, hogy a csónakból látott
világítótoronyban lehet, de a jellegzetes csigalépcső, ami tőle jobbra volt
látható, minden kétségét kizárt. A korláton átpislantva megállapította, hogy a
lépcsősor az épület teljes magasságában fut és, hogy ő jelenleg valahol középen
lehet.
Bal kéz felől egy ajtót talált, ami legnagyobb
megkönnyebbülésére a fürdőszobába nyílt. Nem érezte még elég erősnek magát
ahhoz, hogy lépcsőzzön. Előbb szeretett volna végre emberi alakot ölteni, már
nagyon elege volt a magatehetetlen nyomorult szerepből.
Közel fél óráig folyatta magára a meleg vizet, mire
sikerült egész elfogadható állapotba kerülnie. Már-már újjászületett, és végre
a fejéből is kiszállt a fájdalom. Pepecselt még pár percig a félhomályos
fürdőben, de miután belenézett a tükörbe és úgy látta, a kinézete ettől nem
lehet jobb, a megmentője keresésére indult.
Abban a pillanatban, ahogy kilépett onnan, hangos női
szitkozódás ütötte meg a fülét lentről, aminek a vége elveszett egy
dobhártyaszaggatóan hangos mennydörgésben. Tud a hölgyike, az már szent! – gondolta. Talán még egy kocsis is
megirigyelné a cifrázását, ha most hallaná...
***
Hangosan átkozódva csörtetett vissza a nappali-étkezőbe.
Alig pár perce történt, hogy kénytelen volt megállapítani, ekkora ökröt, mint
ő, talán még soha nem hordott hátán a Föld. Pedig milyen büszke volt eddig
magára, hogy mindig előre gondolkodik és két lábbal, biztosan áll a talajon. Erre
mit csinál?! Nem vesz üzemanyagot a generátorhoz!
Milyen jó, ha az embernek van egy ilyen masinája, csak
túl hülye, hogy hozzon hozzá időben anyagot, ami működtetné...
Az este egyre jobban közeledett, a vihar pedig nem úgy
nézett ki, mint ami hamar el akarna vonulni. Most kénytelen lesz gyertyát
gyújtani, már, ha talál olyasmit egyáltalán. Ezzel képzeletbeli bevásárló
listáját újabb tétellel volt kénytelen kibővíteni.
Miközben a konyhát elválasztó pult alá derékig behajolva
kutatott a világító eszköz után – mert ama bútor polcain vélte meglelni őket –
hangos torokköszörülés zavarta meg tevékenységében.
Mivel nem számított semmilyen hangra – az emeleten lévő
potya-vendégről is szinte megfeledkezett bosszússágában –, egy pillanatra még a
lélegzete is elakadt, úgy megijedt. Reflexszerűen fel akart állni, hogy
odafordulhasson, ezt viszont a feje nem igazán díjazta, mikor hatalmasat
koppant a keményfa bútorlapon.
– Au, hogy azt a keserves...! – harapott el egy indulatos
szitokáradatot. Sajnos az utóbbi években ragadt rá néhány nem túl szalonképes
kifejezés. Hiába, így jár az, aki cserfes tinik között tölti a mindennapjait.
Némi kéretlen trágárság akaratlanul is megmaradt a tudatalattijában.
Teljes zavarban hátrált ki végül a pult alól, közben a
gyertyákat is megtalálta, és automatikusan a mellkasához szorította őket,
vérszegény pajzsot képezve belőlük, nem mintha megvédhették volna bármitől.
Főleg nem egy, lássuk be, igazán szívdöglesztő férfipéldány átható pillantásától.
– Én... Éppen... Éppen gyertyát kerestem, mert nincs
áram... – habogta.
A férfi arcán Emma legnagyobb csodálatára halvány mosoly
terült szét. A látványtól a torka kiszáradt, gyomrában pillangók százai
szabadultak el és pislognia kellett párat, mert még különben képes lett volna
tágra nyílt szemekkel bámulni őt. A korábbi fejfájást, mintha hirtelen elfújták
volna, megszűnt létezni.
– Sajnálom, kisasszony! Nem akartam megijeszteni...
– Em...
– Hogyan? – kérdezett vissza a fickó értetlenül.
A lány megköszörülte a torkát, és továbbra is görcsösen
szorongatva a gyertyákat a nappali rész felé vette az irányt, úgy válaszolt.
– Emnek hívnak, Emanuella.
– Ó, értem! Örvendek Em. Én Santiago vagyok – mondta a
férfi és lelépve az utolsó lépcsőfokról követte Emmát.
A lány maga sem tudta mitől ideges jobban, Santiago
jelenlététől vagy a kint egyre erősebben tomboló vihartól. Reszkető kezekkel
helyezte a gyertyákat a tartókba és próbálta meggyújtani őket.
Miután a harmadik gyufát is sikerült kettétörnie, egy
meleg, erős férfikéz simult rá az övére.
– Majd én...
Em bőre bizseregni kezdett ott, ahol érintkezett
Santiagoéval, majd az érzés végigfutott a karján, hogy végül elöntse az egész
testét. Kényszerítenie kellett magát, nehogy elrántsa a kezét. Nem mintha
kellemetlenül érintette volna a bizsergés. Inkább az volt a baj, hogy
túlságosan is jó érzés volt ennyire közel lenni a férfihoz.
Normális ez így?! – rökönyödött meg a saját
viselkedése miatt. Kínjában ismét csak a menekülés tűnt a legegyszerűbb
megoldásnak, így hát elhúzódott és a pult mögötti konyharész felé vette az
irányt.
– Hozok valami frissítőt... – motyogta közben az orra
alatt. Sajnos akármilyen bugyutának is érezte magát miatta, nem jutott eszébe
hirtelen jobb kifogás.
A konyhában céltalanul nyitogatta a szekrényeket, csak
hogy húzza az időt, akkurátusan hátat fordítva a nappalinak és ezáltal a
vendégének is, majd mikor már nem volt mit kinyitni, tálcára pakolta, amiket
talált.
Abban a pillanatban, mikor megragadta a tálca fülét, hogy
nagy sóhaj kíséretében a nappaliba vigye, Santiago megszólalt közvetlenül a
háta mögött.
– Köszönöm!
Ezt kis híján a tálca tartalma bánta. Ismét.
***
Sikeresen megijesztette a nőt, már megint. Mint egy rossz
szokás, amitől képtelenség szabadulni. Santi legszívesebben hangosan lekiabálta
volna magát, ha azzal nem tűnt volna még mindez mellé teljesen bolondnak is.
– Ne haragudj, Em! Nem szándékosan csinálom, hidd el!
Csak meg akartam köszönni, hogy megmentettél és mindazt, amit azóta tettél
értem. Tudom, kissé faragatlan voltam, nemrég odafönn. Sajnálom, nincs jó
mentségem a történtekre, egyszerűen a bocsánatodat kell kérnem.
A lány arcán először némi bosszússág tükröződött, majd a
fekete felleg elvonult és bátortalan mosoly terült szét rajta, ami beragyogta
egész lényét, Santi torka pedig elszorult a gyönyörűséges látványtól.
– Rendben, fátylat rá! Üdítőt? – emelte Em közben a
magasba a szerzeményeit, immár határozottan barátságosabban.
Mivel a csomó továbbra is szorongatta, a férfi jobb híján
beleegyezően bólintott.
Jóval később, mikor már mindketten ágyban voltak – ki-ki
a sajátjában –, Santi gondolatai még mindig a lány körül forogtak.
Valami oknál fogva Emma a bizalmába fogadta és rengeteg
mindent elmesélt magáról és az életéről, kezdve a szüleivel való rendhagyó kapcsolatával,
a diákjaival kialakított kölcsönös jó viszonyán át, a városka lakóin keresztül,
a letelepedésről szóló tervekig.
Cserébe ő is beavatta őt életének fontosabb eseményeibe.
Beszélt neki a szülei elvesztése felett érzett fájdalmáról, a barátságról, ami
Basthoz fűzte és a munkájáról, ami lényegében kitöltötte az egész életét.
Végül, mikor elváltak, hogy Santi az emeleten, míg a lány a nappaliban térjen
nyugovóra, – talán a gyertyafény, vagy az időközben elfogyasztott bor, esetleg
a bensőséges hangulat hatására – az ölelés teljesen helyénvaló mozdulatnak
tűnt.
Csakhogy amint a testük érintkezett, Santiagot merőben
más érzések, vágyak kerítették hatalmukba. Fel sem fogta igazán, mire is
készül, mikor ujjait belemélyesztve a dús, vörös zuhatagba maga felé fordította
Em arcát és megcsókolta őt.
A lány az első pillanatban megmerevedett a meglepetéstől,
de a következőben ő is feloldódott ajkaik érintkezésének játékában. Ami puha,
gyengéd ismerkedésként indult, lassan kezdett átcsapni perzselő követelőzésbe.
Erősen szorította magához Emmát, mert a testén akarta
érezni minden észveszejtő hajlatának lenyomatát. De a lány sem maradt rest,
körmei belemélyedtek vállának izmaiba, egyik karcsú lábszárával pedig
ráfonódott a férfi combjára.
Santi tudta, hogy abba kell hagyniuk, mert túl gyors
tempóra váltottak hirtelen, de olyan jó volt ölelni őt. Csókjának íze felért a
legnemesebb borok aromájával. Annyira akarta őt, hogy az már szinte fájt, de
nem használhatta ki a helyzetet. Így vonakodva bár, de elhúzódott a kábult
lánytól, egy utolsó csókot nyomott a homlokára és megindult a lépcsőn felfelé.
– Szép álmokat, kis hableány!
Amióta megcsókolta, bizony jó idő eltelt, Santi mégsem
volt képes elaludni. A feszítő vágy továbbra is ott lüktetett a vérében. Mikor
végül sikerült nyugtalan álomba szenderülnie, megmentője még ott is
kísértette...
A tengerparton sétált, szemével követve a horizonton
éppen lenyugvó nap útját. Koptatott farmerja a térdéig fel volt hajtva, a
könnyű, fehér ing, amit a felsőtestén viselt kigombolva, ujjai szintén
feltűrve. Meztelen talpa minden lépésnél belesüppedt a nedves homokba, apró
hullámok csiklandozták bőrét, langyos szellő borzolta a haját. Igazán
megnyugtató, ellazító érzés volt.
Aztán meglátta őt, Emmát, amint kiemelkedik a fodros
habokból, mint egy igazi sellő. Ugyanaz a falatnyi, zöld bikini volt rajta,
mint mikor először látta. Gyönyörű hajzuhatagát hátravetette, a testén lecsorgó
tengervíz-patakokon meg-megcsillantak a lemenő nap utolsó, kósza sugarai. És
egyenesen felé tartott...
Santi megbabonázva tapadt tekintetével az igéző
jelenségre, még ha akar, akkor sem lett volna képes megmozdulni. A lábai nem
engedelmeskedtek, mintha csak földbe gyökereztek volna. A lány pedig egyre csak
közeledett, hogy végül megálljon közvetlenül előtte és felnézzen az arcába.
– Em... – kezdte, de ő az ajkához érintette a
mutatóujját.
– Sss... Ne beszélj, érezz!
A levegő megtelt körülöttük elektromossággal, már-már
sistergett. Végül megtörve a mozdulatlanságot, amely egy pillanatra rájuk
telepedett, Emma karjai a nyaka köré fonódtak, míg ő a lány derekát ragadta meg
és vonta magához. Idegvégződései sikítottak az érzéki ingerléstől, amit a
nedves, hideg bőrrel való érintkezés váltott ki. A merev mellbimbók
hozzápréselődtek a mellkasához, még több vágyhullámot indítva el benne, bár
férfiassága már így is harcra készen állt.
És akkor végre megcsókolta őt. Magába szívta az ízét, az
illatát, a tapintását, elveszett mámoros ölelkezésükben.
Ha fel is ötlött benne a kósza gondolat, hogy ez túl
gyors így vagy nem egészen életszerű, képtelen volt foglalkozni vele. Emma
önfeledt odaadása megpecsételte a sorsát. Szeretkezni akart a nővel, vágyott az
érintésére, el akart veszni benne...
Nyelveik vad tangóját csak néha hagyták félbe, egy-egy
aprócska lélegzetvételre, miközben kapkodva térképezték fel egymás testét a
hajlatokon, kidomborodásokon, mélyedéseken keresztül a legtitkosabb,
legeldugottabb érzékeny pontokig.
Santi elszakadva az édes ajkaktól, szájával is
felfedezőútra indult. Végigcsókolta a lányt az állától kiindulva, a torkán
keresztül – itt tett egy kis kitérőt a vörös sörény takarásából előtűnő
fülcimpához, aminek gyengéd harapdálásával borzongást váltott ki Emből –, a
nyak és vállhajlat vonalát követve egészen a lágyan domborodó keblek halmáig. A
fürdőruha nem igazán képzett számottevő akadályt, egyszerűen félretolta a
falatnyi anyagot, tenyerét rásimította az egyik feszes halomra, míg a másikat a
szájával kényeztette. A lány elfúló sóhajjal válaszolt rá, mellkasát
önkéntelenül is nekifeszítve a kutakodó kéznek és ajkaknak.
Mikor már egyikük sem bírta tovább az édes kínzást,
egymást segítve szabadították meg magukat a fölöslegessé vált ruhadaraboktól,
hogy ott helyben a langyos homok és nyaldosó hullámok találkozásánál ők is
egyesüljenek végre.
Santiago gyengéden fektette le kedvesét, ujjaival közben
bebarangolva a finom bőrt, könnyed csókokkal borítva minden érzékeny
pontocskát. Nyelvével nedves barázdát húzott a két kebel közt húzódó völgyben,
majd mikor elérte a lapos hasat, a köldöknél elidőzött pár pillanatig.
Behatolt, majd kihúzódott az aprócska mélyedésbe, közben pedig becéző ujjai
elérték a nőiesség harmatos forrását.
Em torkából hangos nyögés szakadt fel, hátát
megfeszítette, mikor a határozott férfiujjak rátaláltak a bejáratra és
elmerültek a forróságban. Santinak sem kellett több biztatás, párhuzamosan
azzal, ahogy a nyelvével a köldökét, úgy ujjaival a hüvelyét kényeztette. Ki és
be, ki és be, míg a lány már vonaglott és reszketett, a férfi pedig elbódult a
vad, érzéki illattól, ami beburkolta őket.
Kényeztető ujjait hirtelen ajkaival váltotta fel, Emma
pedig felsikoltott a gyönyörűségtől, miközben ritmikusan árasztották el az
orgazmus magával ragadó hullámai. Öntudatlanul beletúrt a férfi sötét, erős
hajába, hogy egy helyben tartsa őt, bár tulajdonképpen szükségtelen mozdulat
volt ez a részéről. Santi így sem, úgy sem tudott volna elszakadni a részegítő
ízkavalkád fogságából. A rabjává vált azon nyomban, ahogy elárasztotta a száját
és a nyelve a puha, nedves húst tapintotta. Újra és újra körbejárta, míg szinte
a feje is belezsongott.
Végül, mikor már a saját teste is szétrobbanással
fenyegetett, megkegyelmezett magának és elindult felfelé a női hajlatokon,
ugyanazon az útvonalon, ahogy lefelé, hogy ajkaik ismét boldog ölelésben
forrhassanak össze. Közben elhelyezkedett a csábítóan köré fonódó combok között
és férfiasságát vágyainak forrásához illesztette. Egy pillanatra feltört benne
az aggodalom, nehogy fájdalmat okozzon a lánynak – hiszen tökéletesen tisztában
volt a méreteivel –, de Em nem hagyott sok időt az elmélkedésre. Követelőzően
mozdította meg a csípőjét, hogy ösztönözze a lüktető húst a behatolásra. És
ugyan ki volt Santi, hogy ellen tudjon állni egy ilyen igénynek?
Egyetlen, kemény és mindent elsöprően gyönyörűséges
mozdulattal elmerült a hívogató barlangban. A szorosan a vesszőjére tapadó
hüvely pedig egyre csak szívta, vonta magába, mélyebbre és mélyebbre, hogy majd
az eszét vesztette az érzéstől.
Nem igazán bírták
sokáig az egyre csak fokozódó, hatalmasodó feszültséget, amit a gyorsuló tempóban
bekövetkező lökések és visszahúzódások váltottak ki. Szikrázva és sziporkázva
robbantak fel, hogy végül elsüllyedjenek a földöntúli gyönyör kavargó
örvényében…
Santi nyögve próbált kényelmesebb testhelyzetet találni a
fekhelyén, de a teste annyira fel volt spannolva, hogy minden érintés, súrlódás
érzéki és egyben fájdalmas kínokkal járt. Az álom és a valóság határán lebegett
valahol, de mégsem akaródzott felébredni. Aztán valami keményen az arcába
csapódott, amitől rögtön magához tért és ülő helyzetbe pattant. A farka sajogva
tiltakozott a méltatlan bánásmód miatt, hiába.
Csodálkozva pislogott hol a kezében tartott pólóra – amit
az arcáról vett le –, hol a dühtől kipirult Emmára, mikor az végül megszólalt.
– Öltözz! Megérkezett a sajtó és a menyasszonyod a
megmentésedre! – kiáltott rá indulatosan, majd sarkon fordult és otthagyta a
ledöbbent férfit.
– A menyasszonyom?! – ismételte maga elé bambán,
de a szó által kiváltotta feszültségrobbanás erejét még így sem tudta
tompítani. – Miféle menyasszonyom?...
