Következő szöszi, egy régi, erotikus novellámhoz írt folytatás (nem erotikus!) :)
3 évvel később (a Tomboló érzelmek
című novella vége után)
Daniel fáradtan dőlt hátra a
fényűzően berendezett irodájában lévő kényelmes irodaszékben.
Az asztalon szép rendben papírkupac
díszelgett. Hát szabad végre!
Háromévi küszködés és csatározás
után Dianne végre aláírta a válási papírokat. Valahogy már annyira az élete
része lett a folytonos hadakozásuk, hogy alig mert hinni a szemének. Szabad!
Házasságuk eleve kudarcra volt
ítélve. Attól a pillanattól kezdve, hogy Marcy betette azt a csábítóan formás
lábát a templom ajtaján az esküvő napján. Az ismerős emlékek hatására
megborzongott.
Ennyi idő után is képtelen volt
kiverni a lányt a fejéből. Pedig Isten látja lelkét megpróbálta... Főleg miután
a lány úgy faképnél hagyta azt az észveszejtő éjszakát követően. Fűszeres vaníliaillatát
még mindig az orrában érezte. De akkor őrjöngve és teljesen összezavarodva
rohangált a tengerparton és az esküvőre kibérelt szálló körül, hátha látta
valaki hová tűnhetett. Egyszerűen nem értette miért hagyta el Marcy... Hisz azt mondta szereti… Vagy csak álmodta
volna? Talán csak játszadozott vele a lány?
Estére a csalódottság érzetét, hogy
nem találja őt a sértett düh váltotta fel. És akkor még Dianne hisztis
kirohanásait is el kellett viselnie. A feje majd szétrobbant. Másra sem vágyott
csak megszabadulni a nőtől és leinni magát a sárga földig.
Sajnos ez nem bizonyult okos
döntésnek. Dianne kihasználta sajnálatos állapotát és következő reggel egy
ágyban ébredtek. Danielt furdalta a lelkiismeret. Azután a gyalázatos eset után
képtelen volt akár csak egy ujjal is a feleségéhez érni.
Miután kitisztult az agya és
lehiggadt, rájött, hogy Marcy nélkül immár sivár lenne az élete. Így hát
közölte Dianne-nel, hogy legjobb lenne, ha elválnának. A nő pedig előadta a
nagyjelenetet. Könyörgött és rimánkodott. Daniel végül engedett.
A kapcsolatuk viszont a következő
hetekben sem javult. A gondolatai folyton Marcy körül forogtak. Körbejárta a
barátait ahol tudta, hogy meghúzhatná magát. Bement az iskolájába. Még a
nevelőapjához is elment pedig tudta, hogy ő lenne az utolsó akitől Marcy
segítséget kérne. Eredménytelenül. Csalódott volt és frusztrált, de nem adta
fel a reményt. Aztán robbant a bomba. Dianne bejelentette, hogy terhes.
Danielben egy világ omlott össze. A jövőre vonatkozó tervei dugába dőltek.
Kénytelen volt lemondani a kutatásról. Nem hagyhatja cserben a gyermekét, hisz
az a kis lény nem tehet fogantatása körülményeiről. Marcy majd megkeresi őt, ha
úgy gondolja. Belenyugodva a sorsába Dianne mellett maradt.
Valaki mégis megsajnálhatta odafönn,
mert Dianne terhességének tizenkettedik hetében szerencsétlenül lépet le a
lépcsőről és több lépcsőfokot zuhant. Elvetélt. Legalább is ezt állította.
Danielben kezdett kialakulni a gyanú, hogy így próbálta maradásra bírni, hátha
útközben sikerül mégis teherbe ejtetnie magát.
Daniel meg sem várta, hogy kijöjjön
a kórházból. Visszaköltözött a saját lakásába. Ezzel megkezdődött köztük az
évekig tartó huzavona. Bár Dianne megkísérelte néhányszor elcsábítani, ő nem
engedett. Mikor pedig a nő belátta, hogy vesztett, átcsapott bosszúra szomjazó
hárpiába.
Isten
óvja a férfiembert az ilyen nőszemélyektől!
Gyorsan elhessegette a kellemetlen
emlékeket... A lényeg, hogy most már szabad.
Sajnos Marcy nem került elő. Pedig
próbálkozott a megtalálásával azóta is. Annyit legalább sikerült a barátnőjéből
kicsikarnia, hogy elhagyta Fokvárost, sőt a kontinenst is, de a lány időben
észbe kapott és nem árult el többet.
Daniel felpattant ültéből és
megindult, az iroda belső sarkában kialakított mini-bár felé. Egy ital most
igazán ráférne. Hisz ünnepel vagy mi...
Ahogy a teli pohár whiskyvel
visszafordult az íróasztala felé, pillantása megakadt a hang nélkül működő TV
képernyőjén. Már éppen haladt volna tovább, mikor meglátta őt. Lába a földbe
gyökerezett. A whiskys pohár kiesett a kezéből és halk puffanással a vastag,
fehér szőnyegen landolt. A puha anyag azonnal magába itta a drága nedűt, csúf,
sárgás nyomot hagyva maga után.
Daniel felocsúdva döbbenetéből és
kapkodva kutatott a távirányító után. Mikor meglelte szinte maximumra állította
a hangerőt.
A tv bemondó érzelemmentes hangja
betöltötte a hatalmas helyiséget.
„Tegnap helyi idő szerint 15 órakor
a népszerű seattle-i milliomos, Douglas Stone sajnálatos módon, szívroham következtében
életét vesztette. Máris megindult a találgatás a vagyonmegosztást illetően a
fiatal özvegy és a rokonság többi tagja között. Temetése...” Daniel a többit
már nem hallotta. Az özvegy képe, ami teljesen betöltötte a képernyőt kizárt
minden mást. A könnyáztatta szeplős arcot szinte teljesen eltakarta a
vörösesbarna hajzuhatag. Mégis tudta, hogy ő az. Bármilyen körülmények között
felismeri... Hisz vonásai annyira beleégtek az emlékezetébe, hogy még álmában
sem tudott szabadulni tőlük. Főleg akkor nem.
Ujjpercei kifehéredtek, ahogy a
távirányítót szorongatta. Észre sem vette. Csak bámulta őt, aztán a riport
véget ért. Kikapcsolta a tévét és rögtön a telefonjáért nyúlt.
– Mrs. Stevens – szólt bele a
készülékbe –, kérem, foglaltasson nekem repülőjegyet az első Seattle-be induló
járatra. Sürgősen! Semmi nem számít!
Meg se várta a titkárnője válaszát,
bontotta a vonalat, és kifújva a benntartott levegőt, az irodaszékre roskadt. Annyi
hiábavaló kutatással eltöltött idő után végre megvan. Marcy előkerült.
Marcy szorongva ölelte magához a
békésen szundikáló kisfiát, ahogy a hatalmas, üres házat igyekezett elhagyni.
Csomagjait már előre elküldette. Nagyon remélte, hogy a szalmakalap és a nagy,
fekete napszemüveg megfelelő álca lesz. Haját betűrte a kalap alá. Nem lett
volna képes akár csak még egy újságírót vagy tv riportert elviselni. Amióta
Dougot három nappal ezelőtt eltemették az oly nehezen megszerzett
biztonságérzete romokban hevert. Valaki vagy valakik az életére törtek... És
akkor még ezek a piócák is a vérét szívnák...
Minden vágya az volt, hogy
elmenekülhessen innen. A fájdalomtól, elkeseredéstől, félelemtől, lelkiismeret furdalástól...
Még élénken élt benne Doug szomorú
szemeinek látványa, mikor közölte vele, hogy sosem lesz képes szerelemmel
szeretni őt. Pedig igazán akarta... A válasza is ott csengett a füleiben.”Nem számít! Bennem van elég szerelem
kettőnk számára!” Kibuggyant egy könnycsepp a szeméből, és akadálytalanul
végigcsorgott az arcán az emlékek hatására.
Amikor három évvel ezelőtt az
Államokba érkezett a helyzete kilátástalanná vált. Nem volt munkahelye, a
család ahova cserediákként érkezett volna elköltözött, és az iskola nem fogadta
el Lucy helyett... Persze miért is fogadták volna. Elvetélt ötlet volt ez már a
kezdetektől fogva, fogalma sem volt miért is hagyta meggyőzni magát. Szóval az
új életének alakulása katasztrofálissá vált...
Akkor, mint égből az angyal jött
Doug, és megmentette. Még a mai napig sem tudta, hogy került a férfi abba a
lepukkant kávézóba, ahol meghúzta magát. De ma már nem is számított. Mikor pár
hét múlva kiderült, hogy áldott állapotban van, a férfi ragaszkodott hozzá,
hogy összeházasodjanak. Marcy képtelen volt meggyőzni ennek
szükségtelenségéről. Istenem! Olyan jó
ember volt... Bárcsak tudta volna úgy szeretni, ahogy azt megérdemelte
volna.
Szó se róla sok boldog percet
töltöttek együtt. Doug elhalmozta kedvességével, szeretetével és mindennel, ami
pénzen megvehető. Marcy elejében még tiltakozott a drága ajándékok ellen, de
mikor látta, hogy a férfinak milyen rosszul esik a visszautasítás,
belenyugodott. Végül is, attól még nem lesz rossz ember, ha elfogad egy-két
ajándékot...
Doug negyvenöt éves kora ellenére
bohém és fiatalos volt. Kisportol testét akár a húszévesek is megirigyelhették
volna. Jóképű volt és gazdag. Marcy nem is értette miért ragaszkodik annyira
hozzá, hisz minden ujjára tíz nő is akadt volna. Doug ennek ellenére nem
tágított. Marcy annyira szerette volna szeretni, de Daniel kitörölhetetlenül
beleette magát a szívébe. Egy idő után mégsem volt képes ellenállni a finom
nyomásnak, és hozzáment. Zack születésével pedig még inkább családdá
kovácsolódtak.
Az együtt eltöltött hosszú idő alatt
egyetlen apró összezörrenésük történt. Doug erőszakosan a magáénak akarta
elismerni a kisfiút. Marcy pedig ezt nem engedhette. A gyereknek Daniel volt az
apja és nem más. Nem volt hajlandó hazugságban felnevelni a fiát. Végül Doug is
beletörődött.
A következő két év békében és
boldogságban telt. Amíg a férje hirtelen meg nem halt... Marcy csak akkor jött
rá, hogy eddig valamiféle jól kipárnázott burokban éltek. És nincs többé Doug,
hogy megvédje őket a világ hiénáitól.
Szemét égették a könnyek, ahogy az
emlékek súlya ránehezedett. Kilépve az épületből a dadus ütött-kopott
Buickjához sietett, és behelyezte a panaszosan nyöszörgő fiúcskát a biztonsági
ülésbe. Szeretett volna minél hamarabb eltűnni. Elmenekülni.
Még egyszer, utoljára végignézett
magán. A dadus uniformisa egy kicsit nagy volt ugyan, de talán megteszi.
Remélte, hogy Maria nem fog haragudni, amiért eltulajdonította az autóját. Majd
ha lehetősége lesz, visszaküldi. Próbált mindent megmagyarázni az asszonynak
szóló levélben. Talán megérti.
Vetett még egy utolsó pillantást a
ház felé, ami az elmúlt három évben az otthona volt és beszállt a volán mögé. A
birtokról szerencsére sikerült simán kijutnia. Egyik hiéna sem figyelt fel a
dadus csotrogányára, miközben áthajtott közöttük. Ők a nagyhalra vadásztak. Ha
tudták volna...
Mérföldekkel később Marcy idegessége
is valamelyest felengedett. Senki nem követte. Csotrogány létére a Buick csak
úgy falta az utat. Még néhány mérföld, és letérhet az autópályáról. Hátrasandított
a fia felé. Zack azóta is békésen aludt.
Gondolatai elkalandoztak, visszatértek
a múltba.
Három éve, mikor az után a
csodálatos együtt töltött éjszaka után felébredt Daniel mellett, boldogság
árasztotta el minden porcikáját. Majd rögtön utána jött a könyörtelen
lelkiismeret furdalás és a szégyen. A gondolatra, hogy gyakorlatilag tönkretett
egy még szinte el sem kezdődött házasságot, pánikszerűen elmenekült.
Első útja Lucyhoz vezetett. A
barátnője, ahogy ránézett csapzott kinézetére kitalálta a történteket. De még ő
sem tudta meggyőzni, hogy okosabb lenne maradni és megbeszélni a dolgot
Daniellel. Marcy menni akart, nem számít hová, csak elbújni a világ elől.
Akkor Lucy kitalálta, hogy menjen ő
az Államokba cserediákként helyette. Marcy hasztalan tiltakozott. Ha Lucy
eldöntött valamit azt véghezvitte. És ez most eldöntetett. Így pár nappal
később, Marcy már az újvilágba tartó repülőgépen ült, hátat fordítva Danielnek,
a barátainak, az iskolájának, a nevelőapjának, az egész eddigi életének... Bár a
nevelőapját nem sajnálta. Soha nem voltak egy hullámhosszon. Amint lehetett, el
is költözött tőle, miután az édesanyja meghalt.
Elmenekült. Igaz akkor szentül
megfogadta magának, hogy soha többé nem tesz ilyet. Most mégis ezt tette. Újra.
De legalább már nincs teljesen egyedül.
Merengéséből az útjelző táblákon
egyre sűrűbben megjelenő White Salmon felirat rángatta vissza. A következő
lehajtónál rögtön le is csatlakozhatott a pályáról.
Ahogy végighajtott a koraesti,
langyos napsütésben fürdőző kisváros főutcáján elöntötte a megnyugvás érzése.
Végre, megérkezett az új életébe…
Pár perccel később lehajtott az
útról és megállt egy hatalmas, öreg udvarház felhajtóján. Tekintetével végigpásztázott
az épületen. A romos homlokzaton, a poros, piszkos zsalukon, az elhanyagolt
kerten. Lesz vele munka az már biztos! De
nem baj, ideje, mint a tenger.
Kiszállt az autóból és
megnyújtóztatta a vezetéstől elgémberedett izmait. Az eddig szoros kontyba
fogott, vállig érő haját leengedve beletúrt, és kissé szétzilálta, majd a
napszemüveget a feje tetejére tolta. Úgy érezte készen áll. Még nem tudta
pontosan mire, de készen volt.
Visszafordult az autóhoz, és
kiemelte az ébredező Zacket, majd kényelmesen körbesétálta az épületet. Nem túl
messze a hátsó udvar legvégében hömpölygött a Hood folyó.
Marcy mélyet szippantott a friss
tavaszi levegőből.
– Látod, kisfiam? Ez lesz az új
otthonunk – fordult Zackhez.
– Anyaaa! – csipogta a kisfiú
vékonyka hangon, és nyugtalanul mocorgott, miközben szemeivel könyörgött az
anyjának, hogy tegye le végre. Rengeteg új és felfedezni való érdekességet
látott hirtelen, és mint egy két éves nagyfiú, mindent rögtön meg is akart
nézni magának. Boldogan vetette bele magát a térdig érő, harsány zöld fűbe, és
kacagva kergetni kezdte a váratlan mozgolódásra felröppenő pillangókat.
Marcy fáradt mosolyra húzta ajkait.
Bárcsak Doug is láthatná…
Az udvarházat még előző évben vették a
legnagyobb titoktartás közepette. Egy olyan helyre vágytak, ahol senki nem
fedezi fel őket, mivel a férjét ismertségéből kifolyólag örökösen riporterek
követték. Úgy tervezték, hogy szépen felújítgatják, és néha majd leruccannak
ide, ha túl sok lesz a hajtásból. Tervek… Olyan könnyen füstbe mennek…
Szerencsére Doug jó előre
gondoskodott a felújítás minden részletéről és költségeiről. Mintha érezte
volna az elkerülhetetlent. Az épületet és a birtokot is rögtön Marcy nevére
íratta, a lány heves tiltakozása ellenére. Így egyelőre az anyagi helyzete
egész stabilnak volt mondható. A bankszámláján még mindig ott állt
háborítatlanul az az összeg, amit a legutóbbi könyvillusztrációért kapott. Jó
esetben kihúzza addig, amíg a következő munkájáért megérkezik a jutaléka.
Valahogy nem akart arra gondolni, hogy ott van neki az a rengeteg pénz is, amit
Doug hátrahagyott. Nem érezte a magáénak. Nem vágyott a felelősségre, ami azzal
járt.
A gyomra hangosan korogni kezdett,
jelezve, hogy egész nap egy falatot sem evett, pár száraz kekszen és egy almán
kívül. Nem mintha valamiféle diéta járt volna a fejében. Egyszerűen nem volt
étvágya.
Elég
a merengésből! Itt az ideje a vacsorának! – határozta el magát.
– Zackary! – kiáltott a kipirultan
rohangászó fiúcska után. – Gyere!
Keressük meg a gondnok bácsit, és nézzünk körül bent is.
Úgy saccolta, hogy itt lehet az öreg
valahol, mert nemrég látott egy autót a ház előtt leparkolni a sajátja mellett.
Bár furcsállotta egy kicsit, mivel nem úgy emlékezett, hogy a gondnok eddig
Mercedesszel járt volna, de hát ki tudja!?
Zack odaszaladt hozzá, és elkapva a
kezét megindult húzni az anyját a hátsó terasz felé.
- Lééécccsőőőő! – kiabálta
önfeledten. Marcy gyanakodva szemlélte az ingatagnak kinéző építményt, de aztán
meggondolta a dolgot, és óvatosan nekiindultak a néhány, félkörben felfutó
lépcsőfoknak, hogy elérjék a teraszt, ahonnan a hatalmas üvegajtókon keresztül
lehetett bejutni a házba.
A kilincs lenyomásával az ajtó
nyikorogva kitárult. Apró törmelékdarabkák potyogtak rájuk.
– Anyaaaa – visította a kisfiú és
ráncigálta Marcyt befelé. A félni és megijedni nem létező fogalom volt a
szótárában.
Pedig a hely elé kísértetiesen
festett. A bútorok letakarva fehér lepedőkkel, itt-ott egy kis törmelék,
szemét, pókháló... És por, irgalmatlanul sok por.
Marcy megacélozta magát és belépett.
Majd jobb lesz, ha kitakarítom! –
bátorította magát.
Az egyik sötét sarokból hirtelen egy
alak indult meg feléjük.
– Szia, Marcy! Rég találkoztunk!
Marcy ajkát meglepett és egyszersmind
rémült sikoly hagyta el. Pulzusa az egekbe szökött, ájulás kerülgette. A férfi
odaugrott, és elkapta mielőtt összerogyott volna.
– Anyaaa! Bácsííí? – csimpaszkodott
a bő szoknyájának szélébe Zack, és kíváncsi tekintettel lesett a férfi felé.
– Daniel – lehelte, mielőtt végül
mégis elvesztette az eszméletét.
Daniel morcos hangulatban vált el az
elhagyatott birtok gondnokától. Nem volt egy könnyű eset kibeszélni belőle a
kulcsokat. Még az útlevelét is fel kellett mutatnia, hogy meggyőzze az öreget,
hogy ki ő valójában, és nem akar ártani Marcynak. Gyanakvó, vén bolond!
Az elmúlt egy hét kész rémálom volt.
Nem elég, hogy nem sikerült direkt járattal Seattle-be repülnie, és kénytelen
volt órákat várni a csatlakozásra, ráadásul mikor megérkezett, kiderült, hogy
elcserélték a poggyászát és az valahol Washingtonban kötött ki. Mindezek
mellett napok múltán sikerült csak olyan személlyel beszélnie, aki érdemleges
válaszokat tudott adni a kérdéseire. Azt is nagy kínnal-bajjal tudta csak
kicsikarni Mariából, Stone házi alkalmazottjából. De végre itt volt. Marcy most
nem menekülhet.
Bevágta magát a Mercedesbe. Ahogy
belenézett a visszapillantó tükörbe majdnem megijedt magától. Nem is csoda, ha
az öreg gyanakodott!
Borzasztóan festett. Több napos
borosta fedte sápadt arcát. A szemei alatt fekete karikák éktelenkedtek, a haja
össze-vissza állt. A repülőtér butikjában vásárolt farmer, póló és zakó már rég
elvesztette eredeti alakját, gyűrötten feszült fáradt testére. És még az időeltolódás
hatásai is kínozták.
Lassan ott tartott, ha végre
megtalálja Marcyt egyszerűen kitekeri a nyakát mindezért a kellemetlenségért és
szenvedésért, amit el kellett viselnie miatta.
Mikor megérkezett uticéljához,
leparkolt az ütött kopott Buick mellett. Egyenesen a házhoz ment, de az ajtót
zárva találta. Nem baj! Legalább lesz
ideje pihenni pár percet, amíg a lány megérkezik.
Előkotorta a kulcsokat és simán
bejutott az épületbe. Bent por és
dohszag fogadta. Elkelne egy jó nagy
szellőztetés! – futott át az agyán.
Tett befelé egy-két lépést, mikor
megütötte a fülét az éles gyerekkacaj a hátsó udvarról. Öles léptekkel vágott
keresztül a hallon, egyenesen keresztülszáguldva a nappalin, a hatalmas, az
egész falat betöltő üvegajtókig.
Az elé táruló látvány mellbe vágta.
A kissé elhanyagolt udvaron egy nő állt oldalvást neki túlméretezett
bejárónőruhában, lazán szétzilált vörösesbarna hajjal. Marcy!
Ennyi év után is, ezer közül
megismerte volna, akármilyen álruhába rejtőzik is. És ott volt egy gyerek is.
Két-három éves forma, kis gézengúz. Az a gyerek…
Nagyot nyelt. Az az önfeledten
rohangálva kacagó kissrác… Marcy fia. Megszédült a felismeréstől. Marcynak van
egy fia. Ebben biztos volt.
Eddig eszébe se jutott, hogy gyereke
is lehet neki. Pedig ez kétségtelen. Lehetetlen lett volna letagadni. Rövid,
tömzsi lábacskáin hihetetlenül gyorsan szaladt a minduntalan elröppenő
pillangók után. Arcocskája teljesen kipirult a nagy erőfeszítéstől. És mégis…
Szinte visongott az élvezettől. Szőke haja csak úgy világított a fején. A szőke
haja?! – húzta össze a szemeit elgondolkodva Daniel.
Eközben Marcy kiáltott a fiának,
majd kézen fogva megindultak az épület felé. A férfi gyorsan behúzódott egy
sötétebb sarokba.
Percek múlva az ajtó nyikorogva
kitárult.
– Anyaaa – halott meg egy visító
gyerekhangot, majd a kisrác ráncigálni kezdte az anyját befelé. Nem tettek meg
csak pár lépést, mikor Daniel előlépett rejtekéből, és üdvözölte őket.
Marcy reakciója drámai volt. Egy
velőtrázó sikolyt követően elfehéredett, mint aki kísértettel találta szemben
magát, és látszott rajta, hogy közel áll az ájuláshoz.
Még szerencse, hogy nem volt messze
tőlük, mert ha nem kapja el időben, összecsuklott volna.
A kissrác érdeklődve szemlélte a
jelenetet, majd megkérdezte a maga módján, hogy ki is a bácsi. Legalább is
Daniel erre tippelt az éles „Bácsíííí?” elhangzása után.
Marcynak alig hallhatóan hagyta el a
száját a neve, majd eszméletét vesztve omlott Daniel ölelő karjaiba.
A férfi hirtelen nem is tudta, mit
is kezdjen az alélt nővel, majd végül ölbe kapta és az egyik kanapéhoz
masírozott vele.
– Kisöreg! Segítenél nekem? Lehúznád
a lepedőt, hogy lefektethessem a mamádat?
- Fekni – sivította a fiúcska, és
már rohant is a lepedőt cibálva.
Daniel fél térdre ereszkedve
óvatosan a kanapéra helyezte a lányt, úgy fordult vissza a vidáman motyogó
legénykéhez.
– Mondd, most mit kezdjünk vele? –
tette fel a költői kérdést, de nem kellett sokat várni a megoldásra. Marcy
mocorogni kezdett, majd kipattantak a szemei és felkiáltott.
Szia! Tudom hogy már rég írtad, de nem tervezel neki egy kis folytatást? Annyira király eddig, nagyon izgalmas és szívesen olvasnám tovább.
VálaszTörlésZsófi
Szia! Tervek mindig vannak. Ha annyi időm is lenne, amennyi megvalósításra váró ötletem, és befejezésre váró történetem van, boldog ember lennék. Egyszer meg lesz a vége, tuti, de hogy mikor arról nem merek nyilatkozni. :) Azért örülök, hogy ez a meglévő rész is így elnyerte a tetszésedet. :)
VálaszTörlésÜdv. Szilvi
Szia! Ennyi idő után is várom, hátha előrukkolsz egy a tőled megszokott fantasztikus, elvarázsoló kis történettel. De az se baj ha nagy :)
VálaszTörlésÜdv. Az előző hozzászóló