Renkívüli kötelék - 1. fejezet

Ahogy ígértem, amíg a Végzetes vonzalom utolsó fejezetei elkészülnek, íme a rendkívüli kötelék 1. fejezete. :)

Prológus

Kate

Céltalanul lézengett a szobában. Hol felkapta, hol lerakta csekélyke csomagját, attól függően, hogy közeledő vagy távolodó léptek zaját hallotta.

Olyan fáradtnak és összetörtnek érezte magát, mint még soha. A kórházi környezet csak fokozta a dolgot. Minden alkalommal, ha lecsukta a szemét lidércek gyötörték, bár ez éber állapotára is jellemzőnek volt mondható. Már maga a léte egy merő rémálomnak számított.

Nem egész negyvennyolc órája még élte a lázadó tinik gondtalan életét. Anyjával a szobájában uralkodó káoszról vitázott, míg apjával szoknyáinak méretén. Aztán beütött a ménkű.

Még mindig az orrában érezte az égett gumi és a vér szagának émelyítő keverékét. Fülében ott csenget a fék bántó csikorgásának, anyja sikításának és apja eszelős ordításának hangja, miközben tehetetlenül szemlélték, hogy egy több tonnás, rönkfákat szállító kamion egyenesen feléjük tart, és ők nem tehetnek semmit az ütközés elkerülése érdekében.

A szülei azonnal szörnyet haltak, ahogy a teherszállító beléjük csapódott. Az autójuk eleje felismerhetetlenül összeroncsolódott, mikor a súlyos jármű maga alá gyűrte a Chevrolet, és még vagy ötven métert sodorta, mire megállt.

Valami hihetetlen csoda folytán Kate-nek a hátsó ülésen szinte haja szála sem görbült. Egy-két horzsolás, a biztonsági öv nyoma a mellkasán keresztben és egy púp a homlokán – amit akkor szerzett, mikor az öv visszarántotta, a feje pedig oldalra csapódott és beverte az autó középső oszlopába – bizonyították csak, hogy balesetet szenvedett. És ettől szörnyű bűntudat kínozta. Míg őt, majdnem sértetlenül, könnyűszerrel kiemelték a roncsból, addig a szülei megkínzottan, élettelenül beszorultak egy fémkupacba. Neki sem kellett volna túlélnie!

Úgy érezte nem fogja kibírni a fájdalmat, ami az elvesztésükkel járt. Bármit megadott volna, hogy cserélhessen velük, vagy legalább csatlakozhasson hozzájuk…

Miközben a mentősök ellátták a sérüléseit, a tűzoltók elkezdték szétvágni a Chevrolet, hogy kiemelhessék a szülők maradványait. A hozzá is eljutó recsegő, szakadó, fémes hang, és az orrfacsaró szag hatására Kate végül feladta a küzdelmet az ájulás ellen.

Később jelenlegi állapotában, a kórházban tért magához. Mint kiderült csak enyhe agyrázkódást szenvedett. A szülei viszont nagyon is halottak voltak. Mindezt egy fáradt sofőr miatt, aki nem tartotta be a kötelező pihenőidőre vonatkozó szabályokat és elaludt a volánnál.

 Kate szemeit újfent csípős könnyek lepték el, ahogy eszébe jutott értelmetlen elmúlásuk. Ő pedig hirtelen egyedül maradt, elhagyatva és ettől a ténytől rettentő megijedt. Félt, sőt rettegett a jövőtől, attól, hogy nem lesz képes tizenöt éves fejjel megbirkózni az élet kihívásaival. A világa kifordult a sarkaiból, és Kate nem találta az útvesztőből a kiutat.

Most is, mikor Bill bácsira – apja testvérére – várt, hogy az hazavigye, összeszorult a gyomra. Mi lesz, ha nem fog megfelelni az elvárásoknak és eldobják, elfelejtik örökre?!

Míg ezen rágódott, megérkezett a nagybátyja. A szűkszavú, zavart üdvözlés és suta részvétnyilvánítás után szégyenlősen, lehorgasztott fejjel, táskáját szorongatva követte a férfit, hogy az elvigye az új otthonába, az új családjához…

Ray

Izgatottan túrt bele már így is kusza, szőke tincseibe. Pólóját húzogatta, hátha ettől rendezettebbnek tűnik majd a kinézete. Bill és az unokahúga bármelyik pillanatban megérkezhetnek.

Az igazság az, fogalma sem volt miért ilyen ideges, hisz nem az elnököt várták vagy ilyesmi, és már rég nem számított minden újtól berezelő tininek a maga tizenkilenc évével, de… Azért tartott kicsit tőle, hogy mit fog szólni a lány, ha majd találkoznak. Mégis csak Kate volt az „igazi” családtag, hisz ő a mamájával nem olyan rég költözött Billhez, miután kitartó udvarlás után az asszony beadta a derekát és feleségül ment a férfihoz.

Nos, az első találkozás – mikor a lépcsőfordulón toporogva, meglátta az ajtón belépni őt, visszatartott könnyektől csillogó szemmel – nem éppen úgy alakult, ahogy magában a dolgokat ezerféleképp elképzelte. Igazság szerint egyszerűen sokkot kapott. Egy értelmes gondolat nem maradt a fejében. Szinte még a köszönést is dadogva sikerült kipréselnie magából. Mutattak ugyan képeket neki korábban a lányról – tegyük hozzá nem voltak éppen frissek –, de azok nem tudták visszaadni a valóság varázsát.

Kate annyira szép volt és törékeny, hogy ettől Rayben azonnal feltámadt a vágy, hogy átölelje és megvigasztalja. Mindentől és mindenkitől meg akarta védeni.

–     Á, Raymond! Jó, hogy itt vagy – szólt Bill megtörve a bűvöletet, ami letaglózta. – Ő itt Katie – mutatta be a lányt –, családunk legújabb tagja. Kérlek, mutasd meg neki a szobáját.

Raytől csak egy vérszegény bólintásra futotta, közben ő már meg is indult felfelé. Rövid, tépettre nyírt haja az arcába hullott, ahogy fejét lehajtva baktatott felfelé. A fiú sajnálta, hogy nem láthatja gyönyörű vonásait.

–     Szia! – motyogta a lány, mikor mellé ért és várakozva feltekintett rá.

Ray összeszedte magát, legalább is megpróbálta. Hirtelen mozdulattal előrenyúlt és kikapta Kate kezéből a sporttáskát, amit ő eddig maga előtt szorongatott. Ahogy ujjaik összeértek, a fiú megkövült. Már-már látni vélte a kicsapó elektromos szikrát.

–     Erre… – nyögte. Hangja még maga számára is felismerhetetlenül rekedt és kásás volt. Kínjában megköszörülte a torkát és előre tessékelte a lányt, bár ezt a tettét rögtön meg is bánta. Az orra előtt lágyan ringó csípő látványa – amire feszesen rátapadt a csőfarmer – körülbelül két másodperc alatt nyomta a vérnyomását az egekbe.

Aztán elszégyellte magát. Ebben a helyzetben egyáltalán nem volt illő nyálat csorgatni a lány után. Arról nem is beszélve, hogy csak tizenöt éves. Szinte még gyerek, egy fiatal felnőtt bőrébe rejtve. Meg ezentúl testvérek lesznek – még, ha nem is vérrokonok –, hogy nézne már ki, ha ráhajtana az újdonsült húgára?! Akármilyen dögös is…

Távol kell tartania magától, minden áron!

Rejtett, gyors mozdulattal megigazította kissé a kényelmetlenné vált nadrágját, aztán egy elharapott sóhaj kíséretében követte Kate-et az emeletre…

Első fejezet

Kate idegesen átvetette egyik kecses lábát a másikon. A sötétkék nadrágkosztüm megfeszült lemeredt végtagjain. Akár, ha karót nyelt volna. Önkéntelen előrehajolt ültében, és úgy bámult hitetlenkedve a vele szemben, az íróasztala mögött helyet foglaló idős ügyvédre.

–     Most ugye viccel, Mr. Bloomberg?

A megszólított férfi arcára őszinte sajnálkozás ült ki.

–     Nagyon sajnálom, Kathleen kisasszony, de a törvény betűjét figyelembe véve, Bill bácsikája így határozott. Az öröksége letétben marad, amíg be nem tölti a huszonegyedik életévét, és addig is felelős gyámot kell kijelölni ön mellé. Jelen esetben egy vérrokont, vagyis Mr. Ian Galawayt, illetve, mivel a nagybátyja élt a lehetőséggel, így az által javasolt személyt, Raymond Valentinet is választhatja.

–     De hát két hónap múlva betöltöm…

Az ügyvéd keserves sóhajjal fújta ki a levegőt. Ő volt a Galaway család képviselője hivatalos ügyekben már hosszú évek óta, de még soha nem került ennyire kellemetlenül kényelmetlen helyzetbe emiatt.

–     Sajnos csak ismételni tudom magam, kisasszony. Ez Bill Galaway végakarata, és teljességgel jogszerű. Maga még szerencsésnek is mondható, higgye el, mert van választási lehetősége. Sokaknak, ez nem adatik meg.

Az elhangzottak után, mind a négy jelen lévő, egy pillanatra csendes merengésbe süppedt. Végül a lány csalódottan dőlt hátra, miközben magában füstölgött. Persze, választhat… Melyik legyen? A jobbról, kissé távolabb, a kanapén ülő pénz- és kéjsóvár, vén kecske – akire rá sem kellett néznie, így is tudta, hogy kocsányon lógó szemeiben beteges vággyal bámulja, és már attól is kiverte a víz, hogy a közelében kellett lennie –, vagy a léhűtő, élvhajhász a baljáról?

Az egyik Bill legidősebb testvére volt, Kate kevésbé szeretett – és szerencsére ritkán látott – nagybácsikája, míg a másik az elhunyt mostohafia. És életének saját, külön bejáratos megkeserítője.

Ray, Bill bácsi szeretett feleségének első házasságából származó fia volt, de ez egyáltalán nem befolyásolta azt, hogy a nagybátyja imádta, mintha csak a sajátja lett volna. Akármit is csinált, képtelen volt csalódást okozni az öregnek, mivel Bill egyszerűen nem volt hajlandó meglátni a hibáit. Mindig is ő volt a tökéletes. Erre a gondolatra Kate önkéntelenül is végigmérte a fiatal férfit.

–     Mi lesz cica, apuci nem ér rá egész nap. Válassz végre, és essünk túl rajta – küldött felé Ray egy magabiztosan kaján vigyort, egy sokatmondó kacsintás kíséretében.

Kate arca lángvörössé vált és azonnal elkapta a tekintetét sportos, mégis lezserül férfias székszomszédjáról. Kétségbeesetten fordult ismét az ügyvédhez.

–     Hisz, ez képtelenség, ügyvéd úr. Tejhatalommal bírnak, majd az életem és a teljes vagyonom felett? Akár az utolsó centig elkölthetik, nem tehetek ellene semmit? Nincs valami olyan törvény, vagy jogszabály, vagy akármi, ami semmissé teheti ezt a kitételt?

Az ügyvéd, ha lehet még szenvedőbb arcot vágott.

–     Kérem, kisasszony. Ne nehezítse meg a dolgokat. A végrendelet teljesen jogszerű és tiszta. Sajnálom. Az eljövendő két hónapban minden jogi és anyagi felelősséget ön felett Mr. Ian Galaway vagy Raymond fog képviselni.

A lány felpattant ültéből és űzött vadként jártatta tekintetét a férfiak között. Aztán végül megállapodott kényszerű választottján. A gyámján. Őrület.

Rendkívül férfias jelenség volt, jól karban tartott izomzattal, aranyszőke, kócos hajjal és égszínkék szemekkel. Angyali. Csak az a tiszta, ördögien huncut tekintetét ne ismerte volna már oly rég óta. Ez a tekintet pedig számára sosem jelentett túl sok jót…

–     Nos, kisasszony? – tette fel újra a kérdést az ügyvéd. – Kit választ?

A lány keze ökölbe szorult, végül alig hallhatóan préselte ki a fogai között: – Raymond…

Erre a férfi is feltápászkodott, amolyan laza, hányaveti stílusban és kitárt karokkal fordult oda Kate felé.

–     Egy üdvözlő csókot a papának?

–     Fordulj fel! – kiáltott rá a lány felháborodottan, majd kiviharzott a helyiségből.

***

Egykedvűen szemlélte még pár pillanatig az ajtót, amit a dühösen elrohanó lány csapott be maga után, aztán visszafordult az ügyvédhez.

–     Ezt megbeszéltük. Van még valami, Mr. Bloomberg?

–     Egyelőre semmi, Ray! A napokban elkészítem a szükséges iratokat, hogy véglegesítsük a gyámságot és a feltételeit. Majd jelentkezem – válaszolta az ügyvéd.

–     Rendben, akkor én is távozom. Viszontlátásra! – azzal sarkon fordult és megindult a kijárat felé. Már a kilincsen volt a keze, mikor az eddig teljes némaságba burkolózott Ian szavai megállították.

–     Várj csak, fiacskám! Beszélni akarok veled!

Ray halántékán halványan lüktetni kezdett egy ér. Utálta, ha lefiacskámozták. Az már csak a hab volt a tortán, hogy nem kedvelte a férfit, aki ezt merészelte.

–     Igen? – szűrte hát a fogai között.

–     Majd útközben – tápászkodott fel amaz is, és követte őt az ajtóhoz. – Viszlát, Bloomberg! – vetette még oda foghegyről az ügyvédnek.

Ian Galaway nem volt egy túl magas férfi, és az idő vasfoga igencsak mély nyomokat hagyott a kinézetén, ettől függetlenül nem mondta volna senki kedves, öreg apókának. Inkább kiöregedet, de annál elszántabb ragadozónak.

Csendben tették meg az utat a liftig, majd mikor az megindult velük a földszint felé az idősebb férfi belevágott a mondókájába.

–     Azt akarom, hogy utasítsd vissza a gyámságot – jelentette ki.

Ray számított valami ilyesmire, de ez a gyors, nyílt utasítás kissé meglepte.

–     Miért is? – kérdezett vissza homlokráncolva, hasonló hangsúlyt megütve, mint a másik. Nem kötelező a jópofizás!

–     Fogalmam sincs mi üthetett a testvérembe, mikor megjelölt téged gyámnak. Már semmi közöd a családhoz. A felügyeleti jog engem illett. Szállj ki a képből, kölyök!

Ray kénytelen volt nyelni egyet, mielőtt válaszolt, mert még olyat sikerült volna mondania, ami meghazudtolná jólneveltségét. Még, hogy kölyök!

–     Ezt nem te döntöd el, öreg! – Ismerte ő is ezt a hangnemet. – Bill és Kate is engem választott. Nyeld inkább le a békát!

Ian feje kezdett lilásvörös árnyalatot felvenni, amitől szigorúan hátrafésült haja még fehérebbnek, még világítóbbnak tetszett.

Szerencsére a lift közben megállt, Ray pedig abban a pillanatban, ahogy nyílt az ajtó faképnél hagyta utastársát, azzal sem foglalkozva, hogy Ian dühösen kiabálja utána, hogy: „Ne hidd, hogy végeztünk, fiacskám! Megbánod te még ezt!”

Semmi kedve nem volt tovább elviselni amaz fölényes viselkedését. Még a végén újabb olyan jelzőt akasztana a nyakába, mint a fiacskám vagy kölyök, ő meg erre véletlenül mégis megfeledkezne a jó modorról, és az idősebbekkel szembeni kötelező tiszteletről… Jobb nem feszegetni a határokat.

Különben is, van fontosabb dolga ettől. Kate – ugyan nem egészen önszántából – a gyámoltja lett. Itt az ideje kitalálni mit is kezdjen ezzel a váratlan, új fejleménnyel…

***

Kate egyenesen a könyvtárszoba felé vette az irányt, amint hazaért. Még a közben felbukkanó Rosanak is kurtán-furcsán válaszolt csak, mikor az elé sietett és jeges teával kínálta. Talán kicsit később, majd megkeresi és bocsánatot kér…

Szellemileg teljesen lefáradva rogyott bele a kényelmesre koptatott, bőr karos fotelba. Útközben, az ügyvédtől hazáig volt ideje lehiggadni kissé. A düh helyett, amit a végrendelet feltételeinek felolvasása váltott ki, most csupán elcsigázottságot érzett. Leghőbb vágya volt magára zárni az ajtót, megkeresni a legvastagabb romantikus könyvet, amije csak van, és beletemetkezni, hogy ne kelljen a valóság fájdalmával foglalkoznia. Mindig is a könyvtár volt a mentsvára, legalább is a szülei halála óta.

A felbukkanó emlékektől a szíve összeszorult. Még mindig érezte a hiányukat. És a lelkifurdalást is, mert ő életben maradt. Mostantól pedig a nagybátyja után keletkezett, fojtogató űrrel is meg kell küzdenie…

A családja tragédiája után nagyon sokáig szinte csak vegetált. Naphosszat a szobájában kuksolt fülhallgatóval a fülében és a fehér plafont bámulta. Egyedül akkor érintkezett a családdal – Bill-el, Anne-nel és Ray-jel –, ha az éhség már nagyon kínozta és kimozdulni kényszerült önkéntes börtönéből.

Egyébként mindenki – félelmeinek ellentmondva – nagyon kedvesen viselkedett vele. Talán Raynek voltak néha olyan beszólásai, amire felkapta kissé a fejét, de Anne általában csirájában fojtotta el a fia minden ilyen terű megnyilvánulását. Szó szerint vattába csavart hímes tojásként bántak vele. Csak idő kérdése volt, hogy a bomba robbanjon, ami hamarosan be is következett.

Kate szokás szerint a kaja utáni kényszer miatt kimerészkedett a szobájából és a konyha felé vette az irányt, mikor a nappali felől beszélgetés hangjai ütötték meg a fülét.

–     Sajnos, nem dughatjuk a fejünket a homokba tovább, Bill! A lánynak segítségre van szüksége. Ebben az állapotban tönkreteszi magát és minket is…

Ez Anne volt. Hangjából csendes határozottság csengett ki.

–     Igazad van… – válaszolta a férfi fáradt hangon. – De mit tehetnénk?

Kate el akart menekülni, nem akarta hallani a választ. Eldobják, elfelejtik… De a lábai mintha gyökeret eresztettek volna a lépcsőn. Nem mozdult.

–     Talán egy pszichológus…

–     Nem! – vágta rá Bill. – Az csak telenyomná mindenféle bogyóval és még inkább zombi válna belőle.

Zombi? – hökkent meg Kate. Ennyire elhagyta magát?

Lábai automatikusan indultak meg, vitték cél nélkül. Látása elhomályosult a kicsorduló könnycseppektől. Fogalma sem volt meddig bolyongott az óriási házban, mikor végül a könyvtárban kötött ki.

Rácsodálkozott a hatalmas mennyiségű könyvre, amik alatt a faltól-falig polcok már-már rogyadoztak. Eddig még nem járt itt, pedig legalább egy hónapja élt Billékkel.

Szórakozottan húzta végig ujjait a fafaragással díszített polcszegélyeken, majd a könyvgerinceken végül a kényelmesnek tűnő ülőgarnitúra bőrfelületén. Ezen kívül csak egy asztalka – teli mindenféle színes újságokkal – egy álló lámpa és némi szobanövény gazdagította a berendezést.

Gondolt egyet és elhelyezkedett a hívogató kanapén, kinyújtóztatta a lábait, bedugta az elmaradhatatlan füleseket és már azon volt elmerül a zenehallgatásban, mikor szeme megakadt az újságok közé keveredett könyvön. Kate kíváncsiságtól hajtva kezébe vette azt.

A borítója alapján eléggé elütött a szobában megtalálható klasszikusoktól, enciklopédia sorozatoktól és tudományos értekezésektől, ugyanis az egy romantikus írás volt, méghozzá Amanda Quick tollából. Minden bizonnyal Anne felejthette ott, mert Billről vagy Rayről nehezen tudta elképzelni, hogy ilyesmit a kezükbe vesznek.

Nos, ez volt az első találkozása a romantikus, szórakoztató irodalom varázslatos világával. Eredetileg ugyan csak bele akart lapozni, aztán egyik sor követte a másikat, majd ebből oldalak lettek, végül fejezetek. Egy ültő helyében befalta a szöveget, megfeledkezve magáról és minden másról. Pillanatok alatt beszippantotta a dolog.

Következő reggel forró kakaó és vajas croissant illatára ébredt a kanapén, Rosa kedves mosolyával körítve. Gyűrött volt és kissé zúgott a feje, de már hetek óta nem érezte ennyire jól magát.

Onnantól kezdve a dolgok fokozatosan javuló tendenciát kezdtek mutatni az életében. Megtalálta a tökéletes gyógymódot a bánatára…

Kopogtattak.

Kate felkapta fejét, próbálva visszaterelni a gondolatait a jelenbe.

–     Igen? – szólt ki, amire Rosa jelent meg a nyíló ajtó mellett. Úgy tűnik kiszámíthatóvá vált az elmúlt években, a házvezetőnő is rögtön tudta hol kell keresnie.

–     Katie! Megjött Ray úrfi. Csak azt szeretném tudni, melyik vendégszobába helyezzem el, mivel azt a szárnyat, ahol az ő régi szobája van, jelenleg felújítják, ugye.

Tessék?! Na, azt már nem!

Kate felpattant és gyors iramban indult a bejárat felé.

–     Hagyd csak, majd én elintézem – mondta, miközben elszáguldott a meghökkent Rosa mellett. Még csak az hiányozna, hogy a gyámja beköltözzön a házba. Teljesen az őrületbe akarja kergetni?! Nem piszkálta még eleget?

Fúriaként robbant be az előtérbe és azonnal rátámadt az addig Juannal – a kertésszel és egyben Rosa férjével – kedélyesen beszélgető férfira.

–     Mi folyik itt?

A két másik jelenlévő szinte egyszerre fordult felé. Míg az idősebb arcáról – ugyanúgy, mint a felesége esetében – döbbenetet lehetett leolvasni, addig a fiatalabbik teljes nyugalommal, sőt már-már ijesztő hidegvérrel nyugtázta a szívélyesnek semmiképp sem nevezhető fogadtatását. Éppen csak a szemén látszott, hogy alig várja az összecsapást és rettentően élvezi a helyzetet. És igen, Ray tényleg beköltözni készült. A lábánál ott árválkodott egy láthatóan jól megpakolt sporttáska.

–     Szia, gyönyörűm! Megjöttem! – eresztett meg egy féloldalas mosolyt.

Kate nem is tudta hirtelen pofon vágja vagy megcsókolja-e. Megcsókolni?! Ez meg most, hogy jutott eszébe? – hökkent meg a saját reakcióján. Nagyon úgy fest, hogy elvette az eszét a gyász, mert amióta Ray megemlítette a dolgot az ügyvédnél neki időről időre bevillant a kép, ahogy megteszik. Úgy látszik, lassan ő is beállhat a Ray istenséget imádók sorába. Az pedig tuti a szomszédos államig kígyózik…

El kellett ismernie a férfi nem nézett ki rosszul. Koptatott, világos farmer, fehér póló, sportzakó, zilált hajzat, némi borosta. Messze az egyik legjobb pasi volt, akit csak valaha ismert. Bomlottak is a nők utána rendesen, de egyikük sem ismerte olyan jól, mint ő. Nem éltek vele egy fedél alatt évekig. Kibírhatatlan!

–     Nem! – jelentette ki nyomatékkal a hangjában. Pillantásuk összekapcsolódott és néma csatát vívott. Nem szikrák, inkább villámok pattogtak körülöttük. Jóformán még azt sem vették észre, hogy a kertész csendesen, fejét csóválva magukra hagyta őket. Végül Kate volt az, aki elfordította a tekintetét.

–     A régi lakosztályod nem használható, de a keleti szárnyban van néhány szabad vendégszoba. Találd fel magad! – mondta beletörődve a csatavesztésbe, és elfordult, hogy magára hagyja őt, mikor az megragadta a karját és magához rántotta. A lány egyensúlyát vesztve dőlt a kemény mellkasnak és feltekintett Ray arcába. Forróság áradt a férfi testéből, amitől Kate teljesen védtelennek érezte magát vele szemben, már-már meztelennek, pedig több rétegnyi anyag volt közöttük. Nos, a vékony blúza nyilvánvalóan nem egy páncélmellény… És akkor Ray lehajolt hozzá.

Úristen! Meg akarja csókolni! – villant be lemeredt agyába. Most mit tegyen?

–     Ray… – motyogta, de azt már nem tudta kimondani, hogy mit művelsz. Szája bizsergett a várakozástól, akarta azt a csókot. Ami aztán mégsem történt meg. A férfi elmozdította a fejét és ajkai pillekönnyen értek az arcához.

–     Én is örülök, hogy ismét látlak! – suttogta, Kate felhevült bőrét csiklandozva leheletével.

***

A kellemetlen csendet csak az evőeszközök csörömpölése törte meg, miközben Ian Galaway és családja – Margie a felesége és Sarah a lánya – az elszenesedett húscafatot próbálták vacsora gyanánt legyűrni. Az asszony sajnos nem volt egy konyhatündér – nem is csoda, hisz az elmúlt huszonöt évben volt ki elvégezze ezt a feladatot helyette – a lányt meg, amilyen kétbalkezes jobb inkább, ha a konyha közelébe sem engedik, mert még a végén nem csak a sült kozmál oda…

A férfi közben bosszúsan feladta a küzdelmet, ledobta a kést, villát és tömény undorral nézett végig az asztaltársaságán. A felesége agyonsminkelt, kitömött madárijesztőnek nézett ki a feltupírozott hajával és jó néhány számmal kisebb gönceiben, míg Sarah… nos, ő külön téma. Ijesztő!

A haját koromfeketére festette és teljesen lenyalta, ráadásul úgy nézett ki, mint aki hetek óta nem mosta meg. Ez mellett ruházatában, és minden egyébben is a sötét színeket, fém dolgokat részesítette előnyben. Kiköpött emós csitrinek tűnt, azzal a különbséggel, hogy bőven a húszas éveiben járt.

A legdühítőbb az egészben mégis az volt, hogy mindketten piócaként tapadtak rá, még ebben a lehetetlen helyzetben is. Sőt, amióta elvesztette a vagyonuk legnagyobb részét egy hibás ingatlanbefektetéssel, ha lehet még jobban kapaszkodtak belé. Szinte megfojtották.

Minden annyival egyszerűbb lett volna, ha Bill nem jelöl mást a gyámságra és így rá bízzák Kathleent és a vagyonát. A gyámválasztós dolog most igazán nem jött jól. És mindez mellett volt egy olyan rossz érzése, hogy azzal a Raymond gyerekkel is akadni fog még gond rendesen.

Ian majd szétrobbant a dühtől. Annak a suhancnak, annak a senkinek nem kellett még a kisujját sem mozdítania és mégis az ölébe hullott az a rengeteg pénz – amire bizony neki nagyobb szüksége lenne ám, égetően nagyobb –, na meg a lány is. Bezzeg ő, mint az elhunyt testvére és igazi Galaway majdhogynem semmit sem jussolt. Az a néhány százezer még a legsürgősebb kiadásaikra sem elég. 

Különben nem volt vak, látta hogyan nézett Ray Kathleenre, mikor azt hitte nem veszik észre. Pont úgy gusztálta hamvas, rugalmas, fiatal testét, mint aki szeretné felfalni…

Akkor is őt illetné minden – csapott Ian képzeletben egyet az asztalra –, a pénz és a lány. Igen… Már attól bűnös merevedése támad, ha csak eszébe jutott az unokahúga, hát, ha még fantáziálni kezdett arról, hogy legszívesebben miket csinálna vele, hogyan rontaná meg, döntené le az ártatlanság auráját, ami körüllengi.

Cseppet sem érdekelte, hogy az emberek szemében ez beteges vágyakozásnak tűnhet. Évek óta ácsingózott utána, ennél jobb alkalmat pedig keresve sem találna, hogy megszerezze végre, amit akar. Agytekervényei lázasan dolgoztak, keresve a megoldást a felmerült problémára. Mindenképp jogi úton kell lépnie, mivel ellenfele nem igazán mutatott hajlandóságot a visszalépésre. Találnia kell valamit, egy kiskaput, amivel gyorsított eljárásban, még a két hónap lejárta előtt megkaparinthatja az irányítást Kate vagyona felett. Vajon melyik ügyvéd barátja lehet a legelvetemültebb? – morfondírozott magában. Melyiket bízza meg azzal, hogy a kezére játssza, a lányt?!

Váratlan lendülettel tolta el magát az asztaltól, megtörölte a száját a szalvétával, majd a szinte érintetlen tányérjára dobta azt. Margie összerezzent az éles székcsikorgástól, Sarah továbbra is közönyösen révedt a semmibe a frufruja takarásából.

–     El kell mennem – vetette oda nekik félvállról, bármiféle magyarázat nélkül, maga mögött hagyva a csendes belenyugvásba süppedt kettősüket és a vacsora romjait.