Rendkívüli kötelék - 2. fejezet

Második fejezet

Rádobta a sporttáskáját a vendégszoba makulátlanul megvetett, halványzöld takaróval fedett ágyára, majd odasétált a teraszajtóhoz és homlokát a hűvös üvegnek támasztva kibámult a belső udvarra, amit a szabálytalan formájú, kristálytiszta vizű medence uralt. Egyik oldalról gyönyörűen megépített és mesterien karbantartott sziklakert, míg a másikról kényelmes nyugágyak, napernyők, cserepes, nagylevelű díszpálmafák keretezték.

Ray egyre jobban kezdett kételkedni abban, hogy a Nagy Házba való visszaköltözés annyira jó ötlet lenne, mint ahogy azt még pár órával korábban képzelte.

Pedig az ügyvédtől való távozás, a lakásában való csomagolás, sőt a teljes idáig vezető út alatt meg volt róla győződve, hogy tökéletes megoldás lesz, mindenféle szempontból. A belváros és a klubja csak pár mérföldre volt az épülettől, Rosa minden bizonnyal ugyanúgy elkényeztetné, mint srác korában, mikor ténylegesen ott is lakott és nem mellékesen szemmel tarthatná Kate-et, ezzel eleget téve a kötelezettségeinek, mint gyám. És éppen ez volt az egészben a legveszélyesebb pont is. Szemmel tartani őt… Vagy ölelésbe vonni, addig csókolni, míg mindketten ki nem fulladnak, kihámozni az illedelmes gönceiből…

Mindezidáig azt hitte, hogy rég kinőtte a gyerekes rajongását Kate iránt, de úgy tűnik hatalmasat tévedett.

Már akkor, mikor az ügyvéd irodájában ültek, érezte a jól ismert, furcsa zsibogást, szikrázást, de mostani találkozójuk a hallban végleg bebizonyította, hogy az elmúlt idők ritkább látogatásai és a távolság ugyan tompították némileg a dolgot, de a kémia attól még igen is működött közöttük. Mert Ray remélte és rettegett tőle egyszerre, hogy Kate sem teljesen közömbös iránta. Nem lehet az, hisz akkor nem várta volna – szinte az arcára volt írva –, hogy megcsókolja. Ami éppen csak nem történt meg, ugyanis rettenetesen nagy erőfeszítésébe került, hogy végül csupán egy könnyed, arcra adott puszival üdvözölje.

Elszakította tekintetét a kinti panorámától, majd gondterhelt sóhaj kíséretében a hajába túrva visszafordult az ágy felé, leült a matrac szélére és a térdeire könyökölve arcát a kezébe rejtette.

Hogyan lesz képes türtőztetni magát két egész hónapig, hogy akár egy ujjal is hozzá nyúljon, mikor már az első napon majdnem elbukott?!

Hagyhatná a csudába a beköltözést, visszamenekülhetne a biztonságos – Kate nélküli – világába, amit felépített magának. Minden bizonnyal az lenne a legokosabb lépés. Nagylány ő már, tud vigyázni magára, de… Ááá, hülye teljesítési kényszer! Ha egyszer belevágott, nem adja fel, végig viszi az elképzeléseit. Valahogy…

Kopogtak, majd a mosolygós arcú Rosa lépett be a helyiségbe. Ray önkéntelenül is visszamosolygott az asszonyra. A mamája, Anne mellett ő volt a második legkedvesebb nőszemély a szívében. Leszámítva Kate-et, de ő egészen más tészta.

–     Ray úrfi! Sikerül kényelmesen berendezkedned? – kérdezte, bár a férfi tisztában volt vele, hogy Rosa figyelmét, cseppet sem kerülte el a még mindig zárt csomag az ágyon, közvetlenül mellette.

–     Hát persze! De hányszor kell, még megkérjelek, hogy csak egyszerűen Raynek hívj? Az úrfi olyan… – elfintorodott. – Tudod… Maradi.

Rosa csak mosolyogva legyintett, miközben elhaladt előtte, félrehúzta a függönyöket, hogy még több fény juthasson a szobába, majd precíz, gyors mozdulatokkal kipakolta Ray holmiját, neki még igazán tiltakozni sem maradt ideje.

–     Egy óra múlva kész az étel. Az ebédlőben terítettem, kérlek, ne késs. A kedvenced lesz, marharagu.

–     Honnan… – tudtad, hogy jövök? – kezdett bele a férfi a kérdésbe, de aztán inkább elharapta a mondatot. Rosa, az Rosa. Boszorkányos.

–     Pihenj egyet addig! Szóltam édesanyádnak is, jönni fog hamarosan. Katie a könyvtárba vonult vissza.

Miután mindezt közölte, dolga végeztével távozott. Ray pedig azon kezdte törni a fejét, hogy az asszony szándékosan célzott-e arra, hogy merre találja Kate-et vagy sem. Mindegy. A teste önállósította magát, felpattant és megindult a földszint felé.

***

Olyan szépen sütött a nap, hogy Kate végül úgy határozott, hogy a könyvtárból kiköltözik a laptopjával együtt a teraszra. Hátha a friss levegő kitisztítja a fejét és képes lesz rákoncentrálni a beadandójára, aminek a határideje vészesen közeledett. Ray valahogy befészkelte magát a gondolatai közé – méghozzá meglepően makacsul – és még a tanulás iránti elkötelezettségét is veszélyeztette.

Teljesen össze volt zavarodva, hisz mindezidáig nem gondolt rá úgy, mint pasira – na, jó, talán néha, egy picit, mikor olvasás közben a könyv hősei rendre őrá hasonlítottak a képzeletében, haj és szemszíntől függetlenül –, mindig is az a kép élt benne, hogy egy férfibőrbe bújt kamasz, aki abban talál élvezetet, hogy macerálja valamiért. Amióta aztán úgy egy éve saját lakásba költözött, a lány fellélegezhetett. Már egész elszokott a folyton csipkelődő viszonyuktól, hisz legjobb esetben is csak ünnepnapokon és néha hétvégén futhattak össze.

Akkor megtörtént a baj, Bill váratlan szívrohamban meghalt, és Anne is elhagyta a Nagy Házat. Kate megértette az asszonyt, azt, hogy nem tudott tovább az a fedél alatt élni, ahol boldog éveket töltött együtt a férjével és minden rá emlékezteti. Neki sem volt könnyű, de szerette ezt az épületet, az otthonának tekintette. Így, ezzel párhuzamosan, mivel már Anne sem volt ott, az utóbbi hetekben még annyit sem találkozott Ray-jel, mint korábban.

Itt visszakanyarodtak a gondolatai a majdnem csókra. Vajon milyen lett volna, ha mégis megtörténik? Puha, édes és csábító? Vagy vad és birtokló?

Felsóhajtott kínjában.

És vajon mi változott meg hirtelen, amitől ennyire égetően fontossá vált, hogy ezt megtudja? Mitől vált Ray ennyire… Ennyire agyzsibbasztóan kívánatossá?!

Szerencsére nem kellett tovább töprengenie, mert halvány mosolyszerűséggel, és szomorkás arckifejezéssel megérkezett a nevelőanyja. Látszott rajta, hogy töretlenül a férje utáni bánat emészti, bár azért tett némi erőfeszítést, hogy ne nézzen ki úgy, mint aki teljesen elhagyta magát. Fakó szőke haját – ami valaha pont olyan árnyalatú lehetett, mint a fiáé – szoros kontyba fésülte, a szeme alatti karikákat és kipirosodott orrát némi alapozóval palástolta, öltözéke – egy fekete, ujjatlan, térd alá érő, a test vonalát finoman követő ruha és méretes fehér-fekete szalmakalap – visszafogott eleganciáról árulkodott.

–     Szia, drágám! Mi újság? – üdvözölte, majd leült a Kate melletti nyugágyra.

–     Szia, Anne! – válaszolt a lány. – Ha jól sejtem már értesültél róla, hogy Ray haza költözött. Mondd, miért utál engem ennyire? Egyfolytában azt lesi, hogy hol tehet nekem keresztbe!

–     Katie! Nem utál téged… Rendes gyerek.

A lány megcsóválta a fejét.

–     Ne haragudj, Anne, azért, amit mondtam… – szégyellte el magát. – Mégis csak a fiad. De pont ezért is vagy elfogult vele szemben.

Az asszony felé fordult, megragadta az egyik kezét és szomorú szemekkel kezdte tanulmányozni Kate arcát.

–     Úgy szeretlek, mintha a saját lányom lennél, mégis azt kell mondanom, mindkettőtöknek kijárna egy kupán vágás, mert nem látjátok a fától az erdőt.

A lány szólásra nyitotta a száját, de Anne intésére végül csendben maradt.

–     Bár, most mindannyian nehéz időszakot élünk meg, talán tényleg jobb lenne, ha nem kísértenénk a sorsot és elkerülnétek egymást a békesség kedvéért. Majd beszélek vele, rendben?

Alig, hogy befejezte a mondatott felbukkant Ray a semmiből és kedves puszival üdvözölve anyját ő is lehuppant közéjük.

–     Szívem szép szerelmei… – vette fel a szokásos laza stílusát. – Mit kell velem megbeszélni?

Kate kényszert érzett rá, hogy elkezdje forgatni a szemeit, mint valami pubertáskorú csitri. A pasi tuti kihallgatta a beszélgetésüket, mert neveket nem említettek és máskülönben honnan tudhatná, hogy róla volt szó?!

–     Most jut eszembe, hogy sürgősen mondanom kell valamit Rosának – vágta ki magát sután, és gyors iramban magára hagyta anyját és fiát. A nyüzsgő bogárhad a gyomrában, amit Ray megjelenése indukált, ettől függetlenül még percekig kínozta.

***

    –    Kisfiam! Nem lenne jobb mindenkinek, ha felhagynál végre ezzel az óvodás udvarlással és nyíltan elmondanád neki, mit érzel iránta? Ő sem közömbös irántad, bízz bennem, érzem – szegezte neki a dolgot az anyja, mihelyt Kate eltűnt a teraszajtó mögött.

Ray értetlen képet varázsolt magára, bár sejtette, hogy Annet nem lesz olyan könnyű megtéveszteni. Mégis csak az édesanyja.

–     Fogalmam sincs, miről beszélsz… – közben persze képtelen volt a szemébe nézni.

–     Raymond Valentine! Éppen engem akarsz madárnak nézni? Nem most jöttem le a falvédőről. Azt hiszed, nem venném észre, ha a fiam szerelmes?!

A férfi úgy érezte ismét aprócska kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre. Behúzta fülét-farkát, de azért kitartott az állítása mellett, még ha tényleg égbe kiáltó hazugság is volt.

–     Tévedsz. Nem olyan rég voltam kivizsgáláson, nem találtak semmilyen fertőző nyavalyát.

–     Nagyon vicces!

–     Tényleg! Teljesen egészséges vagyok. Te viszont nagyon sápadtnak tűnsz. Mikor látott utoljára orvos?

Anne örömtelenül felnevetett, majd belekarolva a fiába, az épület felé kezdte húzni őt.

–     Szép hárítás, drágám! De ne hidd, hogy ennyivel megúszhatod. Előbb-utóbb beszélned kell vele.

–     Anya!

–     Rendben. Gyerünk inkább enni. Rosa az ebédlőben terített – mondta szomorú hangon. A közös étkezés az ebédlőben, a hatalmas, tizenkét személyes asztalnál, körülvéve az ismerős bútorokkal, festményekkel, a fejük fölött lógó kristálycsillárral sosem lesz már ugyanaz Bill Galaway nélkül.

Ray lelkiismeret furdalással küszködve követte az asszonyt. Nem akarta bánta mindazok után, hogy elvesztette – mindannyian elvesztették – őt, de még nem készült fel a színvallásra. Nagyon nem! Amilyen komiszul eddig Kate-tel bánt, nagyon kicsinek saccolta annak az esélyét, hogy valaha is lesz köztük valami…

A legokosabb az lenne, ha elfelejtené a lányt végre. Igen, azt fogja tenni. És itt az alkalom – hisz gyakorlatilag együtt élnek –, hogy bebizonyítsa képes rá. Kiszeret Kate-ből, még ha a szíve darabkáira hullik is közben szét! Mert miféle beteg állat lenne képes elcsábítani a saját családtagját?!