A fiatal szolgálólány percekkel az után távozott,
hogy a vámpírnő betette a lábát az örökös szobájába, méghozzá eléggé hiányos
öltözetben. Vladimír nem is tudta, kinek köszönheti ezt a hirtelen támadt szerencsét.
Igazán ráfért már az utóbbi idők sorozatos kudarcai után.
Egyébként nem szokott saját maga kémkedni a
vendégei után, de a vámpírnő felbukkanása igencsak felkeltette az érdeklődését.
Da Vila készült valamire és neki élet-halál kérdése volt, hogy megtudja a részleteket.
Az idióta pedig szinte tálcán nyújtotta át a tökéletes
hírforrást. Persze a szobája be lett poloskázva, mielőtt beköltöztették oda, de
az apró készülékek adásai természetesen rövid időn belül megszűntek. Egy próbát
megért, de végül is számítani lehetett a vámpír elővigyázatosságára. Ezért is
volt meglepő húzás a részéről, hogy kikezdett a szolgálóval. Így neki csak
annyi a dolga maradt, hogy meggyőzze
a lányt, működjön együtt, és fenntartva a kialakult „kapcsolatot”, szállítsa az
infókat.
A fejedelem, markát dörgölve és öntelt vigyorral
ajkain – aminek következtében előtűntek hegyes szemfogai –, kilépett a folyosót
díszítő, középkori páncél árnyékából, és az elsiető emberszolga után törtetett.
Ahhoz képest, hogy a nőstény egyszerű halandó volt, elég gyorsan haladt,
Vladimírnak csupán a szolgák szállásánál sikerült őt utolérnie.
– Sluga!*1
Beszédem van veled! – szólt rá erélyesen. A lány összerezzent, kilincset
markoló keze lehullott és fej lehajtva fordult ura felé.
– Da, Gazda! *2 – válaszolt alázatosan.
– Miben lehetek a szolgálatára?
Arcát szégyenpír festette rózsaszínre, miközben a
lepedőt és levetett ruháit markolászta. Vladimír szemében kigyúlt az az ördögi
fény, ami mindig, ha nyeregben érezte magát.
– Mi a neved leány?
– Jovana, uram.
– Nos, Jovana,
feladatom van a számodra...
*1Sluga – szolga (fordítás szerbről, ejtsd: szlúgá)
*2 Da, Gazda! – Igen, Gazda! (fordítás szerbről,
ejtsd: Dá, Gázdá!)
Furcsa egy jószág volt ez az ordas, el kellett
ismernie. Isa már a bérház földszintjén megérezte a jelenlétét – bár ehhez
hozzájárult titkos adottsága is, mert egyszerű vámpírként nem lett volna olyan
erős a szaglása – és, ahogy haladt felfelé a lépcsőházban, egyre erősebben
érzékelte őt. A harmadikra érve – ahol ideiglenes lakása volt – már szinte tapinthatóvá
vált az ottléte, arról nem beszélve, hogy még a bejárati ajtaját is pár centit
nyitva hagyta. Bundás úrfi várt rá, nem
vitás.
A lány csendben elővette a fegyverét,
kibiztosította és úgy rontott be.
Nikola Dimitrijevics – mert időközben utánanézett
az illetőnek – kényelmesen üldögélt a fotelban, kezében szintén kibiztosított
kilencmilliméteres – persze egyenesen rá szegezve –, arcán elszánt kifejezés és
úgy általában, mintha skatulyából húzták volna ki. Isa kénytelen volt elnyomni
a hirtelen rátörő ingert, hogy megszabaduljon ósdi öltözékétől – jelenleg
kopott farmer, testhez álló, fekete póló és katonai bakancs volt rajta – és
valami nagyon lengében és csábosban táncot lejtsen előtte. Egyszóval a pasi
túlságosan jól nézett ki – még származára ellenére is –, sehogy sem illett a
valamikor exkluzívnak számító, de mára kissé fényét vesztett környezetbe.
Talán, ha nem lett volna tökéletesre nyírva és hátrafésülve a haja, talán, ha
nem Armani nadrágot visel és hozzá márkás bőrcipőt, vagy arany Rolexet a
csuklóján...
A lány megrótta magát elkalandozó gondolataiért.
Semmi köze hozzá, a fickó miben mutogatja magát. Ő inkább előnyben részesíti a
praktikusabb, egyszerűbb dolgokat, ennyi. Különben is, nem Nicket, hanem Aleket
kell fülön csípnie. Már így is késésben van. Vladimír vérebei órákkal előtte
járnak. Persze rég elindulhatott volna, ha nem repülővel érkezik, amiből az
következett, hogy a fegyvereit otthon kényszerült hagyni – leszámítva egy-két
kézi eszközt, amit magára aggatott, és némi bűbáj segítségével kijátszva a
biztonsági kaput átcsusszant az ellenőrzésen – így kénytelen volt itt alkudozni
a vén vámpír kufárral, mert az nem pénzben akarta volna a fizetséget. Hát,
végső esetben – elejtve néhány megjegyzést a főnökére vonatkozóan, akitől a
vámpírok többsége némileg tartott, tegyük hozzá jogosan – sikerült meggyőznie,
hogy mégis a készpénz a megfelelő fizetőeszköz.
Amíg mindezt végigpörgette az agyában, addig néma
harcot vívtak hívatlan vendégével, csupán a pillantásukat használva fegyvernek,
egy másodpercre sem engedve le a másikra szegezett pisztolyt.
– Itt volt már az ideje, hogy hazaérj. Legalább fél
órája várok rád – szólalt meg végül borzongatóan mély hangon a férfi.
– Mit akarsz? Ráadást? – tette fel Isa a kihívó
kérdést, akaratlan grimasz kíséretében. Szívből vallotta, hogy a támadás a
legjobb védekezés.
– Kösz, de kihagynám – vágta rá rögtön Nick, és nem
véve fel az elé dobott kesztyűt, más témára váltott. Egyenesen, kertelés nélkül
a közepébe. – Mit tudsz Alekról és Ameliáról?
A lány kérdőn vonta fel egyik íves szemöldökét. Nem szívbajos a kutyája.
– Egyáltalán, hogy találtál meg és honnan szeded,
hogy tudok valamit?!
– Ügyes vagyok! – húzta a farkas önelégült vigyorra
ajkait.
– És milyen szerény...– gúnyolódott a vámpír. –
Ugyan miből gondolod, hogy bármit is elárulok neked?
– Mert nélkülem soha nem hozod haza a hercegnőt
élve – jelentette ki amaz egyszerű magabiztossággal.
A lány ujja már-már viszketni kezdett a ravaszon,
annyira szeretett volna belelőni egyet beszélgetőpartnerébe. Csak, hogy letörölje
azt a beképzelt kifejezést az arcáról.
– Hahh...
– Nem viccelek, vérszívó. Szükséged lesz rám. Alek
már régen sem volt egy könnyű eset, jelenleg pedig még annál is ádázabb. És
soha nem volt osztozkodó fajta, ami az övé, az az övé.
– Tegyük fel, csak elméletileg, hogy elhiszem, amit
mondasz. Neked mi a hasznod mindebből?
– Van egy ingyenes és expressz fuvarom?
– Majd ha fagy, kutyuska!
Még mindig telihold van, ha nem vetted volna észre.
– Akkor díjtalan testőr?
– Most szívatsz, ugye? Hapsikám, nagyon közel állsz
hozzá, hogy kicsit kiszellőztessem a koponyádat, lehet, megdohosodott az a sok
ész, ami beleszorult.
A lánynak pislantani sem maradt ideje a férfi
eltűnt a látóteréből, majd hideg fém nyomódott a halántékának. Rohadt telihold! A kutyáknak persze nem
árt!
– Hidd el kicsi
szúnyog, bármivel is próbálkoznál, én jövök ki belőle győztesen – mormogta
a fülébe, hogy a lány tarkóján égnek meredtek a szőrszálak. – Egy óra múlva itt
leszek érted, készülj el!
– És ha nem fogok? – ellenkezett a vámpír dacosan.
– Jobban jársz, ha nem próbálod ki...
– Nem ijedek meg egy ilyen piperkőc lábtörlőtől,
mint te! – vágta ki magát Isa – saját belátása szerint remekül –, bár a férfi
csak hangos hahotával válaszolt, majd kihívóan végignyalta a lány hófehér bőrű
nyakvonalát és lelépett.
A vámpír még az után is letaglózva állt a nappalija
közepén, mikor a farkas már pár perce távozott. Nem volt benne igazán biztos,
hogy ennek a frissen kötött vámpír-farkas „szövetségnek” jó vége lesz.
A műanyag gyógyszeres doboz halk koppanással ért
földet, miután Amelia a teljes tartalmát leküldte a torkán és az kifejtve
hatását ellazította eddig szorosan összezárt ujjait. Szerencsére a farkas nem
vette észre szabotázs akcióját, túlságosan el volt foglalva annak eldöntésével,
hogy milyen eszközzel kínozza hamarabb.
A lány még látta, ahogy Alek határozottan megindul
felé, aztán szemhéjai is elnehezültek. Persze, eredetileg neki szánta a pirulákat,
de miután nem nyílt semmiféle alkalma a felhasználásukra, így változtatott az
elképzelésein. Talán, egy-két órára kiütve – nem számított hosszabb hatásra –
könnyebb lesz elviselni a rá minden bizonnyal váró megpróbáltatásokat. És
ráadásul sikerült a szerrel letompítania magát annyira, hogy ez már nagyon ne
is izgassa. Mondjuk egy ember ettől az adag gyógyszertől rég örök álomra
szenderült volna, de mivel ő, mint ismeretes, nem volt ember, így csak
elernyedt, jóformán még gondolkodni is tudott.
Aztán a farkas mégsem váltotta be az ígéreteit.
Aggodalom energiái vibráltak körülötte, ahogy az arcát paskolgatta, még véletlenül
sem olyan erősen, hogy fájjon. Vagy mikor vért próbált leerőltetni a torkán...
Mindenek ura! Annyira finom volt még az illata is, hogy Amelia nem volt képes
elnyomni az ingert, ami arra késztette, hogy megnyalja a száját. Majd félig
öntudatlanul, hagyta magát eloldozni, ágyba tenni, megetetni.
Nem várt gyengédség volt ez a férfi részéről, a
lányt kínozta is a tudat, hogy ismét meg kell bántania, el kell árulnia őt –
ugyanis új szökési terv kezdett körvonalazódni elméjében –, de nem látott más
megoldást. Ha szembeszállnának a népeikkel és mégis beteljesítenék a köteléket,
azzal világméretű természetfeletti háború kirobbanását kockáztatnák. Amelia már
így is több száz éve hurcolta magával a lelkifurdalás terhét, melyet apja
helyezett a vállára, és akkori bimbózó kapcsolatuk fájdalmas megszakítását
eredményezte...
Egy szellem hangtalanságával osont végig a kastély
alatt húzódó vészfolyosó szűkös falai közt. Útját csak egy-két fáklya világította
meg, amik bűbájpor hatására folyamatosan égtek. Sietnie kellett, mert Alekkal
való randija eléggé elhúzódott, hamarosan hajnalodik, a kastélyt pedig sötétítő
burok veszi majd körül, megakadályozva a napfény beáramlását, minden egyébbel
együtt.
Közben elérte a titkos ajtót és óvatos kinyitotta,
éppen csak annyira, hogy kileshessen és megbizonyosodjon róla tiszta a levegő.
A folyosó kihalt volt, egy szál, a komódra helyezett, pislákoló gyertya jelezte,
hogy a szolgálólánya kézben tartja a dolgokat, senki nem sejt semmit. Ez volt
az egyezményes jel. Ha a láng nem ég, Amelia bajban van.
A lány megkönnyebbülten fújt egyet, majd gyorsan
kilépett az ajtó árnyékából és behúzta maga után. A nyílászáróról ebben az állapotában
– ha nem ismerte az illető a pontos helyét – ugyan senki meg nem mondta volna, hogy
ajtót lát. Beleveszett a gazdagon faragott fa falburkolat mintái közé. Persze,
ezért volt titkos a rejtett ajtó...
Azzal a meggyőződéssel indult meg a saját
lakosztálya felé, hogy most már minden a legnagyobb rendben, mikor a szobába lépve
még a levegő is a tüdejében rekedt. Zorica – a cinkostársa és szobalánya –
teljesen kicsavart testhelyzetben, vérbe fagyva, és feltépett torokkal feküdt a
helyiség padlóján. Üveges szemeiben még mindig ott ült a rettegés.
– Hol voltál? – reccsent rá az apja a háta mögül
kérlelhetetlen hangon, szinte fizikai fájdalmat okozva ezzel. Minta valóban csattant
volna a korbács a hátán. Ameliát kirázta a hideg.
– Én...
– Ne hazudj! – szakította félbe amaz, mielőtt a
lány magyarázkodásba kezdhetett volna. – Hol voltál?!
Amelia megpördült a tengelye körül és rémülten
nézett bele az eddig az árnyékban meghúzódó fejedelem dühtől eltorzult, kemény
arcába.
– Sétáltam egyet az erdőben...– próbálkozott, bár
nem sok reményt fűzött hozzá, hogy apja el is hiszi a szavait, amit alá is támasztott
a hatalmas pofon csattanása az arcán. Feje oldalra bicsaklott, szája sarka
felrepedt és vér íze öntötte el ízlelőbimbóit.
– Mondtam, hogy ne merj hazudni! – ordította a
magából kikelt vámpír. – Azt hiszed, idióta vagyok?! A kis cinkosod szíves örömest
elárulta, amire kíváncsi voltam, mielőtt meghalt. Jóformán hozzá sem kellett
érnem, rögtön kipakolt.
Amelia szíve összeszorult, mikor apja felemlítette
Zoricát. Már bánta, hogy a lányt is belerángatta a dolgokba. Egy értelmetlen halállal
több.
– Velem jössz! – ragadta meg a férfi a lánya
karját, és durván vonszolni kezdte maga után az alagsorba, ahol belökte egy
cellába.
A lány először azt hitte apja oda akarja bezárni,
aztán meglátta a kezénél fogva fellógatott, véresre vert, eszméletlen férfit. A
rémület savként kúszott fel a torkába, ugyanis azonnal ráismert. Az egyik
falusi fiatal volt. Egy ember.
– Melyik korccsal találkozgatsz? – kérte számon a
vámpírfejedelem. – Talán ezzel itt, akit a kastély körül settenkedve kaptunk
el? Mondd meg, mert ha nekem kell kideríteni, az nem csak neked fog fájni...
Amelia nem is tudta, féljen inkább vagy
megkönnyebbüljön a tudattól, hogy apja nem ismeri az igazi csábítója kilétét.
Szegény szerencsétlen falusi nem éppen a megfelelő pillanatot választotta egy
erdei kóricálásra...
– Jól gondold meg, mit válaszolsz, mert minden
egyes hazugságért újabb korcs fog kínhalált halni. Kiirtom a falut, ha kell! Tudod, hogy megteszem!
– Kérlek Atyám! Ne csináld – fogta könyörgőre a
dolgot Amelia belekapaszkodva apja ingébe. – Bármit megteszek, amit csak
kívánsz. Ne bántsd a falut! Nem onnan való! Nem is akartam találkozni vele
többet, mert rájöttem, hogy csak egy hozományvadász, aki megszédített egy
pillanatra, de már magamhoz tértem a kábulatból. Ő végleg elment, biztosan
messze jár – közben azon rimánkodott magában, hogy nézzen ki annyira
kétségbeesettnek, hogy a fejedelem bevegye ezt az orbitális hazugságot.
Vladimír tanulmányozta pár percig az arcát,
fürkészve minden egyes rezdülését, majd eltaszította őt magától úgy, hogy a
lány a földre eset.
– Félnótás liba! Ha nem lennél az utolsó
lehetőségem a hatalmam növelésére, most azonnal kitépném a szívedet és a kutyák
elé vetnélek. Még arról is könnyűszerrel megfeledkeznék, hogy az ivadékom
voltál, sőt, hogy léteztél egyáltalán.
Undorodva köpött egyet Amelia mellé a poros
padlóra.
– Készülj el naplementéig! Londonba mész – azzal
sarkon fordult, és ott hagyta őt bárminemű további magyarázat nélkül, letaglózva...
Amelia szemét csípni kezdték a könnyek, ahogy
küszködött az emlékek hálójában. Nagyon hosszú időbe tellett, mire megemésztette
apja szavait. Az pedig, hogy nem tudta figyelmeztetni Aleket a dolgok
alakulásáról, külön fájdalmat okozott a lelkének. Még egy nyomorult papírfecnit
sem maradt esélye kijuttatni a kastélyból. Minden lépését szemmel tartották az
indulásig.
Tisztában volt vele, hogy a férfi előbb aggódni,
majd dühöngeni fog, ha nem jelenik meg a következő találkozón. Azt pedig árulásnak
fogja venni, hogy faképnél hagyta a megbeszélt kötelék-szertartás előtt.
Lelki szemeivel látta a férfi csalódottságtól merev
arcát. Fájt a szíve utána, de nem tehetett semmit. Több száz ember halála száradt
volna a lelkén – és ezt a tudatot tizennyolc éves fejjel képtelen lett volna
elviselni –, ha nem szakít meg vele minden kapcsolatot.
Később, mikor már néhány hónapja élt Londonban,
hallotta, hogy az apja azt terjeszti Szerbia szerte, hogy hozzámenni készül Da
Vila herceghez, azért utazott el. Akkor tett le az utolsó szalmaszálnyi reményről
is, hogy Alek valaha is megbocsájt neki. Tulajdonképpen nem is találkoztak
addig a bizonyos harapásos esetig, mikor a sors fintora által – már előre
megfontolt szándék nélkül – kötelékbe nem léptek volna.
Szembe fordult a szorosan mellette, mélyen alvó
férfival, ujjai akaratlanul indultak meg és rajzolták körbe a kialvatlanságtól
feszes arcvonásokat. Érezte, hogy csak egy hajszál választja el őket a béküléstől.
Amelia nagyon szeretett volna vele maradni,
összebújni örökre. Elmondani neki, hogy mindig is őt szerette, megmagyarázni a
történteket és bocsánatot kérni azért, mert szó nélkül elhagyta, de nem lehetett...
A körülményeik még több száz év távlatában sem változtak. Alek továbbra is
farkas volt, ő pedig vámpír. Nincs esélyük. Vladimír pedig, csak még kegyetlenebbé
vált ez idő alatt. El kell mennie, mert ha együtt találnak rájuk – az nem is
volt kérdés, hogy követik őket – annak nagyon véres vége lesz. Az apja megölné
Aleket, már azért is, mert elrabolta, nem ha kiderülne a kapcsolatuk.
A lány szomorúan bontakozott ki az ölelésből,
milliméterről-milliméterre csúszva le az ágyról, majd araszolva el az ajtóig.
Mikor kijutott az épületből, teljes erőből futásnak ered. Ágak csapkodták az
arcát, a korábbi esőtől sáros talajon csúszkált, kiálló gyökerekben bukdácsolt,
miközben igyekezet még az éj leple alatt minél messzebb jutni a farkastól.
Már-már felcsillanni látszott a remény, hogy gond
nélkül eljut az országútig, mikor az egész fenyvest megremegtető ordítás felhangzott.
A lány őrült tempóra kapcsolt, beleadva utolsó rejtett tartalékait is a
rohanásba.
Minden jel arra utalt, hogy Alek felfedezte a
szökését…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése