Végzetes vonzalom 10. fejezet

Nos, most tartunk nagyjából a történet felénél. :D Jó olvasást!

Elkínzott ábrázattal szorította a törölközőt – amibe egy zacskó fagyasztott borsó volt beletekerve – sajgó büszkeségére. Ha ez miatt problémái lesznek a gyermeknemzéssel, akkor maga fogja levadászni és megnyúzni Aleket, hogy a bundáját lábtörlőnek használhassa – fogadkozott magában Nick, mert abban mostanra már száz százalékig biztos volt, hogy az incidens a bátyja kamikaze akciója miatt következett be.

Nem is tudta hirtelen eldönteni, mi sokkolta jobban, az, hogy tökön rúgták vagy, hogy egy vérszívó bemerészkedett a territóriumába. Egy vámpír... Hihetetlen! Hogy sikerült bejutnia és miért nem érezte meg a szagát, csak az utolsó pillanatban?! A legijesztőbb a dologban mégsem ez volt – bár közel állt hozzá –, hanem a reakció, amit a nő kiváltott belőle...

Mikor először látta meg, a lélegzete elállt egy pillanatra. Nem volt az a fotómodell típus, mégis azonnal megfogta magának. Egzotikus arcvonások, sportos, mégis a megfelelő helyeken kerekded idomok, intelligenciát sugárzó szemek. És a haja... Mindenek Ura! Az a csodálatos, mélyvörös zuhatag. Simogatni való. Alig tudta megállni, hogy ténylegesen oda ne menjen hozzá, és meg ne tegye, amit elképzelt magában. De sajnos hamar fel kellett ocsúdnia a kábulatból, mert amaz gyanúsan céltudatos mozdulatokkal indult meg a galéria felé.

Nick gyomra egy szemvillanás alatt összerándult, mikor rájött, hogy a lány a privát részt célozta meg. Persze nem juthat be – hisz zárva volt –, de ugyan mit kereshet ott? Ezért összeráncolt szemöldökkel indult meg utána.

Ő is biztos egy, az anyja által rászabadított menyjelöltek közül – gondolta közben füstölögve magában. Csak tudná, az asszonynak honnan sikerül előhúzni időről-időre újabb házasulandó farkas kisasszonyokat, akiket ráadásul még soha nem látott. Pedig ez igen ritkaság számba menő dolognak számított, hogy ő ne ismerjen egy-egy halhatatlant. Nem volt azért olyan sok alakváltó, főleg az európai régióban. A vámpírokkal való harc igencsak megtizedelte a népességet, azon kívül jó néhány család a békésebbnek számító amerikai kontinensre emigrált. Pont azért, mert az ottani vámpírfejedelmekkel lehetett üzletelni a nyugodtabb élet érdekében.

Ettől a gondolattól Nicket még a hideg is kirázta. Na, de ő királyi családba született, neki a vérében volt a harc. Alek visszatértével pedig, talán a királyné is leszáll végre róla és inkább elsőszülöttjét próbálja kiházasítani. Talán...

Közben megtorpant egy másodpercre, mert a lány eltűnt a látómezejéből. Igyekezett minél feltűnés mentesebben körbetekinteni – nem mintha az apró szeparékban összebújó párocskák bármelyike is felfigyelt volna a jelenlétére –, hogy mikor végül újra meglátta a vörös sörényt, a gyomra ismét fájdalmasan összeránduljon. A nőszemély ugyanis az eddig zárt ajtó mögött tűnt el éppen.

Francba!

Valaki kémet küldött rá, mert az tuti, hogy egy átlagos csinibaba nem nyitja ki azt a zárat ilyen könnyűszerrel és ennyire rövid idő alatt.

Ebben a helyzetben, két lehetősége akadt. Vagy a konkurenciának dolgozik az illető, vagy a vámpíroknak. Mindenek Ura, amilyen mázlista, Alek rászabadította azt a vérszopó hordát.

Egyre fokozódó indulattal vetődött a lány után, hogy választ kapjon a kérdéseire. Ami teljes mértékben ugyan nem történt meg, viszont gazdagabb lett egy fájdalmas tapasztalattal, bár szíve szerint boldogan tudott volna élni nélküle is, mindenféle hiányérzet nélkül...

Bosszankodását mobiljának élesen a csendbe vágó hangja szakította meg, és a készülék persze nem volt elérhető távolságban. Szikrázó csillagokat látva tápászkodott fel a fotelből, majd a dohányzóasztalra dobta az olvadozó, törölközőbe csavart borsót.

Esküszöm Alek, ezért még megfizetsz! – morogta az orra alatt, majd felkapta a telefont.

– Szia Con! Mi a helyzet? – szólt bele, bár sejtette a hívás okát.

– Ember! Ti megőrültetek? – tért rá a MacDermit klán feje rögtön, kemény hangon a lényegre. – Elraboltátok Vladimír lányát?!

Nos, igen, azt az aprócska részletet „elfelejtette” megemlíteni neki, ki is az illető, akit Alek magával cipel, mikor korábban leszervezte a dolgokat a bátyja számára.

– Pontosítanék. Nem raboltuk el, sőt én hozzá sem értem. Ez tisztán Alek sara – szúrta be, bár tudatában volt, hogy ez a lényeg szempontjából nem oszt, nem szoroz. Amelia farkas fogságba került.

Hangos sóhaj hallatszott a vonal túlsó oldaláról, majd Con lemondó hangszínnel szólalt meg újra:

– Tudod te, hogy ez kirobbanthat egy újabb nyílt háborúskodást? És most nem az ókorban élünk, mikor az emberek még hittek a misztikus lényekben és elfogadtak minket…

– Tisztában vagyok a kockázattal, de Alekkel egyszerűen nem lehetett bírni. Teljesen az őrület rabja, ami a nőhöz köti. 

– Pedig jó lenne valami megoldást találni, mégpedig minél előbb! Az, hogy a klánom területén vannak, nem fogja sokáig megvédeni Aleket! Főleg, hogy nem rég kaptam a jelentést, mi szerint két izomagyú vámpír egy fekete terepjáróban az edinburghi bekötőúton robog éppen.

Nick idegesen túrt bele a hajába, megfeledkezve még ágyékának tompa lüktetéséről is.

– Jól van! Meglátom, mit tehetek. Majd még jelentkezem, rendben?

– Igyekezz! – azzal a klánfőnök befejezettnek tekintette a beszélgetést és bontotta a vonalat.

A farkas óvatosan visszatelepedett a fotelba és gondterhelten hajtotta a fejét a két keze közé. Jaj, Alek! Mibe kevertél minket? Úgy tűnik itt az ideje, hogy ő is vadászatba kezdjen. Meg kell találni a vámpírnőt és ki kell szednie belőle mit is tudnak pontosan a vérszívók…

Alek a csalódottságtól dühösen, homlokát ráncolva tanulmányozta áldozatát. Nem érzett semmit! Egyáltalán nem töltötte el megelégedettséggel, hogy így láthatja Ameliát.

A lány félig lecsupaszított, egy székhez és a rönkfa falhoz láncolt testének látványától – ahogy zilált hajjal és makacs kihívás tüzével a szemében, bátran bámult fel rá –, inkább valamiféle izgatott, vibráló várakozással teli érzés uralkodott el rajta, aminek halvány köze sem volt az elégtételhez, ahogy elvárható lett volna. Nem így akarta, nem erre számított hónapokon keresztül, míg a bosszú éltette.

Vonakodva ugyan, de be kellett látnia, hogy még mindig a nő hatása alatt van, mindenféle igyekezete ellenére. Valószínűleg akkor is a rabja lenne, ha annak idején a véletlentől vagy a sorstól vezérelve a vámpír nem harapja meg. Tulajdonképpen, ha jobban belegondol, eredetileg – valamikor az oly messzinek tetsző múltban – ő erőltette a köteléket...

– Lépjünk kötelékbe!

Alek türelmetlen, követelőző hangja megtörte a csendes idillt, ahogy a törzshelyükön, egymást átkarolva támasztották hátukat a kérges fatörzsnek, és élvezték a röpke, lopott perceket, amit együtt tölthettek.

– Kössük össze végre az életenergiáinkat és szökjünk meg! – erősködött újfent.

Amelia mély sóhaj kíséretében bontakozott ki az ölelésből és fordult szembe a farkassal.

– Légy reális, Aleks! Te a farkasok leendő királya vagy, én meg vámpír. Mi nem lehetünk, nem lehetnénk együtt. A fajtáink gyűlölik egymást!

Alek indulatosan, ökölbe zárt kézzel csapott a semmiről sem tehető fa egyik kiálló, vastag gyökerére.

– Talán nem szeretsz? – kérdezte követelőző hangon.

– Ne csináld ezt, megint! Tudod, hogy szeretlek, hisz mi másért lennék itt veled?! De értsd meg, akkor sincs sajnos közös jövő megírva nekünk a csillagokban. Már ezzel a néhány, gyorsan tovatűnő pillanattal is, amíg együtt vagyunk, hihetetlen sok kockázatot vállalunk. Ha valaki a családjainkból rájön arra, hogy – bármiféle – kapcsolatban vagyunk egymással, itt kitör a vérengzés – válaszolt a lány szomorúan, miközben a nyomaték kedvéért még körbe is mutatott maga körül. Majd látva Alek nemtetszését kifejező fejcsóválását, könyörgő szemekkel vette két keze köze a morcos férfiarcot. Az először belesimította orcáját a puha kacsóba,de végül mégis elhúzódott kissé.

– Értem én, de fel nem foghatom! – morogta a férfi. –Szeretlek, te is szeretsz engem… Akkor meg mit számít, hogy mások mit gondolnak? Elmegyünk innen jó messzire és saját családot, fajt alapítunk!

– Aleks! ­– szólt rá Amelia bosszúsan.

– Sajnálom, malena! Nekem szükségem van rád, és az sem érdekel, ha a világgal kell szembeszállnom, hogy megkaphassalak! Örömmel megteszem – fogadkozott eltökélten.

Társa arcán igéző mosoly terült szét, szemeiben szeretet gyúlt, miközben odahajolt Alekhez és csókot nyomott annak feszesen összeszorított ajkaira.

Mindig ezt csinálta. Elterelte a farkas figyelmét, ha az rákezdett a kényes témára. De most nem ússza meg egy két vadító csókkal a kis bestiája – döntötte el magában a dolgot az alakváltó. Így, vagy úgy el fogja érni, hogy a lány az övé legyen. Ha ahhoz az kell, hogy még a kötelék előtt magáévá tegye őt, készen áll rá.

Nászuk biztosan szilárdabb lenne, ha a szertartás keretein belül egyesülnének először, de a dolog nem volt létszükség. Arról nem is beszélve, hogy a teste egyre sűrűbben követelte, hogy elmerülhessen eme csábító nőstény meleg puhaságában. Itt volt az idő, hogy a tettek mezejére lépjen…

Friss elhatározását alátámasztandóegyik kezével lehúzta magához a lány fejét a tarkójánál fogva, hogy ajkaik ismét találkozhassanak egy őrjítő tangó keretein belül, míg másik karjával úgy irányította őt, hogy Amelia végül az ölében ülve kötött ki. Pont vágyakozva lüktető férfiassága felett.

Nyelveik édes tánca egyre tüzesebbé vált, kezeik önkéntelenül is felfedezőútra indultak. A levegő hirtelen sziruposra sűrűsödött, már-már szikrák pattogtak körülöttük, annyira telítődött elektromos feszültséggel.

A lány mégis zihálva tépte ki magát az észveszejtő ölelésből.

– Aleks! Ezt most azonnal abba kell hagynunk, mert rossz vége lesz – suttogta két kapkodó levegővétel között.

Alek egy pillanatig csak meredten bámulta tökéletes szépségét, lázas vágyakozástól csillogó szemeit, kipirult arcát, vad zuhatagként aláomló éjfekete tincseit, amik jólesően birizgálták csupasz alkarját, és némi torokköszörülés után tudott csak válaszolni.

– És mi van, ha én nem akarom abbahagyni? – kérdezett vissza merészen, miközben már Amelia fülcimpáját harapdálta finoman. – Szeretlek, malena! Légy az enyém...

Forró leheletétől társa érezhetően megborzongott, ellenállása csökkenni kezdett.

–  Nem lehet... – mondta amaz, de hangja nem volt egyéb halvány sóhajnál, és korábbi határozottságának silány utánzatát sem volt képes produkálni.

A farkas erre magabiztosan a fül mögötti érzéken területre tapasztotta ajkait és erőteljesen megszívta. A vámpír tartózkodása végleg elpárolgott egy hangos, nyöszörgő hang kíséretében. Már nem próbálta palástolni izgatottságát. Reszkető kezekkel kezdte bontogatni Alek bőrtunikájának zsinórozását, mikor pedig nem járt azonnali sikerrel egy apró, dühös felkiáltással széttépte azt.

Alekból hangosan tört ki a nevetés, miközben ujjait a lány selymes hajába mélyesztette.

– Kis vadmacskám! Biztos, hogy nem csörgedezik az ereidben némi alakváltó vér?!– incselkedett vele. De jókedve hamar elpárolgott, mikor megérezte az éles karmok szúrását a mellkasán, ahogy barázdákat szántottak feszes bőrébe. Az édes fájdalomtól majd az eszét vesztette.

Kapkodva, mégis lenyűgöző gyengédséggel szabadították meg egymást a ruháiktól – Alek magában elmormogott néhány szitkot, mire a sok alsószoknya lekerült –, hogy első egyesülésüket ne akadályozhassa immár semmi.

A behatolás fájdalma visszafojtott sikolyt csalt Amelia ajkára, és egyetlen könnycsepp formájában húzott fényes csíkot a lány makulátlan arcbőrén. Alek szinte átérezni vélte azt, mintha már összekötötték volna az életüket. Apró, vigasztaló csókokkal szárította fel a sós nedvességet, majd óvatosan, egyre gyorsuló tempóban repítette mindkettőjüket a felhők fölé...

A farkas frusztráltan igyekezett elhessegetni a bevillanó emlékeket. Igen, akkor boldog volt, de aztán a vámpír mindent elrontott az árulásával. A bajt végül csak tetézte a kényszerű kötelékkel, amivel lényegében mindkettőjüket társtalanságra ítélt. Nem lehettek együtt, gyűlölték a másikat, mégsem létezhettek egymás nélkül. Ezért is kell a vámpírnak most szenvednie!

Újult dühvel indult meg a lány felé, a korbácsot szorongatva, hogy még az ujjai is belefehéredtek, mikor feltűnt neki, hogy Ameliával valami nincs rendben.

Valahogy a tekintetéből kihunyt a fény, végtagjai ernyedten lógtak – már amennyire a láncok engedték – és összességében élettelennek tűnt.

Odalépett elé és szabad tenyerével megpaskolta kissé a szoborszerű arcot.

Semmi.

Újra megütötte, némileg erősebben, de a reakció ugyanaz maradt. Semmi!

Alek hirtelen jött és egyre növekvő rettegéssel hajította el kezéből a kínzószerszámot, hogy az a szoba másik sarkában landolt, és őrült módjára kezdte rázogatni a lányt. Neeem! Nem halhatott meg. Ez így nem normális!

Idegesen mart a saját csuklójába és gondolkodás nélkül szorította feltépett ütőerét amaz szájához, amivel csak annyit ért el, hogy vérével összemaszatolta a sápadt ajkakat, de Amelia meg sem mozdult.

A férfi tehetetlen indulatában üvölteni szeretett volna.

Aztán – végtelennek tűnő másodpercek múlva – foglya végre halvány életjelet adott. Alig észrevehetően felsóhajtott és nyelve hegyével lenyalta az ajkairól lecsorgó rubinvörös folyadékot, bár szemhéjait nem nyitotta fel. A farkas örömében már-már táncra perdült. Él!

Eredeti célját meghazudtolva a lehető leggyengédebben eloldotta a nőt, az ágyhoz vitte, finoman elhelyezte a párnák között, majd mellé feküdt. Órákig csak nézte őt, néha-néha friss vért csepegtetve a résnyire nyílt ajkak közé, nem törődve az időnként rátörő borús gondolataival. Arra ráér később is, hogy foglalkozzon a terve teljes kudarcával. Talán lehetnek még együtt, talán a lány tisztázni tudja magát az árulás alól, talán… Sok volt a nyitott kérdés, még több a kétség, de a remény akkurátus csírája már visszavonhatatlanul befészkelte magát a lelkébe. Végül ő is az álom puha ölelésébe süppedt.