A sárkány érintése

Tádááám, elkészült és letölthető! :D

Mindenkinek köszönöm a türelmet és jó szórakozást kívánok hozzá! Üdv. Sylvie

SYLVIE BARTHUS - A SÁRKÁNY ÉRINTÉSE (teljes)

(A történet letöltése elérhető a fenti linkre kattintva!)

Night Warriors 2. ismertető

A sas szárnyalása

Ha az eddig valósnak hitt világ egyszerre kifordul a sarkaiból, ha ismeretlen vérszomj kínoz, ha a nő élete, akit mindig is szerettél veszélyben forog, nem tehetsz mást, harcolnod kell, hogy te kerülj ki a küzdelemből győztesen...

Blake élete egyetlen szerencsétlen éjszaka leforgása alatt vett száznyolcvan fokos fordulatot. Akarva-akaratlan beletenyerelt valamibe, amivel megpecsételte a saját létét is.

Istenek, démonok, nimfák, vörös szemű, szárnyas tündék robbannak be a világába és egy háború, ami a színfalak mögött játszódik…

Mindez mellett újra felbukkan a színen a nő - akiért a szíve a mai napig dobog -, és a segítségét kéri, miközben még egyikük sem sejti milyen kulcsfontosságú szerepet osztott számukra a sors ebben a vérre menő, és hatalomért folyó előadásban…

Noelle kétségbeesetten próbál kilábalni a válása okozta szívfájdalomból, mikor felfigyel rá, hogy követik. Először csak kezdődő paranoiának könyveli el a dolgot, a feszült idegek játékának, de mikor többször egymás után furcsa balesetek érik, bepánikol.

Egyetlen embert ismer, akiről tudja, hogy képes lenne akár az élete árán is megvédeni, de vajon elég erős már hozzá, hogy újra szembe kerüljön bánatának okozójával?

Végzetes vonzalom - 5. fejezet

Bevezetésként annyit, hogy egyelőre ez lesz a VVből az utolsó fejezet. A jövő hét folyamán - nem ígérem, hogy az elején, de ki tudja - a sárkány érintését fogjátok megkapni, utána pedig kiveszek 2-3 hét alkotói szabit. Kicsit zsong az agyam és szükség van egy kis szellőztetésre. Na meg olvasás terén is le vagyok csöppet maradva. :) Remélem megértitek. :)

Jó olvasást!

Valami kegyetlenül égette az arcát, de annyira fáradtnak érezte magát, hogy képtelen volt kitörni az álom puha öleléséből.

Álmaiban visszatért a múltjába. Ismét az, az aranyszínű, csipkés ruhaköltemény volt rajta, amit élete első álarcosbálján viselt. A puha selyem lágyan ölelte körül vékony, de már formásodó nagylánytestét.

A kastélyuk hatalmas báltermében óriási tömeg verődött össze. A világ minden tájáról érkeztek hozzá elegáns vámpírok és gyönyörű vámpírnők, hogy megünnepeljék a tizenhatodik születésnapját, természetesen mind díszesebbnél díszesebb ruhákban és maszkokban.

Amelia kissé fojtogatónak érezte a figyelmüket és kutakodó tekintetüket. Mintha tudnának valamit, amit ő nem. Mintha keresnének rajta valami szembeötlőt, ami nincs. Valami fontosat. De hát ez nem lehet. Nem volt rajta semmi furcsa.

Végzetesen átlagos kinézetű, magasságú és szerény véleménye szerint elég alkalmazkodó típusú lény volt. Semmi rendkívüli, azon az egyszerű tényen kívül, hogy vámpírnak született, de ez ellen sajnos nem tehetett semmit. Nem az ő döntése volt.

Mindettől függetlenül, tulajdonképpen élvezte is a színes forgatagot, a zenét, a táncot, hisz oly ritkán volt alkalma másokkal találkozni, mint a kastély személyzete, zordon apja – akit inkább került, ha lehetett – és a testőrei, akiktől képtelen volt szabadulni. Csak…

Valami vagy valaki hiányzott. Nem tudta honnan ez az érzés, de egyre erősebben élt benne. Valakinek még itt kellene lennie…

Aztán elkapta egy furcsa bizsergető érzés, ami felkúszott a gerince mentén és a tarkóján lévő apró pihéket felállásra késztette.

Megérkezett! – súgta egy belső hang.

Óvatosan körbekémlelt a teremben, de nem látott senki olyat, aki most érkezett volna. Elszontyolodva fordult meg és kibámult a méretes erkélyablakon. Talán egy kis friss éjszakai levegő jót tesz zilált idegeinek.

Határozottan megindult az erkély felé, de Ivan rögtön az útját állta.

– Kisasszony? – nézett rá kérdő tekintettel.

Ameliát elöntötte az indulat.

– Ugyan már! Még egy kis friss levegőt sem szívhatok egyedül? – sziszegte a fogai között. – Nem megszökni akarok. Csak az erkélyre kimenni.

– De kisasszony! Az édesapja megparancsolta…

– Tudom mit mondott az apám – vágott a szavába a lány. – De az erkélyre csak kimehetek egyedül. Nem lesz semmi bajom – azzal félrelökte a tehetetlen testőrét és folytatta az útját kifelé.

Mikor végre becsukta maga után a nehéz üvegajtót megkönnyebbülve dőlt neki egy pillanatra. Megcsinálta. Ha csak egy rövid időre is, de sikerült levakarnia magáról Ivant meg Jocót.

Jókedvűen sétált oda az erkélykorláthoz – amit két méretes, cserépbe ültetett tuja takart el a bálteremből esetleg kibámulók elől –, és lazán rákönyökölt. Teli tüdőből szívta magába az enyhén csípős, hegyi levegőt és a csillagokat bámulta.

Nem sokáig tartott azonban a meghitt pillanat. Éles hallásának köszönhetően rögtön felfigyelt a halk neszezésre a háta mögül. Már éppen kiáltásra nyitotta a száját, de egy erős marok betapasztotta azt, és így a hang bennrekedt, miközben egy másik, szintén acélosan erős kar a derekára fonódott, majd megpördítette.

Amelia pillanatok alatt egy kemény mellkasnak szorult, egy nem kevésbé kemény ölelésben. Várta a félelem előtörését, ami mindig rátört, ha váratlan dolog történt vele, de furcsamód elmaradt.

Helyette inkább körülölelte valami egzotikus, fűszeres illat és beburkolta lágy selymességébe.

– Ki vagy te? – lehelte önkéntelen és próbálta kifürkészni az idegen vonásait, amit a sötét maszk szinte teljesen eltakart. Csak erős, kissé szögletes álla tűnt elő és élénk kék szeme, ami valósággal világított a sötétében.

– A végzeted, Hercegnő... – jött a fojtott válasz.

A lány megborzongott a bársonyosan férfias hangtól, akármennyire is fenyegetőnek kellett volna hatnia rá.

Behunyta a szemeit, várva az elkerülhetetlent, de valami egészen más történt, mint amire számított. Erős ujjak ragadták meg finom állát, és felfelé irányították, majd egy forrón követelőző száj lecsapott szűziesen telt ajkaira.

Az egész nem tartott a másodperc tört részéig, de Amelia szívébe és lelkébe örökre bevésődött. Az első csók…

Aztán már csak arra ocsúdott fel, hogy eltűnt a forró ölelés, a bódító illat. Egyedül maradt az erkélyen, mintha nem is lett volna ott soha senki. Csak ajkainak vad lüktetéséből tudta, hogy nem képzelte az egészet.

Önkéntelen végigsimított csóktól duzzadt száján. Ő volt az. Tudta. Az, akit mindig is hiányolt. Bárki is az. Elhessegette a zsibbadást a végtagjaiból és megindult vissza a bálterem forgatagába.

Erről nem tesz említést senkinek. Semmi szükség rá, hogy bonyodalmakba keveredjen, maradjon ez inkább az ő édes, kis titka…

Amelia nyöszörögve próbált kitörni az álom fogságából, miközben úgy érezte, mintha felgyulladt volna az arca. A fájdalom az elviselhetetlenség határait súrolta. Aztán egy vadul dühös ordítás teljesen magához térítette.

– Te szuka! – üvöltötte Alek.

Szemei erre azonmód tágra nyíltak. Legnagyobb meglepetésére a nyomkövetővel ellátott fülbevalója fityegett a férfi ujjai között.

Két érzés viaskodott benne egyformán erősen. A düh ott forrt egész lényében, amióta rájött milyen egyszerű módon sikerült a lánynak kicseleznie. Az indulattól a feje majd szétrobbant. Másrészről az aggodalomtól majd eszét vesztette. Amelia arcának bal oldala, a füle és nyakának kecses íve vészesen megperzselődött. És valamiért nem úgy nézett ki, mint ami egyhamar be akarna gyógyulni. Pedig már egy útszéli panzió elsötétített szobájának hűvösségében tartózkodtak, kirekesztve onnan a nappali fényességet.

Amelia ernyedten, már-már élettelenül feküdt az ágyon. Alek kénytelen volt beismerni, hogy nem volt olyan, mint a többi vámpír. Semmi gonoszság nem sugárzott belőle… Arról nem is beszélve, hogy már rég regenerálódnia kellett volna.

Ennél a pontnál a képbe lépett a lelkiismeret furdalás is, hisz tulajdonképpen ő volt mindennek az okozója, akármennyire is a pokolba kívánta a nőt és a köteléket, ami közöttük létre jött. Ha elismeri, ha nem, mégis csak az asszonya…

Az asszonya, aki mindenáron megpróbálja átverni és kicselezni – gondolta, a következő pillanatban pedig a fogai már össze is szorultak dühében. A díszes kis ékszer, amit az előbb vett ki óvatosan felhólyagzott fülcimpájából, égette az ujjait.

A szukája nyomkövetőt aggatott a fülébe.

Tenyerébe zárta az apró ketyerét és porrá zúzta, majd indulatosan a másik füléből is kitépte a csecsebecsét, nem törődve azzal, hogy esetleg fájdalmat okoz a lánynak, aki már így is tágra nyílt szemekkel bámult rá.

De hát mit is várt egy vámpírtól? Maga sem értette, hogy nem vette eddig észre. Mert ha teljesen őszinte akart lenni, voltak arra utaló jelek, hogy a lány készül valamire. Túl könnyen elfogadta a rabság tényét, mintha nem is tartana az elkövetkező bosszú árnyékától.

Azt az idegesítő kis gondolatot már nem akarta figyelembe venni, hogy ha annyira nagyon szándékában állna megkínozni, már rég túlehetett volna rajta. Azzal próbáltra áltatni magát, hogy a megfelelő helyre és pillanatra vár.

Most viszont sürgősen ki kell agyalni valamit, mert ha a vámpírok bemérik a tartózkodási helyüket, fuccs a terveinek. Ha van egy kis szerencséje, akkor talán rendelkezik még egy éjszakányi előnnyel.

Csakhogy addig is kell valamit kezdenie a lánnyal. Erre sajnos nem volt felkészülve. Nem szerepelt az elképzelésében már az utazás sem, nem hogy a várakozás.

Az ellentmondásos érzések viharában megragadta a hozzá legközelebb lévő tárgyat – ami jelen esetben egy éjjeli lámpa volt – és dühében a falhoz csapta. Az nagyot csattanva vált apró cseréptörmelékké.

Amelia nagyot nyelt kínjában.

Lebukott… Lebukott, és halványlila gőze sem volt, hogy mit fog erre a férfi reagálni. Az arckifejezése nem sok jót ígért. Jóképű vonásait eltorzították az éppen csak visszatartott indulatok, szemeiben gyilkos szikrák pattogtak.

Az éjjeli lámpa rommá válása riasztotta fel teljes zsibbadtságából. A fület bántó hangtól kissé összerezzent. Félelme, ami hol erősebben, hol gyengébben, de végigkísérte közösen eltöltött pillanataikat, most mégis, valami megmagyarázhatatlan dolog folytán, elpárolgott.

Ott belül, mélyen, nagyon mélyen a bensőjében tudta, érezte, hogy Alek képtelen lenne igazán bántani őt. Valami makacsul azt szajkózta, hogy összetartoznak, és ez nem csak az ősi vérkötelék szava volt.

Egy felsőbb hatalom azt akarta, hogy együtt legyenek, már jóval azelőtt az ominózus harapásos eset előtt is. Akárki, akárhogy próbálta megakadályozni, az útjaik folyton keresztezték egymást. Ameliát pedig egyfolytában kínozta a sóvárgás valami után, amit nem tudott megmagyarázni. Vagy nem akart.

A tudatalattija már százhúsz éve küldte akkurátusan a jeleket, és ő erről erősen nem vett tudomást. Csak mindenféle kifogásokat gyártott ahelyett, hogy elfogadta volna a megmásíthatatlant…

Most azonban végérvényesen kezdett elege lenni mindenből és mindenkiből. Mást sem csinálnak vele, csak rángatják hol ide, hol oda, mintha nem is lenne szabad akarata.

Cseberből vederbe került. Eddig az apja utasítgatta, most meg ez a tuskó – aki merészelte elrabolni és fenyegetni – kéri számon rajta, hogy kihasználta a kínálkozó alkalmat. Öntelt férfiak!

Az arca égett, kopogtak a szemei az éhségtől, az idegei lassan, de biztosan felmondják a szolgálatot... Úgy érezte, neki már nincs veszteni valója, így hát dühösen támadt rá a farkasra.

– Mi lesz már? Üss meg, ölj meg, kínozz a végtelenségig, de történjen végre valami. Ez az ide-oda cipekedés teljesen lefáraszt.

Legnagyobb megelégedésére a férfi döbbent arckifejezéssel bámult le rá. Nem is baj. Itt volt az ideje, hogy rájöjjön az „asszonykája” nem is annyira nyúlszívű, mint ahogy látszik. Igenis szorult belé némi bátorság, ha nem is túl sok.

Közben minden dühe ellenére, éhes szemeit képtelen lett volna elszakítani Alek nyaki ütőeréről. Ízlelőbimbói még mindig tisztán emlékeztek vérének mámorító izére. A kísértés hatalmas volt, és az idő múlásával egyre fokozódott. Csak sajnos éhsége erősödésének függvényében, az életenergiái fokozatosan csökkenő tendenciát mutattak.

Nem maradt más fegyvere, csak a provokáció. Talán sikerül annyira feldühítenie Aleket, hogy elveszítse a józan eszét. Egy gondolkodni képtelen „állatot” könnyebb kicselezni.

– Gyerünk, kutya. Ha sokat hezitálsz, a végén beérnek minket a testőreim, és elvisznek egy olyan helyre, amit nem szeretnél megismerni...

A farkas láthatóan megrándult, ahogy a szavak értelme eljutott hozzá. Szemei pillanatról pillanatra változtak. A döbbenetet felváltotta a hitetlenkedés, majd a fokozódó indulat, végül a perzselő düh. Elővillantak éles karmai, amit belevájt a tenyerébe, hogy kordában tartsa a benne élő fenevadat.

Ez volt az a pont, mikor a dolgok elszabadultak, és teljes mértékben kicsúsztak mindkettőjük irányítása alól.

Ahogy a kiserkenő vér – ami a karmok által ejtett sebből szivárgott – végigcsorgott a férfi zárt öklén, Amelia pupillái kitágultak, orra megtelt a hívogató illattal, száját elöntötte a nyál, és végül a szemfogai is előtörtek.

Teste túlságosan szomjazta a vért. Nem tudott az ösztönének megálljt parancsolni. Az átvette felette az uralmat, adrenalin löketet pumpálva az ereibe. Mivel a férfi úgy hozta be a szobába, hogy nem kötözte meg, most szabadon mozogva támadhatott rá. Egyszerűen levadászta, amire szüksége volt.

Maga sem értette hogyan sikerült ledöntenie a lábáról egy ereje teljében lévő, ráadásul dühös farkast – aki jóval nagyobb is nála –, de megtörtént.

Az elméje, akkor kezdet valamelyest kitisztulni, mikor már percek óta szürcsölte a vért Alek feltépett nyaki artériájából.

Érezte, ahogy a teste a halhatatlan vér hatására azonnali regenerációba kezd, az ereje megsokszorozódik és... és a vágy elemi erővel tör elő a bensőjéből. Lüktetve, követelve, fájdalmasan.

Miközben felemelkedett kissé, tudatosult benne milyen helyzetben is leledzik tulajdonképpen. Alek a földre teperve, karjai a saját keze és szárnyai – Te jó ég! Még a szárnyai is előtörtek? Meg sem érezte… – által a padlóhoz szögezve, ő pedig terpeszben üldögél a férfi csípőjén.

Jóllehet valami undor- vagy indulatfélét várt a farkas részéről, annak szemeiből csak a kínzó szenvedélyt lehetett kiolvasni. Majd a keskeny csípő megmozdult alatta, és félreérthetetlen mozdulattal adta a tudtára, hogy nem csak az ő öle lüktet a kielégítetlen vágytól.

Amelia sutba dobva minden józan megfontoltságát, lágy lovaglásba kezdett, miközben újra előrehajolt és ajkaival súrolva előbb a férfi borostás állát, majd a szája sarkát, végül birtokba vette azt.

Az érzés, hogy végre ő a kezdeményező fél, részegítő hatással volt rá. Örömében elengedte Alek karjait, és a pólón keresztül rátapasztotta kidolgozott mellkas-izmaira a tenyerét. A meleg test még az anyagon keresztül is ínycsiklandó nyalánkságnak tűnt a számára.

A férfi pedig a helyett, hogy lelökte volna magáról – mert immár megtehette volna –, inkább megkaparintotta a lány alsó ajkát, és beszippantva a szájába, finoman ráharapott. Közben a csípőjét is megragadta, és ha lehetséges még jobban nekifeszítette az erekciójának.

Amelia körül sziporkázni kezdett a világ, és élvezettől hangos nyögdécselés hagyta el torkát. Bőre bizserget az ingertúltengéstől, hüvelye síkosan, vibrálva követelte az érintést.

A kitartó, hangos dörömbölés, ami a fal felől hullámzott feléjük, nehezen tudott csak betörni a tudatukba.

– Csend legyen már, az Isten szerelmére… – jött a felháborodott kiáltozás. – Van itt olyan, aki pihenni is szeretne még hajnali hatkor!

Amelia megszégyenülten húzódott hátrébb, nekitolatva a falnak. Szárnyai fájdalmas feszülést követően visszahúzódtak lapockájának bőre alá. A kitörés helye pillanatok alatt behegedt. Csak a szakadt felső mutatta a honnan is bújtak elő nem olyan rég. A varázs, ami eddig körülfonta őket, teljesen elpárolgott.

A lány végignézte, ahogy Alekben tudatosul a helyzete mibenléte, majd zavartan felpattan, és szó nélkül berohan a fürdőszobába. Az ajtó elég zajos becsapódását követően, Amelia feje mellett a szomszéd ismételten verni kezdte a falat.

– Fogják vissza magukat odaát, vagy legközelebb hívom a gondnokot! – ordította.

– Visszafogtuk… – suttogta bele a lány a félhomályba.

Végzetes vonzalom - 4. fejezet

Az eddig megtett út nagy részét néma hallgatásba burkolózva tették meg. A kikerülhetetlen „beszélgetéseik” is csupán parancsszavak elmormogásából és tőmondatokból álltak. Amelia az ablak felé fordulva bámult kifelé az elsuhanó sötét tájra. Miután elhagyták Londont majdnem kibukott belőle a kérdés, hogy hova is tartanak tulajdonképpen, de végül visszafogta magát.

Úgy döntött jobban jár, ha inkább hallgat. A férfi morcos hangulatából ítélve már az is nagy engedménynek számított, hogy nem a csomagtartóban kénytelen utazni, hanem elfoglalhatta a kényelmes anyósülést.

Üröm az örömben a bilincs volt, ami a masszív ajtóhoz láncolta és felsértette érzékeny bőrét. Nem mintha mindez nagyon számítana, hisz úgy is a halálba rohannak, ugyebár? Ha a férfin múlik, ő biztosan…

Igazán remélte, hogy a kis GPS készülék segítségével, ami a díszes fülbevalójába volt beépítve, és amit a mellette ülő figyelmetlen férfiú nem vett észre, hamarosan a nyomára bukkannak. El nem tudta képzeli Alek mi alapján válogatta össze az utazó csomagját, vagy tulajdonképpen minek is, de most csak örülni tudott neki, hogy ezt a kis ékszert a holmija között találta.

Szórakozottan piszkálgatta a fülében himbálózó kelta motívumokkal díszített csecsebecsét. Hahh… Mennyit hadakozott az apjával e miatt a kis ketyere miatt. Folyamatosan úgy érezte, minden lépését szemmel tartják. És most milyen jól jön. Furcsa fintora a sorsnak…

A gyomra egyre erőszakosabban jelezte, hogy egynéhány étkezés kimaradt útközben. Golflabdányira zsugorodott és már-már az émelygés kerülgette. Úgy tűnt Alek teljesen megfeledkezett eme apróságról, vagy csak ezzel is a tudtára akarja adni, mennyire megveti, mennyire nem törődik vele. Ugyan minek táplálni egy halálraítéltet?

Ez az ő éhes szervezetét viszont egyáltalán nem vigasztalta. Nyál csorgatva gondolt az eddig oly utálatosnak tűnő zacskós vérre, ami a kényelmes lakásában, a szép és modern konyhájának a hűtőjében sorakozott. És csak rá várt.

Ezredszerre is elátkozta magát, hogy sikerül folyamatosan ilyen lehetetlen helyzetbe sodródnia. De hát ez volt az ő formája. Már kislány korában is mindig a tűzzel játszott. Sose felejti el azt a napot mikor Alek és ő először találkoztak. És a büntetést sem, ami utána következett…

Miután Ivan karjai között visszatértek a kastélyba Amelia rögtön a szobájába menekült. Tudta, hogy az apja nagyon dühös lesz. Ismerte már a haragját, bár nem attól félt igazán. Inkább a szeretetének hiányától, sőt a közönyétől… Úgy kezelte, mint valami értékes ékszert, csecsebecsét. Mindenek Ura! Amelia de szeretett volna inkább egyszerű kislány lenni, akit szeret az apukája…

Néha-néha sikerült felkeltenie a hatalmas fejedelem figyelmét egy-egy balul sikerült lépésével, de azzal is inkább csak az indulatát tüzelte.

Fejlődésben lévő elméjével egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy nem számít többet az apjának, mint egy értékes festmény a falon.

Dacosan vetette magát a hófehér ágytakaróval fedett, baldachinos ágyacskájára, nem törődve a ténnyel, hogy ezzel teljesen összekoszolja a makulátlan anyagot. Méregdrága babák és gondosan hímzett párnácskák landoltak a földön, a mozdulat által a matracban meginduló hullámzástól. Nem érdekelte. Nem jelentettek neki semmivel sem többet, mint a szoba többi berendezése.

Túl tökéletes volt minden. Igazi hercegkisasszonyoknak való szoba, kezdve a baldachinos ágytól, a csodaszépen megfaragott fésülködőasztalon keresztül, a hatalmas ruhásszekrényig, ami dugig volt szebbnél szebb ruhácskákkal.

Semmi kedve nem volt megszabadulni viseltes öltözetétől. Mintha az anyag magába ivott volna valamennyit a kis farkaskölyök felhőtlen kedélyességéből.

Irigyelte őt! De még mennyire… Annyira felszabadultnak tűnt, miközben az ő ezüstgolyócskájával játszadozott. Úgy szeretett volna a helyében lenni, legalább egy kicsit…

Álmodozását az apja mély, rosszallással színezett hangja törte meg.

– Kisasszony! Most nagyot csalódtam benned.

Amelia riadtan kapta fel a fejét és belebámult a vámpírfejedelem sötét, érzelemmentes arcába, aki teljesen kitöltötte az ajtónyílást. Hatalmasnak tetszett az aprócska, gyerekes szobában.

– Édesapám… – kezdett volna magyarázkodni vékonyka hangon, de a férfi durván a szavába vágott.

– Csak semmi magyarázkodás. Megszegted a határozott utasításomat, amely szerint nem hagyhatod el felügyelet nélkül a kastély udvarát. Ez már magában büntetést von maga után, de hogy egy nyomorult farkassal keljen téged megtalálnom… Undorító!

– De, Édesapám… – próbálkozott a kislány újfent nyöszörögve.

– Hallgass! – dörrent rá az apja. – Nem érdekel a szánalmas cincogásod. Ma este nem kapsz enni, és öt percen belül a földszinten akarlak látni a lépcső alatti cellában. Rád fér egy kis nyugalom, hogy gondolkodni tudj a tetteid következményeiről – ezzel egyszerűen hátat fordított – teljes bizonyossággal, hogy akarata teljesülni fog –, és magára hagyta a gyereket. Így már azt sem láthatta, hogy a lánya arcára kiül a tömény rettegés.

Amelia megborzongott az emlékek által kiváltott érzelmek hatására. A lépcső alatti cella… Még ma is felállt a szőr a hátán, ha eszébe jutott.

Nem volt az más, mint egy aprócska, zárt és sötét lyuk. Nagyon sötét lyuk. A gyomra rögtön görcsbe rándult, ahogy felidézte a kínkeserves órákat, amit kénytelen volt a szűk, ijesztő helyiségben tölteni.

Ez rosszabb volt, mintha kitették volna a tűző napra. Rettegett a szűk, zárt és sötét helyektől. Akármennyire is a vámpírok lételeme a sötétség. Egyszerűen képtelen volt leküzdeni klausztrofóbiáját. Az apja pedig tisztában volt gyengeségével, és ezt rendszeresen ki is használta.

Fázósan dörzsölgetni kezdte az ajtóhoz bilincselt karját. Hamarosan élelemhez kell jutnia, mert a vércukra kezd vészesen a minimum alá esni, és ki tudja, akkor mire ragadtatja magát. Már az is rossz jel, hogy képtelen féken tartani az emlékek által kiváltott borzongást. Egyre csak futkározott a gerince mentén ez az érzés, és nincs szüksége még nagyobb galibára, mint amilyenben már így is csücsült.

Sose gondolta volna, hogy ez még megtörténhet, de most egyre jobban vágyta testőrei fojtogató közelségét. Futólag fogva tartója keményen feszülő arcélére sandított, aztán újra kibámult az ablakon.

Segítség! – sikította némán a semmibe.

Úgy tett, mint akit egyáltalán nem érdekel a lányon szemmel láthatóan végigfutó érzelmek hullámzása. De ez csak a látszat volt. Hazugság… Alek belsejét teljesen elemésztette a kíváncsiság és az önkéntelen szorongás, ahogy Amelia arcán váltakozott a fájdalom, a rettegés és a melankólia.

Valószínűleg maga sem vette észre, hogy mennyire kifejező az arca, még így féloldalasan is, ahogy kibámul a semmibe.

Kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. A harag és a gyűlölet, amit még nem is oly rég táplált iránta egyre jobban csillapodni látszott és erőnek erejével volt kénytelen újra és újra feltüzelni, mert még a végén teljesen elillan.

Már bánta, hogy hagyta magát rábeszélni erre az utazásra. Semmi gond nem volt a saját jól kidolgozott terveivel. Mostanra megkezdhette volna bosszújának következő fázisát. A lány rég nyüszítene, ahogy végül ő is tette, miatta.

Önkéntelen megrándult, ahogy a fájdalmas emlék előtolakodott elméjének rejtett, sötét zugából…

Fogságának negyedik vagy ötödik évében történhetett, hogy a jól őrzött és titkos börtönének új vezetője érkezett.

Alek sebekkel és zúzódásokkal tarkított testét odaláncolták egy masszív kőfalhoz, végtagjait kifeszítették. Moccanni sem bírt.

Akkor találkozott a vérszívóval először, de a kép kitörölhetetlenül beleégett az emlékezetébe. Amit addig műveltek vele, kedves simogatásnak tűnt, az ezt követőkhöz képest.

A vámpír alapjában véve nem volt egy ijesztő jelenség. Valószínűleg genetikai mutációk által, se nem volt olyan magas, se olyan jól fejlett, mint a többi fajtársa úgy általában véve.

Vékony, görcsös testén szinte lógtak a ruhák. Ápolatlan, vékony szálú, egér barna haja meredezett minden irányba.

Inkább tűnt szerencsétlen hajléktalannak, mint erőskezű vezetőnek. A többi vámpír mégis, mintha tartott volna tőle. Akaratlanul is hátráltak egy lépést, mikor ellépdelt mellettük.

Ahogy közeledett felé, Alek felemelte gyógyulófélben lévő, de még jócskán duzzadt arcát és egyenesen belebámult a vámpír visszataszító képébe.

Akkor megértette a dolgot. Már tudta miért félnek tőle a többiek. Sárgásan égő szeméből annyi gonosz erő áradt, hogy még ő is meghökkent. Az nem szólt semmit, csak felemelte a kezét és bütykös ujjaival csettintett egyet.

Két vámpír rögtön vigyázzba vágta magát, majd hanyatt-homlok rohantak és hozták az ajtó melletti kis asztalkára kikészített eszközöket.

Alek összeszorította a fogait, hogy majd összeroppantak. Tisztában volt vele, hogy mi vár rá, de még ennyi idő után sem volt képes felfogni az agya, hogy ezeknek az állatoknak az a legkedvesebb szórakozása, hogy őt kínozzák.

– Fogjátok le a fejét – zengett a vezető rekedtes hangja – itt az ideje, hogy a kutya végre megtanulja, nem „illik” egy ilyen korcsnak a parancsolója szemébe néznie.

Megragadták a fejét két oldalt. Hiába morgott rájuk, erős szorításuktól, mintha lebénultak volna a nyakizmai.

A vámpírok vezetője ez idő alatt komótosan kinyújtotta a kezét és elvett egy kis tálkát a felé tartott tálcáról. Éles körmökbe végződő ujjaival szétfeszítette Alek szemhéjait.

A farkas egyébként is üres gyomra görcsbe rándult, ahogy a vámpír keze határozottan közelített szemgolyója felé. Pupillái kitágultak.

– Na, most bámulj, kutya! – rivallt rá és némi szemcsés, piszkosfehér valamit szórt védtelen szemébe.

A farkas az első pillanatban nem érzett semmit, csak az éles kristályok szurkálását, aztán az a micsoda elkezdett feloldódni. Akár ha apró tőrök millióit szúrták volna bele a szemgolyójába. Megvonaglott a fájdalomtól. Könnyei önkéntelen eredtek el, hogy kimossák az irritáló anyagot. Csakhogy, ezzel nem javult a helyzet, inkább fokozódott a maró érzés.

Alek ebből sajnos rögtön tudta, hogy mi az, amivel kínozzák. Só!

Összeszorított fogai közül visszafojtott kiáltás szűrődött ki. Semmi más nem tudott akkora fájdalmat okozni, mint egy csipet só. Méreg volt felsebzett húsának.

Mikor pár perc múlva a másik szemgolyóját is ugyanígy elárasztotta a maró, égető kín, már nem volt képes visszafojtani a fájdalmas üvöltést, ami fojtogatta a torkát.

Mindez pedig csak a kezdete volt egy hosszú, évekig húzódó tortúrának, amibe egymást váltogatták a gyötrelmesebbnél gyötrelmesebb megpróbáltatások…

Görcsösen pislognia kellett, miközben elhessegette a még mindig túl élénken az emlékezetében élő képeket. Ujjai oly erővel szorították a kormányt, hogy már-már teljesen elfehéredtek.

Gyors oldalpillantással megállapította, hogy Ameliát elnyomta a fáradtság és valószínűleg az éhség, mert csukott szemmel dőlt neki az autó oldalának, arca sápadt volt és vértelen, légzése felszínes és lassú.

Pillantása keresztül siklott az ernyedt, nőies testen, aztán megállapodott az arca mellett elsuhanó tájon. Még a sötétített üvegen keresztül is szemmel láthatóvá vált, hogy hamarosan hajnalodik.

Alek a benne lakozó, bosszúra szomjas lény buzdítására résnyire nyitotta az elektromos ablakemelővel, az Amelia felől eső ablakot. Éppen csak annyira, hogy ha megkezdődik a világosodás, egy vékonyka sugárban a nappali fény elérje a lány védtelen arcát és nyakát.

Egyszerűen csak fájdalmat akart okozni.

Enyhe elégtétellel figyelte a szőnyegen elterülő, nagydarab vámpírt. Hártyás szárnyai kicsavarodva, élettelenül lógtak a vállairól. Arcáról és lecsupaszított mellkasáról ömlött a vér.

– Az volt az egyetlen feladatotok, hogy a lányomat vigyázzátok. Se több, se kevesebb. És még ezt is képesek voltatok elszúrni – emelte tekintetét Vladimir a szobában tartózkodó másik vámpírra.

Hangja nem volt se túl hangos, se indulatos. A két testőr hátán mégis a hideg futkározott tőle.

Ivan – aki a kisebb büntetést kapta, és most az ajtó mellett a falhoz húzódva figyelte uralkodóját – tért magához először.

– Uram! Nagyon sajnáljuk…

– Ne! – vágott a szavába a fejedelem. – Semmi kedvem végighallgatni egy újabb magyarázkodást. Egyelőre megelégszem ennyivel is. De… – a szó pár pillanatig baljóslatúan lógott a levegőben –, nincs több hiba, mert legközelebb nem leszek ilyen engedékeny – jelentőségteljesen végignézett a földről éppen feltápászkodni próbáló Jocón. – És most pucolás! Kerítsétek elő Ameliát, akár a föld alól is, de azonnal.

A két vámpír fejvesztve menekült ki a könyvtárszoba félhomályából, és magára hagyták urukat borús gondolataival együtt.

Vladimir vállai fáradtan ereszkedtek meg, ahogy az alattvalói távoztak. Arca fájdalmas grimaszba rándult. Tehetetlenségében teljes erejéből rácsapott a keményfa íróasztal tükörsimára csiszolt lapjára. A tömör anyag reccsent egy nagyot kínjában, majd engedve az erősebbnek, behorpadt.

A vámpírok fejedelme nem is törődve a kitűnő és drága bútordarabon esett csúfos kárral, lerogyott a bőr, karos fotelba és belesüppedt a vészterhes emlékek áradatába.

Több mint háromszázötven éve tisztában volt vele, hogy ez a nap bármikor bekövetkezhet. Számított is rá tulajdonképpen – hisz megjósolták –, de abban bízott, hogy mire itt lesz az idő, sikerül a lány dolgát elrendeznie egyszer s mindenkorra.

És hogy miért is nem jött össze eddig?

Mert az a nyamvadt dél-amerikai nem akart nősülni. Hiába szervezkedett már időtlen idők óta. Egyszerűen képtelen volt rávenni a nászra. Hasztalan adta egyik bált a másik után, öltöztette a lányát elegáns, konzervatív ruhákba – amiket a férfi előnyben részesített –, az örökös már-már tüntetőleg tudomást sem vett róla.

Ebből viszont az a kérdés következhetne, hogy miért is nem választott másik jelöltet? Tulajdonképpen megtehette volna, mert volt még három vámpír fejedelem a világon – az észak-amerikai, az ausztrál és a közel-keleti –, de mind közül a dél-amerikai volt a legerősebb család, a legtöbb pénzzel és legbefolyásosabb kapcsolatokkal. Esztelenség lett volna alább adni a dolgot… Szüksége volt rá, hogy az övé legyen az a terület. Arról nem is beszélve, hogy már odaígérte Russellnek, az észak-amerikai fejedelemnek a mexikói területeket, adósság fejében…

Végezetül már ott tartott, hogy valahogyan megzsarolja, vagy kényszeríti a nyavalyást, mikor az a múlt héten hirtelen bejelentkezett, és azonnal a lényegre térve megkérte Amelia kezét. Vladimir köpni-nyelni nem tudott döbbenetében, de villámgyorsan összeszedte magát és újult erővel kezdte szövögetni a terveit, amikről már azt hitte sose valósulnak meg.

Ha az a mocsok farkas nem pont most bukkant volna fel, Amelia jelen pillanatban már Da Vila felesége lehetne. És hiába a jóslat, a vérköteléket még egy ilyen erős jelenség sem tudná megszakítani.

Mindenről az a kutya tehet…

Az a vészterhes nap örökre beleivódott az emlékezetébe, mikor közölték vele, hogy az ő lánya fogja elárulni a családot azzal, hogy összeáll egy farkassal, és a születendő gyermekük lesz a fajok újjászületésének előfutára. Pont az ő ivadéka…

Arra is tisztán emlékezett, hogy először szívből jövően kikacagta a vén boszorkányt. Csakhogy az ősöreg kriptaszökevény olyan komoly, határozott tekintettel bámult bele az arcába, hogy pár pillanat elteltével befészkelte magát szívébe a kétség. Mi van, ha mégis igazat mond?

Megragadta erős karjával az asszony aszott nyakát és jól megszorongatta.

– Hazudsz! – kiabált rá felindultan.

A banya meg csak bámult rá azokkal a vizenyős, szürke szemeivel és egy szót sem szól. Nem tiltakozott, nem erősködött. Vladimiron pedig a rettegés hideg áramlatai száguldottak keresztül.

Elrántotta a kezét az öregasszonyról, mint akit megégetett az érintése, és hátrált néhány lépést. Mindenek Ura! Ez nem lehet! Vele ez nem történhet meg…

Rögtön bevillantak neki az emeleten békésen szundikáló csecsemő képei. Annyira akarta ezt a gyereket. Az sem érdekelte, hogy az anyja belehalt a szülésbe. Majd lesz másik asszonya, ha szüksége lesz rá. A lényeg, hogy a várva várt gyermek él és erős. Az ő lánya. Hatalmi törekvéseinek záloga, a családok egyesítője… És akkor most kiderül, hogy ő lesz majd az, aki végül elárulja…

– Kifelé! – süvöltött a hangja, ahogy a boszorkányra üvöltött. – Tűnj a szemem elől banya!

Az öregasszony szó és nyom nélkül távozott, úgy ahogy érkezett. Vladimir pedig egyedül maradt a kétségeivel.

Nem történhet meg! Meg kell akadályoznia. Nem tudná elviselni a szégyent, hogy ha az ő utóda összeállna egy farkassal. Akkor már inkább megöli a kis árulót.

Eszeveszett dühvel iramodott neki az emeletnek, és berontva a gyerekszobába rögtön a bölcső mellett termett. A gyereklány, aki a kicsire vigyázott, rémülten menekült ki a helyiségből.

A vámpírfejedelem felkapta az alvó csecsemőt és durván a magasba emelte. A kislánynak azonnal kinyíltak a szemei és kíváncsian bámulta az apja zord arcát.

Vladimir erőteljesen megrázta párszor, de a borostyánszín szemekben nem tudott felfedezni semmiféle félelmet. A kicsi el sem sírta magát a méltatlan bánásmód miatt. Ekkor a férfi tudta már, hogy nem végezhet vele. Más megoldást kell találnia a problémára. Meg kell akadályoznia, hogy a lánya valaha is találkozzon a farkassal.

Egy lánygyermeket már elveszített. Ezt, muszáj életben tartania. A természetfelettieknek általában kettő, nagyon ritkán három utóda lehetett. És ő már kihasználta mindkét esélyét. Nem kockáztathatta meg, hogy elpusztítja a kis vakarcsot, de már nem sikerül összehozni a harmadikat. Arról nem is beszélve, hogy fia is születhet, ami nem sokban lendítené elő nagyra törő elképzeléseit. Egy fiú örökös még a végén a hatalmára törne.

Szerencsére másodszorra is lánnyal áldotta meg az ég. Már azt is tudta kihez szándékozik feleségül adni őt.

Leengedte a babát a magasból és visszafektette a bölcsőbe, megkönyörülve ezzel rajta. Életének talán legirgalmasabb cselekedetét vitte akkor véghez, de megeshet, hogy ez okozza majd a vesztét is.

Éles kopogás szakította félbe a gondolatmenetét, majd nyílt az ajtó és Ivan dugta be a nyíláson a fejét.

– Uram! Megtaláltuk a lányt. A nyomkövető szerint észak felé tartanak…

Vladimir kurta vicsorgással válaszolt csak:

– És még mindig itt vagytok?! Indulás! Hozzátok haza. Most!

Ivan azonnal engedelmeskedett a parancsnak és távozott.

A fejedelem arcán enyhe mosoly terült szét. Talán még nincs minden veszve.