2013. február 10., vasárnap

A tenger ajándéka





Immár egy hete hánykolódott – ő úgy érezte, a nagy semmi közepén –a nyugtalan tenger szeszélyes hullámain, egy rikítóan narancssárga, felfújható mentőcsónakban, és akármennyire próbálkozott az önmegtartóztatással, két napja már élelem és víz nélkül tette mindezt. A tetejébe a nap is egyre erősebben tűzött, felforrósítva a levegőt a csónak sátra alatt.
Santiago percről-percre érezte, mint párolog el a testéből az éltető folyadék, ahogy bőre kicserepesedik, a nehéz, tengeri pára pedig lecsapódik rá és a só kínzóan ingerli minden egyes sérülését, még ha azok nem is voltak igazából jelentősek, inkább csak karcolások.
Ettől függetlenül szerencsésnek tekinthette magát, hogy ennyivel megúszta. A társa ezt nem mondhatta el magáról, mert szinte az első hullám lesodorta a könnyű kis vitorlás fedélzetéről – amit pár nappal korábban béreltek, hogy a több hónapnyi megfeszített munkával járó stressz levezetéseként körbehajózzák vele a brit szigeteket –, majd jó néhányszor nekicsapta az árbocnak és a tatnak, hogy végül mentőmellény ide vagy oda, a kavargó tenger könnyűszerrel a mélybe rántsa, és többé már ne bukkanjon fel.
Oda kellett volna vesznie a barátjával együtt! – ezzel a gondolattal kínozta magát napok óta, bár nagyon úgy tűnt, mindenféleképp követni fogja a hullámsírba, ha nem előbb, akkor utóbb. A végén még kiderül, Bast – a barátja – járt jobban így, mert a kilátásai alapján, rá minden bizonnyal valami sokkal lassabb és fájdalmasabb elmúlás vár.
Mindeközben ujjaival szakadatlan és egyre görcsösebben szorongatta az adóvevőt, ami arra lett volna hivatott, hogy általa megtalálják, de sajnos ettől még az az Isten átka nem kezdett el működni. Kétséget kizáróan tönkrement a balesetben, aminek nyomorúságos helyzetét köszönhette. Pont az a valami, aminek - ha a dolgok ideálisan alakulnak - a megtalálását és ezzel a túlélését kellett volna biztosítania. Kínjában nem is tudta, mit csináljon, sírjon inkább vagy nevessen.
Aztán csak erőt vett magán, elhajította a hasznavehetetlen ketyerét és odakúszott a sátor bejáratához, ahova a jelzőpisztoly és a bele való rakéták voltak elhelyezve, vizhatlan csomagolásban.
Santi minden nap eljátszotta az ezt követő szertartást. Sátorajtóba kúszik, csomagot kibont, pisztolyt megtölt, lövedéket kilő. Hátha valaki a távolból meglátja a jelzőfényt. Gyenge próbálkozás volt igaz, de nem merte megengedni magának, hogy ne tegye meg. Ki tudja, talán ráragyog a Szerencsecsillag.
Kihajolt hát a keskeny nyíláson, hogy kilője az aznapi adagot, mikor meglátta a távoli tornyot. Először azt hitte, délibáb. Pont olyan, mint amilyenről a sivatagban eltévelyedettek szoktak hallucinálni, de miután pislogott párat, a kép nem tűnt el, sőt mintha egy aprócska sziget körvonalait is látni vélte volna.
Megmenekült!
Nem törődve az energiái spórolásával, kapkodva kereste meg az evezőket és minden erejét beleadva a látomás irányába evezett.
Megmeneküüült!
Néhány mérföldnyi megfeszített lapátolás után viszont teljesen elfogytak a tartalékai. Az izmai reszkettek a megerőltetéstől, torka égett a vízhiánytól, szemei előtt fekete foltok vibráltak. A cél olyan közel volt már, mégis szinte elérhetetlen.
Santi lihegve dőlt a csónak oldalának és a torony felé meredt.
El kell jutnia oda, vagy itt pusztul el!
Erőtlenül csapott még néhányat, aztán végül beszippantotta a fekete köd, ami már pár perce készült elnyelni a tudatát, fáradt teste elernyedt, az evező kicsúszott a kezéből, ő pedig megadta magát az ájulásnak. Utolsó gondolata még az volt, a vízhiánytól biztos már káprázik is a szeme, mert mielőtt lecsukódtak volna, úgy látta, a tornyos szigettől nem messze egy apró sziklán egy vörös hajú, mesebeli sellő szárítkozik éppen.

***

Emanuella O`Brian lustán nyúlt végig a parányi szikla sima kövén, és élvezettel szívta magába a tenger sós levegőjét, miközben a nap sugarai lágyan simogatták enyhén lebarnult bőrét.
Természetesen vörös hajkoronája ellenére, a bőre nem volt tipikusan hófehér. Talán ez volt az egyik legnagyobb pozitívum, amit mediterrán származású, és csapodár természetű édesanyjától örökölt. Mind a mai napig nem tudta felfogni, a szüleinek hogyan sikerül annyira összegabalyodniuk, hogy végül létrehozzák őt, hiszen nem volt a Földön még két ennyire különböző ember. Míg apja magas volt, északi típus, vöröses-szőke hajjal és nyugodt természettel, addig anyja a megtestesült déli szépség, kerekded nőies idomokkal és tüzes temperamentummal.
Talán a fiatalságuk számlájára lehetett volna írni a dolgot vagy, hogy mindketten igazán attraktívak voltak a maguk nemében, de ez végül is lényegtelen. Emma megszületett és már huszonhat éve szenvedte a se veled, se nélküled kapcsolatukat.
Mivel alaptermészete meghatározásában inkább az apjától örökölt gének domináltak, Emma is racionálisan gondolkodó, nyugodt, felelősségteljes személynek tartotta magát. Az, hogy minden logikus alternatíva ellenére elfogadta Agatha néni – apja néhai, bogaras nagynénje – végrendelete értelmében egy világítótorony tulajdonjogát valahol az Isten háta mögött, és még a barátai tanácsát is figyelmen kívül hagyta közben – miszerint bízza az épületet egy ingatlanosra és adja el –, hirtelen fellobbanás volt. Vágyott egy kis csendre és békességre. Ezért is utazott ide, amint tehette. Meg még valamiért, amire nem volt hajlandó rágondolni sem.
Egyszerűen pihenésre volt szüksége, mielőtt visszatérne a hétköznapi mókuskerékbe és ismét belevetné magát az ördögfiókái elmetágításába.
Félreértés ne essék, imádott az iskolába bejárni, tanítani, a gyerekekkel foglalkozni, de az oktatási év végére szinte már teljesen kiszipolyozták az energiáit. Szerencsére övé volt az egész nyár, pótvizsgázó hiányában nem kellett bemennie, korrepetálni sem, és itt a szigeten legalább hódolhatott a nagy szenvedélyének, vagyis akár naphosszat lubickolhatott a tengerben, még ha az csöppet hideg is volt.
Magában mosolyogva ült fel végül, de szemeit még mindig lecsukva, arcát a nap felé fordítva élvezte a pillanatot. Majdnem hangosan felnevetett, mikor eszébe jutott, hogy a helyiek hányszor titulálták sellőnek a tengerimádata miatt. Főleg, ha pont ez a haragoszöld, pikkelymintás bikini volt rajta, mint most is...
A szigetlakók kedves, segítőkész emberek voltak, pillanatok alatt a szívébe zárta őket, még a kissé morcos kisbolt tulajdonost, a minden lében kanál postamesternét vagy a folyton atyáskodó kocsmárost is. Az igazság az, hogy már az is felötlött benne, végleg ideköltözik.
A településen nem volt ugyan iskola, ahol taníthatott volna – a maroknyi helybéli gyerek is a néhány tengeri mérföldre lévő szárazföldi városkába járt – de akár ő is megtehetné ugyanezt. Végül is nem rohan sehova, van még ideje ezen elmélkedni.
Felhőtlen jókedvében egy hangos csattanás zavarta meg. Összerezzent a váratlan hangtól, szemeit azonnal tágra nyitotta, hogy végül rácsodálkozzon a sziklájának ütődő evezőlapátra.
Hogy kerülhetett ez ide?
De még meg sem fogalmazódott benne a kérdés rendesen, meglátta a narancsszín mentőcsónakot. Még csak ez adott igazán álmélkodásra okot, hisz pár perce még színét sem látta. Elaludt volna, és nem vette észre, hogy elszállt az idő?!
Az eredmény tekintetében ez a kérdés nem sok vizet zavart. Főleg, hogy úgy nézte egy ember – a testalkatából ítélve egy férfi – ájultan lóg ki belőle. Nem filozofált hát tovább, inkább a megmentésére sietett. Persze, ha még életben van szerencsétlen...
Néhány gyors tempóval oda is ért hozzá. A vízbe lógó, ernyedt karon kitapogatta a pulzusát, és megkönnyebbülve sóhajtott fel, mikor megérezte a halvány lüktetést.
Hát még él!  Most már csak partra kell juttatnia.
Nem is volt annyira nehéz dolga a csónakkal, mint elsőre gondolta. A víz sodrása egyenesen a világítótoronyhoz vitte őket. Végül ez bizonyult a könnyebb résznek. Mire kicibálta a nagydarab, eszméletlen férfit a csónakból, azt hitte, ott helyben leborul mellé és csatlakozik hozzá az ájulásban.
Pihegve taszított egy utolsót az alakon, hogy az a hátára forduljon és ellenőrizhesse, lélegzik-e még egyáltalán. A széles mellkas gyenge emelkedése és süllyedése újfent megkönnyebbüléssel töltötte el.
Orvost! Orvost kell hívnia! – ugrott be neki a gondolat hirtelen, és kapkodva kezdett kotorászni a vízhatlan tasijában – ami mindvégig a derekára volt csatolva – a mobilja után.
A kis szigeten, ahol tartózkodtak, nem volt mentő, sőt még kórház sem. Minden ilyen teendőt a terület egyetlen, alig ötszáz főt számláló településének körzeti orvosa látta el. Em épp őt tárcsázta jelenleg. Néhány csengés után egy álomittas férfihang szólt bele a készülékbe.
– Szia Jim! Bocs, hogy ébresztelek az elmúlt éjszaka után, de ebben a pillanatban halásztam ki egy ájult férfit az óceánból, ide kellene jönnöd. Egyébként hogy van a kismama és a baba?
– Szia, kedves! Gloriát kicsit megviselte a szülés, de különben mindketten jól vannak. Hol vagy pontosan Em és milyen állapotban van a beteg? – jött az immár teljesen éber válasz.
– A toronytól kb. húsz méterre. Van pulzusa, a légzése viszont elég gyenge és már egy ideje eszméletlen lehet...
– Rendben, azonnal ott vagyok. Arra figyelj, hogy az oldalán feküdjön, nehogy "lenyelje" a nyelvét és megfulladjon.
– Lenyelje?
– Ájuláskor a nyelv hátracsúszhat és elzárva a légutakat az illető megfullad. Tedd, amit mondtam, mindjárt jövök, már elindultam.
– Rendben...
Miután lezárták a beszélgetést, Emma végrehajtotta Jim utasítását és az oldalára fordította a férfit.
Míg az orvosra várt, volt ideje, hogy alaposabban is szemügyre vegye őt. Azonnal feltűntek neki a jellegzetesen mediterrán vonások, az enyhén hullámos, sötét haj, kreol bőr, erős testfelépítés, markáns arc, ami még így önkívületi állapotban is kemény, határozott kifejezést tükrözött. Úgy saccolta, spanyol származású lehet, vagy esetleg olasz.
Pont az a típus, akit nagy ívben ki szokott kerülni, még akkor is, ha csak véletlen jön vele szembe az utcán. Nagyon is jól ismerte a fajtáját és nem vágyott még csak esélyt sem adni rá, hogy ismét megégesse magát. Mert bizony nem volt elég számára a szülei példája, sajnos saját tapasztalatokra is sikerült szert tennie. De ahogy előbb, most sem akart Markora - a volt barátjára és szívének összetörőjére - gondolni. Őrá végképp nem.
Közben meghallva Jim domboldalon közeledő Roverjének eltéveszthetetlenül ismerős hangját, a zúgás irányába fordult. Szemével végigkövette a járgány kacskaringós útját, ahogy leér a part menti útra, majd megtorpanás nélkül ráhajt a homokos részre és egyenesen feléjük tart.
Huh! Hamarosan megszabadul a "vendégétől", megérkezett a felmentő sereg.
– Kis hableány...
Az elhaló hangra visszakapta a fejét a férfi felé, aki a résnyire nyílt szemhéjak alól bágyadtan bámult fel rá égszínkék szemeivel.


***

A tudata ugyan kitisztult végül, de olyan gyenge volt, egyszerűen képtelennek érezte magát a beszédre. A száját mintha legalább is faforgáccsal jól megtömték volna. Így csak tehetetlen, bágyadt szemlélőjévé vált a férfi – a viselkedése alapján valami orvosféle – és a mesebeli hableány – aki tulajdonképpen egy ízig-vérig nő volt – rövid szóváltásának, amit követően az utóbbi elég morcos képpel ugyan, de segédkezett a hordágyra helyezésében és elcipelésében egy közeli épület felé.
Az orvos egyfolytában gyengeségről, veszélyes kiszáradásról, infúzióról meg antibiotikum-kúráról hadovált, míg a nő makacsul hallgatott. Szép száját vékony vonallá préselte és hol a pasasra, hol rá vetett dühös pillantásokat. Santi úgy döntött, túl elcsigázott ő most ehhez, szemhéjait ólomsúlyúnak érezte, és végül vissza is süppedt inkább a jótékony sötétbe.
Kiszolgáltatott állapota órákig, de lehet napokig is eltartott – teljesen elvesztette az időérzékét –, csak néha-néha szakította meg rövid öntudat. Olyankor is a szirén lágy énekét vélte hallani, vagy hűs érintését a bőrén. Szóval minden bizonnyal nem volt egészen magánál akkor sem.
Mikor végül felébredt, csak rossz álomnak tűnt a dolog a számára, egy túlzásba vitt alvás-maraton után.
Már éber elmével, de még csukott szemhéjakkal próbálta rendbe szedni a gondolatait, mikor meghallotta, hogy halkan nyílik az ajtó. Szemeit csak annyira nyitotta ki, hogy lásson, de a "betolakodó" ne vegye észre, hogy magánál van. A látványtól alig tudta visszafogni az ingert, hogy hangosan felnyögjön.
A sellő egy szál, fehér törölközőbe csavarva kotorászott éppen az ággyal szembeni szekrényben, ami olyan rövid volt, hogy éppen csak eltakarta a formás fenekét. Még nedves, hosszú, mélyvörös haja is, ami beterítette a hátát, majdnem hosszabban leért.
Santi kis híján félrenyelt, mikor a nő mélyebben behajolt a szekrénybe valamiért. A merevedés, ami a férfiembert általában ébredéskor köszöntötte, hirtelen átcsapott félkemény állapotból teljesen harcra készbe. Az érzéstől összerándultak az izmai, az önkéntelen mozdulattól pedig megnyikordult az ágy. A sellő azon nyomban megpördült és fülig vörösödve, sűrű elnézést mormogás közepette, oldalazva slisszolt ki a helyiségből, miközben úgy szorongatta a kiválasztott ruhaneműt, mintha legalább is mentőmellény lett volna, ő pedig fuldokló.
Santi mély sóhajjal engedte ki az eddig benn tartott levegőt. Lelki szemei előtt egyáltalán nem így fejeződött be a jelenet. Olyan élénk fantáziaképek törtek rá, hogy már-már beleszédült...
A nő ahelyett, hogy elmenekült volna, inkább lassú, csábos mozdulatokkal kezdett közeledni felé, azokon a hosszú, kecses lábain és mikor odaért hozzá, huncut csillogással smaragdzöld szemében és kacér mosollyal az ajkain átvetette egyik lábát a testén, majd elhelyezkedett a csípőjénél, közvetlenül a merevedése mellett.
– Hát felébredtél, nagyfiú! – mondta, miközben mutatóujjával körberajzolta Santi ajkát, majd képzeletbeli vonalat húzva keresztülszelte a mellkasát és hasát, hogy végül ujjai rákulcsolódjanak a férfiasságára. Abban azonnal pulzálva kezdett keringeni a vér, ha lehetséges, még feszítőbb érzést váltva ki.
A férfi kínjában megrázta a fejét, hogy kiűzze onnan a túlfűtött gondolatokat és igyekezett ülő helyzetbe tornázni magát. A mozdulattól viszont mintha az agya önálló életre kelt volna és tekegolyót akarna játszani egy burában. A rátörő hirtelen fájdalomtól a szemei előtt vörös és fekete felhők kezdtek úszkálni, így inkább gyorsan feladta a harcot, amit a helyváltoztatásért vívott elgyengült testével és visszahanyatlott a párnák közé.

***

A fülei még tíz perc után is égtek a megszégyenüléstől, azonban már nem halogathatta tovább a férfival való találkozót. Így hát megacélozta magát és lenyomva a kilincset belökte a hálószobája ajtaját. A tálca majdnem kiesett reszkető kezéből, mikor a "vendége" látványa és kíváncsi pillantása ismét mellbe vágta, pedig immár tetőtől-talpig fel volt öltözve. Érezte, ahogy arcát fokozatosan újabb adag vér színezi pirosra.
Na, igen, ő tényleg felöltözött, a hapsi azonban nagyon is pucér volt a takaró alatt. Kétség sem férhetett hozzá, hisz ő mosdatta már egy hete, ezért akarva-akaratlan kiismerte minden egyes, tökéletes négyzetcentiméterét a testének.
Oh, Jim! Hogy tudtál így kibabrálni velem?! – sopánkodott magában.
– Helló! Örülök, hogy magadhoz tértél, hoztam egy kis harapnivalót. Napok óta nem ettél, gondolom farkas éhes lehetsz...
Teljességgel idegennek érezte a hangot, ami elhagyta a torkát. Valamiféle érdekes keverékét képezte az ijedt cincogásnak és a rekedt dorombolásnak. Szóval ötlete sem volt, hogy tudott ilyet kiadni magából.
Zavartan topogott még pár pillanatig az ajtóban, aztán, mert a férfi csak kitartó bámulással jelezte éber állapotát, odasétált az ágyhoz és arrébb tolva pár dolgot az éjjeliszekrényen, letette a tálcát.
– Nem tudtam, mit szeretsz, így van mindenből egy kevés...
És tényleg, volt ott a frissen sült pirítós és rántotta mellett még vaj, dzsem, friss gyümölcs, müzli, joghurt, szépen felszeletelt sajt és felvágott.
– A bögrében kávé van. Valamiért nem tűntél teaivó fajtának. – Mit hadovál itt össze-vissza?!
– Jó lesz – jött a kurta válasz mély, rekedt hangon.
Em ha lehet, még nagyobb zavarban, mint eddig, megkérdezte:
– Esetleg... Esetleg segítsek felülni?
– Ne!
Hű, de morcos valaki ébredés után!
– Akkor talán...
– Nincs szükségem másra, csak egy telefonra, hogy eltűnhessek erről az istenverte helyről!
A lány összeráncolt szemöldökkel és egyre növekvő indulattal tekintett le a jelen lévő hímpéldányra. Ha eddig voltak is hiú, kéretlen ábrándjai vele kapcsolatban – mert sajnos a fantáziáját igen is megmozgatta az arányosan izmos test, selymes, karamell bőr, szinte már fekete, hullámos tincsek, határozott vonalú szemöldök, telt, feszes ajkak, és az a valami, amit a takaró jelenleg szerencsésen eltakart –, most szertefoszlani látszottak.
Miből is gondolta, hogy nem egy taplóval hozta össze a sors?! Ismét!
Nem, mintha bármiféle vele való kapcsolatról ábrándozott volna, de... A megmentettek nem hálát szoktak érezni megmentőjük iránt?
– Azonnal hozom – préselte ki magából, és sarkon fordult, hogy megkeresse a készüléket. Miután meglett, némán besétált a szobába, a még mindig fekvő férfi ölébe ejtette azt és merev léptekkel ismét kimasírozott a helyiségből.
A konyhában percekig támasztotta a pultot és próbálta nyelni a feltörekvő epét.
Ki fogja nyírni ezt az alakot, vagy Jimet... Vagy mindkettőt.
Visszaemlékezve az orvos szavaira, újra kezdte elönteni a bosszúság saját lágyszívűsége miatt...
– Ne csináld, Em! A pasas nincs olyan állapotban, hogy szállítsam. Teljesen ki van száradva, és mellé, ha nem kap sürgősen antibiotikumot, a sebei el fognak fertőződni. Csoda, hogy ez még eddig nem történt meg. Jó pár napja hajókázhat már. Így is gyenge szerencsétlen, ilyen esetben még egy egyszerű sebfertőzés is végzetes lehet.
– De...
– Gyerünk, kedves! Csak pár napról van szó. Amint magához tér, elviszem innen, megígérem – mondta Jim és felemelte a jobb karját, mint aki esküt tesz. – Egy eszméletlen fickóval addig is csak elbírsz – tette hozzá gonoszkás mosoly kíséretében.
– Nagyon vicces, hatokos – bokszolta vállba barátságosan a lány. – Legyen. Csak tudnám, miért érzem úgy, hogy ebből még bajom lesz?!
– Ugyan, minden nap jönni fogok bekötni az infúziót, meg ellenőrizni az állapotát. Ne már, hogy a mi bátor kis sellőnk, aki képes nekimenni a legvadabb hullámoknak is, megijedjen egy magatehetetlen férfitól...
– Jiiim! Ne feszítsd a húrt. Vigyük fel, aztán sipirc haza Gloriához. Ő és a baba is már biztos hiányolnak...
Így esett, hogy akármennyire hadakozott ellene, a pasi végül az ágyában kötött ki, ha nem is a dolog kellemesebb értelmében.
Hangos fújtatással engedte ki a felesleges gőzt, majd előhalászta a farzsebből a mobilját és tárcsázta az orvost. Mikor az jelentkezett, Emma rögtön a lényegre tért.
– Észhez tért Jim. Viheted Isten hírével, persze, ha nem szerzett még saját maga fuvart. Már pár perc elmúlt azóta, hogy óhajtotta a telefont.
– Sajnálom kedves, nem fog menni. Néztél te ki az ablakon mostanság? A városban ítéletidő tombol, minden utat elmosott a víz. Hihetetlen, hogy hozzád még nem jutott el...
Mint egy végszóra villám szelte keresztül az eget, miközben a lány kibámult az ablakon, majd hatalmas robajjal, hogy az edények beleremegtek a polcokon, megérkezett a mennydörgés is.
– Emma, szeretném, ha... – hallotta Jim szavait a készülékből, de a mondat végét elnyelte a susogás, ami már a kezdetektől zavarta kissé a beszélgetésüket, majd a vonal megszakadt.
Em próbálkozott néhányszor az újrahívással, sikertelenül.
Csodás! Amilyen mázlista, élvezheti még pár napig a faragatlan tuskó kedves modorát... És, hogy a dolgok még mesésebbek legyenek, ekkor az áram is elment, a konyha pedig félhomályba borult.

***

Teljes tudatában volt annak, hogy megbántotta őt, de már nem tudta meg nem történtté tenni a dolgot. Ez volt mindig, ha valami kényelmetlen helyzetbe kényszerült. Egyfajta védekező ösztönként működött nála.
És a megmentője bizony nem is kicsit hozta zavarba. Az még hagyján, hogy jelen állapotában is képes volt megkívánni – alig tudta leplezni a merevedését a vékony takaró alatt –, de azt már igencsak betegesnek érezte, hogy a magáénak akarta. Hisz még a nevét sem tudja, az Isten szerelmére!
A hangja viszont... Rabul ejtette. Édes, lágy, vérforraló, mégis megnyugtató. Őrület!
A telefon azóta is érintetlenül hevert a takarón. Ugyan, kit hívhatott volna fel?! Nem volt senkije Sebastianon kívül, a szülei rég meghaltak autóbalesetben, testvére nem volt, a nagyszülei pedig... Jobb nem is foglalkozni velük. Ahogy elméjébe betolakodott Bast örök optimista lénye, a szíve összeszorult, a lelkét elöntötte a gyász. A barátja nem érdemelte meg az elmúlást, sajnos a Sors, Isten, Allah vagy akárki is irányítja a sakkjátszmát, ami az életüket szimbolizálja, nem igazán vette ezt figyelembe. És a tetejébe most még a megmentőjét is megbántotta. Mert kétséget kizáróan, ha nincs a lány, ő már rég az örök vadászmezőkön nyargalászna egy vad musztáng hátán. Persze, ha a túlvilág ilyen formában létezik egyáltalán...
Nincs kifogás, bocsánatot kell kérnie!
Óvatosan, nehogy a feje véletlen mégis leguruljon a nyakáról, feltápászkodott és körülnézett. Ami azonnal feltűnt neki, az a rend és tisztaság volt, méghozzá a kínosan precíz fajtából. Sehol egy véletlenül elhagyott, páratlan zokni, vagy egy ottfelejtett bögre az ablakpárkány alá helyezett asztalka és karos fotelok környékén. Még a simára csiszolt hajópadló is úgy fénylett, hogy szinte bántotta a szemet. Porcicát elvétve sem tudott felfedezni rajta. A vastag, bolyhos, kék-fehér szőnyegek, mint kis szigetek lebegtek a hajópadló-tengeren.
Összességében minden, amit látott, valamiért azonnal elnyerte a tetszését. Attól függetlenül, hogy nem pont ilyennek képzelt volna egy női hálószobát, a festetlen, egyenes vonalvezetésű bútorok, kék és fehér kárpitok amolyan természetes hatást keltettek benne. Illett a nőhöz...
Aztán tőrként hasított elméjébe a gondolat, mi van, ha férjnél van? Férfihanggal ugyan nem találkozott éber kómás állapotában, de az még nem jelent semmit.
Mivel bosszantották a rátörő furcsa érzések, megpróbálta inkább figyelmen kívül hagyni őket és kelletlenül odafordult az étel felé, amit a nő hagyott ott a számára. Találomra bekapott pár falatot, de az ízek összemosódtak a szájában, nem tudta élvezni őket. Kemény elszántsággal igyekezett legyűrni még néhányat, de a sokadik kínkeserves kísérlet után feladta a dolgot.
A lelkiismerete egyszerűen nem hagyta nyugodni. Még az ételt sem köszönte meg neki, nem azt, hogy megmentette az életét... – szapulta magát csendesen. Itt az ideje felkelni és rendezni a dolgokat!
Mint egy ős öreg aggastyán, nyögve lökte el magát az ágytól, felmarkolta a közeli székről az odahelyezett, kimosott, kivasalt és szépen összehajtogatott ruháit – egyből rájuk ismert –, és önkényesen a fürdőszoba keresésére indult. Kissé imbolygott ugyan körülötte a világ, de végül sikerült eljutnia az ajtóig.
Mikor kilépett, egy kis közlekedőn találta magát. Eddig is úgy sejtette a szoba félköríves falai miatt, hogy a csónakból látott világítótoronyban lehet, de a jellegzetes csigalépcső, ami tőle jobbra volt látható, minden kétségét kizárt. A korláton átpislantva megállapította, hogy a lépcsősor az épület teljes magasságában fut és, hogy ő jelenleg valahol középen lehet.
Bal kéz felől egy ajtót talált, ami legnagyobb megkönnyebbülésére a fürdőszobába nyílt. Nem érezte még elég erősnek magát ahhoz, hogy lépcsőzzön. Előbb szeretett volna végre emberi alakot ölteni, már nagyon elege volt a magatehetetlen nyomorult szerepből.
Közel fél óráig folyatta magára a meleg vizet, mire sikerült egész elfogadható állapotba kerülnie. Már-már újjászületett, és végre a fejéből is kiszállt a fájdalom. Pepecselt még pár percig a félhomályos fürdőben, de miután belenézett a tükörbe és úgy látta, a kinézete ettől nem lehet jobb, a megmentője keresésére indult.
Abban a pillanatban, ahogy kilépett onnan, hangos női szitkozódás ütötte meg a fülét lentről, aminek a vége elveszett egy dobhártyaszaggatóan hangos mennydörgésben. Tud a hölgyike, az már szent!  – gondolta. Talán még egy kocsis is megirigyelné a cifrázását, ha most hallaná...

***

Hangosan átkozódva csörtetett vissza a nappali-étkezőbe. Alig pár perce történt, hogy kénytelen volt megállapítani, ekkora ökröt, mint ő, talán még soha nem hordott hátán a Föld. Pedig milyen büszke volt eddig magára, hogy mindig előre gondolkodik és két lábbal, biztosan áll a talajon. Erre mit csinál?! Nem vesz üzemanyagot a generátorhoz!
Milyen jó, ha az embernek van egy ilyen masinája, csak túl hülye, hogy hozzon hozzá időben anyagot, ami működtetné...
Az este egyre jobban közeledett, a vihar pedig nem úgy nézett ki, mint ami hamar el akarna vonulni. Most kénytelen lesz gyertyát gyújtani, már, ha talál olyasmit egyáltalán. Ezzel képzeletbeli bevásárló listáját újabb tétellel volt kénytelen kibővíteni.
Miközben a konyhát elválasztó pult alá derékig behajolva kutatott a világító eszköz után – mert ama bútor polcain vélte meglelni őket – hangos torokköszörülés zavarta meg tevékenységében.
Mivel nem számított semmilyen hangra – az emeleten lévő potya-vendégről is szinte megfeledkezett bosszússágában –, egy pillanatra még a lélegzete is elakadt, úgy megijedt. Reflexszerűen fel akart állni, hogy odafordulhasson, ezt viszont a feje nem igazán díjazta, mikor hatalmasat koppant a keményfa bútorlapon.
– Au, hogy azt a keserves...! – harapott el egy indulatos szitokáradatot. Sajnos az utóbbi években ragadt rá néhány nem túl szalonképes kifejezés. Hiába, így jár az, aki cserfes tinik között tölti a mindennapjait. Némi kéretlen trágárság akaratlanul is megmaradt a tudatalattijában.
Teljes zavarban hátrált ki végül a pult alól, közben a gyertyákat is megtalálta, és automatikusan a mellkasához szorította őket, vérszegény pajzsot képezve belőlük, nem mintha megvédhették volna bármitől. Főleg nem egy, lássuk be, igazán szívdöglesztő férfipéldány átható pillantásától.
– Én... Éppen... Éppen gyertyát kerestem, mert nincs áram... – habogta.
A férfi arcán Emma legnagyobb csodálatára halvány mosoly terült szét. A látványtól a torka kiszáradt, gyomrában pillangók százai szabadultak el és pislognia kellett párat, mert még különben képes lett volna tágra nyílt szemekkel bámulni őt. A korábbi fejfájást, mintha hirtelen elfújták volna, megszűnt létezni.
– Sajnálom, kisasszony! Nem akartam megijeszteni...
– Em...
– Hogyan? – kérdezett vissza a fickó értetlenül.
A lány megköszörülte a torkát, és továbbra is görcsösen szorongatva a gyertyákat a nappali rész felé vette az irányt, úgy válaszolt.
– Emnek hívnak, Emanuella.
– Ó, értem! Örvendek Em. Én Santiago vagyok – mondta a férfi és lelépve az utolsó lépcsőfokról követte Emmát.
A lány maga sem tudta mitől ideges jobban, Santiago jelenlététől vagy a kint egyre erősebben tomboló vihartól. Reszkető kezekkel helyezte a gyertyákat a tartókba és próbálta meggyújtani őket.
Miután a harmadik gyufát is sikerült kettétörnie, egy meleg, erős férfikéz simult rá az övére.
– Majd én...
Em bőre bizseregni kezdett ott, ahol érintkezett Santiagoéval, majd az érzés végigfutott a karján, hogy végül elöntse az egész testét. Kényszerítenie kellett magát, nehogy elrántsa a kezét. Nem mintha kellemetlenül érintette volna a bizsergés. Inkább az volt a baj, hogy túlságosan is jó érzés volt ennyire közel lenni a férfihoz.
Normális ez így?! – rökönyödött meg a saját viselkedése miatt. Kínjában ismét csak a menekülés tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, így hát elhúzódott és a pult mögötti konyharész felé vette az irányt.
– Hozok valami frissítőt... – motyogta közben az orra alatt. Sajnos akármilyen bugyutának is érezte magát miatta, nem jutott eszébe hirtelen jobb kifogás.
A konyhában céltalanul nyitogatta a szekrényeket, csak hogy húzza az időt, akkurátusan hátat fordítva a nappalinak és ezáltal a vendégének is, majd mikor már nem volt mit kinyitni, tálcára pakolta, amiket talált.
Abban a pillanatban, mikor megragadta a tálca fülét, hogy nagy sóhaj kíséretében a nappaliba vigye, Santiago megszólalt közvetlenül a háta mögött.
– Köszönöm!
Ezt kis híján a tálca tartalma bánta. Ismét.

***

Sikeresen megijesztette a nőt, már megint. Mint egy rossz szokás, amitől képtelenség szabadulni. Santi legszívesebben hangosan lekiabálta volna magát, ha azzal nem tűnt volna még mindez mellé teljesen bolondnak is.
– Ne haragudj, Em! Nem szándékosan csinálom, hidd el! Csak meg akartam köszönni, hogy megmentettél és mindazt, amit azóta tettél értem. Tudom, kissé faragatlan voltam, nemrég odafönn. Sajnálom, nincs jó mentségem a történtekre, egyszerűen a bocsánatodat kell kérnem.
A lány arcán először némi bosszússág tükröződött, majd a fekete felleg elvonult és bátortalan mosoly terült szét rajta, ami beragyogta egész lényét, Santi torka pedig elszorult a gyönyörűséges látványtól.
– Rendben, fátylat rá! Üdítőt? – emelte Em közben a magasba a szerzeményeit, immár határozottan barátságosabban.
Mivel a csomó továbbra is szorongatta, a férfi jobb híján beleegyezően bólintott.
Jóval később, mikor már mindketten ágyban voltak – ki-ki a sajátjában –, Santi gondolatai még mindig a lány körül forogtak.
Valami oknál fogva Emma a bizalmába fogadta és rengeteg mindent elmesélt magáról és az életéről, kezdve a szüleivel való rendhagyó kapcsolatával, a diákjaival kialakított kölcsönös jó viszonyán át, a városka lakóin keresztül, a letelepedésről szóló tervekig.
Cserébe ő is beavatta őt életének fontosabb eseményeibe. Beszélt neki a szülei elvesztése felett érzett fájdalmáról, a barátságról, ami Basthoz fűzte és a munkájáról, ami lényegében kitöltötte az egész életét. Végül, mikor elváltak, hogy Santi az emeleten, míg a lány a nappaliban térjen nyugovóra, – talán a gyertyafény, vagy az időközben elfogyasztott bor, esetleg a bensőséges hangulat hatására – az ölelés teljesen helyénvaló mozdulatnak tűnt.
Csakhogy amint a testük érintkezett, Santiagot merőben más érzések, vágyak kerítették hatalmukba. Fel sem fogta igazán, mire is készül, mikor ujjait belemélyesztve a dús, vörös zuhatagba maga felé fordította Em arcát és megcsókolta őt.
A lány az első pillanatban megmerevedett a meglepetéstől, de a következőben ő is feloldódott ajkaik érintkezésének játékában. Ami puha, gyengéd ismerkedésként indult, lassan kezdett átcsapni perzselő követelőzésbe.
Erősen szorította magához Emmát, mert a testén akarta érezni minden észveszejtő hajlatának lenyomatát. De a lány sem maradt rest, körmei belemélyedtek vállának izmaiba, egyik karcsú lábszárával pedig ráfonódott a férfi combjára.
Santi tudta, hogy abba kell hagyniuk, mert túl gyors tempóra váltottak hirtelen, de olyan jó volt ölelni őt. Csókjának íze felért a legnemesebb borok aromájával. Annyira akarta őt, hogy az már szinte fájt, de nem használhatta ki a helyzetet. Így vonakodva bár, de elhúzódott a kábult lánytól, egy utolsó csókot nyomott a homlokára és megindult a lépcsőn felfelé.
– Szép álmokat, kis hableány!
Amióta megcsókolta, bizony jó idő eltelt, Santi mégsem volt képes elaludni. A feszítő vágy továbbra is ott lüktetett a vérében. Mikor végül sikerült nyugtalan álomba szenderülnie, megmentője még ott is kísértette...
A tengerparton sétált, szemével követve a horizonton éppen lenyugvó nap útját. Koptatott farmerja a térdéig fel volt hajtva, a könnyű, fehér ing, amit a felsőtestén viselt kigombolva, ujjai szintén feltűrve. Meztelen talpa minden lépésnél belesüppedt a nedves homokba, apró hullámok csiklandozták bőrét, langyos szellő borzolta a haját. Igazán megnyugtató, ellazító érzés volt.
Aztán meglátta őt, Emmát, amint kiemelkedik a fodros habokból, mint egy igazi sellő. Ugyanaz a falatnyi, zöld bikini volt rajta, mint mikor először látta. Gyönyörű hajzuhatagát hátravetette, a testén lecsorgó tengervíz-patakokon meg-megcsillantak a lemenő nap utolsó, kósza sugarai. És egyenesen felé tartott...
Santi megbabonázva tapadt tekintetével az igéző jelenségre, még ha akar, akkor sem lett volna képes megmozdulni. A lábai nem engedelmeskedtek, mintha csak földbe gyökereztek volna. A lány pedig egyre csak közeledett, hogy végül megálljon közvetlenül előtte és felnézzen az arcába.
– Em... – kezdte, de ő az ajkához érintette a mutatóujját.
– Sss... Ne beszélj, érezz!
A levegő megtelt körülöttük elektromossággal, már-már sistergett. Végül megtörve a mozdulatlanságot, amely egy pillanatra rájuk telepedett, Emma karjai a nyaka köré fonódtak, míg ő a lány derekát ragadta meg és vonta magához. Idegvégződései sikítottak az érzéki ingerléstől, amit a nedves, hideg bőrrel való érintkezés váltott ki. A merev mellbimbók hozzápréselődtek a mellkasához, még több vágyhullámot indítva el benne, bár férfiassága már így is harcra készen állt.
És akkor végre megcsókolta őt. Magába szívta az ízét, az illatát, a tapintását, elveszett mámoros ölelkezésükben.
Ha fel is ötlött benne a kósza gondolat, hogy ez túl gyors így vagy nem egészen életszerű, képtelen volt foglalkozni vele. Emma önfeledt odaadása megpecsételte a sorsát. Szeretkezni akart a nővel, vágyott az érintésére, el akart veszni benne...
Nyelveik vad tangóját csak néha hagyták félbe, egy-egy aprócska lélegzetvételre, miközben kapkodva térképezték fel egymás testét a hajlatokon, kidomborodásokon, mélyedéseken keresztül a legtitkosabb, legeldugottabb érzékeny pontokig.
Santi elszakadva az édes ajkaktól, szájával is felfedezőútra indult. Végigcsókolta a lányt az állától kiindulva, a torkán keresztül – itt tett egy kis kitérőt a vörös sörény takarásából előtűnő fülcimpához, aminek gyengéd harapdálásával borzongást váltott ki Emből –, a nyak és vállhajlat vonalát követve egészen a lágyan domborodó keblek halmáig. A fürdőruha nem igazán képzett számottevő akadályt, egyszerűen félretolta a falatnyi anyagot, tenyerét rásimította az egyik feszes halomra, míg a másikat a szájával kényeztette. A lány elfúló sóhajjal válaszolt rá, mellkasát önkéntelenül is nekifeszítve a kutakodó kéznek és ajkaknak.
Mikor már egyikük sem bírta tovább az édes kínzást, egymást segítve szabadították meg magukat a fölöslegessé vált ruhadaraboktól, hogy ott helyben a langyos homok és nyaldosó hullámok találkozásánál ők is egyesüljenek végre.
Santiago gyengéden fektette le kedvesét, ujjaival közben bebarangolva a finom bőrt, könnyed csókokkal borítva minden érzékeny pontocskát. Nyelvével nedves barázdát húzott a két kebel közt húzódó völgyben, majd mikor elérte a lapos hasat, a köldöknél elidőzött pár pillanatig. Behatolt, majd kihúzódott az aprócska mélyedésbe, közben pedig becéző ujjai elérték a nőiesség harmatos forrását.
Em torkából hangos nyögés szakadt fel, hátát megfeszítette, mikor a határozott férfiujjak rátaláltak a bejáratra és elmerültek a forróságban. Santinak sem kellett több biztatás, párhuzamosan azzal, ahogy a nyelvével a köldökét, úgy ujjaival a hüvelyét kényeztette. Ki és be, ki és be, míg a lány már vonaglott és reszketett, a férfi pedig elbódult a vad, érzéki illattól, ami beburkolta őket.
Kényeztető ujjait hirtelen ajkaival váltotta fel, Emma pedig felsikoltott a gyönyörűségtől, miközben ritmikusan árasztották el az orgazmus magával ragadó hullámai. Öntudatlanul beletúrt a férfi sötét, erős hajába, hogy egy helyben tartsa őt, bár tulajdonképpen szükségtelen mozdulat volt ez a részéről. Santi így sem, úgy sem tudott volna elszakadni a részegítő ízkavalkád fogságából. A rabjává vált azon nyomban, ahogy elárasztotta a száját és a nyelve a puha, nedves húst tapintotta. Újra és újra körbejárta, míg szinte a feje is belezsongott.
Végül, mikor már a saját teste is szétrobbanással fenyegetett, megkegyelmezett magának és elindult felfelé a női hajlatokon, ugyanazon az útvonalon, ahogy lefelé, hogy ajkaik ismét boldog ölelésben forrhassanak össze. Közben elhelyezkedett a csábítóan köré fonódó combok között és férfiasságát vágyainak forrásához illesztette. Egy pillanatra feltört benne az aggodalom, nehogy fájdalmat okozzon a lánynak – hiszen tökéletesen tisztában volt a méreteivel –, de Em nem hagyott sok időt az elmélkedésre. Követelőzően mozdította meg a csípőjét, hogy ösztönözze a lüktető húst a behatolásra. És ugyan ki volt Santi, hogy ellen tudjon állni egy ilyen igénynek?
Egyetlen, kemény és mindent elsöprően gyönyörűséges mozdulattal elmerült a hívogató barlangban. A szorosan a vesszőjére tapadó hüvely pedig egyre csak szívta, vonta magába, mélyebbre és mélyebbre, hogy majd az eszét vesztette az érzéstől.
 Nem igazán bírták sokáig az egyre csak fokozódó, hatalmasodó feszültséget, amit a gyorsuló tempóban bekövetkező lökések és visszahúzódások váltottak ki. Szikrázva és sziporkázva robbantak fel, hogy végül elsüllyedjenek a földöntúli gyönyör kavargó örvényében…
Santi nyögve próbált kényelmesebb testhelyzetet találni a fekhelyén, de a teste annyira fel volt spannolva, hogy minden érintés, súrlódás érzéki és egyben fájdalmas kínokkal járt. Az álom és a valóság határán lebegett valahol, de mégsem akaródzott felébredni. Aztán valami keményen az arcába csapódott, amitől rögtön magához tért és ülő helyzetbe pattant. A farka sajogva tiltakozott a méltatlan bánásmód miatt, hiába.
Csodálkozva pislogott hol a kezében tartott pólóra – amit az arcáról vett le –, hol a dühtől kipirult Emmára, mikor az végül megszólalt.
– Öltözz! Megérkezett a sajtó és a menyasszonyod a megmentésedre! – kiáltott rá indulatosan, majd sarkon fordult és otthagyta a ledöbbent férfit.
– A menyasszonyom?! – ismételte maga elé bambán, de a szó által kiváltotta feszültségrobbanás erejét még így sem tudta tompítani. – Miféle menyasszonyom?...

VÉGE

2 megjegyzés:

  1. Az egész nagyon tetszett, de a vége "ütött..." :D Az utolsó sorokat többször elolvastam, azon gondolkodva, hogy "Nem, így nem lehet vége!" xD

    VálaszTörlés
  2. :D
    Ó, ha még nem vetted volna észre, csöppet függővég függő vagyok. :D

    VálaszTörlés

Üdvözöllek...

Ez az oldal azért jött létre, hogy mindenki számára elérhetővé tegyem fantáziám "papírra vetett" végtermékeit, és azokkal ne csak magamat, de esetleg másokat is szórakoztassak, kikapcsoljak, elvarázsoljak. :D

18 éven felülieknek! Olvasás csak saját felelősségre! :)

MINDEN JOG FENNTARTVA!