Végzetes vonzalom - 7. fejezet

Jose Manuel mindenféle sietség nélkül bújt ki a gyűrött ágyneműk közül, miután hangos kopogtatás zavarta meg sziesztázását.

– Ki az? – kiáltotta ki, nem éppen barátságos hangon.

– Isabel vagyok, Főnök. Bemehetek?

– Gyere! – vakkantotta az, miközben felhúzta a selyemalsót, ami a földön hevert a többi ruhájával együtt, az ágy lábánál.

Isa benyitott a szobába, de meg is torpant rögtön, és meglepett arckifejezéssel tekintett a férfi felé. Bár nem annak pucérságán rökönyödött meg ennyire. Látta már őt meztelenül.

Valamikor réges-régen – talán még az ősidőkben – szeretők voltak egy rövid időre. Ugyan a szakításukat követően Isa szenvedett még egy darabig, de végül a fájdalmas hiányérzet elmúlt és ők igazán jó barátokká váltak. Már amennyire azt a főnök-beosztott viszonyuk engedélyezte. Szóval Isabel nagyon is jól ismerte Manuel latin származásához képest magas, nyúlánk alakját – amit kétség kívül európai anyja felmenőitől örökölt –, szikár izmait, tejkaramell szín bőrét, a sötét csíkot, ami a köldökétől kiindulva futott alá és elveszett a sebtében felkapott alsónadrág alatt.

Nem, Isat a méretes ágyba fekvő félénk lény lepte meg. Ha őszinte akart lenni magához még sosem látta Jose Manuelt nővel. Félreértés ne essék, azzal tisztában volt, hogy voltak kapcsolatai – saját magát is beleszámítva –, de a férfi annyira diszkréten intézte a dolgot, hogy még soha egyetlen nősténnyel sem sikerült rajtakapnia őt.

– Oh, elnézést! Nem tudtam, hogy vendéged van. Visszajöhetek később is, ha akarod – mondta hát, és már fordult volna ki, de Manuel szavai megállították.

– Maradj, a vendégem éppen távozni készül – azzal fölényesen intett a még mindig az ágyban kuporgó, szőke lánynak, hogy távozzon. Az lesütött szemekkel és a lepedőt szorongatva lépett le a padlóra, majd elkezdte összekapkodni szanaszét dobált ruháit. Közben akaratlanul is hozzáért Manuel csupasz lábszárához, amitől úgy elpirult, hogy még az áttetszően fehér bőrű vállai is rózsaszínben kezdtek el játszani.

Isa egykedvűen szemlélte a jelenetet, majd félrehúzódott kissé, mikor a lány szó nélkül már-már menekülve suhant ki mellette az ajtón, véletlenül sem emelve tekintetét magasabbra a padlónál.

– Igazán nem kellett volna miattam csak így kidobnod szegényt… – kezdte a lány, mire Manuel felnézett az öltözködésből.

– Ne foglalkozz vele, nem a te dolgod.

Hangja már-már bántóan rendreutasító volt. Isa arcvonásai azonnal megkeményedtek. Annak ellenére, hogy a vámpír a főnöke volt, eléggé közvetlen viszony alakult ki közöttük az évek folyamán. Egy kezén meg tudta volna számolni, mikor ütött meg Manuel ilyen hangot vele szembe, és minden esetben rendkívül fontos dolog végett.

– Elnézést, Főnök. Miben lehetek a szolgálatodra?

– Utána kellene nézned, merre van valójában a menyasszonyom. Az apja szerint Szerbiában, de sumákol az öreg. Nem bízom a szavában.

– A me… – Menyasszonyod? Bukott ki majdnem Isa száján a döbbent kérdés, de végül visszanyelte azt. Manuel meg sem említette eddig, hogy nősülni készül…

Volt annyi esze, hogy belássa, a főnöke nincs igazán jó kedvében, és jobb, ha hanyagolja a további kérdezősködést. A vámpír úgy is el fog mondani mindent, amit tudnia kell, hogy sikeresen elvégezhesse a kiosztott feladatot.

Nem mintha félt volna a férfitól, vagy az bármikor is bántotta volna, de már magával a tekintélyt parancsoló tekintetével visszavonulásra volt képes kényszeríteni szinte bárkit. Alejandro, a dél-amerikai vámpírfejedelem sose tette volna meg örökösének, ha nem így lett volna.

Isa minden szempontból hitt a férfiban, készen állt akár a halálra is érte. Így, ha nagyritkán előfordult, hogy Manuel rendre utasította, inkább lenyelte a keserű pirulát és hagyta a csudába a kíváncsiskodást.

– Mivel Vladimir házában vagyunk, úgy sejtem Amelia hercegnőt kell megtalálnom – szögezte le végül.

– Igen.

Isabel kihúzta magát, tiszteletteljesen fejet hajtott, majd magabiztosan kijelentette:

– Kérek néhány órát Főnök, és jelentkezem az eredményekkel – azzal végül kifordult a helyiségből meg sem várva a biztos elbocsájtást, halkan betette maga után az ajtót és megindult a dolga után.

Alek morcosan ébredt a néhány órányi nyugtalan alvásból. Bár a lány, amióta megharapta nem próbálkozott újra sem támadással, sem szökéssel az érzékei mégis teljes készültségben voltak. Több hibát nem követhet el. Még tizenkét óra és végre belevághat a konkrét tervei megvalósításába, persze, csak ha előtte nem lesz kénytelen a felmentő sereget is likvidálni.

Szerencsére holdtölte volt, így a rohadt piócák szintén kénytelenek autóval közlekedni. Ha pedig majd elmennek innen, a GPS nélkül még nehezebben tudják majd követni őket. Neki így kényelmesen lesz ideje eljátszadozni a nővel.

Csak azt nem értette, ez a gondolat miért nem tölti el elégedettséggel, mint akár még pár nappal ezelőtt is. Akárhányszor megpróbálta elképzelni, hogy és mit is fog csinálni, a gondolatai egyfolytában valami egészen más irányú tevékenységnél kötöttek ki, amiben igen erős szerep jutott ugyan a kötözésnek és néhány gyötrő-eszköznek, de egyáltalán nem kínzás szempontjából. Kezdte lassan biztosra venni, hogy agyára ment a kielégítetlenség, mert képes volt a nő kínzása helyett a megfektetéséről fantáziálni.

A dühöt, amit saját felfoghatatlan álmodozása miatt érzett a mit sem sejtő lányon igyekezett levezetni. Odamasírozott a fotelhoz, amiben Amelia összekuporodva aludt, kíméletlenül felrángatta és érdes hangon szólt hozzá:

– Ébresztő Csipkerózsika, vár a vesztőhely.

A lány kómásan pislogott párat, de amint a férfi megszorítva a felkarját felállásra késztette, magához tért és dühösen tépte ki magát a szorításból.

– Jól van, megyek magamtól is. Nem kell rángatni – majd mintha nem is fogoly lenne tulajdonképp a szoba ajtajához vonult, feltépte és türelmetlen mozdulattal intet Alek felé.

– Mi lesz már, odacövekeltél?

A férfiban egyre erősebben kezdett formálódni a gyanú, hogy a nő készül valamire. Mi mással lehetne magyarázni a viselkedését? Ugyan melyik épelméjű ember utasítgatná a fogva tartóját és követelné a vesztőhelyre való indulást? Ennek ellenére felkapta a csomagokat és Amelia után indult. Biztos volt benne, hogy jelen pillanatban úgy sem tudna megszökni. A holdtölte nem kedvezett ugye a vámpíroknak, ha pedig mégis megpróbálná Alek könnyűszerrel újra kézre kerítené. Akár a föld alá is bújhatna, az illata alapján bárhol, bármikor megtalálja. Ez ugyan, amilyen áldás volt olyan átok is, hisz folyamatosan ingerelte, de azzal bíztatta magát, hogy nem kell már sokáig kitartania. Előbb-utóbb csak elérik Edinburgh-t.

Miután bezárta az ajtót, két lépéssel beérte a durcás nőt, belekarolt és úgy kezdte a recepció felé vezetni. A lány a mozdulatra meglepetten torpant meg, de Alek nem foglalkozott vele, vonszolta tovább, közben odamorogta neki:

– Mosolyogjál drágám, a recepciós még azt hiszi nem is szeretjük egymást, pedig a friss házasoknak, akik országjáró körútra indultak imádattal kell csüngeniük a másikon.

Közben térd-remegtető mosolyt küldött felé, és ha lehet még keményebben szorította a karját.

– Fulladj meg! – sziszegte vissza Amelia, szintén mosolyogva, bár ha pillantással gyilkolni lehetett volna, Alek azon nyomban holtan rogy össze.

Ez a kis közjáték közben meg is érkeztek a recepciós pulthoz, ahol egy életunt fiatalember fogadta őket. A farkas gyorsan rendezte a formaságokat, a férfi kérdésére pedig, hogy a kedves neje jobban van-e már csak kurta igennel válaszolt.

Már fordult volna el, mikor felfigyelt rá, hogy a hapsi hirtelen felkapta a fejét és nem is olyan egykedvű, mint volt. Kimeresztett szemekkel bámult valamit közvetlenül mellette.

 Automatikusan fordult ő is arra, és majd a guta ütötte meg, mikor meglátta emez mit is néz. A kedves kis asszonykája éppen a méretes dekoltázsával és kacér mosolygással igyekezett magára vonni a figyelmet – tegyük hozzá nem kis sikerrel.

Azt már nem!

Alek nem is tudta hirtelen a nő torkát harapja-e keresztül, vagy a kis féreg szemeit nyomja ki, mert merészeli bámulni azt, ami az övé. Gondolkodás nélkül ragadta meg a nőt, magához rántotta és birtokló csókkal csapott le annak csábítóan telt ajkaira.

Amint a puha száj megadta magát és elnyílt, Alek rögtön előrenyomult és morogva élvezte nyelveik csatározását. Aztán amilyen hirtelen kezdte, olyan gyorsan be is fejezte a dolgot.

– Gyere édesem, igyekeznünk kell, már vár minket a kis fészek, amit nemrég kinéztünk magunknak.

Minden szót sikerült úgy kiejtenie, hogy már-már csöpögött a sziruptól, de Alek tudta, hogy Amelia érti a célzást, majd maga előtt terelve őt megindultak a panzióból kifelé.

Pár lépés után a férfi rájött, hogy egyáltalán nem volt jó ötlet ezt a ruhát kiválasztani Amelia számára. A farmer túl szűk volt, a lány minden egyes formás idomát kihangsúlyozta. Fenekének lágy ringásától a pulzusa emelkedő tendenciát kezdett mutatni. Nem mintha a felső sokkal szolidabb lett volna. Nem is csoda, hogy a portás megbámulta a lányt. Az anyag második bőrként tapadt a karcsú női testre. Nyálcsorgatóan izgató jelenség volt.

 Alek megrázta magát, hogy elűzze kéretlen fantáziaképeit és magában morogva döntötte el, hogy ha legközelebb megállnak, átöltözteti. Nehogy már a végén sikerüljön valami gáncs nélküli lovagot csábítania magának, aztán még szöktetéssel próbálkozzon.

Miután Amelia beszállt az anyósülésre, Alek azonnal a csuklójára kattintotta bilincset. Méghozzá olyan szorosra, ahogy csak lehetett.

Kevés annyira idegesítő dolog volt a világon, mint egy folyton csengő telefon. Vladimir lassan a haját tépte tőle. Hiába halkította le és kapcsolta ki a rezgést, attól még a nyomorult egyfolytában villogott.

Egyetlen megoldás lett volna, ha kikapcsolja, de idegességében nem adta meg a titkosított számát a két idiótának, akik Ameliát hajkurásszák, így kénytelen volt ezen várni a híreket. Ami azzal járt, hogy Russell lankadatlan hívogatásait is el kellett viselnie.

Kínjában egy hajtásra hörpintette le a pohara tartalmát, amit a nappalija kanapéján üldögélve már egy jó ideje szorongatott. A méregerős pálinka – amit még az Óhazában főztek neki – tüzes áradatként perzselte a szájától kezdve a torkán át a gyomráig, mégsem volt képes elűzni a csomót, ami a torkát szorongatta, amióta a lánya eltűnt. És a tetejében Russell is rászállt.

Magában már számtalanszor elátkozta a sorsot, Fortunát, sőt még az Isteneket is, hogy hagyták aznap pókerasztalhoz ülni. Azóta legalább kétszeres nyomással nehezedett rá a tény, hogy képtelen Ameliát hozzáadni Jose Manuelhez. Pedig most már csak hajszálnyira volt tőle...

Szerencsés leosztások sorozatával kezdődött a parti. Vladimir előtt egyre magasodó kupacokban állt a zseton. Annak ellenére, hogy most csak véletlenül csöppent bele az eseményekbe és eredetileg nem akart eljönni, kezdte egész jól érezni magát. Közben újabb kör futott le és ismét gyarapodott a zsetonjai száma. Majdnem elmosolyodott a látványtól. Régen volt ennyire szerencsés lapjárása.

– Mi lesz Vlad, emeljük a tétet? – kérdezte Russell, a vele szemben ülő vámpírfejedelem unott arckifejezéssel.

Később visszagondolva Vladimir úgy számította, hogy ez lehetett az a pillanat, mikor elindult a lejtőn lefelé.

Az ezt követő első leosztás még sikeres volt, aztán lassan, de biztosan – pont úgy, mint ahogy a sikersorozata alatt gyarapodtak – elfogytak a zsetonok. Hiába volt tisztában a helyzetével már a második elveszített játszma után, addigra úgy elkapta a játékszenvedély, hogy képtelen volt a leállásra.

Végül odáig süllyedt, hogy kölcsön kért Russelltől...

Ez tulajdonképpen nem lett volna akkora katasztrófa, ha egy korábbi alkalommal, enyhén ittas fejjel nem kotyog ki némi infót neki a Jose Manuellel és Ameliával kapcsolatos terveiből. Természetesen annyi sütnivalója még volt anno, hogy ne áruljon el mindent az amcsinak, de az sajnos így is túl sokat tudott. És most az adósságért cserébe részt követelt a haszonból, méghozzá némi földterület formájában. A határidő pedig már néhány napja lejárt.

Vladimirnak főhetett a feje, mert a vőlegény ugyan maga jelentkezett – nem is sejtve mekkora megkönnyebbülést okoz ezzel –, erre a menyasszony lépett meg. Russell pedig nem vette lazán a határidőt. Azóta is folyamatosan hívogatta.

Ivannak és Joconak sürgősen elő kell kerítenie a lányt, mert az hogy hozzáadja a dél-amerikaihoz még csak az első lépés. Gondoskodnia kell róla, hogy a frigyből mielőbb utód szülessen – és miután eltávolította az útból a feleslegessé vált vőt –, az örökösön keresztül megvalósíthassa az elképzeléseit. Az pedig elég hosszú idő, még akkor is, ha minden készen áll, csak a szertartást kell elvégezni és a terhességet kivárni.

Szorult a hurok a nyaka körül, ő pedig egyelőre nem látta az ügy végét. Egyszer muszáj lesz beszélnie Russellel, de még nem. Előbb Amelia ügyét kell rendeznie.

A telefon ismét vad villogásba kezdett. Vlad már azon volt fogja a készüléket és egyszerűen belevágja a szemetesbe, mikor meglátta, hogy kivételesen Ivan hívja és nem az amcsi. Végre, ráférne már némi jó hír.

– Hallgatlak – szólt bele.

– Uram, elvesztettük a jelet.

Ennyit a jó hírről…

A fejedelem már nyitotta a száját, hogy leordítsa a vámpír fejét, de az gyorsan folytatta.

– De nincs baj, Uram. Megálltak egy panziónál és a portás emlékezett rájuk. Azt ugyan nem tudta megmondani hova készülnek, de az látta, hogy az A74-esre tértek rá, szóval biztos Edinburgh-ba tartanak. Van ugyan errefelé néhány farkasok által lakott település, ami még számításba jöhetne, de ez az az út direkt oda vezet. Azon kívül, az a farkasok nem hivatalos fővárosa, mióta a többségük áttelepült Angliába. Meglesznek, Uram. A holdtölte sem tart örökké, akkor pedig felgyorsul a kutatás.

Vladimir hallgatott pár másodpercig, emésztette a hallottakat, végül csak annyit mondott:

– Igyekezzetek pojácák, minden perc számít!