Carly és Ben Valentin-napja

Valentin-nap ihlette szösszenet. :) 18+

Carly

Ültem a kovácsoltvas keretes, patchwork takaróval fedett ágyamon, és kínomban a sírás kerülgetett. Körülöttem ruha-tenger mindenhol. Egy kék kupac a tejeskávé árnyalatú padlószőnyegen, a szoba közepén, egy sötét színű halom az idegesen kalimpáló, fekete harisnyába bújtatott lábam mellett, több színes gönc a fejtámlára akasztva vagy a szekrényen lógva, egy vörös a párnára terítve.

Annyi lehetőség, és én képtelen vagyok rá, hogy válasszak. Kínos, avagy sem, de huszonnyolc éves fejjel még mindig parázok egy olyan hétköznapi „ünneptől”, mint a Valentin nap. Egyébként egyáltalán nem alaptalan a félelmem, mert tényleg nincs túl sok pozitív emlékem, ami hozzá fűződne.

Ott kezdődött, hogy a suliban Billy Gosling e napon, odaadó szerelme bizonyítékaként, telefirkálta a tornaterem falát a szeretlek Carly szavakkal, méghozzá égővörös betűkkel! Egy tizenkét éves, önbizalom hiányos kislánynak, amilyen én is voltam, és aki nem vágyott ilyenfajta rivaldafényre, ez felért egy teljes leégéssel. Emlékszem, legszívesebben elbujdokoltam volna a mosdóban, hogy soha többé ne dugjam ki az orrom onnan. Végül túléltem persze, a sulit is kijártam – igyekezve megszabadulni még az emlékétől is –, viszont, mikor kezdtem volna felengedni, ismét csak bebizonyosodott, hogy véletlenül sem nekem találták ki a szerelem ünnepét. Több ízben is szerencsétlenség ért az említett napon. Na, jó! Nem mindig pont akkor, de hellyel-közzel.

Először a bátyám, Mike esküvője előtti este – minő meglepetés, hogy a Valentint választották eme jeles esemény megtartására – lufi aggatás közben leestem a létráról és eltörtem a karom. Mit ne mondjak, elég szexi látványt nyújtottam másnap rózsaszín koszorúslány ruhában és csuklótól vállig kőkemény gipszben... A ruha felvételi procedúrát inkább már nem is ecsetelném. El lehet képzelni, milyen lehetett, ha egyszer tovább tartott elkészülnöm és több segítőre volt szükségem, mint magának a menyasszonynak...

Aztán következő évben, az akkor legjobb barátnőmnek hitt nőszemély az orrom előtt jött össze azzal a pasival, aki nekem tetszett, a Valentin-buli keretein belül, természetesen. És később merte nekem azt állítani, hogy igazából ő nem is akarta annyira, csak Patrick – a srác – erőltette a dolgot és nem tudott neki ellenállni. Hahh! Látszik, hogy nem egyféleképp gondolkodtunk a legjobb barát fogalmáról.

Majd, a pechsorozat úgy látszott megtörik, megismerkedtem Daviddel, és a boldogságtól már-már madarat lehetett volna fogatni velem. Míg végül pont ő volt az, aki végérvényesen betette nálam az ajtót. Akkor, feledve a fenntartásaimat, ezerrel készültem a nagy eseményre, frizura, smink, új fehérnemű, gyertyák és behűtött pezsgő... Őszintén szólva arra számítottam, hogy két évi járás – és fél év együttélés – után megkéri a kezemet...

Nos, meg is kért, csak nem feleségül, hanem, hogy költözzek el, mert elmondása szerint ő nem bírta tovább a színjátékot, amiben éltünk. Miféle színjátékot? – döbbentem le én. Erre hosszadalmas ecsetelésbe kezdett, hogy neki időre van szüksége, meg kell ismernie önmagát, blablabla... Hát, azóta nyíltan együtt él egy másik férfival! Ezek után, szerintem nem meglepő részemről az ódzkodás már a Valentin gondolatától is.

Végül, tavaly kora tavasszal berobbant az életembe Ben. Vagyis én az övébe, ha figyelembe vesszük a kávékilöttyintős akciómat, mikor is tönkretettem a kedvenc kabátját. Életemben nem voltam még ennyire boldog és szerelmes – még Davidbe sem, pedig feleségül készültem menni hozzá –, és nagyon félek tőle, hogy ez a szerelmesek napjának nevezett cirkusz tönkretesz mindent.

Persze próbáltam finoman – később direktebb módon – célozgatni rá, hogy nem kellene foglalkoznunk a dologgal, de ő mintha meg sem hallotta volna. Kénytelen-kelletlen bele kellett törődnöm az elkerülhetetlenbe, ha már nem tudtam elérni, hogy a legkevesebb felhajtással essünk túl rajta.

Jómagam apró ajándékkal készültem. Volt egy jól sikerült kép rólunk, ami még a nyár elején készült, közvetlenül az után, hogy féltékenységemben megmásztam a háza előtti nagy fát, lepottyantam onnan és megismerhettem a húgát, Alyssiát, akit korábban vetélytársnak könyveltem el. Nos, azt nagyítattam ki – mindketten boldogan, egymáshoz bújva mosolygunk rajta a kerti hintaágyon ejtőzve – és kereteztettem be. Remélem benne is kelt majd olyan jó érzéseket, ha rá néz, mint bennem.

Ben azért némileg szertartásosabban képzelte el a dolgokat, erre nagyon hamar rá kellett döbbenem. Rögtön reggel érkezett egy SMS tőle, amiben egyetlen szó volt csupán, SZERETLEK. Akkor, emlékszem, fülig ért a szám és titokban feléledt bennem a remény, hogy ennyivel megúszom a dolgot. Hát, nem. Fél órával később az érzés erőteljesen halványulni kezdett. Akkor érkezett a helyi virágüzlet futára egy akkora csokor vörös rózsával, hogy alig tudtam átkarolni. Majd menetrendszerűen a többi ilyenkor megszokott ajándék is megjött. Bonbon, szív formájú lufik, plüssmackó... Igazán kitett magáért a drága. Az egész megkoronázásaképp, utoljára egy nagyon giccses, csillogó, zenélő képeslapot kaptam, amiben Ben határozottan kijelentette – még véletlenül sem kérte –, hogy vele vacsorázom egy elegáns étteremben és nyolcra jön értem. Hála az égnek, mégsem fertőzte meg teljesen ez a cukormázas, szirupos izé!

Szerencsétlen kézbesítő biztos sült bolondnak nézett, mikor hisztériás röhögésben törtem ki a szeme láttára. Pedig egyébként egész normális vagyok, azt hiszem, leszámítva a mai napot, meg a Zöldszeművel ápolt kapcsolatomat. Bár be kell ismernem, Ben nem szokott okot adni a féltékenységre, legtöbbször a saját agyszüleményeim miatt kerülök bajba. Mint az az eset a fával és Alyssiával... Na, de nincs értelme ezen elmélkedni, hisz lassan itt a nyolc óra, ruhát még mindig nem választottam, erőlködve tartom vissza a könnyeimet, nehogy elkenjem a sminkem, és ráadásul a gyomrom mazsola nagyságúra zsugorodott az idegtől. Mert mi lesz, ha valami balul sül el, ha mégsem vagyok elég jó Bennek, ha szakítani akar?! Ugyan ebben az esetben eléggé irracionális, majdnem ízléstelen ötlet volt részéről ez a sok előkészület…

Állj le, Carly! Szedd össze magad! Nem lesz baj, csak képzelődsz! A fantáziád játszik veled –dühödtem be a saját hülyeségeim miatt. – Ruhát választasz, elkészülsz, és széles mosollyal fogod várni a szerelmedet! – parancsolok magamra, és határozottam szemrevételezem újra a ruhatáramat.

Csengetnek.

– A francba! – szitkozódom fennhangon. Ben itt van, én meg még csak fehérneműben parádézom.

Talán nyithatnék neki így ajtót – mélázok el egy pillanatra, huncut mosollyal a szám sarkában, de aztán meggondolom a dolgot. Mindent a maga idejében. Azzal megragadom a mellettem lévő vörös ruhát, és miközben megindulok ajtót nyitni, némi ügyetlenkedés árán magamra varázsolom.

Ben

Ideges vagyok, a tenyerem izzad, a rózsa szára a kezemben lehet eltörik, ha hamarosan nem nyit ajtót.

Tudom, hogy nagyot kockáztatok azzal, ha Carly komoly célozgatása ellenére – és a Mike-kal folytatott beszélgetés után – mégis megszervezem ezt a romantikus napot, de meg akarom neki mutatni, hogy igen is lehet a Valentin-nap szép, és nincs mitől tartania. Meggyőződésem, hogy a szerencsétlenségei is csak azért történtek meg, mert beszuggerálta magának a dolgot és szinte a rossz elé rohant, bizonyítandó az igazát.

Az ajtó hirtelen szélesre tárul, meleg, édes, friss parfümmel kevert fuvallat csap az arcomba. Kellemes érzés, így kinn álldogálva a hidegben.

Míg magamba szívom a hívogató illatot, az agyam végre felfogja a képet, amit a szemem már másodpercek óta közvetít a számára. Selymesen leomló haj, csillogó szemek, buja mosolyra húzódó ajkak, sokat sejtető, vörös ruha, fekete harisnyába bújtatott karcsú lábak, szexi magassarkú...

Carly látványa sóbálvánnyá változtat. Azon sem lepődnék meg, ha az állam a földet kezdené el verdesni. Gyönyörű ez a nő! Észveszejtő! Vajon mivel érdemeltem ki a kegyet, hogy a magaménak mondhatom?! És a legszebb az egészben, hogy neki fogalma sincs róla mekkora főnyeremény...

– Szia – szólalok meg sután. Az értelmes gondolatok az ajtónyitással párhuzamosan kiszálltak az agyamból.

– Szia – válaszol ő is ugyanolyan zavarban, közben fázósan megdörzsöli a ruha által csupaszon hagyott karját. Ettől észbe kapok és felé nyújtom a meggyötört szárú rózsát.

– Boldog Valentin-napot! – mondom és nagyjából ugyanolyan idiótának érzem magam, mint ahogy a mondat hangzott, de valamiért elvesztek az éterben a jól begyakorolt, szép szavak.

Ragyogó mosolyt villant rám, miközben átveszi a virágot, majd félrehúzódik.

– Gyere be, hozom a kabátomat, és indulhatunk.

Belépek a lakása szűk előszobájába és kicsukom magam mögött a februári hideget. A zakót nem ilyen időjárásra találták ki, de sehogy sem tudtam elképzelni, hogy pufi télikabátban vonuljak be a Marco's – a város legfelkapottabb olasz étterme – bejáratán egy elegáns tüneménnyel az oldalamon. Általában előnyben részesítem a lazább öltözéket, de most ki akartam tenni magamért. A zakó, ing, szövetnadrág kombináció mellé még egy nyakkendőt is tettem az autóba végszükség esetére, bár remélem, nem kényszerülök rá a viselésére.

Ahogy Carly ellép mellőlem, újra felkúszik az orromba parfümjének csiklandó illata. Vad gyümölcsorgiára emlékeztet, összefut a nyál a számban. Mielőtt meggondolhatnám mit is csinálok, megragadom a karját, magamhoz rántom és megízlelem a csókos ajkak nektárját, ami már érkezésem óta csábít.

Szája készségesen nyílik meg a roham alatt, teste engedékenyen hozzám simul, karjait a nyakam köré kulcsolja. Kezdek elveszni a puha, mámoros ölelésben, a vacsora gondolata egyre távolabbra sodródik az értelmem tengerén. Talán maradhatnánk itt inkább és lehámozhatnám róla ezt a bűnbe ejtő anyagdarabot, amit ruha címén visel... Már majdnem beadom a derekam a saját magam kreálta kifogásnak, mikor józanságom morzsáit összekotorva elszakadok Carlytól. Ha nem viszem végig az elképzeléseimet, a nőmet soha többé nem fogom tudni meggyőzni arról, hogy a Valentin-nap nem szerencsétlen. Mindketten szaggatottan vesszük a levegőt, miközben a homlokom az övének támasztom.

– Itt várlak – mondom, és bár továbbra sem akaródzik elengedni őt, mégis megteszem…

***

Néhány órával később, az étteremben ülve, a kellemesen eltöltött vacsora mellett azon töröm az agyam, egyáltalán hogyan sikerült eljutnunk baj nélkül idáig. Carly még közel egy év után is képes úgy bezsongatni pillanatok alatt, hogy rajta kívül se látok, se hallok. A testemben minden idegszál pattanásig feszült már, bizonyos testrészeim édes kínba meredve várják a megfelelő pillanatot a megkönnyebbülésre.

Ő viszont, láthatóan teljesen feloldódott, kipirult, mosolyog, csacskán fecseg – ez talán az elfogyasztott, két pohár vörösbor hatása lehet – és fogalma sincs róla, hogy minden mozdulatával, gesztusával egyre jobban és jobban felizgat.

Úgy döntöttem, miután a pincér felszolgálta a kávét is, hogy elérkezett az alkalom. Itt az idő, hogy átadjam az utolsó ajándékomat. Így hát megragadom a csésze mellett pihenő kezét és a lényegre térek. Essünk túl a nehezén.

– Gesztenyém… Khm… Én… Nem is tudom, hol kezdjem... Mondanom kell valamit...

Carly legnagyobb döbbenetemre hirtelen lemered, a mosoly leolvad ajkáról és kirántja a kezét a szorításból. Meg sem várja, hogy végigmondjam, amit elkezdtem, hátralöki a székét és esztelen tempóban, senkivel sem törődve maga körül, kiviharzik az étteremből. Mindeközben én teljes sokkban, a végsőkig lemeredve ülök a helyemen, kezem még mindig a levegőt markolja ott, ahol nemrég az ő keze volt és bambán bámulok utána. Az agyam képtelen az események feldolgozására. Mit rontottam el?! Eddig minden olyan szépen alakult...

Másodpercekkel később tudatosul bennem, hogy Carly kabát nélkül rohant ki a csípős éjszakába. Kapkodva keresem elő a tárcámat, némi pénzt dobok az asztalra és utána szaladok. Az utcán kétségbeesetten nézek körül, de nem látom őt. A gyér forgalom ellenére alig látni valamit a sűrűn szállingózó hótól.

– Carly! – kiáltok, de nincs válasz. Carly...

Lehorgasztom a fejem, erősen arra koncentrálva, hogy találjak valamit, akármit, ami a nyomára vezet. Felfokozott idegállapotomban nem érzem a hideget, ettől függetlenül tisztában vagyok vele, hogy az van. Nem érdekel!

Pillantásom lézerként pásztázza az utat. Nem tudom eldönteni, a mindent beterítő hó a segítségemre lesz vagy hátráltat csupán. És akkor felcsillan a remény. Meglátok tőlem jobbra egy kisebb, sötét kupacot. Egy cipő! – fedezem fel, mikor közelebb megyek. – Az ő cipője.

Magamhoz veszem és megindulok abba az irányba, amiről úgy vélem, talán arra mehetett. Egyedül a sötétben, lábbeli és kabát nélkül... Jaj, Gesztenyém! Miféle csavaros elmezavar tört rád megint?!

Carly

A könnyek feltartóztathatatlanul ömlenek a szememből, miközben bukdácsolva törtetek előre, konkrét cél nélkül. Menni, menni – zakatol a fejemben, csak el, minél távolabb tőle. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ismét megtörtént a dolog. Esküszöm, petíciót fogok beadni a Valentin-nap eltörlésére. Ez nem fair! Miért kell a felhők közül folyamatosan nagyot nyekkenve a földre zuhannom?!

Magam sem tudom, meddig botorkáltam így vagy, hogy egyáltalán hol is vagyok – talán a parkban a fák és sétányok kusza labirintusa alapján –, mikor belebotlok a magányosan álldogáló, hófedte padba. Mindaddig nem is éreztem mennyire kimerült vagyok, mennyire fázom, míg rá nem rogytam a kemény ülőfelületre.

Vacogva kuporodok össze apró galacsinná, hátha így jobb lesz. Ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha! Nem, mintha hatni tudnék már a saját cselekedeteimre. A testem fáradt, az elmém elzsibbadt. Ez itt a vég. Talán jobb is így, nem lennék képes elviselni még egy ilyen szakítást. Nem, Bennel nem... A legfélelmetesebb az egészben mégis az, hogy az agyam valamelyik távoli zugában, egy éles kis hangocska folyton arra próbál figyelmeztetni, hogy messze nem lehetek biztos a dologban, hisz esélyt sem adtam rá, hogy elmondja, mit akar. Na, ha eddig nem utált meg, majd most fog. Ugyan ki akarna egy ilyen Valentin-fóbiás, Zöldszemű-mániás, meggondolatlan libát, mint én?!

A depressziós hangulat teljesen eluralkodik felettem. Aludni szeretnék, lehunyni a szememet és elsüppedni a fájdalommentes némaságban.

Hirtelen valami puha és meleg terül el a hátamon, vállamon. Kábán pislogok – vagy inkább hunyorgok – fel és meglátom Ben aggódva fölém hajoló arcát.

– Hála az égnek, Carly! Megbolondultál? Szinte semmi ruhában rohangálsz a hóesésben? – kérdezi, de a hangja elmosódik. Az álom ólomsúlyokkal húzza le a szemhéjamat. Elalszom.

Következő tiszta pillanatom már valami melegben talál rám. Ez lenne a Mennyország? De aztán rájövök, hogy a saját hálószobámban vagyok, nyakig bebugyolálva legalább három takaróval és... És egy forró test simul a hátamnak. Ben!

Gyorsan felé fordulok – na, jó, nem is olyan gyorsan, inkább, mint egy reumás öregasszony – és tekintetem összekapcsolódik az övével. Aggodalom csillog benne és végtelen szeretet.

Hogy én mekkora egy marha vagyok! Hagytam, hogy a múlt rossz tapasztalatai felülkerekedjenek a józan eszemen.

– Ben... Én... Tiszta hülyét csináltam magamból, ugye? – kérdezem suttogva, a szégyentől lesütött szemmel.

– Gesztenyém – von magához, bőrünk összeér. Most tudatosul csak bennem, hogy fehérneműn kívül nem visel egyikünk sem mást. Nem bánom, így még közelebb érezhetem őt magamhoz. – Nem ez volt az évszázad ötlete, de megértelek. Tudtam, hogy ódzkodsz a Valentin-naptól, mégis erőltettem a dolgot. Sajnálom! – folytatta, miközben gyengéden simogatja a hajamat, arcomat, a vállam vonalát. Ettől, ha lehet, még hülyébbnek éreztem magam. Még ő kér bocsánatot, pedig én rohantam el, mint egy bekattant félnótás. Erős lelkiismeret furdalás mardos. Nem érdemlem meg, hogy ennyire jó és megértő legyen velem, önző módon mégis kapaszkodom belé. Ha eddig nem lettem volna tökéletesen biztos a dologban, most akkor is rájöttem volna mennyire szeretem. És ő is engem. Mi másért viselné el a néha rám törő elmebajt?!

– Szeretlek, Ben! – motyogom, miközben arcomat a mellkasára szorítom. A szíve egyenletesen, erősen dobog a fülem alatt. Hatalmas kísértést érzek, hogy ajkamat rászorítva a bőrére megkóstoljam őt.

Ben beletúr a hajamba és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Tekintete komoly, határozott.

– Te vagy az a nő, aki, ha az utca közepén, pucéran a feje tetejére is áll és úgy lejt hastáncot, akkor sem tud csalódást okozni nekem. Szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Talán nem a megfelelő módot választottam ahhoz, hogy ezt a tudtodra adjam... – mondja, aztán fészkelődik egy pillanatig, elfordul, az éjjeli szekrényről felvesz valamit, majd megragadja a kezemet és beleejti azt. Egy kulcsot, apró, piros, szív formájú kövekkel kirakott kulcstartóra fűzve. – Reménykedhetek benne, hogy megtisztelsz azzal, véglegesen beköltözöl, nem csak a szívembe, hanem a házamba is?

Pislogok párat, hol a tenyeremen pihenő kulcsra, hol Benre, aztán kitör belőlem a boldogság.

– Igen, igen, igen, igen... – ismételgetem a puszik között, amikkel beborítom az egész arcát. Végül ajkaink csókban forrnak össze és minden más elveszíti a jelentőségét.

Ben

Isten az égben! Carly beleegyezett, hogy hozzám költözik! El sem merem hinni.

Talán elmerengenék még a dolgon egy darabig, ujjongva, boldogan, csak gyengéd ölelésbe vonva őt, de a csókja erős csapásokat mér a koncentrációs képességemre és az elhatározásra, hogy megtartóztatom magam. Hisz nemrég még jéggé dermedve vacogott egy padra kucorodva!

Most azonban a teste forró – Lázas lenne?! –, finom ujjai céltudatosan barangolják be a vállamat, karjaimat, mellkasomat, hasamat... Nem hagy ki egyetlen pontot sem, amiről tudja, hogy érzékenyen reagálok rá. Határozottan lázasan viselkedik, de szerencsére nem a kezdődő betegség jeleként.

A testem önkéntelenül válaszol, izmaim megfeszülnek, vérem eszetlen száguldásba kezd, kezem tőlem függetlenül indul felfedezőútra az ő érzékeny pontjain. Mikor pillekönnyen hozzáér a legnemesebb testrészemhez, egész valómban megborzongok, vágy söpör végig rajtam.

– Ez őrültség! Abba kellene hagynunk, még mielőtt... Pihenésre van szükséged! – próbálom jobb belátásra bírni rekedtes hangon, bár szándékomra nyomban rá is cáfolok, hisz tenyerem közben rásimul a selymes fehérneműbe bújtatott keblére és gyengéden masszírozni kezdem. Képtelen vagyok megálljt parancsolni a testemnek, mintha az teljesen függetlenítette volna magát az agyamtól. Még közelebb fészkelődök hozzá, egyik lábamat átvetem az övén. Ebben a pillanatban, a világon a legjobban azt szeretném, ha egybeolvadnánk, és örökre ebben a boldogságos állapotban maradhatnánk...

Érzem a Carly testéből áradó hőt, parfümjének illata beburkol minket és az őrület határára sodor. Fogalmam sincs, meddig leszek képes még visszafogni magam.

– Kívánlak! – nyöszörög a számba, miközben az alsó ajkát harapdálom játékosan. Mellét a tenyeremnek, ölét a farkamnak feszíti. Kész! Elborul az agyam, az önmegtartóztatásom úgy illan el, mint pára az erős napsütésben.

Valószínűleg őt is elkapja a vágy hulláma, mert kiszabadítja magát a végtagjaink ölelkezéséből és fölém hajol, gyakorlatilag rám fekszik. A haja zilált, arca enyhén kipirult, szemeiben vágyakozás csillog, a levegő szaggatottan áramlik ki és be a tüdejéből. Imádnivaló!

Beletúrok a hajába, megmarkolom a tarkójánál fogva és lehúzom magamhoz, hogy ismét megcsókolhassam, miközben úgy irányítom a csípőjét, hogy végül várakozásteljesen meg-megránduló ágyékom fölé kerüljön. A gondolat, hogy csak két vékony anyagdarab választ el a beteljesüléstől majdhogynem a vesztemet okozza. Ő pedig, mintha sejtené a kínomat, még csábító mozgásba is kezd, hogy tovább gyötörjön.

– Gesztenyém... – nyögök fel, elengedve duzzadt ajkait. – Kikészítesz!

Carly felkuncog, majd lejjebb csúszik rajtam és ezúttal a szájával indul felfedezőútra a mellkasomon. Eljátszadozik a mellbimbóimmal, amitől azok kőkemény pontokká merevednek, a bőröm pedig lúdbőrözik. Majd, ahogy halad fokozatosan lefelé még azok az apró izmocskáim is megfeszülnek, amiknek a létezéséről eddig fogalmam sem volt.

Mikor lehelete megbirizgálja a pihéket a boxeralsóm korcánál, újabb önkéntelen nyögés hagyja el a számat. Igen, ó igen! – az anyag pedig lecsúszik rólam. Megemelem kissé az altestem, hogy könnyebben megszabadíthasson a feleslegessé vált ruhadarabtól. A farkam büszkén, tettre készen meredezik, csupán pár centire a szájától. Lélegzete simogatja az érzékeny húst. Annyira vágyom rá, hogy hozzám érjen, hogy az már őrjítő.

Párhuzamosan azzal, hogy ujjait rákulcsolja a farkam tövére, a makkom el is veszik a nedves, meleg, puha ajkak között. Sorozatos nyögési kényszer tör rám, behunyt szemhéjam mögött színes karikák táncolnak.

Akármennyire is imádom, mikor ezt műveli, tisztában vagyok vele, hogy jelenleg nem vagyok abban az állapotban, hogy sokáig bírjam a dolgot. Kétségbeesve húzom vissza a mellkasomra, miközben úgy mosolyog rám, mint aki tisztában van vele, hogy milyen reakciókat vált ki belőlem.

Na, megállj!

Megragadom a vállát és átfordulunk. Most én vagyok felül, lábaival átöleli a csipőmet.

Reszketve próbálom kikapcsolni a pánt nélküli, elöl nyitható melltartója csatját, de egy kézzel sehogy sem megy. Indulatosan emelkedem meg kissé, majd türelmetlenül ragadom meg az anyagot és egyszerűen eltépem. Mit képzel ez magáról, hogy akadályozni merészel a szabad érintésben?!

Carly sikkant egyet, de nem tiltakozik, én meg élvezettel vetem rá magam a buja halmokra. Annyira felpörögtem, hogy képtelen vagyok a lassú, gyengéd mozdulatokra, bár úgy veszem észre, Carly ezt cseppet sem bánja. Körmei ritmusosan, hol belemélyednek a vállamba, hol elengednek.

– Ben... – nyöszörög, teste vibrál a feszültségtől. Érzem, hogy nem hiányzik sok neki és a csúcsra jut. Vele akarok szárnyalni!

Elszakadok a bimbójától, amit mindeddig harapdáltam és szopogattam, megragadom a bugyija pántját és azt is a melltartó sorsára kárhoztatom. Nem lennék képes tovább várni, nekem most kell benne lennem. Egy fehérnemű sem állhat az utamba.

Kemény, gyors mozdulattal merülök el nedvektől síkos nőiességében. Igen, itt az én helyem!

Megragadom a lábát, a vállamra emelem, hogy még mélyebbre férkőzhessek a bensőjébe.

Vad, durva, kemény iramot diktálunk, ezt követeli meg a szükség. Mikor végül szinte egyszerre a csúcsra érünk, hangos kiáltással engedjük ki magunkból a felhalmozódott feszültséget.

Pilledten, izmaimban jóleső feszüléssel simulok hozzá. Kapkodva vesszük a levegőt mindketten, bőrünk izzadságtól fénylik.

Józanabbik énem hatására kitapogatom az egyik takarót és magunkra húzom. Ha valami csoda folytán nem betegszünk meg a korábbi hóesésben csatangolástól, akkor jó lenne elkerülni a dolgot most is. Carly mintha olvasna a gondolataim között, megszólal:

– Ez egy nagyon újfajta módszere lehet a megfázás gyógyításának, de azt hiszem, nem tiltakoznék egy újabb terápia ellen.

Belemosolygok a hajába, magamhoz szorítom.

– Ez a legfrissebb kutatási projekt, még tesztelés alatt áll – válaszolom, elfogadva a játékot, közben megfordul a karomban és a homlokát az államnak támasztja. Puszit nyomok az enyhén sós bőrfelületre, majd folytatom. – Sok-sok tesztre van szükség a megfelelő eredményekhez – azzal tenyeremet rásimítom az arcára. – Hmm, úgy érzem, még mindig tűzforró vagy – jelentem ki komolyságot mímelve –, talán itt volna az ideje egy újabb lázmérésnek...

Ő felnevet, majd válaszol.

– Igen, doktor úr! Fő az alaposság és a rendszeresség.

Utána várakozásteljesen csókra kínálja ajkait, és ki vagyok én, hogy ellenálljak neki?!

Földöntúli boldogságban merülünk el a vágy tengerében, újra és újra bebizonyítva a másiknak, hogy mennyire jó együtt, és mennyire szeretjük egymást.

Végzetes vonzalom 18. fejezet

Furcsa, feszítő érzés ült a mellkasán már egy jó ideje, amitől Manuel irgalmatlanul rosszul érezte magát. Valami azt sugallta a számára, hogy kellemetlen élményben lesz része, de sehogy sem tudta tisztán kivenni a jeleket, ami előrelendítette volna a probléma megoldásában.

Tudatosság nélkül nyúlt a szoros nyakkendőjéhez és lazította meg a mesterien megkötött csomót. Híresen hírhedt nyugalmát és hidegvérét alaposan próbára tette ez az elhúzódó „vendégeskedés” Vladimir házában. Valahogy nem így képzelte a dolgokat, mikor megtervezte az európai ellen irányuló bosszúhadjárata részleteit. Úgy gondolta, ide jön, feleségül veszi a hercegnőt, elszakítja az apjától, ami a megbízható forrásai szerint igencsak fájdalmasan érintené a disznót, majd apránként – úgy, hogy végül Vladimir már azt kívánja bár csak meg sem született volna – tönkre teszi, megalázza, kizsigereli… Ehhez híven, időközben már a két, kedvenc csatlósát is megkörnyékezte egy-egy visszautasíthatatlan ajánlattal.

Erre mit csinál? Bonyolult, veszélyes és egyébként alantas viszonyba kezd egy… egy emberrel.

Nem, őszintén nem értette a saját viselkedését, de egyszerűen képtelen volt türtőztetni magát, ha Jovana a közelébe került. Akarta őt, egyre jobban és jobban, pedig tisztában volt vele, hogy csak egy porszemnyi hiba is azonnal romba döntheti nagyszabású terveit.

Szégyellte, hogy nem tud megálljt parancsolni a vágyainak, ezért valami nyakatekert megtorlásként, mindaz mellett – vagy ennek ellenére –, hogy kihasznált minden egyes adódó alkalmat az elcsábítására, információszerzésre is rábírta őt.

Természetesen tudta, hogy a lány Vladimir markában van – igaz, arról fogalma sem volt mivel tartja sakkban –, azt is, hogy hatalmas nyomás nehezedik rá azzal, hogy az Ura parancsára kémkedik őutána, mégis kényszerítette, hogy kettős játékot játsszon. Kölcsön kenyér visszajár alapon. Könnyedén képes volt befolyásolni egy emberi lényt, csak a lelkifurdalást nem tudta hová tenni, ami azzal együtt járt.

Indulatosan megrázta a fejét – hogy kiűzze a nemkívánatos gondolatokat –, majd csukott szemmel a kanapé támlájának támasztotta, amin mindezidáig kényelmetlenül feszengve kereste a helyét. Állig érő, éjfekete haja a szigorúan rendezett, hátrafésült frizurából kiszabadulva ziláltan keretezte markáns arcvonásait.

Ha minden igaz, két nap múlva megnősül, és már egyetlen farkas sem állhat az útjába. Nem rég kapta a hírt Isától, hogy teljesítette a parancsot, majd rövid időre rá, maga Vladimir is be­jelentette, hogy Amelia megérkezett és a kellő felkészülés után hajlandó hozzá menni, ami persze szemen szedett hazugság volt, de lényegtelen. A villa teljesen felbolydult. Minden szolgáló az előkészületekkel foglalatoskodott.

Türelmetlenül pislantott a karórájára. Jovana késik, legalább fél órája.

Megbeszélték – vagy inkább azt az utasítást adta neki –, hogy találkoznak és beviszi végre Amelia szobájába. Erre a lány nem jön!

Morogva tépte le a nyakából, a már így is ferdén fityegő nyakkendőt és a sarokba hajította. A nyomás még mindig nem akart csillapodni a mellkasában.

Határozott kopogás rázta fel. Végre!

Aztán, mikor egy idősebb, férfi szolgáló lépett be az ajtón lehajtott fejjel és tálcára pakolt élelmiszerek társaságában kis híján felordított kínjában.

Hol a jó isten nyilában van ez a nő?!

Gyorsan elhajtotta az alázatosan hajbókoló férfit, majd tehetetlen dühvel masírozott ki az épületből, hogy friss levegőt szívhasson. Kellett, szüksége volt az éjszaka csípősségére, hogy le tudja csillapítani a benne fortyogó lávát.

Az épület mögötti park kavicsos utacskáit róva, jutott el végül a kissé távolabb fekvő istállók és garázsok felé. Éppen felötlött benne, hogy kölcsön vesz egy járművet és levezeti vele valahogy a feszültséget, mikor egy fekete Jeep a semmiből eltűzött mellette őrült sebességgel, szanaszét repítve az apró murvát.

Manuel szitkozódva ugrott félre, magában eldöntve, hogy mindenképp felhívja Vladimir figyelmét az idióta alkalmazottak káros hatásaira, mikor tudatosult benne, hogy mit, illetve kit is látott halálra váltan a hátsó üveghez tapadva elrobogni. Az eddig csak a mellkasát szorító érzés hirtelen elárasztotta az egész testét, már-már epilepsziás görcsöket produkálva. Jovana.

Jovana tűnt el pillanatokkal korábban a sötét éjszakában, eszetlen sebességgel, egy száguldozó őrült társaságában.

Vladimir magára erőszakolt magabiztossága abban a másodpercben illant el, ahogy nagy indulatosan kirobogott a lánya szobájából. Nem! Az a szuka nem a lánya többé! Mocskos, elkorcsosult, csak egy eszköz ezek után. Ha megszüli a trónörököst, tényleg a legjobb lesz tőle is rövid úton megszabadulni. Talán mindhármukat egyszerre fogja érni az a végzetes baleset…

Közben végigcsörtetett a folyosón, át a villa másik szárnyába, ahol az irodája – privát kis szentélye – volt található. Annyira csak a célra koncentrált, hogy ha a szolgáló, aki a vacsorát vitte tálcán – minden bizonnyal José Manuelnek, mert ugyan melyik vámpír foglalkozna ilyesmivel egy fajtársak lakta épületben, mint egy arisztokrata különc – nem ugrik félre, képes lett volna egyszerűen, szó nélkül átgázolni rajta.

A szoba ajtaja nagyot nyögve csapódott előbb a falnak, majd ismét a helyére a nyers erőtől, amivel kinyitották-becsukták. Ha nem gyártják anno dupla olyan vastagra és keményre, mint egy szokványos nyílászárót, biztosan darabjaira hullva végzi.

Vladimir első útja az italos pulthoz vezetett, ahol még arra sem vette a fáradtságot, hogy pohárba töltse a nemes nedűt, ami a kristályüvegben lötyögött. Egyszerűen meghúzta azt, rögtön eltűntetve az ital felét.

Az egy dolog, hogy majdan majd meg kell szabadulnia Ameliától és a dél-amerikaiaktól, de addig még itt volt neki egy égetőbb probléma. Nevezetesen ez a poronty, akit a ribanc szukája a farkas fattyútól várt. Hogy a jó égbe szabaduljon meg tőle?! Egy vámpír nem mehet csak úgy el abortuszra akármelyik emberkórházba – mivel öngyógyuló fajnak számítottak, nem voltak igazi orvosaik sem, végszükség esetén fordultak csak vajákoshoz –, a spontán vetélés pedig ki van zárva. Mivel nem szaporodhattak kedvük szerint és az utódok lehetséges száma is korlátozva volt, ha egy természetfeletti ivadéknak egyszer sikerült megtapadni az anyaméhben, azt csak nagyon fondorlatos praktikákkal lehetett eltávolítani onnan – amihez persze édeskevesen értettek rendesen – vagy magával az anya elpusztításával. És még olyankor is, ha a magzat már elég erősen kifejlődött, képes volt a túlélésre. Átkozott kutya! A gének keveredésével csak a Mindenek Ura tudja miféle szörnyeteget hoztak létre, és az mire képes már ilyen kezdetleges állapotban is.

Picsába, picsába, picsába… Miért pont neki kell mindezt megoldani?! Ha az az idióta Joco meg Ivan nem szúrják el a dolgokat – nevezetesen a farkas kiiktatását – nem is egyszer, most annyival könnyebb lenne az élete. Igen, mindennek Amelia meg az a két majom az oka. Még velük is el kell számolnia, de most… Most felhívja Russellt.

Minden egyes porcikája tiltakozott az ellen, hogy ezt megtegye, de sajnos csak az észak-amerikai fejedelem segíthet a baján. Az ő felségterületén élt az a banya, aki elég erős lehet ahhoz, hogy elhajtsa ezt a fattyút, amit Amelia vár. Bele sem mert gondolni, Russell mit fog az újabb szívességért cserébe követelni.

Senki sem merészelte volna gyávának titulálni Vladimirt, de jelenleg nagy szükségét érezte az ital bátorító erejének. Meg is húzta az üveget újra, eltűntetve ezzel annak teljes tartalmát, majd éles csattanással ejtette vissza a tálcára és felmarkolva a vezeték nélküli telefont, nagy hévvel beütötte a másik vámpírfő számát.

Többszöri csörgés után, tehetetlen idegességében már azon volt, hogy a sarokba hajítja a semmiről nem tehető készüléket, mikor végre valaki jelentkezett a hívásra.

– Maitland rezidencia, miben segíthetek?

– Azonnal kapcsolja nekem Russellt. Beszélni akarok vele.

– Elnézést, de az Úr jelen pillanatban nagyon elfoglalt. Átadhatok neki esetleg valami üzenetet?

A fölényeskedő hangtól Vladimír kis híján agyvérzést kapott. Hát mit képzel ez magáról?

– Itt Vladimir fejedelem, követelem, hogy kapcsolja azonnal! Nem érdekel mennyire elfoglalt! – szinte már ordított a telefonba, liluló fejjel.

– Igen, Uram! Máris – jött a csöppet visszafogottabb felelet, bár a vámpír megítélése szerint ez még mindig nem volt elég alázatos. Ha eljut valamikor Russell házába, saját kezűleg és élvezettel fogja kicsinálni a telefonközpontost, az tuti.

Pár percnyi idegesítő zenebonát követően – amit Vladimir kész örökkévalóságnak érzékelt – az amerikai végre jelentkezett.

– Nocsak, nocsak, az elveszett bárány – szólt az némi gúnnyal a hangjában, mindenféle köszönést mellőzve. – Vlad pajti, azt hittem már a föld nyelt el.

A fejedelem kényszeredetten nyelte vissza a torkába tóduló epét. Utálta, ha lepajtizták, ha lekezelően bántak vele. De leginkább azt rühellte, ha ezt visszavágás, megtorlás nélkül volt kénytelen elviselni.

– Russell – sziszegte. – Mi újság a nagy vízen túl?

– Ugyan Vlad, most ugye nem valami bájcsevej miatt hívtál? Térj a lényegre, nincs időm a felesleges körítésre. Jelenleg még az esedékes adósságtörlesztésedről sem tárgyalnék szívesen. Elképzelheted, mennyire fontos elfoglaltságom van – itt beúszott a beszélgetésbe némi mormogó, cuppogó hangfoszlány. – Ha érted, mire gondolok.

Értette, de azért az elképzelés dolgot jobbnak látta inkább mellőzni.

– Szükségem van a banyára – bökte hát ki kertelés nélkül.

Russell hangos hahotában tört ki erre, amitől a vámpír még megalázottabban érezte magát.

– Csak nem sikerült egy farkasnak felcsinálnia a lányodat? – kérdezett vissza két nevetésroham között a másik. Vladimirban tudatosult, hogy azon a végzetes estén, mikor kikotyogta a terveit, a kelleténél még egy fokkal többet elárult a gazfickónak. Beszélt a jóslatról. Kurva élet!

– Kell a banya. Hajlandó vagy összehozni egy találkozót vagy sem?! – vakkantotta, figyelmen kívül hagyva Russell kérdését.

– Esetleg, de…

– Mit de? – szorította össze az állkapcsát mérgében a vámpír.

– Mi hasznom lenne nekem abból? Talán van valamid, amit fel tudsz ajánlani a szolgálaimért cserébe?

Rögtön gondolta, hogy csak erről fújhat a szél…

– Mit akarsz?

– Hmm… Nem is tudom… Talán az túl nagy kérés lenne…

– Russell! Mit akarsz? – már-már magából kikelve ordította Vladimir a telefonba.

– Csak nyugi, pajti, nem vagyunk az óvodában.

– Bökd már ki!

– Latívia Blake.

Beletelt néhány másodpercbe, mire az európai fejedelemben tudatosult, hogy megkapta a választ. Kissé összezavarodva kérdezett vissza.

– Mi? Ki a picsa az a Latívia Blake?

Russell mormogó hangot hallatott, valami nyögés és nevetésféle keverékét, majd egy éles sikkantás és csend hallatszott a vonal túloldaláról.

– Russell! A rohadt életbe, hagyd már azt a ribancot, és válaszolj, hogy a fene esne beléd!

– Vladimir, Vladimir… – kapcsolódott vissza korholó hangon a másik vámpír a beszélgetésbe. – Én mondtam, hogy most nem érek rá. Az, hogy türelmetlen vagy, a te bajod! Nem nekem kell a banya segítsége, hanem neked, szóval, kuss! Most én diktálok. Ha akarod a vén szipirtyót, találd meg nekem Latívia Blake-et és hozd ide. Hogy ki ő és minek nekem, ahhoz semmi közöd. Áll az alku?

– Rendben – szűrte a fogai között a választ Vladimir. – Legalább azt áruld el, merre keressem.

– Haver! Ha tudnám, már rég a markomban lenne. Találd fel magad! Most pedig pá, majd hívj, ha jutottál valamire – és letette a telefont.

A fejedelem döbbenten pislogott a sípoló készülékre. Hihetetlen! Ezt a pofátlanságot! Várj csak Russell pajti, a Mindenek Urára esküszöm, ezért még megfizetsz – fogadkozott magában, majd egyszerűen a dohányzóasztal lapjára csapta a készüléket.

Elő kell teremtenie ezt a Latívia Blake-et, akár ha a pokolból is fogja visszaráncigálni. Van még rá vagy huszonnégy órája…

Egy parázs vita kellős közepén csücsülve, Alek jóformán erővel fogta vissza magát, hogy ne csapja le még idő – vagyis indulás – előtt kéretlen utitársait. A testvére Nikola, valamint a két MacDermit, Con és Ian pont azt tárgyalták meg széltében-hosszában, hogyan kellene feltűnés nélkül megközelíteni a vámpírtanyát. Persze egyáltalán nem voltak közös véleményen. Nikola erősítés szervezését szorgalmazta – alias, kisebb hadsereg toborzását –, míg Con a beosonás-kicsempészés pártján állt, Ian pedig a váratlan, hangos rajtaütés mellett voksolt, mert elmondása szerint az olyan mókás. Ha megkérdezték volna – amit nem tettek – Alek azt mondja, hogy maradjanak a seggükön, majd ő elintézi. Odamegy, besétál és kihozza. Ennyi. Nem létezik annyi vámpír ezen a kerek világon, amennyi megakadályozhatná, hogy visszaszerezze az asszonyát!

Az ereje teljes mértékben visszatért, sőt talán még erősebbé vált, mint annak előtte. Felkészült a rá váró nehéz csatára.

Elunva a meddő időpocsékolást, amit a másik három férfi oly nagy lendülettel és szenvedéllyel űzött, elkiáltotta magát.

– Elég! – nyomatékképp még az asztalra is rácsapott, ami körül ültek jelenleg a MacDermit-lak tágas ebédlőjének közepén.

Döbbent csend állt be a társalgába, Nikola még a megkezdett mozdulattal is felhagyott, megmerevedve, mint valami pantomimos. Igazán mókásan nézett ki. Ha nem lett volna halálosan komoly a helyzet, Alek minden bizonnyal fel is nevet rajta.

– Fejezzétek be ezt a semmire sem vezető szájtépést. Én úgy döntöttem, hogy itt az ideje indulni – közben fel is állt a székről –, aki akar velem tart. Hosszú az út a piócák „barlangjához”, odáig még elejétől a végéig átnyálazhattok minden lépést. De akár a tetthelyen is eldönthetjük, mi a legmegfelelőbb módszer. Itt csak a drága időt vesztegetjük. Ezennel ezt a társalgást berekesztem! – és ott is hagyta őket, meg sem várva egy esetleges ellenvetést. Bár nem nagyon hitte, hogy bármelyikük lázadozna. Attól függetlenül, hogy fajtársak, barátok, Nickkel ráadásul testvérek is voltak és elég közvetlen viszonyt ápolgattak, az asztalnál maradottak tisztában voltak vele, hogy ő a trónörökös. Ő a főnök!

A döntéseit egyedül talán az apjának lett volna joga felülbírálni, de mivel a király nem volt elérhető közelségben a kocka el lett vetve.

Visszavonult a szobájába, összeszedte szegényes csomagját, elbúcsúzott a háziaktól, megköszönte a vendéglátást, a türelmet és, hogy minden szükségest a rendelkezésükre bocsájtottak, majd kivonult a garázshoz. A szokatlanul verőfényes nap melegen simogatta az arcát.

Nick, Con és Ian már útra készen toporogtak a helyiség belső falánál és a katonás rendben felaggatott fegyverek között válogattak nagy áhítattal. Alek megengedett magának egy aprócska, elégedett mosolyt, majd szigorú hangot erőltetve magára, megszólalt.

– Indulhatunk végre?

Három társa tüntetőleg hátat fordított neki, csak Ian volt az, aki valami válaszfélére méltatta, de azt sem direkt neki címezve.

– Nahát, srácok, itt a Nagyfőnök! Vágjuk magunkat haptákba, mit gondoltok?!

– Hülye! – bokszolt bele Alek a másik vállába, majd ő is vigyorogva csatlakozott a lelkes fegyverszemléhez. A feszült légkör ezennel feloldottnak minősült.

Pár perccel később felhőtlen hangulatban, teljes egyetértésben és annyi fegyverrel megpakolva, hogy alig látszottak ki alóla, megindultak a mentőakció kivitelezésére.