A térdeit
átölelve kuporgott, a koromsötét szoba legtávolabbi sarkába húzódva. Mindenki
azt hitte róla, hogy egy kemény, magabiztos nő, aki lelkifurdalás nélkül végzi
a feladatát. Csakhogy Isa tisztában volt a saját korlátaival, akadtak neki is
gyenge pillanatai. Mint például most. Látszólag nem jelentett számára semmit,
hogy megöljön valakit – főleg egy ellenségnek számító farkast –, de ez nem
egészen volt így. Igenis rendelkezett szívvel ő is, és látta, tapasztalta, hogy
azalakváltó falka nem olyan elvetemült, mint ahogy az Udvarban beállítják.
Ezért őrlődött
magában, a sötétben, képtelenül az elhatározásra, hogy megtegye-e – mint, ahogy
a José Manuel iránti lojalitása megköveteli – vagy hagyja futni Aleket, ahogy a
lelkiismerete diktálja. Az elmúlt néhány napban több szeretetet és összetartást
látott ebben a családban, mint egész eddigi élete folyamán az Udvarban
összesen. A vámpírok sosem mutatják ki ennyire az érzéseiket, már, ha van nekik
egyáltalán. Az empátiáról minden bizonnyal még hírből sem hallottak.
Isa ilyenkor
tudta áldani – vagy átkozni, ahogy vesszük – a származását, mert nem képes
igazi, hidegvérű vámpír lenni. Azt a bizonyos boszorkány vért, amit szégyellnie
illett volna, és ami időről-időre súlyos dilemma elé állította őt.
Itt volt mindjárt
Nick ügye. Idegesítette a pasas, utálta, hogy olyan, mint valami fennhéjázó
őstulok, mégis majd elolvadt, mikor megcsókolta. Az ajkai azóta is kitartóan
bizseregtek.
A gondolatra
önkéntelen megdörzsölte az említett testrészt, nem mintha ez a mozdulat bármin
is változtatott volna. Nem is értette, egyáltalán honnan szedett össze annyi
józanságot, hogy a pisztolyt felhasználva, gátat szabjon ajkaik őrült
orgiájának. Egy hajszálon múlott csak, hogy eszét vesztve nem vetette oda magát
a kutyának, a világ minden zavaró tényezőjét és logikáját sutba dobva...
Öt napja
„ápolgatták” az Isa főzete segítségével kiütött Aleket, és a lány kezdte
elveszíteni a türelmét. Elég volt a finomkodásból – határozta el –többet
nem kap. A farkas teste láthatóan is rendbe jött, talán csak gyenge lesz,
ha felébred. Nick – istenadta tehetséggel – pont beletrafált a gondolatai
menetirányába, mikor halkan megszólalt.
– Kell még
abból a gusztustalan trutyiból, kezd magához térni.
Isa gyanakodva
pislantott felé, azon morfondírozva, hogy ahapsinak talán mégis van gondolatolvasó
képessége, minden tiltakozása dacára.
– Nem.
Nick erre felé
kapta a fejét, kezével úgy megszorítva a fotel kartámláját, hogy az anyag a nem
várt nyomástól recsegve szakadt be. Észre sem vette. Szemeiben felizzott a
kitörni készülő indulat. A lány már korábban is tapasztalta, hogy a „társa”
nagyon-nagyon rosszul viselte, ha ellentmondtak neki. Egy szemvillanásnyit
elmerengett azon, hogy vajon ez családi vonás-e náluk, mert Alek szintén,
eszméletlen állapota dacára igencsak erőszakos természetűnek tűnt. A főzet erős
nyugtató hatásától függetlenül gyakran morgott, vicsorgott, sőt, még
vagdalkozott is. Egyszer kénytelenek voltak visszatenni őt az ágyra, mert a
nagy mocorgásában leesett.
– Hogy
mondtad?
Isa
felsóhajtott kínjában. A fene essen bele, ő nem erre szerződött!
– Nincs rá
többé szüksége, holnapra szemernyi baja sem lesz.
– Ezt majd én
eldöntöm, az én testvérem!
A lányt kezdte
kerülgetni a harag. Azt a fafejű kutyáját...
– Én vagyok
az, aki ért hozzá. Nem kell neki több – azzal felpattant ültéből és úgy döntött,
ideje ránézni a másik betegére, Ianre. Ő már alapból jobb állapotban került
haza, de Isa – mindamellett, hogy vámpír létére, természetellenes módon Alekon
segíteni vágyott – valamiért késztetést
érzett, hogy a másik sebesült alakváltót is teljesen meggyógyítsa.
A telefonja
pont ezt a szerencsétlen pillanatot választotta a megcsörrenésre. Eljött az oly
nagyon halogatott jelentéstétel ideje... Isa idegesen bámulta a kijelzőt,
legszívesebben fel sem vette volna, amit természetesen nem tehetett meg. A
főnök nem díjazná.
– Igen? –
szólt bele a készülékbe némi torokköszörülés után, ami a hirtelen keletkezett
csomót hivatott eltűntetni onnan, minden igyekezetét bevetve, hogy kikerüljön a
nagyon is éberré vált farkas hallótávolságából.
– Nem hívtál!
– jött a szemrehányás a túloldalról. Nos, Manuel sosem volt az a kertelős fajta.
Isa válaszra nyitotta a száját, de belefojtották a szót. – Mindegy! Azt akarom,
hogy végezz a korccsal. Nem kockáztathatom meg, hogy a jövőben akár véletlenül
is bekavarjon a terveimbe.
– Főnök, én
ezt... – próbált volna a lány valami elfogadható kifogásfélét kisajtolni
magából, sikertelenül. Manuel nem fogadta el az ellenvetést.
– Ha végeztél,
jelentkezz! – és a vámpír bontotta a vonalat, Isának pislantani sem maradt
ideje, nem, hogy érvelni.
Kényszeredetten
szorította össze az állkapcsát, gyors oldalpillantást vetve Nick felé. Francba!
Az arckifejezéséből ítélve, nem volt elég a távolság közöttük, a férfi
végighallgatta a kurta telefonbeszélgetést.
Talán gyáva
dolog a menekülés, de Isa valamiért mégis úgy érezte, pont azt kell tennie. Most
azonnal! Az ajtó már csak pár lépésre volt, mikor Nick keményen megragadta
a karját és vicsorogva bámult bele az arcába.
– Mi volt ez?
– sziszegte.
A lány felháborodva
szabadította ki magát, és megfeledkezve korábbi menekülési szándékáról,
indulatosan vágott vissza.
– Nem tartozom
egy kutyának sem magyarázatta, de legfőképp neked nem. Nincs közünk egymáshoz.
Milyen alapon kérsz rajtam, számon bármit is? Kinek képzeled te magad?!
Orruk már
majdnem teljesen összeért, úgy fújtattak egymás tekintetét el nem engedve,
mikor Nick „Egy idiótának!” felkiáltással – bár Isa ebben nem volt
egészen biztos, hogy elhangzott – újra megragadta, a testéhez szorította és a
lehető legmegdöbbentőbb dolgot művelte, amit soha, de soha nem gondolt volna.
Megcsókolta. Mindenféle gyengédség vagy csábítás nélkül. A mozdulat inkább volt
büntetés, nyers vágy, tehetetlen szükség, a vámpír mégsem tiltakozott. Benne is
ugyanúgy lángolt a tiltott tűz. Akarta a férfit.
Mindenek Ura, de még mennyire!
Szédült és
lebegett az érzékeit ért vad támadástól, nyelve bátran, kétség nélkül nyomult
előre, fedezte fel a farkas összetéveszthetetlenül fűszeres aromáját...
Isa ritmikusan
verte a fejét a saját térdébe, hátha attól elmúlik a nyomás a két szeme közötti
területen, vagy csak simán sikerül kiűznie a fejéből ezeket a bűnösen izgató
gondolatokat.
Tényleg nem is
sejtette, honnan jött a sugallat, hogy megszakítsa akkor a csókot, de most
csalódottan és hálásan gondolt rá egyszerre, akármennyire is ellentmondásos ez
az egész. Ki kell törölnie Nicket az elméjéből és kizárólag csak a feladatára
összpontosítania. Meg kell ölnie a farkast, akinek mindezidáig az életéért
küzdött.
Keserűen
felnevetett. Ez az ő formája.
Halk
kopogtatásra kapta fel a fejét. Még a lélegzetét is visszatartotta, hátha
elmegy az illető. Nem volt olyan állapotban, hogy vendéget fogadjon.
Csend.
Megkönnyebbülve
fújta ki a levegőt, erre a kilincs lassan megmozdult. Isa ösztönösen kapta elő
a pisztolyát és egy szemvillanás alatt termett az ajtónál, hogy a következő
pillanatban fáradtan engedje le azt. Kéretlen betolakodója szokás szerint nem
volt más, mint Nikola Dimitrijevics.
– Mit akarsz
még tőlem? – kérdezte tompán. Szemernyi vágyat nem érzett – nem akart érezni –
egy újabb összecsapásra.
– Szívességet
kérni jöttem...
A szavak olyan
halkan, annyira fojtottan jutottak el a lányhoz, hogy az csodálkozva fordult a
férfi felé, és próbált rájönni, hogy tényleg elhangzottak-e vagy csak a füle
csengett.
– Tessék?!
– Kellene...
Egy... Szívesség... – morogta tagoltan Nick, valamivel hangosabban. – Mondd azt
Manuelnek, hogy Alek meghalt. Szükségünk van pár napra, hogy felkészüljünk és
elhozhassuk Ameliát. Utána… Megkaphatsz bármit, amit akarsz!
Isa csak
pislogni tudott az ajánlatán.
– Miért? –
mást nem sikerült kinyögnie.
– Mert a
testvérem szereti azt a nőt. Megérdemel egy esélyt, hogy megküzdjön érte.
– Tudod ugye,
hogy ezzel a saját életemet is kockáztatnám, ha megtenném?
– Tudom, hogy
a fene enné meg. Még egyszer mondom, bármit kérhetsz cserébe kicsi szúnyog, akármit.
– A szavadat
adod, ordas?
– A szavamat
adom – nyögte ki Nick, mint akinek érzéstelenítés nélkül a fogát húzzák éppen.
– Rendben,
meggondolom még az ajánlatodat – vetette oda Isa hátat fordítva a férfinak, bár
már meghozta a döntést. Tisztában volt vele, hogy a halállal incselkedik, de
úgy határozott, megkíméli Aleket.
Nick
csendesen, ahogy jött, úgy távozott. Becsukta maga mögött az ajtót – és ezzel a
folyosóról beszűrődő fényt kizárta –, amivel újra sötétséget borított a
szobával együtt Isára is.
Amelia a kín
és féktelen öröm határán imbolygott. Néha erre, néha arra billent a mérleg
nyelve, és ezáltal a kedélyállapota. Egyfelől emésztette az aggodalom, mert az
égvilágon semmit nem tudott kideríteni Alekról, él-e egyáltalán vagy már
meghalt – még természet adta ösztöne is cserbenhagyta, nem súgott a számára
semmit –, másrészről határtalan boldogság töltötte el. Terhes volt, ez biztos.
Nem számított rá, hogy rögtön az első kötelékben együtt töltött alkalommal
megfogan – mert a természetfelettiek között csak úgy volt a dolog lehetséges –,
de megtörtént. Legalább is a tünetei egyértelműen arra utaltak.
Ez náluk nem
egészen úgy működött, mit az embereknél. Először is nem kellett vér- illetve
vizeletvizsgálat vagy huzamosabb idő, hogy megbizonyosodhassanak a fogantatás
tényéről. A természetfeletti lények már akár egy-két nap után tudták a dolgot,
leolvasták a jellegzetes, csak a saját fajukra jellemző, terhességre utaló
jeleket.
A vámpíroknál
itt volt pl. a fokozott gyengeség – nem összetévesztendő a kiéheztetés általi
erőtlenséggel, mert ez attól sokkal intenzívebb –, ezáltal a gyakori ájulás,
sőt eszméletvesztés, a táplálék utáni kényszeres, már-már kontrollálhatatlan
vágy. Szegény Jovanát is nem egyszer, akaratán kívül megtámadta, ha véletlen
késett a vérátömlesztéssel. Ezért volt annyira fontos, ilyenkor a várandós
nősténynek, hogy a párja mellett legyen. A természetfeletti vér erősebb volt, tovább
kitartott. És végső soron a legdrasztikusabb jel akkor bukkant fel, ha valami
oknál fogva megsérültek. Mivel a magzat a lehető legtöbbet elvonta az anyjától,
annak szervezete képtelen volt a gyors regenerációra. Az ő válla is néhány nap
helyett közel egy hétig gyógyult. Ha Jovana nem lett volna olyan kitartó, és
nem kap rendszeresen utánpótlást infúzió formájában, biztos, hogy nem éli túl a
dolgot. Végső esetben a láz gyűrte volna le. Az előző mellett, talán ez volt a
másik igen feltűnő bizonyítéka a várandósságának. Csak és kizárólag terhes
vámpíroknál fordult eddig még elő ilyen tünet.
Míg ezen járt
az agya, lábai automatikusan vitték előre, spártázott a szobájában oda-vissza,
mint egy ketrecbe zárt vadállat. Igazából, tényleg ez a helyzet állt fenn. Jovanán
és az apján kívül más nem járt nála, az ajtó pedig folyamatosan kulcsra lett
zárva. Ez még nem okozott volna komolyabb gondot, de a bűbáj és a
riasztórendszer, amit felszereltek, annál inkább. Vladimir is haladt a
korral...
A férfi
korábbi eszelős kirohanása után, mikor leordította a bódult Amelia fejét, majd
fújtatva távozott, a lány egyre kevésbé érezte úgy, hogy bármiféle tisztelettel
vagy hűséggel tartozik neki. Nem értette és valószínűleg soha nem fogja
felfogni Vladimir cselekedeteinek mozgatórugóját, de már nem is akarta.
Végérvényesen elszakadt az a hajszálvékony szál, ami mindeddig hozzá kötötte.
Beletúrt
zilált fürtjei közé, majd lehuppant a közeli kanapéra. Jöhetne már ez a lány– morgolódott magában. Kezdett az éhség ismét
elhatalmasodni felette.
Hogy elterelje
a figyelmét, piszkálgatni kezdte a lepattogzott körömlakkját. Eléggé leharcolt
állapotban leledzet, de jelen pillanatban teljesen jelentőségét vesztette a
dolog.
A kilincs
megmozdulása rángatta ki a letargiából. Végre!
Éhen hal!
Hiába, a pocaklakó
nem vette figyelembe a nyomorát. Táplálékra volt szüksége, hát követelte. A kis
aranyos, máris tiszta apja...
Ahogy az ajtó
becsukódott az érkező mögött, Amelia torkát rossz érzés kezdte szorongatni. Nem
Jovana jött meg a remélt vérrel, hanem maga az európai vámpírok fejedelme, az
apja, Vladimir Drakovics.
– Amelia!
– Vladimir! –
szólt vissza a lány megkeményítve magát. Az atyám szó többé nem kívánkozott az
ajkára ezzel a férfival kapcsolatban.
A vámpír
halványan összerezzent, de egyébként nem látszott rajta, hogy bántaná a
tisztelet ilyenfajta hiánya Amelia részéről.
– Csak közölni
jöttem, hogy két nap múlva férjhez mész. Készülj fel, ahogy illik.
Ameliát új
keletű nyugalom szállta meg. Gúnyos mosoly ült ki ajkára.
– Nem
kényszeríthetsz semmire, már kötelékbe léptem azzal, akit szeretek.
Vladimir
arcára undorodó kifejezés telepedett.
– Ezt még
rólad sem képzeltem volna... Egy kutyával. Fúj! Gusztustalan. Tudhattam volna,
hogy ettől van ilyen ocsmány szagod. Nem számít, akkor is Jose Manuel DaVila
felesége leszel.
Amelia
felpattant ültéből, majd újra leült. Semmi értelme nem lett volna a felesleges
mászkálásnak. Korábbi nyugalma kérészéletűnek bizonyult. A természetfelettiek
nem élhettek bigámiában. Ez csak az jelentheti, hogy...
– A korcs már
nem él, aranyom. A vadállatok lakmároznak a mocskos maradványaiból – folytatta
a férfi önelégülten. – És a fattyad is rövid úton követni fogja a pokolba.
Nem! A lány
védelmező mozdulattal simította kezét a hasára.
– Hazudsz...
Kijelentésnek
szánt válasza igencsak vérszegényre sikeredett. Végig az az erdei emlékkép
lebegett lelki szemei előtt, ahogy Alek a földön, kicsavartan, összetörten
elterül.
– Nem érdekel,
mit gondolsz. Nem azért neveltelek, hogy elbaltázz mindent. Jose Manuel
feleségül fog venni, te utódot szülsz neki, aztán a drága vőmet és az apját
végzetes baleset éri majd, én pedig megkapom végre mindazt a hatalmat, ami
engem illett.
A lány
megrökönyödve tekintet az apja felé.
– Végig ez
volt a terv? Hogy tenyészállatnak használsz?
– Mit
gondoltál aranyom, hogy csupa szívjóságból viseltem el az ocsmány lényedet?!
Csak rajtad és a születendő fattyadon keresztül juthatok a dél-amerikai trónra,
és én mindig, így vagy úgy, de meg is szerzem, ami jár.