Ezüst álarc - Karácsonyi idill

BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYI ÜNNEPEKET MINDENKINEK! :)

Gil komoly, felnőtt férfi létére jelenleg kislányos idegességgel topogott a szalon ajtaja előtt, görcsösen markolászva a kilincset. Bentről kellemes zene és vidám beszélgetés foszlányai szűrődtek ki. A saját szalonjából! Apró izzadságcseppek telepedtek ráncba szaladt homlokára, miközben az a kényszeres érzés kezdte kerülgetni, hogy megfullad, ha nem lazít azonnal a nyakkendőjén.

Csigavér, ember! Csigavér! – nyugtatgatta magát.

El sem tudta hinni, hogy Marissának sikerült behálóznia – újra – és belement ebbe a... ebbe a... Hagyjuk!

Az ostrom nagyjából egy hónapja kezdődött meg, először csak elejtett megjegyzésekkel, finom célzásokkal, Gil igazán nem is foglalkozott vele. Közeledtek az ünnepek, Eliza – a kislányuk – most élte át először a dolgot, hát hagyta, hogy az asszony mindenféle előkészületet tegyen a nagy karácsonyi felhajtás nevében. Mindenfelé girlandok lógtak a házban, fenyőágak, fahéj, szegfűszeg, gyertyák pompáztak takaros virágkötészeti mestermunkaként az ablakpárkányokon, asztalokon. A mézeskalács és a forralt bor illata belengte a házat. Az asszony még a kertésszel is lebeszélte jó előre melyik fenyőt kell majd a szalonban felállítani, és melyiket a kertben feldíszíteni.

Gil akkor fogott először gyanút, mikor azon kapta Magdalenát és Marissát, hogy holmi ünnepi terítékről meg székhiányról diskuráltak. Mihez hiányozna a szék, hisz úgy is csak hárman lesznek?! Esetleg Albe beugrik, vagy rosszabbik esetben az apósáék. Akkor még elhessegette a gyanút, bár a kellemetlen előérzet megmaradt.

A botrány akkor tört ki, mikor két héttel karácsony előtt megérkeztek az első lapok, amelyben szívélyesen elfogadták a meghívást a az ünnepi vacsorára.

Irwingnek alig maradt ideje félrehúzódni Gil akkora lendülettel rontott ki a dolgozószobájából vagy fél tucat levéllel a markában. Miféle ünnepség?!

Felbőszülten csörtetett be a szalonba – időközben Marissa a télre és a babára való tekintettel áthelyezte székhelyét ide, a kert helyett – és nyomban a gőgicsélő kislányra vidáman mosolygó nőre támadt.

– Ugye nem gondolod komolyan ezt? – lobogtatta meg a kezében tartott papírlapokat. – Nem lesz itt semmiféle összejövetel!

Marissa még mindig a lánya felé fordulva szólalt meg.

– Nézd kincsem, a papa milyen morcos kedvében van. Dobsz neki egy puszit, hátha megnyugszik?

Eliza pufók arcocskája felderült, kivillantva két darab alsó fogacskáját, nyálas mosollyal örvendeztette meg az apját. Gil kis híján elolvadt. Imádta a lányát. Tényleg! De ez most nagyon komoly, nem csábulhat el.

– Marissa, beszélnünk kell! Most azonnal! – mondta szigorúan, de azért közben gyengéden megsimogatta Eliza puha haját.

Az asszony belenyugvón sóhajtott egyet, majd átnyújtotta a babát a dadának, aki szintén a szobában tartózkodott. Gilnek eddig fel sem tűnt, hogy a lány is ott van.

– Kérem, Sarah! Vigye fel Elizát a szobájába, mindjárt jövök én is.

A lány fejet hajtva, szó nélkül kisietett a helyiségből, csendesen betéve magam után az ajtót. Marissa csak ekkor fordult teljes figyelmével férje felé.

– Nos, mi a gond?

– Még azt kérdezed, mi a gond?! – háborgott a férfi. – Erről engem mikor akartál értesíteni? – tolta a nő orra elé a leveleket. – Akartál egyáltalán?

Marissa idegesítő nyugalommal, felhúzott szemöldökkel pislogott fel férjurára.

– Hisz megbeszéltük már legalább három hete, hogy Eliza első karácsonyának tiszteletére egy kisebb ünnepséget rendezünk...

Gilben felsejlett egy halvány emlék holmi "beszélgetésről", amit gyűrött lepedők között, forró csókok és fülledt hangulat közepette ejtettek meg. Hát csoda, hogy nem emlékszik pontosan miről is volt szó?!

– Vissza lehet még mondani? – kérdezte bizakodva, de látva Marissa elfelhősödő arcát az remény utolsó szalmaszála is elporlad.

– Csalódást okoznál a lányodnak?

Mit lehet erre mondani?! Persze, egy pár hónapos baba nem fog reklamálni, ha nem történik meg a nagy esemény, és ezt Marissa is biztos nagyon jól tudta, de azzal is tisztában volt, hogy a lányáért bármit képes lenne elviselni. Még egy karácsonyi ünnepséget is...

– Természetesen nem! – morogta, beletörődve a csatavesztésbe. – Tudod ugye, hogy ez egyáltalán nem sportszerű a részedről?!

Az asszony arca felderült, felkelt a kanapéról és hozzásimulva a férjéhez válaszolt, miközben Gil szeretőn átkarolta őt.

– Nem fogod megbánni. Bízz bennem!

Gil végül egész megszokta a gondolatot, hogy emberek fogják elárasztani a házát, de most, itt a szalonajtóban újra elkapta a lámpaláz. Főleg, hogy olyan lépésre szánta rá magát, amire nem volt példa hosszú évek óta. Az ezüst álarc nélkül készült bevonulni egy hordányi pletykaéhes arisztokrata közé.

– Én ezt nem csinálom – bukott ki belőle a kétségbeesés. – Hogy sikerült erre rávenned?! – fordult a közben belé karoló asszonya felé. – Mindenki engem fog bámulni… Utálom, ha bámulnak!

– Gil! Nem lesz semmi baj. Szedd össze magad! Bemegyünk, túlesünk rajta. Meglásd, élvezni fogod.

– Persze, élvezni... Mit szólnál, ha inkább visszaosonnánk a szobába és valami kellemesebbel töltenénk el az időt? Azt biztos nem csak én élvezném – próbálkozott még utoljára a férfi.

Marissa megsimogatta Gil sebhelyes arcát, majd határozottan megszólalt.

– Indulás befelé!

A belépőjük ugyan tényleg kicsit kínosra sikeredett, hisz mindenki néma döbbenettel pislogott rájuk, de az első sokk elmúltával a hangulat villámgyorsan feloldódott. Még Gilt is elkapta valamiféle jóleső, ünnepi érzés.

Apósa kedélyesen anekdotázott közvetlenül mellette, arca enyhén kipirult az elfogyasztott bormennyiségtől, miközben Gil a gyertyafényben tündöklő karácsonyfa tövében üldögélő feleségét és gurgulázva kacagó Elizát figyelte. Talán mégis csak igaz a mondás, hogy a karácsony az újjászületés, a boldogság ünnepe... Gilbert Mathias Brickstone, az örök különc, az ezüst álarcos, a kiközösített szörnyeteg rájött, hogy igazából boldog!

Végzetes vonzalom - 15. fejezet

A hűs fenyves árnyékába húzódva figyelte a tisztáson önfeledten játszadozó fekete, fürtös hajú kislány és a farkaskölyök kettősét. Mintha csak saját magát látta volna egy eszményi múltban.

A napsugarak melegen simogatták őket. Minden olyan békés volt, megnyugtató. Még az oly ismerős karok is – amik hirtelen a semmiből karolták át hátulról – biztonságot nyújtó érzéseket ébresztettek benne. A halk mormogás a füle mögött jóleső borzongást váltott ki belőle.

Valamiért mégis úgy tűnt számára, hogy a szituáció túl tökéletes. És, mintha igazolni akarta volna a sejtéseit, a látvány vibrálni kezdett, eltűnt a meleg ölelés, a felhőtlen boldogság. Ameliát beszippantotta valami mély, hideg és sötét. Fájdalom nyilallt a testébe, ordítás, csattanás, sikítás, csikorgás hangjai úsztak felé a távolból. Aztán újabb képek villantak fel a szeme előtt. Sár, eső, vér... Alek a földön kicsavarodott, természetellenes testhelyzetben. Mozdulatlanul.

– Alek! – sikította. – Neee!

Kipattantak a szemei, automatikusan felült az ágyban, majd ugyanabban a pillanatban vissza is hanyatlott. A feje lüktetve tiltakozott a hirtelen mozdulat ellen, vállát mintha tüzes vassal szurkálták volna, gyomra görcsösen kilökni készült a nem létező tartalmát.

– Nyugodjon meg, kisasszony! Már minden rendben, biztonságban van. Itthon – szólt hozzá egy kedves hang, majd hűvös anyag simítását érezte a bőrén.

Itthon. Amelia keserűen nyelt egyet. Ez a hely soha nem volt az igazi otthona, és most már nem is lesz. Ő Alekhez tartozik!

Szorító érzés hatalmasodott el a mellkasán, miközben erősen összeszorított szemhéjakkal tűrte, hogy újra és újra áttöröljék forró homlokát. Mindenképp ki akarta zárni az elméjéből a fájó valóságot, de a felbukkanó emlékképek nem engedelmeskedtek az akaratának. Az utolsó együtt töltött perceik minden pillanata élesen, mozifilmszerűen kezdtek pörögni lelki szemei előtt, nem tehetett ellene semmit...

Alek váratlan hirtelenséggel mozdította el a kormányt, hogy a következő pillanatban kegyetlen erővel csapódjanak bele egy fa vastag törzsébe. Amelia először csak a hatalmas rántást érezte, amivel az öv megakadályozta, hogy a lendülettől egyszerűen kirepüljön a szélvédőn. Csak hosszú másodpercekkel később tudatosult benne a látvány, hogy egy vastag faág gyakorlatilag átlyukasztotta az üveget az orra előtt. Pillantása végigsiklott a göcsörtös, elvékonyodó felületen. És akkor ráeszmélt, hogy képtelen mozdulni. Hitetlenkedve bámulta a vállába fúródó szilánkot, mintha csak nem is saját magát látná. Aztán a fájdalom egyik pillanatról a másikra, lüktető izzásként borította be a sérült testrészéből kiindulva. Reszkető kézzel nyúlt az ág után, hogy kiszabadítsa magát, de a kín fokozódásával valahogy az ereje arányosan csökkenni kezdett. Biztos volt benne, hogy ha most tükörbe nézne, még a mésznél is fehérebb lenne a bőre. Tompán hallotta, ahogy Alek kiált valamit, talán hogy meneküljön, de csupán az akaratereje nem volt elég hozzá, hogy válaszolni tudjon. Szó szerint lemeredt.

Az eddig is ezerrel pörgő események ekkor még magasabb fokozatba kapcsoltak. A farkas csatakiáltás kíséretében tört ki az összeroncsolódott járműből, majd nagy hévvel megtámadta Ivant és Jocót. Amelia úgy szemlélte az eseményeket, mint aki nincs is jelen. A fájdalom ködén keresztül rimánkodott az égiekhez, hogy a társának ne essen baja.

Odakinn a három férfi ádáz, gonosz, szabályok nélküli harcot vívott. Nem volt finomkodás vagy kegyelem az ütéseikben, marásaikban. Testükről patakokban mosta le az eső a vért és sarat.

A testőrei erősek voltak, kíméletlenek, Amelia jól tudta ezt, hisz ismerte őket időtlen idők óta, de Alek le fogja győzni őket. Az ő farkasa bárkit legyőz!

Ezzel a megnyugvással a szívében – bár az aggodalom halványan még mindig ott pislákolt – hagyta, hogy Ian feltépje a SUV ajtaját és kiszabadítsa fogságából.

– Ez most fájni fog – figyelmeztette a férfi, mielőtt letörte volna az ágat, úgy hogy csak a vége maradt a lány vállában. Ennél is jobban?! Ameliát az ájulás környékezte, de minden maradék erejével küzdött ellene.

– Alek... – motyogta erőtlenül.

– Nagyfiú már, tud vigyázni magára! Most az elsődleges feladat téged elvinnem innen jó messzire – vágta rá határozottan Ian, azzal felemelte a tehetetlen lányt és a motorjához cipelte.

Ameliának fogalma sem volt róla, hogyan fogják kivitelezni a dolgot. Ketten egy keskeny ülésen, miközben ő majd összeesik és faszilánk áll ki a testéből. Hát… a kapaszkodás nem biztos, hogy menni fog.

Fásultan nézett át megmentője széles válla felett, hátha vethet még egy pillantást a társára, de a zuhogó esőtől vajmi keveset látott. Csak a csata zajai jutottak el hozzájuk.

A motor meglepően szélesnek bizonyult. A benzintartály egész jól alátámasztotta bágyadt törzsét, míg hátulról Ian tartotta szorosan.

– Remélem ezért Alek nem fog később megskalpolni... – mormogta a farkas a füle mellett, majd ráhajolt a testére, szinte összepréselte és indított. A hirtelen gázlökettől a járgány kifarolt, majd imbolyogva indult meg.

Miközben elszáguldottak az időközben megszaporodott küzdőfelek mellett, Ameliát sokként érte a felismerés, hogy a társát éppen a földbe döngöli egy hordányi vérengző vámpír. Onnantól kezdve feladta a harcot magában. Mi értelme lett volna?! Ekkora túlerővel senki sem képes megbirkózni, legyen akár egy közönséges halandó vagy hatalmas farkasok leendő vezetője...

Könnyei feltartóztathatatlanul csorogtak végig az arcán. Alek, Alek, Alek... Zsongott a feje a neve ismételgetésétől. Mintha azzal visszahozhatná őt, vagy újra egyek lehetnének. De csak a maró ürességet kapta válaszul, ami elhatalmasodni készült a szíve körül.

Ezek fényében aztán zokszó nélkül tűrte, hogy az utánuk vetődő vámpírkatonák levadásszák őket és Iant jól helyben hagyva magukkal cipeljék. Gyenge volt, gyengévé vált abban a percben, hogy Alek... Nem, erre még gondolnia sem volna szabad!

Tompa kínjába egyre erőteljesebb beszélgetés foszlányai hatoltak be.

– Még mindig tűzforró a teste, Uram. És a sebe sem gyógyul rendesen, hiába adtam neki friss vért. Semmi sem változik napok óta. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hihetnénk, hogy...

– Hallgass! Ki ne merd mondani azt a szentségtörést! – rivallt rá a korábban alázatosan, halkan beszélő valakire – minden bizonnyal az egyik szolgálóra – az erőtejes férfihang, ami kétséget kizáróan csakis az apja lehetett. – Kifelé! Tűnj a szemem elől. Majd én ráncba szedem a betegünket.

Annyi rosszindulattal ejtette ki az utolsó szavakat, hogy Ameliát kellemetlen előérzet öntötte el.

Vajon mire készülhet? – tette fel magában a kérdést, miközben továbbra is alvást színlelt, bár agya már átkapcsolt a teljesen éber állapotába. Nos, nem tellett sok időbe, míg megkapta a választ. Apja erőteljesen megragadta a vállát, nem törődve a lehetőséggel, hogy fájdalmat okozhat ezzel a lányának és őrülten megrázta.

– Ébredj, te büdös ribanc! Elszámolni valónk van!

Amelia nyögött kínjában, kinyíló szemei előtt színes karikák kezdtek eszeveszett táncba.

– Hogy voltál képes ekkora árulásra?! – vonyította a férfi magából teljesen kikelve, vérben úszó szemekkel tekintve le rá. Éppen csak nem habzott a szája széle, mint egy veszett kutyának. – Egy korccsal... Igaza volt a banyának. Te lettél a legnagyobb hiba, amit életemben elkövettem. Ha visszamehetnék az időben, ott és akkor ölnélek meg, mikor még senki sem tudott róla, hogy a világra jöttél!

Jose Manuel abban a pillanatban ragadta meg Jovana karját, hogy a közeli falmélyedésbe rántsa, amint becsukódott Amelia hálószobájának ajtaja a lány után.

– Mi van vele? Beszélj! – szűrte a fogai között. Kifejezetten elege volt ebből a macska-egér játékból, amit érkezése óta játszottak vele. Ha nem akarta volna annyira eltökélten a tervei megvalósulását, már rég visszarendeli Isát és itt hagyja az egész szerencsétlen társaságot. Soha eszébe nem jutott volna, hogy ekkora fejetlenség és széthúzás uralkodik az európai vámpírok között. Kész csoda, hogy még egyszer sem tört ki lázadás vagy belháború.

Talán ezért elismerést kellene éreznie Vladimir iránt, amilyen leleményességgel képes csírájában elfojtani a próbálkozásokat és leplezni a nyilvánvaló elégedetlenséget. És meg is tenné, ha képes lenne bármiféle pozitív érzelemre a rohadék iránt.

Jovana közben dacosan kirántotta a kezét a szorításból, általában szelíd – már-már kifejezéstelen – pillantása vad szikrákat szórt.

– Nem vagyok holmi bábú, hogy ide-oda rángassanak. A drágalátos menyasszonyod állapota változatlan.

Manuel már meg sem lepődött a dühös kirohanáson. A jeges felszín alatt a lány igencsak tüzes természetet rejtegetett. Amióta pedig sikerült közelebbről is megismerkedniük, Jovana nem fordított annyi energiát a valós mentalitása elkendőzésére a társaságában. Még azt az állítást is meg merte volna kockáztatni, hogy cseppnyi féltékenységet lehet kihallani a szavaiból.

Szemtelen félmosollyal ajkán nyúlt a lány keze után, majd a szájához emelte és apró csókot nyomott a halovány, selymes bőrre. Aztán gondolt egyet és kidugva a nyelve hegyét meg is ízlelte őt. Az alig érzékelhető remegés, ami végigfutott Jovana karján, elégedettséggel töltötte el. Fogalma sem volt, hogyan tudja majd a lányt beleilleszteni a jövőbeni terveibe, de abban biztos volt, hogy megcsinálja. Még azt sem érezte elég visszatartó erőnek, hogy csupán csak ember. Alantas, táplálék...

– De morcos ma valaki – duruzsolta bele a finom kacsóba. Újabb kézelrántás lett a jutalma. Szinte nevethetnékje támadt az egész szituációtól, de végül lehűtötte magát. Elég volt az évődésből, most halálosan komoly dolgok forognak kockán. Muszáj megtudnia mindent a legapróbb részletekig, hogy eldönthesse, melyik figurával érdemes támadást indítania ebben a halálos sakkjátszmában. – Mikor viszel be hozzá?

– Megőrültél? – fonta össze karjait Jovana maga előtt, hangját egészen halkra véve. – Az Úr már így is gyanakszik, hogy nem vagyok egészen lojális az irányába. Mindenek Ura, amilyen hangulatban van, egy óvatlan pillanatban egyszerűen kivégez, mert nem szállítom a megfelelő mennyiségű információt rólad. Hát még, ha a tudomására jut, hogy az ő akarata ellenére találkoztál Ameliával! Neked még arról sem lenne szabad tudnod, hogy itt van!

– Akkor legalább azt áruld el...

– Nem! – tette bizalmasan mutatóujját Jovana a vámpír ajkára, hogy megakadályozza a további követelőzést. – Nem itt, és nem most. Később megkereslek! – majd távozott.

Manuel összeráncolt szemöldökkel, szorosan zárt ajkakkal álldogált még jó ideig az üres folyosón. Meg kellett emésztenie, hogy egy egyszerű szolgáló kikosarazta, faképnél hagyta, pimaszul beszélt vele és őt mindez nem hogy bosszantotta volna, hanem egyenesen felvillanyozta.

Joco a féltékenységtől majd szétrobbanó fejjel nézte rejtekéből Jovana és a nagyképű arisztokrata bizalmas susmorgását. Fel nem foghatta, hogyan sikerült a piperkőc majmának kicsalogatni a lányt a közönyösség csigaházából. Ő ettől csalódottabb már nem is igazán lehetett volna. Tizenöt év távlatában nem tudott még egy mosolyt sem kicsikarni Jovana részéről, erre jön ez az... örökös, és a lány szó szerint kivirágzik.

Nem! Jovana az övé lesz! Száz százalékig biztossá vált az elhatározása. Ha kell, akár erőszakkal is magával viszi. Nem azért viselte el az utóbbi idők megpróbáltatásait, sőt Vladimirt meg a kényes lányát, hogy a szökése küszöbén feladja a dolgot. Pedig az a mocskos farkas kis híján a másvilágra küldte...

Számítottak rá – ő mindenképp –, hogy a korcs teljes erejéből küzdeni fog, Jocot mégis meglepetésként érte a hév, amivel a másik harcolt. Minden előnynek– értette ez alatt a számbeli fölényt, a váratlan támadás erejét és a fogyó holdat – mellettük kellett volna, hogy legyen, mégsem bírtak vele. Mikor harmadszor verte vissza együttes támadásukat, szó szerint megcsonkolva Joco testét – leszakította a törött szárnyát – a vámpír arra a következtetésre jutott, itt az ideje erősítést hívni.

A sárban dagonyázva – Ivan eközben is próbálta legyűrni ellenfelét – nyúlt be a kabátja belső zsebébe, hogy előhalássza a mobilját. Szerencsére ez a darab még amolyan strapabíró, békebeli jószág volt, csak a kijelző sarka tört meg kicsit a harc hevében. Még a számok is egész jól látszottak, mikor bepötyögte őket.

A Takarító Egység vezetője kötözködés nélkül elfogadta az utasításait, és miután azok a mobil GPS-e alapján bemérték a helyzetüket, már meg is érkezett a felmentő sereg. Talán ez volt az egyetlen pozitívuma a melójuknak. Felhatalmazást kaptak, hogy szükség esetén mozgósítsanak, akit csak szükséges, nem kérdőjelezte meg senki a szavukat. És végül tizenkét jól képzett katonával csak sikerült legyűrni a farkas kutyát. Az élet már alig pislogott benne, mikor a vámpírcsapat a két másik szökevénnyel visszatért hozzájuk.

Joco és Ivan megtörten, fáradtan, de látható elégedettséggel tekintettek le a lábaik elé kiterített két alakváltóra. A melléjük lépő csapatvezető karjai közt Amelia hercegnő ájultan lógott.

– Mi legyen velük? Megöljük őket? Mégis csak a korcsok hercege. Kitörhet a tényleges háború... – elmélkedett hangosan Joco.

Ivan sokáig nem válaszolt, a másik már azt hitte, hogy nem is hallotta a szavait.

– Nem érdekel – vakkantotta egyszer csak a rangidős vámpír. – Majd a főnök elintézi – és megragadta a védekezni képtelen Alek nyakát. Karmai belemélyedtek a bőrébe, friss vérrel kenve össze a már így is mocskos ujjait...

Joco undorodva hessegette el a kellemetlen emlékeket. Ivan egy gusztustalan állat, nem vitás. Az volt mindig, az is marad örökre. Még jó, hogy már nem kell sokáig elviselnie.

Jobb lesz, ha megy és elvégzi az utolsó simításokat a tervén – döntötte el magában –, aztán Jovanával karöltve hátat fordítanak Európának és vissza sem néznek.