Árnyvadász novellapályázat Fayelinnél...

Az történt, hogy a napokban belefutottam egy érdekes novellapályázatba, ahol gyönyörű ékszereket lehet nyerni. Meg is írtam rá, amit gondoltam. :) Ez volt a könnyebbik rész, ugyanis tegnap rá kellett jönnöm, hogy a lényeget kihagytam belőle. :) Egy szem árnyvadász sincs jelen az irományomban. :)
A pályázat ugyan ugrott, de mivel a mű megszületett, kár lenne csak úgy parlagon hagyni. Szóval, megosztom veletek is, kedves olvasóim. :)

És, ha valaki kedvet kapna a novellaíráshoz, itt nézzen szét:
http://fayelinn.blogspot.com/2013/11/raziel-tollai-jatek-leiras.html

Határidő: DEC. 5, 23:55!

A szóban forgó novella pedig ez lenne:

– Mit olvasol, cicus?

Michelle szemöldökét kérdőn felhúzva pislantott fel a sorok közül, szemüvege lecsúszott egészen az orra hegyére. Nem mintha szüksége lett volna rá, hisz alakváltóként tökéletesnek számított a látása, de a megjelenése valamicskét komolyabbnak tűnt tőle. És ezen kívül annyira hozzászokott a viseléséhez, hogy akkor érezte furcsán magát, ha nem volt rajta. Ha már ruházat és frizura terén ennyire elütött a sztereotípiától – kosztümös-kontyos, karót nyelt könyvesbolt tulajdonos – legalább ezzel próbálta némileg kompenzálni a dolgot. Jelen pillanatban ugyanis koptatott, szűk farmer, fehér ujjatlan póló és rövid, derékban húzott bőrkabát volt rajta, a haját pedig a legújabb divat szerint aszimmetrikusra nyírták, vagyis egyik oldalon egész rövidre, míg a másikon az álla alá kunkorodott. Bár a vevők nagy része első látásra így is, úgy is csak kisegítőnek nézte vagy jobb esetben odatévedt egyetemistának.

Észre sem vette, hogy valaki bejött az üzletbe, míg az illető meg nem szólalt, úgy belemerült a történetbe, amit olvasott. Ilyenkor, mikor épp pangott a könyvpiac és vásárló csak elvétve tévedt be a boltba – leginkább törzsvendégek az újságjaikért –, általában kihasználta az alkalmat és hódolt a hobbijának, vagyis falta a könyveket. Na, nem szó szerint, csak képletesen. Megesett nem egyszer, hogy akár nyitástól nyitásig is az egyik kanapén kuporgott. Ugyan minek cipelt volna fel egy rakás könyvet a lakásába – a bolt felett lakott –, mikor helyben is élvezhette az olvasás örömeit?! Ha pedig elfogytak a lapok vagy megkívánt egy kis kávét, csak két lépést kellett megtennie és máris megoldódott a dolog. A kávéautomata huszonnégy órában működött, olvasnivaló pedig annyi volt, mint a tenger.

Egyébként úgy saccolta a dolgot – a kinti sötétség alapján –, hogy rég lejárt már a nyitvatartási idő. Sürgősen meg kell fordítani a nyitva táblát zárva feliratra – jegyezte fel a képzeletbeli teendőlistájára.

 A frissen érkezetten és rajta kívül különben egyetlen lélek sem tartózkodott a könyvekkel, magazinokkal, kényelmes fotelokkal, kanapékkal, asztalokkal és a két kávéautomatával telezsúfolt helyiségben.

– Könyvet, IQ nindzsa! – vágta rá morogva. Ki nem állhatta, ha cicusnak, cicamicának, macseknak vagy valami ilyesminek titulálták. Gepárd volt az állati alakja, egy kecses, karcsú ragadozó, nem tunya házimacska! És ezt a hirtelen felbukkant, pimasz vendége is nagyon jól tudta. Amióta pedig az Ötök – az alakváltók szövetségének vezetősége – kinevezte Michelle-t a San Francisco-i falkák közös képviselőjének, kénytelen volt ezt havi szinten elviselni az uraságtól. Ugyanis rendszeres időközönként megtartották a természetfeletti lények találkozóját, amin sok egyéb faj küldötte mellett Mr. Arcátlan a mágusok és boszorkányok követeként jelent meg.

– Nem kell rögtön kiengedni a karmokat cicuska, én csak udvariasan érdeklődtem – jött az újabb finom szúrás, egy gonoszkodó félmosoly kíséretében. Michelle erre olthatatlan vágyat kezdett érezni, hogy tényleg kiengedje a karmait és lekapargassa azt a férfi jóképű arcáról.

– Ne fárassz, Keeran! Nyögd ki, hogy mit akarsz, és húzz vissza az üstjeid, szárított kígyóbőreid, békanyálad meg hókusz-pókuszod mellé. Jobb dolgom is van, mint veled a semmiről diskurálni.

– Gondoltam, beugrok a legfrissebb Varázsüst magazinért, ha már erre jártam – folytatta a férfi csevegő hangnemben.

– Elfogyott! – vakkantotta Michelle, kényszeredett mosoly – vagy inkább grimasz – kíséretében. Hátha felfogja a drága, hogy nem szívesen látott vendég.

– Akkor az az új hetilap… Hogy is hívják?! Hmm… Fekete macska?

Nem, nincs szerencséje, a pasi nem fogja…

–  Sajnos, mind elkapkodták...

–  CKM?

–  Nincs raktáron!

–  Playboy?

–  Nem tartunk, lehet továbbállni – vette oda neki a lány, lezárandó a meddő szóváltást és tüntetőleg visszatért az olvasáshoz, bár fel-felpislantott Keeranra, hogy megbizonyosodjon, elment-e végre. Nem arról volt szó, hogy kifejezetten őt utálta volna, de kétséget kizáróan férfiból volt – azok között is az igencsak maszkulin fajtából – és Michelle minden hímnemű egyeddel szemben tartózkodóan viselkedett. Megjárta már egy-két alkalommal, amióta a világra jött, és ez alatt nem csak a szerelmi csalódásokra gondolt, hanem a férfiakra úgy általánosságban. Egyáltalán nem érzett késztetést arra, hogy újabb bonyodalommal dobja fel az életét, így jó ideje inkább elutasított mindennemű közeledést az ellenkező nem irányából.

Keeran ennek ellenére mégsem méltóztatott venni a lapot, idegesítő magabiztossággal megcsóválta a fejét, majd lazán odasétált Michelle-hez, aki a kanapén felhúzott lábakkal üldögélt és kikapta a kezéből a könyvet. A lány annyira meglepődött ezen, hogy nem tudott időben reagálni.

– Nézzük csak... – motyogta Keeran – Kresley Cole, Vámpírharc. Érdekes! – és belelapozott a kötetbe. Majd hümmögni kezdett, közben ide-oda táncolt, mivel Michelle sem tétlenkedett, a feje tetejére tolva a szemüvegét felpattant és igyekezett visszaszerezni az olvasmányát.

– Add vissza, semmi közöd hozzá, mit olvasok! – sipítozta magát is meglepve a hátborzongatóan éles hangjával. Persze nem sikerült elérnie, amit akart, Keeran jó két fejjel magasabb volt nála. Nem egy tipikus alacsony, tömzsi, borvirágos arcú, kopaszodó mágus csúcsos sipkával a fején...

– Sose gondoltam volna, hogy macsek létedre kangörcsös kutyuskákra gerjedsz – húzta őt a férfi továbbra is, élvezve a helyzetet, hogy a szőke alakváltó tehetetlenül pattog körülötte. – Vagy saját pályán játszol és a vörös boszikra buksz?

Michelle nem túl nőies mozdulattal bokszolt bele Keeran hasfalába válaszképp, de ő mintha meg sem érezte volna. Egyik markával lefogta a vagdalkozó kezet, a másikkal még magasabbra emelte a könyvet, majd halvány fényesség kezdett koncentrálódni a tenyerében, és csupán varázsereje segítségével pörgette a lapokat tovább.

– Ezt figyeld, ez jó! – állt meg egy pillanatra a lapozásban. – Találtam értelmes mondatokat is a sok csöpögés közepette. Hallgatod?

Michelle morgására szívből felnevetett.

– Ez már majdnem dorombolás volt, cicuska. Micsoda megtiszteltetés! Hegyezd a füled! – kacsintott egyet. – "Ha ajándék hull az öledbe, örülj neki! Ha könnyelmű ember vesztette el, az utolsó cseppig élvezd ki!"

– Keeran!

– Nincs kedved leülni ide erre a kényelmes kanapéra? – kérdezett vissza a férfi az ülőalkalmatosság felé biccentve és nem törődve a figyelmeztető hanglejtéssel. –  Tisztára elfáradtam ebben a nagy ugrálásban, amit előadtál. Esetleg az ölembe hullhatnál, én pedig kiélvezhetném a dolgot az utolsó cseppig. Mit szólsz?

Michelle agyát elöntötte a vörös köd. Na, megállj nyavalyás!

Taszított egyet a máguson, aki mivel igazából nem számított efféle mozdulatra, elengedte a lányt, lehuppant a kanapéra és tágra nyílt, döbbent szemekkel nézte végig, ahogy az alakváltó kecses, cicás mozdulatokkal az ölébe mászik. Ezek után Michelle dorombolva végigfuttatta ujjait a vékony, szürke ingen, egészen Keeran álláig, ott mutatóujjával megemelte a leesett állat, majd közel, nagyon közel hajolt, hogy szinte összeért az orruk. Ettől a férfinek láthatóan melege támadt és sűrű nyeldekelés közepette igyekezett megszabadulni a felgyülemlett nyáltól.

– Vigyázz mit kívánsz, Hókuszpók! Még a végén valóra válik... Vagy a visszájára sül el...

Keeran nyelt egy nagyot, mikor Michelle belekezdett a kis visszavágó hadműveletébe, bár teljes mértékben igazat kellett, hogy adjon neki a „bosszúvágya” miatt. Túllőtt a célon, az már biztos.

Ahogy a lány arca egyre jobban közelített az övéhez, ugyanabban a tempóban Keeran vérnyomása másodpercről másodpercre szökött egyre magasabbra, miközben a szíve is majd kiugrott a mellkasából, úgy dörömbölt. Michelle az ölében ül... Dorombol... Incselkedik... Ez most vagy egy álom, vagy mindjárt oltári nagy kutyaszorítóba kerül.

Az igazat mondta korábban a lánynak, tényleg csak erre járt és mikor meglátta, hogy a késői óra ellenére még mindig égnek a lámpák, hát benézett. Mindenféle hátsó szándék nélkül. Na, jó, legalább magának ne hazudjon. Látni akarta őt!

Az utóbbi időkben csak miatta várta a kötelező természetfeletti konferenciákat. Izgatták a fantáziáját – meg egyes testrészeit is – a lány pimasz beszólásai, kecses alakja. Tulajdonképpen az egész lényét felvillanyozónak találta, és az, hogy ösztönösen távolságot tartott tőle, még kívánatosabbá tette. Tegyük hozzá, nem Keeran volt az egyetlen, aki csorgatta utána a nyálát – többen megégették már magukat, mikor bepróbálkoztak nála, alakváltók, vérszívók, szárnyasok, mágusok vegyesen –, de ő bizonyult mindközül a legkitartóbbnak. Bár valószínű, eddig csak azért nem lett rövid úton lekoptatva, mert ha a közelébe került, előtört az óvódás énje és piszkálódással mutatta ki az érdeklődését iránta. Valljuk be, nem tűnhetett éppen romantikus udvarlásnak a dolog...

Most mit csináljon?! – tette fel magában a költői kérdést. Vágja ki magát valamivel és rohanjon el lóhalálában, míg nem késő és a golyói is a helyükön vannak vagy kockáztasson, használja ki az adott helyzetet és lépjen egy szinttel feljebb a köztük kialakult „kapcsolat” képzeletbeli lépcsőfokain?

Menekülni kellene – adta meg saját magának nyomban a választ, de... Michelle annyira csábítóan játszadozott ingjének gombjaival – lassacskán kibújtatta őket a gomblyukakból –, hogy nagyon nehezére esett a gondolkodás is, nem a józanészre hallgatás.

Azok a mandulavágású, halványzöld szemek... csillogó, duzzadt ajkak... finoman hullámzó keblek... Nem, ezt képtelenség csak úgy figyelmen kívül hagyni! Keeran nem is tartóztatta meg magát tovább, megragadta a lány vállait, visszahúzta a kis játéka közben az arcától eltávolodó Michellet, és száját az ajkaira szorította.

Az első reakciója az ösztönös menekülési kényszer volt. És, ha a férfi nem vált át hirtelen nyomulósból gyengéden felfedezőbe, simogatóan csábítóba, Michelle biztosan ellöki őt magától és kicsipkézi a gazember irháját. Csakhogy Keeran nem leigázni akarta őt, inkább kényeztetni. A bene élő vadmacskának pedig hízelgett ez a figyelmesség. A férfi ajka merészen, mégis puhán fedezte fel az övét, és a lány maga sem tudta már melyik volt az a pillanat, mikor önként nyitotta meg az utat a kutakodó nyelv előtt. Szokatlan könnyelműség volt ez a részéről, bizony eléggé zárkózott típusnak számított, de ez a csók... elvarázsolta.

Ez az! – világosodott meg hirtelen. Hisz Keerannal folytat éppen nyelvcsatát – de még milyen tüzeset –, ő pedig mágus, simán megbűvölhette!

– Elég! – szakad ki a mámorból, bár képtelen lett volna titkolni, hogy mekkora hatással volt rá az iménti tevékenység. Kapkodva lélegzet és egészen a hegyes füle csúcsáig égett a bőre. Nos, igen, az izgalomtól amolyan félig átalakult állapotba került. Arcvonásai cicásabbá váltak, füle kihegyesedett, fogai a ragadozókra jellemző erős agyarakká alakultak, körmei éles karmokká váltak.

Ijedten pattant fel a kanapén elnyúlt férfiről, bár pillantását alig tudta elszakítani a csupasz mellkasáról, amit a – saját maga által – kigombolt ing éppen csak takart. Hát akadt ott egynéhány figyelemre méltó izomköteg...

Istenek az égben! Jól beleesett a saját csapdájába. Csak el akarta ijeszteni Keerant a rámenősségével, erre majdhogynem ő erőszakolta meg a férfit! Nem rá vall... Csakis varázslat lehet a dologban.

– Azonnal oldd fel! – kiáltott rá a mágusra, dühvel palástolva tehetetlenségét.

Ő csodálkozva nézett fel rá, majd ülő helyzetbe tornázta magát. Sötétszőke, kusza fürtjei a szemébe hulltak és eltakarták a füstszürke íriszek izzó pillantását.

– Mit oldjak fel? – értetlenkedett Keeran az ingét lazán gombolgatva.

– Az igézést, amit rám küldtél, hogy rád gerjedjek!

– Rám vagy gerjedve? – húzódott csúfondáros mosolyra az a kívánatos férfiszáj.

– Hogy a fene esne beléd, Keeran! Ne játszadozzunk tovább. Szabadíts meg végre a varázslattól, tűnj el és tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna. Nem vagyunk már tinik.

– Ahogy óhajtod, cicamica! – bólintott amaz, és ezzel egy időben odalépett a lányhoz, erősen megragadta a tarkójánál fogva, magához rántotta és amolyan istenigazából megcsókolta. Olyan csókkal, amitől minden valamirevaló nőszemélynek kocsonyássá válnak a térdei… Michelle alig tudott megállni a lábain, mikor a férfi végül elengedte.

– Megyek, de holnap pontban hétre itt leszek érted. Vacsorázni megyünk. A fekete, mélyen kivágott ruhákat szeretem... – majd magabiztosan távozott.

A lány az utolsó pillanatban tért magához a zsibbadásból és utána kiabált.

– Nem foglak várni, nincs értelme ide jönnöd! Különben sem szeretem a feketét!

Távolodó nevetés volt a válasz. Fajankó!

Michelle-en akarata ellenére mégis eluralkodott valamiféle izgatott várakozás, ami csomóként koncentrálódott a gyomra tájékán. Ha nem akar vele randizni, a gondolatai mégis miért kezdtek hirtelen a körül forogni, hogy honnan kellene gyorsan beszereznie egy alkalmi feketét?!

Végzetes vonzalom - 13. fejezet

Hosszas kihagyás után, íme a legfrissebb fejezet. Jó olvasást hozzá! :)

Elégedettség. Ez volt az az érzés, ami elöntötte Alek testét-lelkét, mikor a halk csörömpölés és a kávé ingerlő illata kicsalogatta az álom puha öleléséből. Ajkain mosoly derengett, de még lezárt pillákkal élvezte a pillanatot. Szerette volna, ha a jelen pillanat megáll egy kicsit, hogy ők osztozhassanak még egy ideig ezen a gondtalan boldogságon.

Résnyire kinyitotta szemhéjait. Amelia egy szál fehér pólóban és bugyiban szorgoskodott az aprócska „konyhában” – ami egy szekrényből, két főzőlapból meg mosogatáshoz szánt lavórból állt – és szemével nyálcsorgatva falta ringó csípőjének mozdulatait. Olyan meghitt volt a hangulat. Tisztára, mintha friss házasok lettek volna. Ami tulajdonképpen egy szinten igaz is volt.

– Befejezheted a színjátékot Alek, úgy is tudom, hogy már nem alszol… – duruzsolta a lány, mikor odaért mellé és a tálcára pakolt kétbögrényi kávét meg száraz kekszet a közelben lévő asztalra tette. Több sem kellett a férfinak, abban a pillanatban, ahogy Amelia elengedte azt, ami a kezében volt, megragadta a pólója szélét és szó szerint magára rántotta őt. A lány nevetve bújt hozzá, miközben a farkas a nyakába csókolt és élvezettől mormogva tanulmányozta az új, összetartozásukat alátámasztó, közös illatukat. Bőr, erdő, vadvirág, fekete csoki… Ínycsiklandó! Orrával játékosan megbökdöste a lágy hajlatot, miközben ujjai beleszántottak a zilált, sötét tincsek közé.

– Szép reggelt, ženo! – azzal meg is nyalta az említett területet.

Amelia kuncogva próbált elhúzódni, nem sok sikerrel.

– Ne csináld, Alek! Csiklandoz! – ezt már majdnem sikította, mivel a férfi továbbra sem hagyott fel a „kínzásával”.

Úgy játszadoztak, mint a kisgyerekek. Amelia kiszabadította magát az ölelésből, kacagva megkerülte az aszalt, miközben Alek is kipattant az ágyból és az említett bútordarab másik oldaláról nézett farkasszemet asszonyával, egyébként teljesen pucéran.  Ettől a lány szeme pajkosan felcsillant, miközben teljes valójában felmérte őt. Pillantásával ígért és ígéretet várt, majd apró mosollyal a szája sarkában úgy tett, mint aki menekülésre készül. Megindult jobbra, majd hirtelen balra mozdult…

Nevetve kezdtek fogócskába az asztalka körül, míg végül Alek megragadta őt a vállánál fogva és az időközben teljesen felajzott testéhez rántotta. Amelia feneke pont nekinyomódott lüktető húsának, miközben a férfi másik keze végigsimított a nyakától lefelé, egészen a lapos hasáig, hogy ott megállapodjon.

– Szeretsz játszadozni velem, malena, hmm? – dörmögte a fülébe, leheletével is ingerelve a lány érzékeny bőrét. Amelia kéjesen dorombolva bújt hozzá, körkörös csípőmozdulatokkal jelezve, mennyire igazat ad neki.

– Élvezed, ha vadászok rád? – folytatta Alek az érzéki mormogást, majd megdöntötte a lány testét, az aszal lapjához nyomta, míg ő maga a kecses háthoz simult. Összetapadtak, egybe olvadtak. Éppen csak egy vékonyka pamutdarab választotta el őket attól, hogy tökéletesen egyesüljenek.

– Igen… – nyöszörögte Amelia. – Kapj el, én vad, erős ragadozóm!

A farkasnak sem kellett több bíztatás. Beakasztotta mutatóujját a bugyiba, és éles karmával úgy tépte el az anyagot, mintha papírból lett volna, majd tovább vándorolva befurakodott a zárt végtagok közé, hogy ott rátaláljon a síkos, meleg redők közt rejlő, gyönyörre áhítozó gombocskára.

Érzékszerveit elárasztotta a felszabaduló illat, ami körüllengte őket, agya belezsibbadt a vágyba. Asszonya máris készen állt a fogadására. Ujjával tett még néhány apró kört a csikló körül, amivel remegéshullámokat indított el Amelia testében, majd megmártózott a szűk forróságban.

– Mmmm… – nyögte a lány. Talán még akart lenni, de a szó artikulálatlanul hagyta el az elnyíló ajkakat.

Most!

Alek megemelkedett kissé, egyetlen rántással eltávolította a még mindig közéjük szorult bugyit, majd határozottan benyomult a nő testébe. Olyan jó érzés volt benne lenni. Érezni, ahogy körülöleli, beszippantja, pulzál körülötte. Ha lehetséges lett volna, akár az idők végezetéig ezt csinálja. Igazi ragadozó módjára, morogva és vadul tette magáévá őt. A kis lak csak úgy lüktetett a felhalmozódott energiáktól.

Később, a kihűlt kávét kortyolgatva, egymáshoz bújva üldögéltek – immár felöltözve – az öntöttvas kályhában pattogó tűz mellett, az ágy támlájának dőlve. Amelia letette a csészéjét a kályha szélére, majd hátrahajtotta a fejét Alek vállára, míg a férfi szeretetteljes csókot nyomott a sima homlokra. Hallgattak, bár a farkas érezte, hogy Amelia nyugtalan, valami kikívánkozik belőle.

– Mia baj, malena? – törte hát meg a csendet, állát közben a lány feje búbjára támasztva.

– Mi lesz ezek után, Alek? – kérdezte ő, bizonytalan hangon. – Minden megváltozott és semmi. A felállás ugyanaz. Elcsépelt tudom, de még mindig lehetetlen ez a kapcsolat…

Alek gondolkodóba esett. Igazat adott Ameliának. Attól, hogy most együtt voltak, a világ még nem változott meg körülöttük. A farkasok és a vámpírok nem lettek hirtelen puszipajtások. A csendes háború ugyanúgy dúlt a felszín alatt. Sőt, tisztában volt azzal is, hogy hamarosan újra menekülőre kell fogniuk a dolgot. Vladimír csatlósai nagyon is közel lehetnek már, attól függetlenül, hogy a nyomkövetőt elpusztította. A hold ereje lassú hanyatlásba kezdett, a vámpírok kerülnek nemsokára fölénybe.

Az egyetlen biztos pontnak az számított, hogy együtt lesznek. Nem érdekelte, hogyan, de nekik együtt kell maradniuk. Megérdemlik azt a rengeteg elvesztegetett idő miatt. A sok fájdalom, harag, bosszúvágy után kijárt nekik is egy kis boldogság. Alek képes lett volna a világgal is szembe szállni, csak, hogy Amelia az övé maradhasson.

– Nem tudom, malena. Még nem tudom… De megoldjuk, ígérem! – fogadkozott, még szorosabbra zárva karjait a lány körül. – Megoldjuk…

Ritka békesség lengte körül őket, miközben mindketten egy elfogadható megoldáson törték az agyukat, nem is számítva rá, hogy ez az idilli pillanat milyen hamar el fog szállni majd.

Elege volt. Háromszázötven év után a pohár vészesen megtelt. Joco kínkeservesen visszatartott indulattal, mereven bámulta a felettese vastag, kopasz nyakszirtjére tetovált halálfejet, ahogy céltudatosan törtek előre a sűrű erdőben. A talaj csúszott, hideg nedvesség telepedett a ruházatukra, vastag sárrétegben cuppogott a lábuk. És ez az önhitt barom még idiótának meri nevezni. Persze az nem számít, hogy ő felejtett el tankolni időben…

Hosszú mérföldek óta kutyagoltak – a Rovert egy elhagyatott benzinkúton hagyták, kiürült tankkal –, mert a tévedhetetlen Ivan nem volt hajlandó segítséget kérni és ezáltal elismerni, hogy hibázott. Pedig muszáj lesz előbb-utóbb. A farkas számít rájuk biztosan. Most nem fogják tudni olyan könnyen leszerelni, mint néhány éve.

A jel hiányában, amit a nyomkövető sugárzott korábban, kénytelenek voltak más, időigényesebb eszközökhöz folyamodni. Minden pihenőn, benzinkúton és boltban megálltak, informálódtak, puhatolóztak, ezért is volt akkora idiótaság Ivan részéről ez a nem tankolás dolog. Hisz ott voltak, csak a töltőpisztolyt kellett volna a tankba dugni… És miért nem mutatott rá felettese nyilvánvaló mulasztására? Még a végén neki kellett volna elvinni a balhét. Bár minden valószínűség szerint így is rá lesz kenve a dolog. Tényleg elege volt az egészből. Hazaviszik a szökevényt és ő befejezte a pályafutását. Disszidálni fog! Egy nappal sem hajlandó tovább egy ilyen majom lábtörlője lenni!

Magában tervezgetni kezdte az Amerikába vezető utat. Mit, hogyan és mikor kell végrehajtania, hogy a lehető legkisebb veszteséggel ússza meg ezt a nyilvánvaló szentségtörést. Senki emberfia nem élte még túl, ha hátat akart fordítani a fejedelmének. Majd ő!

Már nem is emlékezett rá, mióta érlelődött benne ez az elhatározás, de mindig akadt valami, ami akadályokat gördített az útjába. A legfőbb gondja jelenleg egy szolgáló volt. Egy embernő. Jovana.

Racionális agya hiába erőlködött, hogy jobb belátásara bírja a szívét. Tizenöt éve volt szerelmes a kis fruskába – a lány akkor került az udvartartásba –, és magával is akarta vinni, de Jovana egyszerűen keresztülnézett rajta. Tulajdonképpen mindenkin. Olyan volt, mint egy szellem. Gyönyörű, finom, de elérhetetlen. Csábíthatta, igézhette, adhatott ajándékokat neki, semmiféle reakciót nem volt képes kicsalni belőle.

Ettől függetlenül úgy döntött, hogy legrosszabb esetben elrabolja. Lesz ideje később, már az új otthonukban betörni, magához idomítani. Vladimírnak talán még fel sem fog tűnni, hogy hiányzik, úgyis annyi szolgáló zsongja körül. Neki pedig csak negyvennyolc órára lesz szüksége, és akkor bottal üthetik a nyomát… Amint visszaérnek.

Joco érezte, ahogy a természetfeletti erő fokozatosan visszatér a szervezetébe. A hold lassú, de biztos hanyatlása teljes feltöltődéssel kecsegtetett. Talán már illanni is képesek lettek volna, ha tudják, hova kell. Egyelőre az erdőn átszelő, keskeny földúton motorozó alakváltót követték.

Még korábban elkaptak egy fiatal farkas őrszemet Edinburg határában, belőle szedték ki, hogy kire érdemes odafigyelni, ha jó nyomra akarnak bukkanni, ami elvezethet a hercegnőhöz. Büdös dögök. Még mindig érezte a bőrén az orrfacsaró szagot – pedig nem egyszer megmosta a kezét azóta–, mivel kénytelen volt a csendesebb módon kioltani az elfajzott korcs életét.

Közeledő autó hangja ütötte meg a fülét, és abból ítélve, amilyen hirtelenséggel Ivan megtorpant a folytonos menetelésben, neki is feltűnt. Füleltek még pár másodpercig, és ahogy a jármű egyre jobban kivehetővé vált, Joco annál biztosabban érezte, hogy a hercegnő benne tartózkodik. Bizonyos távolságon belül egy természetfeletti könnyűszerrel be tudott azonosítani egy másikat.

– Ők azok! Támadás! – ordította el magát Ivan, és erre mindketten rohanásba kezdtek. Semmi nem akadályozhatta meg őket a küldetésük teljesítésében, meg sem érezték az arcukba csapódó ágak ütését vagy a talaj instabilitását. Nagyobb volt a tét annál – az életük –, mint hogy meg merjék kockáztatni a kudarcot.

Ahogy elérték az utat, Ivan gondolkodás nélkül elrugaszkodott és hatalmas lendülettel csapódott neki az ott repesztő SUV szélvédőjének, ripityára törve azt.

Joco vett egy nagy levegőt, szárnyai előtörtek, majd ő is rávetette magát az autóra és tőrszerű karmaival tépni kezdte a fémet a cikázó járgány tetejéről.

Alek telefonált, öt percen belül harmadszor. Amelia aggódva figyelte ténykedését, ahogy kapkodva dobálja be a cuccaikat a SUV hátuljába. Egy vészhelyzet – mert kétség kívül annak kellett lennie – még a technikaellenességét is elnyomta. A férfi gondolkodás és gond nélkül használta a készüléket.

– … Kell egy másik autó… Itt vannak a közelben, érzem… Sürgősen el kell tűnnünk… – kapott el Amelia néhány beszélgetésfoszlányt.

A boldogság buborékot, amit maguk köré vontak, Con napnyugtakor befutott hívása pukkasztotta ki. Figyelmeztette őket a veszélyre, mivel nem sokkal előtte találták meg az egyik fiatal őrszemüket holtan. Üldözőik nagyon is szorosan a sarkukban jártak.

Alek jelenleg Iannal tárgyalt a továbbiakról, Amelia pedig inkább félrehúzódott. Pakolászhatna ő is – bár nem sok elcsomagolnivaló akadt –, de nem akart láb alatt lenni. A párja elemében volt, ő csak hátráltatta volna.

Kicsit furcsa volt még így gondolnia Alekre, de semmiképp nem rossz érzés. Határozottan egymáshoz tartoztak, felmerülő kétségek nélkül egy párnak számítottak. Ha csak nem egy hadsereg érkezik az elfogásukra, hogy szétválassza őket, mert a túlerővel ketten nem száz százalék, hogy elbánnak…

– Rendben, akkor útközben találkozunk! – fejezte be a férfi a beszélgetést, majd hozzá fordult. – Gyere, malena! Indulnunk kell! Ian kivezet minket Edinburg-ból.

Amelia odasétált Alekhoz, átölelte a derekát és a homlokát a biztonságot nyújtó, erős mellkas izmoknak támasztotta. Még egy pillanatra ki akarta élvezni a nyugalmat, mert nem sok esélyt látott rá, hogy a közeljövőben újra részük lehet ilyesmiben.

– Mehetünk – suttogta. Alek bíztatóan megszorította a vállát, bár a mozdulatban volt némi sürgetés is.

Az erdőből kivezető út végtelen hosszúnak tetszett. Valahogy idefelé sokkal gyorsabban repült az idő. Pedig akkor nem is száguldottak nyaktörő sebességgel az egyenetlen úton. Amelia saját magát átölelve zötykölődött az anyósülésen, összeszorított ajkakkal, és egyre indulatosabban. Némán szidta a butaságát, hogy nem volt hajlandó ismét Alekból táplálkozni, annak ellenére sem, hogy azt a férfi magától ajánlotta fel. Tegyük hozzá, nem akarta még ezzel is legyengíteni őt, ha már a hold ereje sem erősíti, de így sajnos nem volt neki sem annyi energiája, hogy egyszerűen elillanjanak onnan. Ő meg az önérzetessége! Mennyivel egyszerűbb lehetne úgy, még ha fennáll az esélye, hogy a vámpírok rá is éreznek a dologra.

A következő bukkanó után, a távolban feltűnt egy remegő fényforrás. Úgy fest,Ian elébük jön, legalábbis Amelia remélte, hogy a farkas motorjának imbolygó fényszóróját látják. Aztán már a sziluettje is feltűnt. Igen, ez Ian lesz.

Alek homlokráncolva, gyanakvó képpel lassított kissé, talán hogy bevárja őt, mikor a semmiből valami – vagyis inkább valaki – nekicsapódott a szélvédőnek és apró darabkákra törte azt. Csak azért nem potyogott minden irányba üvegszilánk, mert a SUV-ot erős biztonsági üveggel látták el. Amelia a repedések sűrű hálóján keresztül is jól kivehetően felismerte az eltorzult ábrázatú támadót. Ivan.

Sikítás formálódott a torkában, mikor is újabb csattanást követően behorpadt a tető a fejük felett és fémesen szakadó hangokat lehetett hallani. Alek hangosan káromkodva lökte be alacsonyabb fokozatba a váltót és tövig nyomva a gázpedált cikázni kezdett az erdei úton, hogy valahogy lerázza az autójukra piócaként tapadó vámpírokat. Hajszálon múlott, hogy a nagy kapkodás közben nem taposta el Iant, mikor elszáguldottak mellette.