Ezüst álarc

Fogadjátok szeretettel legújabb novellámat! Jó olvasást! :D

Ezüst álarc

Egyszer volt, hol nem volt élt egy Szépség a századforduló nagy, csillogó New Yorkjában, akit a kiállhatatlan, morcos Szörnyeteg magának követelt...

Adott egy aláírt szerződés, amit egyikük sem akart, egy titkos recept, ami a megváltást hivatott elhozni, egy elixír - varázslatos csodaszer -, amire többeknek fáj a foga, egy lánc, ami a megfejtés kulcsa lehet és két idegen, akiknek meg kell tanulniuk egymással élni... 

És talán időközben arra is rá kell ébredniük, hogy nem minden az, aminek látszik. A varázslat bennük él...

Letölthető innen: Sylvie Barthus - Ezüst álarc

5. Kis Izé - Nyertes játszma

Egyelőre ez az utolsó Kis Izé, remélhetőleg a hétvége, vagy jövő hét eleje környékén kiteszem a történelmi-romantikus novellát, amit mostanában írtam. Utána pedig jöhet a VV és a többiek. :D
u.i. Természetesen Raspberry, neked is érkezni fog a Pusztító szenvedély következő jelenete. :D


– Nem! – jelentette ki Simon kényszeredetten. – Én ezt nem csinálom! Képtelenség! Hiszen ő egy jégcsap, sőt felhőkarcolónyi jégszikla. Nem akarhatjátok, hogy neki… – itt elharapta a mondatot, szemével végigkövetve az irodavezető alakját, ahogy karót nyelt tartásban, magasan hordott orral keresztülmasírozik az íróasztalok között a saját irodája felé. Még szemrevalónak is lehetett volna titulálni, ha nem annyira konzervatív, merev a viselkedése, ha a jegeskék pillantásától nem rázná ki az embert a hideg. – Ki fog rúgni!

Hank és Cole már-már lila fejjel, hasukat fogva igyekeztek visszafogni a röhögésüket, míg a kvartettjük negyedik tagja Will komoly képpel fordult hozzá, barátian átkarolva a vállát, miközben egymás mellett támasztották Simon íróasztalának lapját.

– Nincs választásod, haver! Vesztettél! Ő a tökéletes alany…

Soha többé nem tesz fel lehetetlen ígéreteket tétként, ha pókerasztalhoz ül velük. Ha valaha újra megteszi! – döntötte el magában határozottan.

– Indulás Rómeó, vár az epedő Júliád… – lökte meg a karját Hank, széles, kárörvendő vigyorral a képén, jót mulatva a saját poénosnak hitt szövegén.

– Barom! – mordult egyet Simon, amitől mindhármójukból kitört a hangos hahota. Miss Jéghegy rosszalló szemöldökráncolással fordult feléjük az irodája ajtajából, aztán tüntetően halkan becsukta maga mögött azt. Szoros, szőke kontyával, vastagkeretes szemüvegével és jól szabott, de semmit sem mutató, sötétkék kosztümjében igazi, savanyú, vénkisasszony tanárnőnek nézett ki. És benne tisztelhették a Munkaügyi osztály vezetőjét…

Nincs mit tenni – sóhajtott fel keservesen Simon, közben önkéntelenül a hajába szántott ujjaival. – Elvesztette azt a nyavalyás kártyapartit!

Beletörődve a helyzetbe – a barátai pont azért kérték tétként a szavát, mert tudták, hogy amit megígér, azt akkor is betartja, ha megszakad belé –, lassú, kelletlen mozdulatokkal indult meg a végzete felé.

Veronica egyenes háttal foglalt helyet a karos, irodai fotelben az íróasztala mögött, majd pár másodpercnyi koncentrálás után a nyak és vállizmai ellazultak kissé. Sajnálatos tény volt, hogy ehhez erőltetnie kellett a dolgot. Annyira beleélte magát a szigorú szerepbe, amit magára kényszerített, hogy az utóbbi időben már szinte nehezebb volt kilépnie belőle, mint folyamatosan fenntartani.

Akarta, hogy tiszteljék, sőt, tartsanak tőle a beosztottjai, hisz nem kis munka árán jutott el a posztig, amit jelenleg birtokolt, de néha már saját magától is megijedt. Mikor tükörbe nézett már nem egy magabiztos, harmincegy éves, fiatal nőt látott. Inkább egy besavanyodott aggszüzet. És ezt szó szerint kell érteni, ugyanis jó ideje nem volt komoly kapcsolata. Tulajdonképpen semmiféle kapcsolata nem akadt hímnemű egyeddel hónapok óta… Pucér pasit meg már csak akkor látott – azt is csupán képeken –, ha este, titokban, a saját szobája magányában rákesett a neten.

Korábban, mikor átvágott a szinte üres részlegen, hogy az ebédidejét az irodájában töltse – míg a többiek az épület közös menzájára zarándokoltak ilyenkor – kénytelen volt elhaladni az osztály ügyeletes szépfiúi mellett, akik láthatóan rettentő jól szórakoztak valamin. Volt egy olyan érzése, hogy már megint ő lehetett a tapétán… Talán Simon volt közülük a legvisszafogottabb. Elég savanyú ábrázattal állt közöttük, szőke haja szanaszét állt, mintha többször is beletúrt volna tehetetlenségében. Jóképű arca grimaszba merevedett, mikor felé pillantott.

Veronica levette a szemüvegét – amit csak a látszat kedvéért viselt, hisz a látása tökéletes volt – bágyadtan hunyta le a szemét, és a fejét a fotel támlájának döntötte. Hosszú hét állt mögötte, és a pénteki munkanapból hátra lévő pár óra egyre végtelenebbnek tűnt a számára. Régen szerette a munkáját, az örökös nyüzsgést, ma már csak azért csinálta, mert nem mert volna belevágni valami újba.

Merengésébe hangos kopogtatás hatolt be. Ki lehet az?  – vágott egy apró fintort. A percek óta beállt csendből eddig arra következtetett, hogy a Díszpéldányok is elvonultak enni.

– Igen?! – szólt ki, mire Simon csendben, összeszorított szájjal és elszánt ábrázattal belépett az irodába, majd határozottan becsukta maga mögött az ajtót. Nyakkendője meglazítva, csálén állt a nyakában, az ingje felső gombja nyitva, zakó nem volt rajta.

Veronicát igencsak elfogta a kíváncsiság, de persze ez az arcán egyáltalán nem látszott meg. Ezért is hívták Jéghegynek a háta mögött. Igen, tudott róla, de nem engedte meg magának, hogy ez bármiben is hatással legyen rá.

– Igen, Simon?! – szólt újra, mikor az érkező továbbra sem adta jelét annak, hogy szándékában állna megszólalni, ne adj isten magyarázatot adni a látogatására.

És akkor olyasmi történt, amitől Veronica – mit szépítsünk – padlót fogott. Kezei önkéntelenül ragadták meg az íróasztal szélét, hogy ujjai kifehéredtek belé, úgy hajolt előre, szemei hatalmasra tágultak, szája döbbenten nyílt el.

Simon Raynolds éppen néma sztriptízbe kezdett az irodája kellős közepén…

4. Kis Izé - A Zöldszemű 2.

Most lássuk milyen, ha a másik oldalon jelentkezik a Zöldszemű. :D

Megragadom a pultra helyezett sörösüvegeket és fejbiccentés kíséretében elfordulok a csapostól. A hideg, nedves felület jótékonyan hűsíti a tenyeremet. Rossz a kedvem, nincs mit szépíteni rajta. Nagyon is igaznak bizonyult a sejtésem. Alyssia és Carly nagyszerűen megértették egymást, miután végre bemutattam őket egymásnak. És máris hozzáláttak a kikészítésemnek.

Sikerült rábeszélniük, hogy miután hazafuvarozzuk Carlyt, hogy átöltözhessen, beugorjunk a Cosmóba. Ez egy felkapott bár volt a városban. Tömény füst, hangos zene, fullasztó meleg, rengeteg ember… Főleg hímnemű példányok, akik mind-mind az én két gyönyörűségemre csorgatják jelen pillanatban is a nyálukat. Nem is tudom, melyikről szedjem le előbb a rátapadó hullajelöltet – akik valahogy rögtön ott termettek mellettük a táncparketten, amint én elhagytam a terepet –, miután odaérek végre hozzájuk.

Nem lett volna szabad egyedül hagynom őket, de olyan könyörgőn néztek rám, miközben arra kértek, hozzak nekik valamit inni, hogy nem tudtam visszautasítani.  Az a baj, hogy már külön-külön, egyiküknek sem igazán vagyok képes ellenállni, nem hogy kettejüknek egyszerre… Közben céltudatosan furakodom keresztül az összepréselődő testeken, magasba emelt sörös üvegekkel, cifrábbnál cifrább szitkokat mormogva magam elé. Szememmel egy pillanatra sem tévesztve el a zene ütemére vonagló alakjukat.

Megisszák a sört és nyomban távozunk – döntöm el magamban. Ezt nem lehet bírni idegekkel.

– Szevasz, Ben haver! – ragadja meg valaki a vállamat és megállásra késztet. – Ezer éve nem láttalak! A kis barátnőd pórázt kötött rád és nem enged?

Odafordulok az egyik volt munkatársamhoz. Dől belőle a szesz szag, alig áll a lábán. A nyelve is csak akadozva forog. Már akkor sem igazán kedveltem, mikor még kénytelenek voltunk együtt dolgozni. Szerencsére azóta befejeztük azt a projektet és más-más építkezésre vezényeltek ki minket.

– Szia Greg! – vetem oda neki. – Én is örülök, hogy találkoztunk, de most mennem kell, várnak rám – és azzal fordulok vissza Carly és Alyssia irányába, lerázva magamról a markolászó kezet, mikor az éles füttyszó a dobhártyámba hasít és egy részeg test nehezedik a vállamra. Greg sajnos nem vette a lapot és amolyan haveri alapon átkarolt engem, szemeivel éhesen rátapadva a barátnőmre… vagy Alyssiára? Mindegy! Most azonnal abbahagyja, vagy kiszúrom a szemeit, esküszöm. Az ujjaim erősen rákulcsolódnak az üvegek nyakára, csoda, hogy még nem roppantak össze a nyomás alatt.

– Micsoda dögös bigék, mi haver? – bámul feléjük kigúvadó szemekkel. Minden bizonnyal a reakciómból rájöhetett – önkéntelenül is megrándultam –, hogy valami közöm lehet hozzájuk, bár nem törődik vele, élveteg mosollyal az arcán gusztálja őket tovább. Az agyvizem lassan, de biztosan forrni kezd. – Mit szólna a kis barátnőd, ha látná, hogy ilyen szexbombáknak csapod itt a szelet? – kérdezi részeg bódulatában.

Megölöm!

– A barna nagyon tud! – folytatja, mit sem sejtve a szándékaimról.

El kellett ismernem ebben tökéletesen egyetértettünk. Carly olyan átszellemülten, olyan élvezettel mozgott, hogy gyönyörűség volt nézni. Csakhogy egyedül nekem van jogom hozzá!

Indulatosan lerázom a rám csimpaszkodó majmot, majd a kezébe nyomom a söröket és szó nélkül faképnél hagyom. Valószínűleg csak azért nem esik nyomban hasra, mert a tömeg megtartja.

Odaverekedem magam a lányokhoz. Az Alyssiát ölelő pasi már a látványomtól is meghunyászkodik, és pillanatok alatt elnyeli az embermassza. Nem veszem figyelembe a húgom nemtetszést kifejező arcát, Carly felé fordulok. Az ő „táncpartnere” nem elég okos. Valahogy nem akar érteni a „szép szóból”. Finoman megbököm a vállát, csak úgy figyelmeztetésképp, hogy más területére tévedt.

Tényleg nagy lehet az Isten állatkertje, mert a jószág nem, hogy odébb állna, még kakaskodni próbál. Kidülleszti a mellkasát, és ijesztőnek szánt ábrázattal néz fel rám – nincs szerencséje, átlagon felüli a magasságom, ritka, aki felér hozzám –, miközben mancsait rásimítja Carly derekára. Erre már ő is reagál, abbahagyja a táncot és igyekszik elhúzódni.

– Vedd le róla a mocskos… – lendülök támadásba, de egy dühös, tüzes angyal befurakszik közénk, és kitölti a beszűkült látómezőmet. Tenyereit a mellkasomra fekteti és taszít rajtam egyet. Most mi van? Nem én fogdostam más csaját, hé?!

– Gyerünk Ben! Majd kint megbeszéljük! – azzal megragadja a kezemet és rángat maga után. Mint Mózesnek a tenger, úgy nyílik meg az embertömeg előttünk. Bámulatos ez a nő!

Küldök még egy figyelmeztető pillantást a húgom felé, aztán elveszik a táncolók között. Nagyon remélem, hogy nem esik baja, míg mi Carlyval „megbeszéljük” a dolgokat.

Megcsap a hűvös éjszakai levegő, ahogy kilépünk a szórakozóhely hátsó kijáratán egy mellékutcára. Itt nincs olyan tömegnyomor, mint elől. Éppenséggel két, távolodó részeg fajankón kívül, akik borzasztó hamisan énekelnek valamit – képtelenség megérteni a szöveget – közel, s távol sehol, senki. Jobb is!

Borzongva simítok végig csupasz karomon, de aztán összeszedem magam és indulatosan fordulok Ben felé.

– Mi a fene ütött beléd? – lendülök támadásba, taszítva egyet a mellkasán, amitől ő ellenállás nélkül a falnak dől. Az ajtó felett lógó piszkos villanyégő fénye glóriát von szexisen zilált üstöke köré. – Kevésen múlott, hogy ott helyben ne kezdj el gyilkolászni, mint valami pszichopata őrült.

– Fogdosott… – jelenti ki ő egyszerűen, nekem meg ettől bizseregni kezd a tenyerem. Magamat is meglepem vele, mennyire szeretném megütni… vagy megragadni a pólójánál fogva, lehúzni a fejét, hogy végre egy szinten legyünk és kifulladásig csókolni.

– Csupán táncoltunk!

– Azt csak hiszed! Te nem láttad, hogy nézett rád közben. Majd felfalt a szemével. Szerintem már azon morfondírozott, hogyan ügyeskedje be magát a bugyidba.

Hitetlenkedve pislogok fel morcos ábrázatába. Ez a pasi féltékeny… Elképesztő! Eddig azt hittem csak engem szokott cseszegetni a Zöldszemű. Arcomra akaratlanul mosoly ül ki, korábbi elképzelésemhez híven megragadom a pólója elejét, lehúzom, hogy az orrunk szinte összeér, majd mielőtt a tettek mezejére lépnék, a szájába suttogom:

– Mafla! – és ezennel csókkal zárom le ajkait, hogy még véletlenül se tudjon tiltakozni.

Az eddig hidegnek tűnő éjszaka hirtelen felforrósodik, szinte már szikrázik a levegő a túltöltött szexuális feszültségtől. Kívánom őt! Akarom, most azonnal!

Elengedem a pólót és mindkét kezemmel a hajába túrok. Sajnos nem túl sok fogás van rajta, oldalt és hátul teljesen rövidre van nyírva, csak a feje tetején markolható. Majd legközelebb megsúgom neki, hogy mennyire bejönnek a hosszabb hajú pasik…

Ő sem tétlenkedik közben, megragadja a derekamat és fordít a helyzetünkön. Most én támasztom a falat a hátammal, Ben pedig nekem préselődik. Majd a fenekemet ragadja meg, megemel, mintha csak ez apró tollpihe lennék és befurakszik szétnyíló combjaim közé, csókunkat egy pillanatra sem szakítva meg. A vastag farmeranyagon keresztül is tökéletesen érzem mekkora hatással van rá a tevékenységünk.

Szédülök… Szárnyalok… Lángolok…

Ha nem hagyjuk hamarosan abba, felrobbanok, és milliónyi csillámporrá hamvadok el.

– Khmmm… – hallok meg a ránk telepedett bódító ködön keresztül valamit, nem mintha érdekelne.

Újabb torokköszörülés, talán kicsit hangosabb, mire Ben vonakodva, de elenged. Bár továbbra is szaporán zihálva bűvöljük egymást forró ígéreteket sugalló pillantásokkal.

– Gyerekek! Esküszöm, nem szándékosan zavarok bele a képbe újra, de sürgősen le kell lépnünk!

Alyssia… Tényleg nagyon ért hozzá, hogy a legalkalmatlanabb pillanatokban bukkanjon fel!

3. Kis Izé - A zöldszemű

Akkor jöjjön a 3. szösszenet. Ennek már címe is van. :D

Ismeritek a Zöldszemű szörnyet? Nos, én nemrég összefutottam vele a nyílt utcán. Szóval, jelen pillanatban egy öreg tölgyfa ágai közt himbálózok, magas sarkú csizmában – aminek letört a sarka –, feszes farmerben és rövid dzsekiben. Már az is csoda, hogy egyáltalán sikerült felmásznom – magam sem értem hogyan, talán a Zöldszemű eléggé felhergelt hozzá –, de, hogy hogyan fogok lemenni?! Már attól is szédülni kezdek, ha csak lepillantok.

Carly, Carly, csak te tudsz ilyen lehetetlen szituációba keveredni! – korholom magam.

De hát ez van, ha az ember lánya szerelmes, a pasi egy félisten és éppen egy nagyon szőke, nagyon fiatal és nagyon szép nőt karolgat bensőségesen a kerítést képző sövény mögött, a saját háza tornácán...

Bennel nem rég óta járunk. Egy éjjel-nappal dolgozó benzinkúton futottunk össze. Szó szerint. Leöntöttem szegényt a frissen vásárolt kávémmal, mikor a rám nagyon is jellemző hirtelenséggel megfordultam és nekiütköztem. Szerencsére nem a sürgősségin kötöttünk ki, koratavasz lévén a kabát felfogta a forró folyadékot. Csak egy hatalmas gőzölgő paca maradt utána a világos anyagon, és egy elnéző, szexi félmosoly, amitől még lélegezni is majdnem elfelejtettem. Kis híján jómagam is olvadozó tócsává váltam a padlón. Ő pedig csak mosolygott tovább és vett nekem másik kávét, mielőtt magamhoz tértem volna, hogy tiltakozhassak. Még aznap éjjel telefonszámot cseréltünk, a dolgok pedig a megszokott módon alakultak. Találka, csók, összegabalyodás, együtt járás... És ez már vagy két honapja történt.

Egyetlen dolog viszont a mai napig érthetetlen marad a számomra. Vajon ez a szívdobogtatóan dögös, sötét hajú, mindig vidámságtól csillogó szemű, első osztályú hímpéldány mi a fenét láthat bennem? Nem mondom, hogy csúnya vagyok, alaktalan, vagy ilyesmi – gesztenyeszín, hullámos, hátközépig érő hajam és kékesszürke szemem nem egy bókot begyűjtött már –, de fényévnyi távolságra voltam egy olyan nőtől, aki Ben mellé illett volna. Emiatt akadt is némi bizonytalanság bennem, hiába győzködött, hogy nincs miért emésztenem magam. És mivel képtelen lettem volna ellenállni neki, így minden félelmem ellenére még mindig találkozgatok vele.

Most is éppen hozzá tartottam – kicsit korábban a megbeszéltnél –, mikor felfedeztem a párosukat, ahogy nevetgélve, szatyrokkal és táskákkal megpakolva lépdeltek a gyalogjárdán az én pasim házának kapuja felé. Nyomban megdermedt a kezem az autó kilincsén és lejjebb csúsztam az ülésen. A Zöldszemű gonoszul a képembe röhögött. Ennyit arról, hogy nincs miért aggódnom...

Kínomban elhúztam a számat. Részemről forró lángú izzásként éltem meg a kapcsolatunkat. Látszólag ez nem volt éppen kölcsönös. Már, ha a szemem nem hazudik nekem, az meg ugye lehetetlen?!

Az ág, amin egyensúlyoztam recsegett-ropogott alattam, ahogy igyekeztem minél jobban belátni az udvarba és kínozni magam a látvánnyal.

A francba!

Összeesküdtek ellenem odafönn, az tuti. A párocska besasszézott a házba, én meg ott maradtam némi tériszonnyal küszködve egy fa tetején, egyedül. Méghozzá innen nézve egy jó magas fán.

Megszívtad, Carly!

Még jó, hogy van nálam a telefon, nem mintha tudtam volna kit is hívjak segítségül, aki feltűnésmentesen levarázsol innen. Magától értetődő, hogy Ben és a tűzoltók kizárva. Anya maga is tériszonnyal küzd, apa pedig... Nos, nem hiszem, hogy díjazná, ha azt kellene látnia, hogy a pici lánya egy fa tetején ülve kukkolja a pasiját, akit még be sem mutatott neki. Kilőve!

Hívjam Tinát? – morfondírozok tovább. Nem, mégsem. A sógornőm túl filigrán ahhoz, hogy elkapjon, ha mégis leszédülnék innen. Legyen inkább Mike. Ugyan a tesóm ezért örök időkre szekálni fog, és ezer százalék, hogy előbb végig kell majd néznem, ahogy a füvön fetrengve röhög rajtam, de nála diszkrétebb megmentőt úgy sem találok… Vagy itt öregszem meg az ágak között, aztán, mint egy fonnyadt őszi falevél, lehullok onnan.

Sóhajtva húzom elő a telefont a kabátzsebből, másik kezemmel görcsösen szorongatva a fát. A hajam az arcomba lóg, hiába próbálom kisöpörni a számból. Miért is nem fogtam össze?! Persze, mert Ben így szereti...

A nagy hadonászás közben, egyszer csak érzem, hogy kezdem elveszíteni az egyensúlyomat. Automatikusan az ág után kapok, amivel stabilizálom is a helyzetemet. És ezalatt végignézhetem, ahogy az alig használt, méregdrága, érintős telefonom zuhanórepülésbe kezd, majd végül szétlottyan az aszfalton. Na, paff! Itt fogok kinyiffanni, mert hülye fejjel hittem a tündérmesében... Homlokomat a fatörzsnek ütögetve hunyom be a szememet.

Au!

Gyorsan be is fejezem ezt a tevékenységet. Egy kiálló, letört ágacska végigkarcolja a bőrömet a jobb szemöldökömtől a hajam tövéig. Még valami esetleg?! – füstölgök, leginkább saját magamra dühösen.

– Gesztenyém, te mit keresel fenn a fán?

Ijedten kapom fel a fejem, a pillantásom rá szegeződik.

– Gyere le onnan!

– Nem! – vágom rá kapásból, megszorítva a fát. Pár pillanattal később egy hatalmas reccsenés hallatszik, majd az ág, amin eddig ültem, letörik alattam.

Csak azért nem nevettem fel hangosan, mert láttam az arcán, hogy a szégyentől még képes lenne önszántából leugrani a fáról. A csajom halálfélelemmel körüllengve kapaszkodik a házam előtt terpeszkedő tölgyfa ágaiba. Dilis nőszemély! Pont emiatt voltam ennyire odáig érte. Vibráló, kiszámíthatatlan, igazi nő! Soha, egyetlen percre sem unatkozom mellette. Még akkor sem, ha csak ülünk egymás mellett csendben a kocsim platóján és a csillagokat bámuljuk.

– Gesztenyém, te mit keresel fenn a fán? – kérdezem, nem mintha nem tudnám a választ. Carly és az ő Zöldszeműje, ahogy előszeretettel emlegetni szokta, ha rájön a féltékenység. Mintha okot adtam volna rá – csóválom meg a fejemet belenyugvón, ujjaim önkéntelenül szántják keresztül a hajamat.

– Gyere le onnan!

– Nem! – jön az azonnali válasz, és ha ez lehetséges még jobban elbújik a friss hajtások és ágak rengetegében. Mint egy félős kiscica.

Már akkor felfedeztem, hogy itt van, mikor Alyssával a ház felé sétáltunk. Ahh, ő volt a másik olyan nő az életemben, aki képes volt minduntalan meglepni. Jelen pillanatban is váratlanul toppant be, úgy felpakolva, mintha legalább is hozzám akarna költözni. Pedig csak a hétvégére érkezett...

Carly mocorogni kezd a levelek között, amitől megint nevethetnékem támad. A törött cipősarokkal, feszes farmerban, világítóan vörös felsőben – amit csak részben takar a rövid farmerdzseki –, kócos hajzattal igencsak nem odaillő jelenség. El nem tudom képzelni, hogy miből gondolta, nem fogom meglátni, ha felmászik oda. Buta lány! Mikor sikerül már felfognia, hogy nekem csak ő kell?! Két hónapja azzal kelek és fekszem, hogy az ő arca lebeg a szemem előtt, az ő illata kúszik fel az orromban, érte lángol a testem egyfolytában.

Nála esetlenebb, és mégis őrjítően szexi nőszeméllyel még nem találkoztam. Teljesen az ujja köré csavart, de ezt valamiért képtelen meglátni. Biztos, hogy most is helytelen következtetésre jutott Alyssát látva, ezért himbálózik odafönn. Na, nem volt annyira magasan, talán három-négyméternyire, de őt ismerve, neki ez már nagyon is soknak tűnhet. Hisz nem bírja a magasságot!

Itt az idő cselekedni – döntöm el magamban, mikor a hangos reccsenés eljut hozzám. Ó, nem! Rohanva teszem meg azt a pár lépést, ami még a fáig van, de már nem tehetek semmit. Páholyból sikerül végignéznem, ahogy a rohamosan közelítő feneke egyik ágnak, majd a másiknak csapódik, miközben pottyan lefelé, egyenesen a karjaim közé.

Nem szabad röhögni – adom ki a parancsot magamnak –, mert még a végén én járok rosszabbul – de nagyon nehéz megállni. Riadt arckifejezése – ami inkább annak szól, hogy rajtakaptam, mint hogy lezuhant – igencsak ingerel.

A hirtelen becsapódástól mindketten a földre rogyunk. Én a füvön terülök el, ő rajtam. Nem bíróm tovább visszafogni magam, a nevetés elemi erővel robban ki belőlem, miközben ő a hajával küszködve hadonászik, morcos ábrázattal.

– Mi olyan vicces? – kérdezi, majd rácsap a mellkasomra, nyomatékképp.

Nem merem kimondani, hogy te, mert még sikítani kezd, inkább megragadom a tarkóját, lehúzom magamhoz és a számat ráforrasztom az övére. Édes, mentolos íze van. Imádom. Ő hadakozik, de végül megadja magát és hozzám simul.

Képzelem, hogy nézhetünk ki. Két idióta az utcán, a füvön fetreng és csókolózik. Nem érdekel!

Elszakad tőlem, lélegzete kapkodó, szemében vágy csillan, úgy esik nekem.

– Ne csináld ezt! Láttalak!

– Ugyan mit láttál?

– Hát őt! Tudod… Gyönyörű, szőke, magas... Ölelgetted... – sorolja vádlón.

– A húgomat – nyomok egy gyors csókot összeszorított ajkaira. – Szeretlek, te bolond!

Carly szeme elkerekedik.

– A húgod?! – dadogja, aztán mikor eljut hozzá a mondandóm többi része is, döbbenten nyílnak el ajkai. Igaz, hogy nem mondtam még neki soha, de attól éreztettem. Legalábbis eddig azt hittem.

– Szeretlek! – ismétlem nyomatékosan.

Füstszínű szemeiben millió érzelem kavarog. Hitetlenkedés, öröm, szerelem...

Elönt egyfajta megkönnyebbülés, mikor lehajol hozzám, és most Carly csókol engem. Átkarolom, magamhoz szorítom, beleveszek az örvénybe, amit ő generál.

– Skacok! Igazán nem zavarnék, és végül is felőlem akár itt is folytathatjátok az előadást az utcán, de megeshet, hogy egy-két járókelőnek nem jön majd be a dolog, és rendőrért kiállt.

Ez az én húgom – fújok egyet hangosan, miközben Carly hajsátra alól pislogok fel incselkedően ragyogó szemeibe. Ez a két nő, ha egyszer összefog ellenem, én – és valószínű a környezetünkben mindenki más is – nagyon megszívom...

2. Kis Izé :D

Ez nem igazán volt az ő napja.

Jenny meg fog ölni! Meg fog ölni! Meg fog ölni! - ismételgette, nem mintha ezzel bármit is semmissé tehetett volna. Az ügyetlensége már gyermekkorában megmutatkozott, de most ne szaladjunk ennyire vissza. Talán elég lesz addig a napig, mikor Jenny - a nővére - bejelentette, férjhez megy. Ennek örömére neki sikerült majdnem a komplett ünnepi terítéket - hálaadás volt - egyenesen a saját és a boldog pár ölébe rántani, mivel egymás mellett ültek, ő meg, ahogy felugrott gratulálni, rálépett a földig érő terítőre. A többit el lehet képzelni...

Aztán jöttek az esküvői előkészületek. Talán a legszörnyűbb a koszorúslányruha választás volt. Kénytelen-kelletlen bele kellett préselnie mind a hatvanöt kilóját – na, jó hatvankilenc és fél - egy legalább a kelleténél két számmal kisebb, hússzínű ruhába, amiben úgy festett, mint egy kötözött sonka. Még az a tudat sem vigasztalta, hogy a nála vékonyabb Sarah és Brit - nővére legjobb barátnői és nyoszolyólányai - sem érezték magukat jobban a sajátjukban.

Jelenleg ott tartott, hogy állt a vendéglő igencsak hideg hűtőjében, és a szoros hacukában, beton kemény frizurával, két centi vakolattal az arcán éppen Mirtillre vadászott. Az említett egy kényes perzsamacska volt, Jenny szeme fénye, és rá bízták a felügyeletét. A rusnya dög meg, mintha direkt ki akart volna tolni vele folyton elkóborolt.

Ó, hogy minek is egy macska egy esküvőre?! - gondolta bosszúsan. És ha már itt van, miért éppen ő kell, hogy vigyázzon rá? Mindenki tudta, hogy nem szimpatizálják egymást. Mikor viszont felemlegette a dolgot a nővérének, az csak legyintett.

- Ne rinyálj, Stella! Mirtillke túl kényes, hogy bárki másra rábízzam. Megbirkózol talán egy édes kiscica felügyeletével...

Édes kiscica?! Hahh. Vérengző fenevad! Máris sikerült megkarmolnia.

És, hogy mi vonzhat egy ilyen édes kiscicát a hűtőbe? Rejtély. A lényeg, hogy ott volt, a polc alatt, amire Jenny csili-vili esküvői tortáját helyezték, annak is a legbelső sarkába húzódva, és fenemód nyávogott.

Stella rákészült a polc alá bújós manőverre, felhúzta a hosszú, szűk szoknyáját és négykézlábra ereszkedett.

- Cicc, cicc, cicc... - hívogatta a jószágot, hasztalan. Az még beljebb húzódott és csak villogtatta a szemeit.

- Akkor is kiszedlek! - jelentette ki a lány elszántan. Már vagy félig be is mászott utána, kinyújtva a kezét Mirtillke felé, mikor meghallotta a reccsenést. Lemeredt egy pillanatra.

Ne, ne, ne, ne... Kétségbeesetten hátrálni kezdett, erre a ruhája anyaga teljesen megadta magát, és az oldalslicc egészen csípőig felhasadt. A hideg levegő beáramlott az eredetinél jóval szellősebb szoknyarész alá. Remek! Nyomorát tetézte a háta mögül felharsanó, öblös hahota. Hát mivel érdemelte ki mindezt?!

A tőle telhető leggyorsabban és legtöbb méltósággal felegyenesedett, hogy belenézzen álmai szívdöglesztő főszereplőjének vidámságtól csillogó, szürke szemébe. Matt Stevens. Lehet még ettől megalázóbb helyzetbe kerülni?

Nos, Stellának sikerült, ugyanis a macska őfelsége meggondolta magát, és mint egy puskagolyó kilőtt a polc alól, egyenesen a lány lábai között, amivel kibillentette őt az egyensúlyából és direkt beletenyerelt... a menyasszonyi torta alsó szintjébe.

Kész! Most már biztos, hogy hullazsákban végzi, legyilkolják, mindezt minden kedves meghívott - és Matt - szeme láttára, ha Jenny meglátja a legújabb húzását.

- Fantasztikus! - nevetett fel ismét a sötét hajú, és igen csak magabiztos félisten. - Anti Szerencsecsillag ismét formában.

Isten az égben a lány de utálta, ha így nevezte, utalva a neve jelentésére és az ügyetlenségére. Eleget hallgatta tőle, míg gyerekek voltak és egy utcában laktak. Az agyát vörös köd lepte el.

Még mielőtt a józan esze felülkerekedhetett volna, belemarkolt a már megrongált süteménybe, és mint valami hógolyó megdobta vele a férfit. A torta vállon találta a felkészületlen Matt-et, aki tágra nyílt szemekkel követte végig a lövedék útját, ahogy leszánkázott eddig makulátlan, fekete szmokingján. De jóformán magához sem tért, már jött is a következő, miközben a lány arcára kárörvendő mosoly ült ki.

- Na, megállj, vöröske! - hangzott fel a csatakiáltás, a méretes férfitest mozgásba lendült, majd Stella arra eszmélt, hogy jókora adag gyümölcsös vajkrém szánkázik le a dekoltázsába.

Itt kezdődött a háború. Mint a gyerekek visongva és nevetve dobálták egymást mindennel, ami csak a kezük ügyébe került. A csata pedig ott ért véget, mikor a méregtől kipirult arcú Jenny - Mirtillkével a karján - elkiabálta magát.

- Stella Meredith Greenwalley, halott vagy!

Friss, vagyis inkább annak hiánya...

Hello mindenki!
Tisztában vagyok vele, hogy több, mint két hónapja nem frissítettem a blogot, de azért nem vesztem el teljesen. :D
A nyaram elég húzós volt, plusz belefogtam egy hosszabb novellába, amit pályázatra szántam, de végül nem lett belőle semmi. Szóval a Végzetes vonzalom eléggé - sőt teljesen - parkoló pályára került. A legrosszabb, hogy még nem sikerült befejeznem a novellát sem egészen, az utolsó jelenettel küzdök már legalább két hete. Nem akar jönni a megfelelő hangulat. :/
Ezért gondoltam vigaszként megosztok néhány szösszenetet, jelenetet veletek (egyszer, majd lehet felhasználom őket egy hosszabb terjedelmű írásban is :)), amik amolyan Isteni szikra hatására születtek és nem akarództak békén hagyni, míg le nem gépeltem őket. Aki követ esetleg FBn, az olvashatott kettőt közülük, amit ide is ki fogok tenni a hét folyamán. Minden nap 1-et. :D Azokon felül jön még kettő biztosan.
Ne mondjatok még le rólam teljesen, ha nem is villámtempóban, de azért szállítani fogom a VV fejezeteit és a megkezdett novellák, kisregények folytatásait is. Üdv. Sylvie B.

Akkor íme az 1-es számú szösszenet (ezentúl Kis Izék... címke alatt futnak majd, valamint oldalt az azonos nevű oldalon találtok hozzájuk összefoglalót, linket, stb. :D):

- Elnézést! Ugye félre értettem, amit mondott? Harmincezer forintot kér azért, hogy kihalászta a gyűrűmet a lefolyóból?!

- Jól hallotta, hölgyem. Méghozzá kp-ban!  - vágta rá pléhpofával a mosogató alól kikukucskáló, köpcös, izzadt, kopaszodó vízvezeték szerelő, ujjai közt szorongatva az ékszert. - De, ha úgy jobban megfelel, esetleg leróhatja a tartozást... - itt némi szemöldökrángás kíséretében, ami talán kacsintásnak indult, hatásszünetet tartott. Ettől Brigit a rosszullét környékezte. - … természetben is!

A lány hirtelen nem is tudta mit csináljon kínjában. Küldje el simán a szemtelen kis gennyládát melegebb égtájakra, vagy inkább a pasas nagy pofáján próbálja ki a földön heverő papagájfogó roncsoló erejét. A lelki szemei előtt megjelenő jelenet hatására, ahogy a vér és agyvelő szétfröccsen a falra, lemondott a dologról. Túl sok mocsokkal járt volna. Valami mást kell kitalálnia, ha nem akarja, hogy teljesen kizsebeljék.

A lehetőség, hogy természetben fizessen szóba sem jöhetett. Egyetlen vintage, több generáció óta a családhoz tartozó gyémántgyűrű sem éri meg, hogy akár a kislábujja körmével hozzányúljon ehhez az izzadságszaggal hódító, elfuserált Don Juanhoz.

A férfi, mintha biztatásnak vette volna a hallgatását - meg, mert annyira fixírozta döbbenetében - kikászálódott a mosogató alól, fülig érő vigyorral nekitámaszkodott, és úgy folytatta.

- Mi lesz, édeske?! Ernő bácsi nem ér ám rá egész nap. Mutasd, mid van - jelentette ki ezt teljes önelégültséggel, a gyűrűt még mindig az ujjai közt forgatgatva. - Vagy esetleg te is látni szeretnéd a szerszámaimat?

Brigi kis híján felnevetett. Ez a kis görény tényleg így hódít?!

Elméjében gonosz terv kezdett formálódni. Ha már a sors így megszívatta, hogy szerencsétlenül beleejtette a dédi gyűrűjét a lefolyóba - nem passzolt tökéletesen az ujjára -, és vasárnap lévén csak ez a vízvezeték szerelő mutatott hajlandóságot a kiszállásra - már tudta miért - igazán megérdemel egy kis elégtételt.

Magára erőltetett egy mézes-mázos mosolyt és előredőlve az ajtókeretben - a konyha nem volt nagyobb egy zsebkendőnél -, amivel belátást biztosított a dekoltázsába, búgó hangon megszólalt.

- Macisajt! Teljesen begerjesztesz. Alig bírok magammal. Szeretnélek itt helyben felfalni. Imádom az ilyen kis husis harapnivalót - a hatás kedvéért a fogait is kivillantotta, mint aki harapni készül, csábosan lassú, vonagló mozdulatok kíséretében.

A zsírgombóc arcára kiülő kifejezés leírhatatlan volt. Döbbenten, padlót verdeső állal kapaszkodott meg a mosogató szélében, szinte menekülő mozdulatokat téve, mintha már nem is akarná annyira a sikert.

- Én... Én... Azt hiszem félreértettük egymást. Nekem... Sajnos mennem kell. Nincs...

- Ugyan más, Nutellás kekszgombócom, hát miért nem maradsz legalább vacsorára? Nyárson sült malacot készítek, a saját zsírjával fogom locsolgatni... - közben megnyalta szája szélét, úgy nyomult előre, míg a férfi jó formán felmászott a bútorra. - Olyan ennivalóan ínycsiklandó vagy.

Ernő ennél a pontnál kezdett el elfehéredni, homlokáról patakzott az izzadtság, még a gyűrűt is ledobta a pultra. Ziháló szuszogása betöltötte a kis helyiség légterét.

- Én... Én... - nyögte láthatóan az összeomlás határán.

 Brigi közben szinte belemászott a képébe, megragadott egy almát a pulton lévő kosárból, beleharapott és lassan, élvezettel rágni kezdte, mikor a fentebb említett dédi fehér, dauerolt, feltupírozott hajjal, otthonkában, vastag szemüveggel az orrnyergén becsoszogott mellettük a konyhába, egy pohárral a kezében. Arca ráncos, kifejezéstelen. Egykedvűen vetette oda az unokájának.

- Brigikém, drágám! Ne játszadozz az étellel. Anyád már a haját tépi a kertben. Lassan leég a tűz, te meg még nyársra sem húztad a malacot...

A vízvezeték szerelő ekkor adta meg magát végleg a rettegésnek, és éles visítás kíséretében lökve félre Brigit, kirohant a házból, még a szerszámait is hátrahagyta. A lányból meg kirobbant a nevetés. Az idős asszony arcára is kiült némi mosoly.

- Tudod kedveském, a múlt héten elromlott a mosógépem. Holnap jön a szerelő. Nem támadt esetleg gusztusod egy csontosabb példányra is?! Megspórolhatnánk a munkadíjat...