– A szentségit! – morgolódott Hal, ahogy azt figyelte, miként folyik
végig az üzemanyag a vadiúj egyterűje fényezésén. Ez nem az ő napja…
A benzintöltő-pisztoly még
mindig ugyanabban a pozícióban, mint imént, meredten csüngött a kezében, az
üzemanyag pedig cseppekben hullott az aszfaltra, ahonnan szétfröccsent minden
irányba. A férfi újabb szitokáradatot követően, durván visszaakasztotta a
helyére és benzinfoltos nadrágszárát kezdte tanulmányozni.
– Ugyan már, Hal! Ne
durcáskodj! – ütötte meg a fülét asszonyának vidám hangja a jármű belseje
felől, majd nyílt az ajtó, megjelent egy vörös hajkorona és végül a hozzá
tartozó karcsú test is. Theresa halványzöld szemei szinte szikráztak a
visszafojtott nevetéstől, ahogy a férje ügyetlenkedését figyelte.
– Nem az a szerencsétlen
benzintöltő tehet róla, hogy kétbalkezes vagy…
Hal csak egy morcos fejrázással
– amitől rakoncátlankodó, aranybarna tincsei a homlokába hullottak, kisfiús
bájt kölcsönözve ezzel a már egyébként is jóképű arcának –, és halk morgással
kommentálta a hallottakat. Szemével tetőtől-talpig bejárta asszonyát, majd
megállapodott a kifejező arcán és véglegesen eldöntötte, hogy saját magának
kereste a bajt, mikor minden józan megfontoltsága és rossz tapasztalatai
ellenére – legfőképp pedig, mert a találkozásukig igyekezett minden, akár még
csak természetfelettinek is tűnő dolgot kizárni az életéből – sikerült egy
igazi, minden lében kanál, törzskönyvezett boszorkányt nőül vennie.
Gyönyörködött még pár
pillanatig a finom vonások látványában és a huncut mosoly ragyogásában, aztán
inkább elfordította a tekintetét az igéző jelenségről. Minden egyes eltelt
másodperccel biztosabb volt a dologban, hogy a bosszantó nőszemély kifejezetten
jókat mulat az ő számlájára. Márpedig amióta elindultak, igenis egyre-másra
érték a katasztrófák.
Először csak nem találta az
autó kulcsát. Szinte az egész lakást fel kellett forgatnia érte, hogy végül a
saját zsebében leljen rá, pedig esküdni mert volna, hogy ott nézte meg legelőször.
Aztán nem megfelelő helyen kanyarodott le az autópályáról és kénytelen volt jó
pár mérföldet kocsikázni ilyen-olyan utakon, hogy végre sikerüljön
visszatalálnia a helyes irányba.
Szerencse a
szerencsétlenségben, hogy a gyerek végigaludta az egész szánalmas utazást, mert
még az hiányzott volna, hogy ő is mondja a magáét, tovább borzolva Hal már így
is igencsak megtépázott idegeit.
Mindez mellett későn vette
észre, hogy a benzin is vészesen megfogyatkozott – bár maga sem értette, hogy
ez, hogyan történhetett, hiszen a jármű elég egyértelműen, egy sárgán villogó
„E” betűvel jelezte a dolgot, a kilométeróra kellős közepén –, majd pedig alig
talált olyan töltőállomást, ami éjjel-nappal dolgozik. Kellett neki erre az istenverte, elmaradott égtájra jönnie…
Így, hogy az este még szebb
lehessen már csak az üzemanyag szétöntözése hiányzott. Határozottan nem az ő
napja volt…
Erre még Theresa is kineveti. Szép! Egy asszonynak nem támogatnia kellene
inkább urát és parancsolóját?!
Miközben ezen morfondírozott, megindult,
hogy kifizesse a benzint, nagyon remélve, hogy több katasztrófa már nem
történik.
Tulajdonképpen tisztában volt
vele, hogy minden bajának forrása saját maga és az, hogy az anyjához tartottak
éppen. Nem látta az asszonyt… a jó ég tudja mióta. Mardosta is a lelkiismeret
egy csöppet. Na, jó! Rettentően… Eddig mindig sikerült találnia valami kibúvót,
miért is nem látogatja meg, és miért csak néhány ritka, rövid telefonhívással
próbálja nyugtatgatni háborgó lelkét, de végül elfogytak az ürügyek, ők pedig
megállíthatatlanul közeledtek a végcélhoz.
Azóta nem járt a régi
otthonában, hogy kézhez kapta a diplomáját és kiszabadult valahára az eldugott
kisváros fojtogató légköréből.
Otthon… A szó furcsa
mellékízt hagyott a szájában. Fogalma sem volt miért gondol a helységre így,
hiszen ott csak bántást kapott,
leszámítva persze az édesanyjával töltött időt.
Már akkor ferde szemmel
tekintettek rájuk, mikor nyolc éves korában odaköltöztek, a pár hónapra rá
bekövetkező rituális gyilkosságot követően pedig a városlakók szinte durván
ellenségessé váltak. Mindenki – ha nem is nyíltan, mert bizonyíték nem volt rá
–, de az anyját gyanúsította. A
boszorkány a bűnös, az ördöggel cimborál, a főzeteivel megmérgezte, aztán a
sátánimádáshoz használta szerencsétlen testét… Ezeket és ehhez hasonlókat
sutyorogtak a hátuk mögött.
Már kissrácként is próbálta
rábeszélni az asszonyt a továbbállásra, sőt könyörgött neki, de az édesanyja
hajthatatlan volt. Nem akart ártatlan létére megfutamodni a csőcselék nyomása
ellenére sem. Tulajdonképpen nagy makacsságában még a lábát sem volt hajlandó
kitenni a környékről.
Végülő felcseperedve Hal nem
bírta tovább. Fájó szívvel ugyan, de hátrahagyta őt és vissza sem tekintve,
majdhogynem elmenekült a városkából, bár az időnként elő-előtörő emlékektől
soha nem tudott szabadulni...
Kényszeredetten megigazította
fekete inge mandzsettáját – ami egyébként tökéletesen állt, mint mindig, ahogy
a többi öltözéke is kifogástalanul simult magas, szikár alakjára – és elhessegetve
a fájdalmas szorítást okozó gondolatokat, inkább átadta az unottan várakozó
pénztáros fiúnak a hitelkártyáját. Jóllehet valamiféle komplikációra számított
az előzmények alapján, a benzinkutas simán lehúzta azt, és láss csodát, gond
nélkül túlestek a dolgon.
Hal visszasétált hát az
autóhoz, majd beszállva a vezetőülésbe egy mélyet sóhajtott. Theresa finom
simítása a karján apró áramütések millióit robbantotta fel a bőrében, ahol
hozzáért.
– Anyádnak is joga van hozzá,
hogy megismerje az unokáját. Minden rendben lesz! Ne idegeskedj… – Hangja
nyugtató balzsamként hatott túlfeszült idegeire.
– Remélem – nyögte ki nagy
nehezen a férfi. Általában nyugodt, meleg-barna szemeiben jelenleg a kétség
lángjai lobogtak. Aztán mégis egyesbe tette az autót és csendben megindultak a
már nem is olyan messze lévő úti céljuk felé.
Az a pár mérföld, ami még hátra
volt, fényéveknek tűnt a számára. Az oly ismerős és elfeledettnek hitt táj
látványától a torkában lévő gombóc még nagyobbra duzzadt, már-már fulladással
fenyegetett. Ellentmondásos érzelmek kavarogtak a bensőjében, ahogy
keresztülhajtottak a kihalt kisváros főutcáján. Szeretet és utálat, büszkeség
és szégyenkezés…
Aztán meglátta az aprócska
házat az út végén. Még mindig olyan volt, mint évekkel ezelőtt. Világítóan
fehér falak, barátságos, virágokkal sűrűn teleültetett előkert, meleg, sárga
fény az ablakban. Semmi eget rengetően kirívó.
Viszont, ami mögöttük volt…
Cserepes és szárított gyógyfüvek, befogadott apró állatkák garmadája,
kirakodásokról összeválogatott, rendszer nélkül elhelyezett, ütött-kopott
bútorok, valamint mindenféle tárolóedény – ismeretlen tartalommal – a
legváltozatosabb formában és méretben. Kész káosz. Nem is csoda, hogy a városka
konzervatív lakói annak idején már elsőre furcsának tartották és kiközösítették
őket…
Egy pillanatra elfogta a
menekülés sürgető érzése. Még
visszafordulhatnak, senki nem venné észre…
Theresa meleg szorítása az
alkarján határozottan jelezte, tisztában van vele, mi zajlik most benne. Aztán
ez is elmúlt és már csak arra eszmélt, hogy zavartan álldogál a keskeny utacska
végén, ami az ajtóhoz vezet, az asszonya pedig finoman taszigálja hátulról.
– Csak még egy lépés, drágám… –
duruzsolta a háta mögül.
Végül nem volt szükség több
lépésre, mert az ajtó kicsapódott és egy aprócska, törékeny, szőke hajú
tünemény tarka, lenvászon ruhában, mint a szélvész röpült felé. Mikor pedig
odaért hozzá megtorpant, felemelte egyik karját – amin számtalan különböző,
csilingelő karkötő díszelgett – és végigsimított az arcán. Szemeiben könnyek
csillogtak, szavaiból sütött a szeretet.
– Kisfiam! Hát hazatértél? –
Aztán elfúlt a hangja és szoros ölelésbe zárta a megszeppent férfit.
Hal nem volt képes pár
másodpercnél tovább fenntartani a keménység látszatát, és anyja keskeny dereka
köré fonva karjait erősen magához szorította.
– Anyám…
Annyi áhítattal ejtette ki ezt
a rövidke szavat, mintha valami olyanra lelt volna, amit már rég elveszített.
És tulajdonképpen így is volt. A viszontlátástól boldogság áradt szét minden
egyes porcikájában.
Önfeledt ölelkezésüket Theresa
meglepett sikkantása szakította félbe. Miután szétrebbentek, mindketten
csodálkozva néztek a tátott szájjal hápogó nőre.
– Hal?! Ő az… Ő az… Édesanyád?
– makogta tágra nyílt szemekkel, aztán összeszedte magát és megrovón, összehúzott
szemöldökkel fordult hites férje felé. – Én arra számítottam, hogy egy idősebb,
kissé hóbortos asszonysággal fogok találkozni, erre…– Itt egy pillanatra
elpirult, mikor ráeszmélt, hogy tulajdonképpen Hal anyja is jelen van és
mindent hall. – Sose említetted, hogy Moirana, a boszorkányok egyik legősibbje
és Malagor főpapnője az édesanyád!
A férfi laza vállrándítással
fogadta a számonkérést.
– Nem kérdezted… – majd egy
félmosoly kíséretében és teljes mértékben elégedetten magával – mert végre sikerül
igazán jól meglepnie Theresát –, belekarolt a számára legfontosabb két nőbe és
a bejárati ajtó felé kormányozta őket. Felesége szabad karján a babahordozóban,
a kisfiuk pedig mindvégig békésen szuszogott.
Végül annyi távol töltött év után visszatérve a lelke újra
megnyugodhatott. Az élet így lett teljes…
VÉGE
A véleményeket megtaláljátok ezen a
linken.
Üdv. Sylvie
