Végzetes vonzalom - 7. fejezet

Jose Manuel mindenféle sietség nélkül bújt ki a gyűrött ágyneműk közül, miután hangos kopogtatás zavarta meg sziesztázását.

– Ki az? – kiáltotta ki, nem éppen barátságos hangon.

– Isabel vagyok, Főnök. Bemehetek?

– Gyere! – vakkantotta az, miközben felhúzta a selyemalsót, ami a földön hevert a többi ruhájával együtt, az ágy lábánál.

Isa benyitott a szobába, de meg is torpant rögtön, és meglepett arckifejezéssel tekintett a férfi felé. Bár nem annak pucérságán rökönyödött meg ennyire. Látta már őt meztelenül.

Valamikor réges-régen – talán még az ősidőkben – szeretők voltak egy rövid időre. Ugyan a szakításukat követően Isa szenvedett még egy darabig, de végül a fájdalmas hiányérzet elmúlt és ők igazán jó barátokká váltak. Már amennyire azt a főnök-beosztott viszonyuk engedélyezte. Szóval Isabel nagyon is jól ismerte Manuel latin származásához képest magas, nyúlánk alakját – amit kétség kívül európai anyja felmenőitől örökölt –, szikár izmait, tejkaramell szín bőrét, a sötét csíkot, ami a köldökétől kiindulva futott alá és elveszett a sebtében felkapott alsónadrág alatt.

Nem, Isat a méretes ágyba fekvő félénk lény lepte meg. Ha őszinte akart lenni magához még sosem látta Jose Manuelt nővel. Félreértés ne essék, azzal tisztában volt, hogy voltak kapcsolatai – saját magát is beleszámítva –, de a férfi annyira diszkréten intézte a dolgot, hogy még soha egyetlen nősténnyel sem sikerült rajtakapnia őt.

– Oh, elnézést! Nem tudtam, hogy vendéged van. Visszajöhetek később is, ha akarod – mondta hát, és már fordult volna ki, de Manuel szavai megállították.

– Maradj, a vendégem éppen távozni készül – azzal fölényesen intett a még mindig az ágyban kuporgó, szőke lánynak, hogy távozzon. Az lesütött szemekkel és a lepedőt szorongatva lépett le a padlóra, majd elkezdte összekapkodni szanaszét dobált ruháit. Közben akaratlanul is hozzáért Manuel csupasz lábszárához, amitől úgy elpirult, hogy még az áttetszően fehér bőrű vállai is rózsaszínben kezdtek el játszani.

Isa egykedvűen szemlélte a jelenetet, majd félrehúzódott kissé, mikor a lány szó nélkül már-már menekülve suhant ki mellette az ajtón, véletlenül sem emelve tekintetét magasabbra a padlónál.

– Igazán nem kellett volna miattam csak így kidobnod szegényt… – kezdte a lány, mire Manuel felnézett az öltözködésből.

– Ne foglalkozz vele, nem a te dolgod.

Hangja már-már bántóan rendreutasító volt. Isa arcvonásai azonnal megkeményedtek. Annak ellenére, hogy a vámpír a főnöke volt, eléggé közvetlen viszony alakult ki közöttük az évek folyamán. Egy kezén meg tudta volna számolni, mikor ütött meg Manuel ilyen hangot vele szembe, és minden esetben rendkívül fontos dolog végett.

– Elnézést, Főnök. Miben lehetek a szolgálatodra?

– Utána kellene nézned, merre van valójában a menyasszonyom. Az apja szerint Szerbiában, de sumákol az öreg. Nem bízom a szavában.

– A me… – Menyasszonyod? Bukott ki majdnem Isa száján a döbbent kérdés, de végül visszanyelte azt. Manuel meg sem említette eddig, hogy nősülni készül…

Volt annyi esze, hogy belássa, a főnöke nincs igazán jó kedvében, és jobb, ha hanyagolja a további kérdezősködést. A vámpír úgy is el fog mondani mindent, amit tudnia kell, hogy sikeresen elvégezhesse a kiosztott feladatot.

Nem mintha félt volna a férfitól, vagy az bármikor is bántotta volna, de már magával a tekintélyt parancsoló tekintetével visszavonulásra volt képes kényszeríteni szinte bárkit. Alejandro, a dél-amerikai vámpírfejedelem sose tette volna meg örökösének, ha nem így lett volna.

Isa minden szempontból hitt a férfiban, készen állt akár a halálra is érte. Így, ha nagyritkán előfordult, hogy Manuel rendre utasította, inkább lenyelte a keserű pirulát és hagyta a csudába a kíváncsiskodást.

– Mivel Vladimir házában vagyunk, úgy sejtem Amelia hercegnőt kell megtalálnom – szögezte le végül.

– Igen.

Isabel kihúzta magát, tiszteletteljesen fejet hajtott, majd magabiztosan kijelentette:

– Kérek néhány órát Főnök, és jelentkezem az eredményekkel – azzal végül kifordult a helyiségből meg sem várva a biztos elbocsájtást, halkan betette maga után az ajtót és megindult a dolga után.

Alek morcosan ébredt a néhány órányi nyugtalan alvásból. Bár a lány, amióta megharapta nem próbálkozott újra sem támadással, sem szökéssel az érzékei mégis teljes készültségben voltak. Több hibát nem követhet el. Még tizenkét óra és végre belevághat a konkrét tervei megvalósításába, persze, csak ha előtte nem lesz kénytelen a felmentő sereget is likvidálni.

Szerencsére holdtölte volt, így a rohadt piócák szintén kénytelenek autóval közlekedni. Ha pedig majd elmennek innen, a GPS nélkül még nehezebben tudják majd követni őket. Neki így kényelmesen lesz ideje eljátszadozni a nővel.

Csak azt nem értette, ez a gondolat miért nem tölti el elégedettséggel, mint akár még pár nappal ezelőtt is. Akárhányszor megpróbálta elképzelni, hogy és mit is fog csinálni, a gondolatai egyfolytában valami egészen más irányú tevékenységnél kötöttek ki, amiben igen erős szerep jutott ugyan a kötözésnek és néhány gyötrő-eszköznek, de egyáltalán nem kínzás szempontjából. Kezdte lassan biztosra venni, hogy agyára ment a kielégítetlenség, mert képes volt a nő kínzása helyett a megfektetéséről fantáziálni.

A dühöt, amit saját felfoghatatlan álmodozása miatt érzett a mit sem sejtő lányon igyekezett levezetni. Odamasírozott a fotelhoz, amiben Amelia összekuporodva aludt, kíméletlenül felrángatta és érdes hangon szólt hozzá:

– Ébresztő Csipkerózsika, vár a vesztőhely.

A lány kómásan pislogott párat, de amint a férfi megszorítva a felkarját felállásra késztette, magához tért és dühösen tépte ki magát a szorításból.

– Jól van, megyek magamtól is. Nem kell rángatni – majd mintha nem is fogoly lenne tulajdonképp a szoba ajtajához vonult, feltépte és türelmetlen mozdulattal intet Alek felé.

– Mi lesz már, odacövekeltél?

A férfiban egyre erősebben kezdett formálódni a gyanú, hogy a nő készül valamire. Mi mással lehetne magyarázni a viselkedését? Ugyan melyik épelméjű ember utasítgatná a fogva tartóját és követelné a vesztőhelyre való indulást? Ennek ellenére felkapta a csomagokat és Amelia után indult. Biztos volt benne, hogy jelen pillanatban úgy sem tudna megszökni. A holdtölte nem kedvezett ugye a vámpíroknak, ha pedig mégis megpróbálná Alek könnyűszerrel újra kézre kerítené. Akár a föld alá is bújhatna, az illata alapján bárhol, bármikor megtalálja. Ez ugyan, amilyen áldás volt olyan átok is, hisz folyamatosan ingerelte, de azzal bíztatta magát, hogy nem kell már sokáig kitartania. Előbb-utóbb csak elérik Edinburgh-t.

Miután bezárta az ajtót, két lépéssel beérte a durcás nőt, belekarolt és úgy kezdte a recepció felé vezetni. A lány a mozdulatra meglepetten torpant meg, de Alek nem foglalkozott vele, vonszolta tovább, közben odamorogta neki:

– Mosolyogjál drágám, a recepciós még azt hiszi nem is szeretjük egymást, pedig a friss házasoknak, akik országjáró körútra indultak imádattal kell csüngeniük a másikon.

Közben térd-remegtető mosolyt küldött felé, és ha lehet még keményebben szorította a karját.

– Fulladj meg! – sziszegte vissza Amelia, szintén mosolyogva, bár ha pillantással gyilkolni lehetett volna, Alek azon nyomban holtan rogy össze.

Ez a kis közjáték közben meg is érkeztek a recepciós pulthoz, ahol egy életunt fiatalember fogadta őket. A farkas gyorsan rendezte a formaságokat, a férfi kérdésére pedig, hogy a kedves neje jobban van-e már csak kurta igennel válaszolt.

Már fordult volna el, mikor felfigyelt rá, hogy a hapsi hirtelen felkapta a fejét és nem is olyan egykedvű, mint volt. Kimeresztett szemekkel bámult valamit közvetlenül mellette.

 Automatikusan fordult ő is arra, és majd a guta ütötte meg, mikor meglátta emez mit is néz. A kedves kis asszonykája éppen a méretes dekoltázsával és kacér mosolygással igyekezett magára vonni a figyelmet – tegyük hozzá nem kis sikerrel.

Azt már nem!

Alek nem is tudta hirtelen a nő torkát harapja-e keresztül, vagy a kis féreg szemeit nyomja ki, mert merészeli bámulni azt, ami az övé. Gondolkodás nélkül ragadta meg a nőt, magához rántotta és birtokló csókkal csapott le annak csábítóan telt ajkaira.

Amint a puha száj megadta magát és elnyílt, Alek rögtön előrenyomult és morogva élvezte nyelveik csatározását. Aztán amilyen hirtelen kezdte, olyan gyorsan be is fejezte a dolgot.

– Gyere édesem, igyekeznünk kell, már vár minket a kis fészek, amit nemrég kinéztünk magunknak.

Minden szót sikerült úgy kiejtenie, hogy már-már csöpögött a sziruptól, de Alek tudta, hogy Amelia érti a célzást, majd maga előtt terelve őt megindultak a panzióból kifelé.

Pár lépés után a férfi rájött, hogy egyáltalán nem volt jó ötlet ezt a ruhát kiválasztani Amelia számára. A farmer túl szűk volt, a lány minden egyes formás idomát kihangsúlyozta. Fenekének lágy ringásától a pulzusa emelkedő tendenciát kezdett mutatni. Nem mintha a felső sokkal szolidabb lett volna. Nem is csoda, hogy a portás megbámulta a lányt. Az anyag második bőrként tapadt a karcsú női testre. Nyálcsorgatóan izgató jelenség volt.

 Alek megrázta magát, hogy elűzze kéretlen fantáziaképeit és magában morogva döntötte el, hogy ha legközelebb megállnak, átöltözteti. Nehogy már a végén sikerüljön valami gáncs nélküli lovagot csábítania magának, aztán még szöktetéssel próbálkozzon.

Miután Amelia beszállt az anyósülésre, Alek azonnal a csuklójára kattintotta bilincset. Méghozzá olyan szorosra, ahogy csak lehetett.

Kevés annyira idegesítő dolog volt a világon, mint egy folyton csengő telefon. Vladimir lassan a haját tépte tőle. Hiába halkította le és kapcsolta ki a rezgést, attól még a nyomorult egyfolytában villogott.

Egyetlen megoldás lett volna, ha kikapcsolja, de idegességében nem adta meg a titkosított számát a két idiótának, akik Ameliát hajkurásszák, így kénytelen volt ezen várni a híreket. Ami azzal járt, hogy Russell lankadatlan hívogatásait is el kellett viselnie.

Kínjában egy hajtásra hörpintette le a pohara tartalmát, amit a nappalija kanapéján üldögélve már egy jó ideje szorongatott. A méregerős pálinka – amit még az Óhazában főztek neki – tüzes áradatként perzselte a szájától kezdve a torkán át a gyomráig, mégsem volt képes elűzni a csomót, ami a torkát szorongatta, amióta a lánya eltűnt. És a tetejében Russell is rászállt.

Magában már számtalanszor elátkozta a sorsot, Fortunát, sőt még az Isteneket is, hogy hagyták aznap pókerasztalhoz ülni. Azóta legalább kétszeres nyomással nehezedett rá a tény, hogy képtelen Ameliát hozzáadni Jose Manuelhez. Pedig most már csak hajszálnyira volt tőle...

Szerencsés leosztások sorozatával kezdődött a parti. Vladimir előtt egyre magasodó kupacokban állt a zseton. Annak ellenére, hogy most csak véletlenül csöppent bele az eseményekbe és eredetileg nem akart eljönni, kezdte egész jól érezni magát. Közben újabb kör futott le és ismét gyarapodott a zsetonjai száma. Majdnem elmosolyodott a látványtól. Régen volt ennyire szerencsés lapjárása.

– Mi lesz Vlad, emeljük a tétet? – kérdezte Russell, a vele szemben ülő vámpírfejedelem unott arckifejezéssel.

Később visszagondolva Vladimir úgy számította, hogy ez lehetett az a pillanat, mikor elindult a lejtőn lefelé.

Az ezt követő első leosztás még sikeres volt, aztán lassan, de biztosan – pont úgy, mint ahogy a sikersorozata alatt gyarapodtak – elfogytak a zsetonok. Hiába volt tisztában a helyzetével már a második elveszített játszma után, addigra úgy elkapta a játékszenvedély, hogy képtelen volt a leállásra.

Végül odáig süllyedt, hogy kölcsön kért Russelltől...

Ez tulajdonképpen nem lett volna akkora katasztrófa, ha egy korábbi alkalommal, enyhén ittas fejjel nem kotyog ki némi infót neki a Jose Manuellel és Ameliával kapcsolatos terveiből. Természetesen annyi sütnivalója még volt anno, hogy ne áruljon el mindent az amcsinak, de az sajnos így is túl sokat tudott. És most az adósságért cserébe részt követelt a haszonból, méghozzá némi földterület formájában. A határidő pedig már néhány napja lejárt.

Vladimirnak főhetett a feje, mert a vőlegény ugyan maga jelentkezett – nem is sejtve mekkora megkönnyebbülést okoz ezzel –, erre a menyasszony lépett meg. Russell pedig nem vette lazán a határidőt. Azóta is folyamatosan hívogatta.

Ivannak és Joconak sürgősen elő kell kerítenie a lányt, mert az hogy hozzáadja a dél-amerikaihoz még csak az első lépés. Gondoskodnia kell róla, hogy a frigyből mielőbb utód szülessen – és miután eltávolította az útból a feleslegessé vált vőt –, az örökösön keresztül megvalósíthassa az elképzeléseit. Az pedig elég hosszú idő, még akkor is, ha minden készen áll, csak a szertartást kell elvégezni és a terhességet kivárni.

Szorult a hurok a nyaka körül, ő pedig egyelőre nem látta az ügy végét. Egyszer muszáj lesz beszélnie Russellel, de még nem. Előbb Amelia ügyét kell rendeznie.

A telefon ismét vad villogásba kezdett. Vlad már azon volt fogja a készüléket és egyszerűen belevágja a szemetesbe, mikor meglátta, hogy kivételesen Ivan hívja és nem az amcsi. Végre, ráférne már némi jó hír.

– Hallgatlak – szólt bele.

– Uram, elvesztettük a jelet.

Ennyit a jó hírről…

A fejedelem már nyitotta a száját, hogy leordítsa a vámpír fejét, de az gyorsan folytatta.

– De nincs baj, Uram. Megálltak egy panziónál és a portás emlékezett rájuk. Azt ugyan nem tudta megmondani hova készülnek, de az látta, hogy az A74-esre tértek rá, szóval biztos Edinburgh-ba tartanak. Van ugyan errefelé néhány farkasok által lakott település, ami még számításba jöhetne, de ez az az út direkt oda vezet. Azon kívül, az a farkasok nem hivatalos fővárosa, mióta a többségük áttelepült Angliába. Meglesznek, Uram. A holdtölte sem tart örökké, akkor pedig felgyorsul a kutatás.

Vladimir hallgatott pár másodpercig, emésztette a hallottakat, végül csak annyit mondott:

– Igyekezzetek pojácák, minden perc számít!

Végzetes vonzalom - 6. fejezet

Ideges, feszültséggel teli légkörben suhantak az autópálya sima aszfaltján. A Rover csak úgy falta a kilométereket alattuk. A hangszórókból dobhártyaszaggatóan üvöltött a Metallica zenéje.

Ivan mereven előreszegezett pillantással taposta a gázt. Sajnos nem sok idejük marad hajnalig. Hamarosan menedékbe kell húzódniuk, mert még a sötétített üvegek sem védik meg őket a felkelő nap égető sugaraitól.

Hogy a jó fene bassza meg a rohadt kutyáját… Holtbiztos, hogy azért választotta ezt az időpontot, mert holdtöltekor nem képesek az illanásra, és ezzel is lassítani akarta őket. 

Nem sok minden volt az életében, amit ennyire bánt volna, mint azt, hogy nem ölték meg a korcsot, mikor lehetőségük lett volna rá. Egyetlen aprónak indult baklövés miatt, most kénytelenek fogócskát játszani a farkas fattyúval és Vladimir elkényeztetett fruskájával…

A vámpír egyre jobban kezdett kételkedni vezetője ép elméjében, sőt még az a hihetetlenül merész gondolat is felsejlett már benne, hogy nem lenne-e jobb a családnak, ha másik uralkodót választanának. De ez csak halvány, gyenge elmélet volt, addig biztosan, míg nem talál követőkre a titokban ugyan, de egyre jobban zúgolódó alattvalók között.

– Mennyi időnk van még? – vakkantotta inkább Joco felé, miután lehalkította kissé a zenét, szándékosan visszaterelve gondolatait az eredeti mederbe.

Az alacsonyabb rangú vámpír alázatosnak tűnő fejbólintással pillantott az órájára és késlekedés nélkül válaszolt. – Huszonöt perc, de inkább húsz, mert még azt az időt is bele kell kalkulálnunk, amit az autó és a menedék között meg kell tennünk.

Iván indulatosan kezdte a szemeit forgatni. Okostojás! Mintha csak a relativitáselmélet tudományos elemzését kérte volna.

– Akkor tedd magad hasznossá barom, és keress valami megfelelő helyet…

Joco szó nélkül teljesítette az utasítást és a csúcsteljesítményű navigációs rendszerrel kezdett foglalatoskodni. Pár percen belül elő is állt a megoldással.

– Ötven kilométernyire innen van egy nagyobb kiterjedésű erdő a pálya mellett. Ezzel a tempóval pontosan tizenöt percen belül odaérhetünk, a pihenőhelyen pedig éjjel-nappali motel is működik. Tehát még arra is marad időnk, hogy körülnézzünk, mielőtt végképp felkel a nap.

Feladom! – eresztett meg egy sóhajt magában a rangidős vámpír.

Idestova háromszázötven éve dolgoztak együtt, Ivan mégsem volt képes megkedvelni a társát. Egy okoskodós pojáca volt, nem vitás. Nyámnyila, használhatatlan talpnyaló. Csoda, hogy eddig még nem tette el láb alól.

Bár ha jobban belegondolt egy haszna azért volt. Simán rá lehetett kenni minden baklövést, hogy aztán végül mindig ő kapja a nagyobb büntetést.

Áh, kár még a gondolatot is fecsérelni erre a bohócra…

Minél előbb elkapják a szökevényeket, annál hamarabb térhet vissza a Kastélyba, és annál hamarabb fogja megtudni, mit is akarhatott tőle a dél-amerikai örökös, mielőtt megzavarták volna őket az indulásuk előtt.

Megütközve szemlélte nyakának széttépett bőrét a falra biggyesztett tükörben. A nő megharapta. Ismét… Ujjai elfehéredtek, ahogy a mosdó szélét szorongatta, még mindig a pár perce lejátszódott események hatása alatt. Teste, mint az íj, úgy fel volt spannolva. Fogalma sem volt róla, hogy létezik ekkora fájdalom és érzéki vágy egyszerre. Annyira kívánta a szobában lévő nőt, hogy azt szavakkal ki nem lehet fejezni.

Abban a szent pillanatban, mikor az rávetette magát, ő elfelejtett mindent. Bosszút, háborút, kínzást egyaránt. Csak Amelia létezett, az illata, ami bódulatig telítette a tüdejét és puhán nőies teste, ami az őrületbe kergette.

Gyors, darabos mozdulatokkal tépte le magáról a pólót és a farmert, majd beállva a zuhany alá megengedte a hideg vizet.

Felszisszent, mikor a dermesztő folyadék érintkezett felhevült bőrével, de nem bánta a dolgot. Szüksége volt rá, hogy lehiggadhasson. Közben azzal próbálta fokozni a dolgot, hogy visszagondolt a kínzásokra, a szabadulására, sőt még az első telefonbeszélgetésére is Nickkel. Bármire, csak a nőre ne kelljen…

– Dimitrijevics! – szólt bele az öccse a készülékbe harapós hangon.

– Szia, Nikola. Alek vagyok…

– Alek?...Alek! – kezdett ordítani a férfi, amint felfogta kivel beszél tulajdonképpen. – Alek! Mi történt veled? Hova a picsába tűntél el ilyen hosszú időre? Tudod te, hogy anya halálra aggódta magát miattad? És nem csak ő! Már majdnem azt hittük meghaltál…

– Még élek tesó, bár nem sok híján. Jelenleg nincs időm, hogy terjedelmes magyarázkodásba bonyolódjak. A lényeg az, hogy eddig Vladimir csicskásainak fogságában senyvedtem, és most szükségem van a segítségedre.

– Amit csak akarsz… Mióta vagy szabad? Gondolom nem tegnap óta, mert utoljára legalább száz éve, hogy beszéltünk. Akkor még nem volt mobil, és nekünk is kell némi idő az integrálódáshoz.

– Néhány hete. Volt akkora szerencsém, hogy alakváltók találtak rám és nem emberek, mert már holtbiztos nem élnék, amilyen állapotban akkor voltam. Végül is a fő, hogy felépültem és a Hálózaton keresztül sikerült megtalálnom téged. Igaz, megkönnyítetted a keresést, azzal, hogy az egykori házunk helyére telepítetted a bárodat. Elismerem, jó választás volt – megszakította egy szusszanásnyira a mondókáját, de végül nem hagyva lehetőséget a testvérének a közbeszólásra, folytatta. – Egyébként, mielőtt megkérdeznéd, itt vagyok Londontól néhány kilométerre. Szükségem lenne ruhákra, élelmiszerre, autóra. Legjobb lenne a belvárosi lakásba. Onnan könnyű eljutni a vámpír szukához.

A Hálózat egy olyan rendszer volt, ami a farkas fajhoz tartózó egyedek minden adatát tartalmazta – régebben meghatározott, titkos csomópontokban elhelyezett nagykönyvekben, legfőképp templomokban, mert oda legnagyobb ellenségeik a vámpírok biztos, hogy be nem tették volna a lábukat, manapság pedig különböző szervereken, biztonsági, internetes hozzáféréssel –, így könnyítve meg egymás számára az idegen területeken való tájékozódást. Ilyen rendszert minden természetfeletti kialakított magának, adataikat pedig foggal-körömmel őrizték a többiektől, még akkor is, ha nem álltak háborúban az adott néppel. Senki nem kockáztatta meg, hogy megbízik a másikban, aztán könnyű prédát csinál saját magából, ha a dolgok rosszra fordulnának.

– Hogyan? Miért? Kihez?

– Ameliahoz… Amiatt a nőstény pióca végett kerültem ebbe a helyzetbe. Ezért meg kell halnia. Lassú, fájdalmas halállal.

– Alek… Nem lenne jobb, ha összefutnánk inkább és megdumálnánk a dolgot?

– Nem, most nem. Megkapom, amire szükségem van, vagy oldjam meg máshogy? – morgott bele a farkas a telefonba.

– Rendben testvér, megkapod. A belvárosi lakás a tiéd. Később jelentkeznék, ha megvan minden. Hogy tudlak elérni?

– Majd én hívlak.

– Alek! Mit műveltek veled?

– Ne akard tudni… – jött a szűkszavú válasz, majd a férfi elköszönt és bontotta a vonalat…

Megborzongott, maga sem tudta, hogy a harag vagy a hideg víz miatt. Még néhány percig mozdulatlanul kínozta magát vele, de végül kénytelen volt belátni, hogy ez jelen pillanatban vajmi keveset segít. A farka kőkeményen meredt ki a csípőjéből és a lány után lüktetett. Sőt, gondolatai is áruló módon visszatértek hozzá.

Mély sóhaj kíséretében fújta ki az eddig benn tartott levegőt, majd átállította a vizet melegebbre és nekidőlt a hideg csempének. A zuhanykabint azonnal elárasztotta a sűrű vízpára.

Kelletlenül ragadta meg a samponos flakont, ami a kis polcra volt téve a kabin falán, és dörgölni kezdte vele magát.

Ahogy elméjébe ismét befurakodott Amelia képe, miközben a csípőjén lovagol, tenyerével a mellkasát simogatja, ajkaival a száját keresi, a keze önkéntelenül indult meg végül ama bizonyos testrésze felé. Muszáj volt könnyítenie a feszültségen, vagy különben felrobban.

Ujjai rákulcsolódtak a lüktető húsra, és lassú, de erőteljes mozdulatokkal kezdte mozgatni a markát rajta.

Lelki szemei előtt megjelent a lány, ahogy ott térdel előtte, szájával és finom ujjaival kényezteti a dorongját és nehéz zacskóját. Végigfuttatja a nyelvét az érzékeny testrészen a nedves csúcsától a tövéig, majd a szájába veszi az egyik feszülő golyót és megszívja azt…

Alek érezte, ahogy a gyönyör szaggatott, rángatózó hullámokban önti el a testét. Automatikusan rákapcsolt a tempóra és pillanatokon belül mély morgások közepette, vibráló izmokkal lövellt ki, miközben végig arra gondolt, hogy a nő szájába élvez.

Álldogált még egy darabig így, a falat támasztva, folyatva testére a meleg vizet, aztán gyorsan megmosakodott és kilépett a fülkéből.

Be kellett ismernie, hogy per pillanat ugyan megkönnyebbült, de ha sejtései beigazolódnak, akkor ez nem lesz egy tartós állapot. Főleg, hogy egész végig Ameliára gondolt.

Mióta a farkas nagy dérrel-dúrral elhagyta a helyiséget, Amelia meg sem moccant, a fal mellett összekuporodva üldögélt.

Ugyan nem volt szabadságában korlátozva – legalább is a szobán belül, mert kinn már javában világos volt –, de saját érzései, gondolatai, kételyei teljesen gúzsba kötötték.

Most mi lesz? Alek hogyan fog ezek után viselkedni vele?

Érezte a férfiban dúló kettősséget – a vágyat, ami őt is kínozta és az agresszivitást, amivel az igyekezett távol tartani a lányt magától –, és nem tudta, hogyan viszonyuljon hozzá, vagy ahhoz, amit Alek állítólag a számára tervez.

Végül nem kellet sokat várnia, hogy megkaphassa a választ. A férfi egy szál a csípőjére tekert törölközővel vonult vissza a helyiségbe, felé se pillantva – mintha ott sem lenne, nem is létezne – ellépdelt mellette és az ágyra dobott táskájában kezdett kutakodni.

Tehát jelenleg vesztésre állnak a dolgai…

A lány hosszú pillái alól, lopva szemlélte a jelenetet, a rövid, lényegre törő mozdulatokat, amivel Alek a tiszta ruhát vette elő, az izmok játékát széles hátán, bőrének itt-ott még nedves csillogását. Amelia kelletlenül gondolt arra, hogy ha félretenne minden zavaró tényezőt és azt is elfelejtené, hogy az illető egy farkas – népe ősi ellensége –, akkor be kellene látni, hogy igazán tökéletes hímpéldánnyal hozta össze a sors. Őszintén szólva a férfi majdnem mindent megtestesített, amiről nagylány, sőt felnőtt korában fantáziált. Már akkor is, mikor még nem tudta kivel is van dolga…

Azon ritka alkalmak egyikén történt a dolog, mikor az apja – természetesen testőrei kíséretében –, kiengedte a kastély falai közül, hogy hosszabb sétát tehessen az otthonukat körülvevő erdőben. A két férfi jó tízméternyi távolságból követték csak őt.

Amelia ennek ellenére rettentően szeretett volna megszabadulni tőlük – mint általában –, arról nem is beszélve, hogy azt tervezte, belátogat a faluba. Oda pedig Ivan és Joco társasága igazán nem hiányzott. Izgatottan szorongatta az apró bűbájfiolát a kabátja zsebében, amit az egyik szobalány – akinek volt kijárási engedélye – a falu boszorkányától szerzett és csempészett be neki a kastélyba. Cseppet sem bánta, hogy egy rubinnal és gyémánttal kirakott karkötőt adott érte fizetségül. A drága holmik teljesen hidegen hagyták. Biztos volt benne, ha valaki felajánlana neki egy átlagos életet a gazdagságáért cserébe, nyomban ráállna az üzletre.

Ha minden jól megy, a fiola tartalma elkábítja egy ideig a vámpírokat, ő pedig szabad lehet néhány órára.

Ujjai szorosan rázárultak a kis üvegcsére, majd akcióba lépett. Odavillantotta magát a gyanútlan testőrei elé, és a földhöz vágta előttük. A két férfinak meglepődni sem maradt ideje, mert a bűbáj párologni kezdett, vastag fehér ködfelhővel vonva be őket, hogy végül ájultan terüljenek el.

Amelia azonnal a falu határába illant, hogy onnan gyalogszerrel folytassa útját.

Éppen valamiféle ünnepség volt, mert mindenfelé tábortüzek égtek és vidám zene, és nevetés foszlányait hozta felé a szél.

A lányt elfogta a sóvárgás, szinte már fizikai fájdalmat okozott a vágy, hogy ott lehessen közöttük. Ennek ellenére nem merte megkockáztatni a lelepleződést – alakváltó farkasok is éltek a faluban, akik nyomban felismerték volna –, és inkább a kabátja csuklyáját mélyen a szemébe húzva, egyik árnyékból a másikba suhanva közelített a táncoló népek felé.

A falu központjától nem messze állt a kovácsműhely. A lány úgy gondolta, tökéletes búvóhelyéül fog szolgálni, ha a mester is ünnepel éppen – mert onnan rá lehetett látni az egész térre –, és így zavartalan lehetősége nyílhatott a vidám forgatag szemlélésére. Óvatosan bekukkantott hát, és elégedetten nyugtázta, hogy a feltételezése helyesnek bizonyult, mert a helyiség üres volt. Minden szerszám a helyén, a padló felseperve. Fel is illant nyomban a padlásra és az ablakpárkányra könyökölve élvezte az emberek gondtalan mulatozását.

Nem telt bele sok idő, mikor az érzékeit ismerős borzongás kezdte birizgálni. A titokzatos csábító – ötlött fel benne nyomban.

Tekingetett erre-arra, hátha meglátja végre a férfit, akitől élete első csókját kapta, és akiről azóta is titokban ábrándozott, de nem látott semmit. Aztán közeledő, mély, erélyes férfihangok ütötték meg a fülét. Amelia villámgyorsan összehúzta magát és hason fekve közelítette meg a padlásfeljárót, hogy meglesse az érkezőket.

Két magas, erős felépítésű, fiatal férfi lépett be a helyiségbe vidáman heccelve egymást. Látszott rajtuk, hogy igazán jó viszonyban vannak.

Minden bizonnyal testvérek – gondolta a lány, mert a hasonlóság kettejük között igazán szembetűnő volt, leszámítva talán a hajuk színét.

Amelia érdeklődését mégis inkább a sötétebb hajú keltette fel, mert már attól, hogy csak nézte izgalom járta át egész bensőjét. Megtalálta őt! Mindenek Ura, de jóképű… Élvezettel pásztázta szemeivel az egyszerű ingbe és bőrnadrágba öltözött férfit. A vastag ruhaanyag ellenére a lány szálkás izomkötegek rajzolatát vélte felfedezni alattuk. Szégyen, vagy sem, de azon nyomban és teljes mértékben elolvadt a látványától. Ujjai bizseregtek, annyira szeretette volna letépni róla a fölösleges anyagot, hogy minden bizonnyal ruganyos és sima bőrét tapinthassa.

A rátörő érzések még saját magát is teljesen ledöbbentették. Ezért, hogy elterelje a figyelmét vágyakozó gondolatairól, inkább a felszűrődő beszélgetésre koncentrált.

– Ne csináld, Niko! – mondta éppen az, – van elég széplány a környéken, minek azért a világ másik felére utazni?

A másik nevetve veregette hátba.

– Azért mert te minden valamire való szoknyát körbeugrálsz és csak a nők körül forog az agyad, még nem jelenti azt, hogy én is az tervezem tenni. Külföldön sokkal jobban haladnak a korral, én pedig nem szeretnék beleragadni ebbe a posványba idehaza.

– Jól van, csak vicceltem – vágta rá a sötét hajú, aztán hirtelen megmerevedett és beleszagolt a levegőbe. – Te nem érzed?

– Mit? – kérdezte a másik értetlenül és ő is mély levegőt vett.

– A fenyő és vadvirág illatot.

– Ugyan Aleksander, mintha ez olyan szokatlan lenne egy erdő széli faluban…

Aleksander… Milyen határozott, markáns név…

A férfi összeráncolt szemöldökkel tekingetett, majd felpillantott a padlás felé.

Ameliában egy pillanatra az ütő is megállt. Nem láthatta meg – győzködte magát, miközben elhúzódott a lejárótól. Így a későbbiekben csak a hangokat hallotta.

– Vámpír van a közelben Niko, érzem.

– Rendben, körülnézhetünk – volt a válasz, de végül az nem történt meg.

Egy ittasságtól elbicsakló hangú férfi robbant be a kovácsműhelybe, és nagy zajt csapva zúdította szóáradatát a beszélgetőkre.

– A két Dimitrijevics… Hagyjátok az okoskodást fiúk, ünnep van. Gyertek, igyunk inkább egyet.

Miután a férfiak végül távoztak, Amelia remegő gyomorral és vadul verő szívvel villantotta vissza magát az erdő szélére, hogy megkeresse elhagyott testőreit.

Egyetlen szó csengett a fülében minden dobbanással. Dimitrijevics.

Ez a név már ezerszer is elhangzott az apja szájából, mindig valami durva jelző kíséretében.

A férfi, akiért mindeddig álmaiban epekedett, egy farkas. Méghozzá nem is akármelyik. Ő volt Aleksander Dimitrijevics, a farkas-klán vezér legidősebb fia és örököse...

Amelia pislogva igyekezett elűzni az emlékeket és az általuk kiváltott érzéseket. Inkább próbált a jelenre összpontosítani és ismét szemügyre vette a férfit, hátha felfedez valami előnytelen változást rajta.

Ahogy végigjáratta tekintetét Alek izmos testén, széles vállaitól lefelé egészen erős lábszáráig, nem talált semmi kivetni valót. Esetleg a törölközőt, mert az eltakarta a sejthetőleg igen csak formás feneket. Aztán már az sem állta útját Amelia ábrándozásának. A farkas egyszerűen ledobta, cseppet sem zavartatva magát azon, hogy nem tartózkodik egyedül a szobában.

A lány kényszeredetten nyelt egyet, mert a szeme elé táruló látványtól a szájában összefutott a nyál. Hát igen, az a csupasz, izmos, markolnivalóan kerek fenék...

– Jól megnéztél mindent, vérszívó? – hallotta meg a férfi reszelős hangját. – Remélem kiélvezted a pillanatot, mert ez volt az utolsó… – azzal magára rángatta a kikészített ruhaneműt.

Amelia a tudattól, hogy rajtakapták, amint az ellenségre csorgatja a nyálát, fülig vörösödve hunyta le a szemét. Aztán le is szidta magát rögtön. Mit számít, hogy Alek mit gondol róla? Hiszen meg akarja kínozni, ki akarja végezni!

Indulatosan pattant talpra. Igaz, hogy eddig nem mondhatta el magáról, hogy túlságosan bátor vagy vakmerő lett volna – néhány gyengécske próbálkozást leszámítva –, de most zubogott az ereiben a férfi hallhatatlan, erős vére, ő pedig készen állt a támadásra.

– Inkább meg se próbáld, persze csak ha nem akarod a nap hátralévő részét a radiátorhoz láncolva, szakadt ruhában tölteni.

Hihetetlen, ennek a pasinak a tarkóján is van szeme? – hüledezett a lány, mert Alek még mindig háttal állt neki, most éppen az ő csomagját kutatva át tüzetesen. Aztán egy farmer meg egy póló röppent felé hirtelen.

– Menj, zuhanyozz le és öltözz át, amíg még jó kedvemben vagyok, és megengedem. Csak semmi trükk. Még egy ilyen nyomkövetős incidens és fájdalmas véget fognak érni a dolgok.

Na persze, mintha ő pakolta volna be az utazó csomagjába azt a ketyerét – gondolta gúnyosan a lány, de azért engedelmesen megindult a fürdő felé, hogy két lépés után megtorpanjon.

– Khmm, Alek… Szóval… – szólította meg a férfit kissé zavarban. – Fehérneműt is csomagoltál?

Alig ismerte fel a saját hangját. Rekedt volt, és hát… érzéki. Igazán úgy hangzott, mint aki épp elcsábítani készül valakit. Nem tehetett róla. A fehérnemű gondolatától, rögtön a farkas nagy kezei jutottak eszébe, ahogy olyan helyeken járnak, amit eme ruhadarabok hivatottak elfedni.

A felé röppenő bugyitól és melltartótól ismét sikerült elpirulnia. A férfi alaposan átkutathatta a fehérneműs fiókját, mert ezek a darabok nem éppen a hétköznapi használatra voltak eltéve. Tulajdonképpen még soha nem is voltak rajta, csak valami kisördögféle sugallatára vette meg őket anno, hogy végül a fiókja legmélyén kössenek ki. Az apró, fekete, pántos tanga, csipkés első résszel nem sok mindent bízott a képzeletre, a hozzá illő melltartóval egyetemben.

Amelia már nem is csodálkozott rajta, hogy a férfi viselkedése ennyire összezavarja. A cselekedetei és az, amit mondott teljes ellentétben álltak egymással.

Csüggedt mozdulatokkal indult meg újra a fürdő felé, de mielőtt becsukhatta volna az ajtót, Alek még utána szólt.

– Hagyd nyitva.

A lányban ismét éledezni kezdett az indulat. Ó, hogy az a…mintha csak a zuhany alól bárhova is megléphetne.

Aztán felülkerekedett benne a kisördög, szélesre tárta az ajtót és úgy kezdett vetkőzni. Ha a férfi műsorra vágyik, hadd lássuk, hogy bírja a gyűrődést. Azzal hátra sem pillantva – mert szinte érezte, ahogy Alek szemei rátapadnak –, kibújt a szakadt pólóból és a földre dobta, majd a farmerja gombjaival kezdett foglalatoskodni.

Miközben lassan, kihívóan túrta lefelé a durva anyagot kerek fenekén mély morgás ütötte meg a fülét, aztán a fürdőszoba ajtó becsapódott mögötte.

Amelia halk nevetést hallatott. Ezt a menetet legalább ő nyerte, még ha csak apró győzelemről is volt szó.

Tomboló érzelmek

Íme a meglepi. Egy erotikus apróság, csak nektek! :D

A hat éves forma kislány pityeregve, fejét lehajtva üldögélt a homokozóban. Pici volt és vékony, mint akit egy szellő is elfújhat. Nagy, vastagkeretes szemüvege teljesen bepárásodott. Eredetileg két copfba fogott haja szétcsúszott.

Elvesztette! Apa nagyon dühös lesz. Még egy labdára sem képes vigyázni! Erre újabb zokogási roham tört rá.

Egyszer csak megérintette a vállát valaki, mire önkéntelen is felnézett, bár könnytől homályos szemével alig látott.

Tizennyolc év körüli fiatalember ereszkedett fél térdre mellette. Szőke, napszítta haját, lágyan borzolta az óceán felől lengedező szellő.

– Ez a tiéd? – nyújtott felé egy piros pöttyös labdát.

– Igen... – suttogta alig hallhatóan a kislány.

– Hát akkor, tessék... – adta át. – Máskor jobban vigyázz rá.

A kicsi magához szorította a játékot és sűrűn bólogatott. Rakoncátlan, vöröses árnyalatú, barna fürtjei, csak úgy repkedtek kipirult arca körül.

– Köszönöm!

Nagy, aranyosan csillogó, zöld szemeiben hála tükröződött.

– Szívesen – vigyorodott el a fiú és megfordult, hogy távozzon, majd két lépés után, mint aki meggondolta magát, a válla felett visszaszólt.

– Van kedved fagyizni velem egyet?

A kislány arca felragyogott.

– Igen.

– Daniel vagyok. Most költöztem ide a szomszédságba – nyújtotta felé a kezét a fiú.

– Marcy – csipogta az, miközben kezük összeért.

A kislány abban a pillanatban tudta, hogy találkozott álmai páncélos lovagjával.

Tizenkét évvel később

Sűrű sötét felhők gyülekeztek a távoli hegyek csúcsai körül. A szél haragosan cibálta a fák ágait, a közelgő zápor illatát hozva magával.

Magányos alak állt a tengerparton. Sötét haja zászlóként lobogott az erős szélben. A vadul hullámzó óceánt figyelte. Piros estélyi ruhájában annyira nem odaillő volt, és mégis, mintha mindig is idetartozott volna.

A férfi megbűvölve figyelte karcsú vonalait, amit a testére tapadó leheletvékony anyag, csak még inkább kihangsúlyozott. Telt nőies idomok, keskeny derék.

Ha nem tudta volna, hogy ki áll a parton, akár a habokból kiemelkedő szirénnek is tűnhetett volna. A tökéletes nő...

Daniel elszégyellte magát. Nem álmodozhat róla... Hisz csak tizennyolc éves, szinte még gyerek.  Akár a húga lett volna. Bár most nagyon nem tűnt annak... Akkor sem lehet! Főleg nem az ember esküvőjének napján! Pedig pár órával korábban még ki is nevette volna azt, aki meggyanúsítja, hogy valamikor őrá fog vágyni.

Az Isten szerelmére, évek óta jó barátok! S akkor ma megjelenik az esküvőn, mint a végzet asszonya…

A templomban halk morajlás szaladt végig, ahogy belépett és helyet foglalt az utolsó padsorban. Daniel alig tudta levenni róla a szemét. Finom vonásairól, vállára omló, lágyan hullámzó vörösesbarna hajáról, telt, csábos ajkairól, amit a csillogó rúzs még igézőbbé varázsolt.

A ceremónia részletei összefolytak. Nagy nehézségek árán tudott csak koncentrálni. Ki lehet ez a vörös démon? És miért pont most jött őt megkísérteni?

Kényszerítette magát, hogy a menyasszonya arcára fókuszáljon. Ő gondterhelten ráncolta finom ívű, arisztokratikus szemöldökét. A csudába! Neki is feltűnt!

Próbálta türtőztetni magát, de mégis kísértésbe esett és odapillantott a vörös ruhás nőre. Ekkor nézett az idegen aranyosan csillogó zöld szemébe... és megdöbbent.

Az idegen nem is volt annyira idegen. De hát ez lehetetlen... Ki ez a nő? És mit csinált Marcy-val? Hova tűnt az ő félénk, visszafogott barátnője?

– Daniel!... Daniel! Ki ez a nő? – hallotta meg menyasszonya fojtott szavait. – Meg ne próbálj visszalépni és szégyenben hagyni ennyi ember előtt. Ha megteszed, megöllek!

Kábán fordította tekintetét a mellette álló nőre. Dühös volt. Láthatóan dühös. Kék szemei szinte szikrákat szórtak. Nem volt mit tennie. A kocka el volt vetve.

Tisztába volt vele, hogy ez a házasság csak érdekből köttetik, de eddig nem érezte, hogy ellenére volna. Dianne általában kedves és megértő partnernek számított. Tökéletes feleségnek való. Szőke, egyenes hajával, kék szemeivel, finom metszésű arcával, igazán szép teremtésnek volt mondható. Még ha nem is lobbantotta lángra a szívét. Kellemes volt vele az együttlét. És hasznos. Főleg hasznos....

Ha nincs Dianne apja, a cége csődbe megy. Tartozik ennyivel az öregnek.

A ceremónia ezután már gyorsan lezajlott. Immár nős ember lett. Csak egy dolog hibádzott. Az a nő, aki a gyűrűjét viselte nem volt azonos azzal, akit az ágyába kívánt.

Az esküvőt követő fogadás eseménytelenül telt, egészen addig, míg Marcy meg nem érkezett.

Daniel még a megkezdett mondatot is félbehagyta, ahogy meglátta a lányt. Aki, mintha próbálta volna kerülni a feltűnést és szinte bebújt egy hatalmas, cserepes pálma mögé. Sikertelenül.

Megbabonázva közelített felé, szó nélkül otthagyva a meghökkent beszélgetőpartnerét. Mikor odaért hozzá, némán megragadta remegő kezét és nagy, meleg markába vonta. A lány ráemelte riadt szemeit.

– Marcy – suttogta. – Gyönyörű vagy...

Az félénken lesütötte a szemét, mintha nem tudná elhinni, hogy a férfi hozzá beszél. Aztán hirtelen kihúzta magát és határozottan a szemébe nézett. Annak ellenére, hogy körbelengte őket valamiféle feszült izgalom, a lány hangja keményen csengett.

– Daniel! Ezt nem illik. A vendégeiddel kell foglalkoznod. Csak gratulálni jöttem, és már itt sem vagyok.

A férfi hitetlenkedve pislogott rá.

– Nem mehetsz még el. Nem így!

– Mennem kell. Engedj! – próbálta kiszabadítani magát a vasmarok szorításából, hasztalan.

– Kérlek, maradj! Csak egy italra – erősködött a férfi.

– Daniel! Mi folyik itt? – csattant egy számon kérő hang, a hátuk mögül. Riadtan rebbentek szét.

– Szervusz, Dianne! – szedte össze magát Marcy. – Gratulálok!

– Te csak hallgass, te kis kígyó! Tudom én, hogy mire megy ki a játék. De elkéstél! – sziszegte, és öntelt mosolyra húzta formás ajkait. – Ő már az enyém!

Közben birtoklón belekapaszkodott Daniel karjába.

– És most menj el, amíg szépen mondom...

– Dianne! Ne légy ilyen... – próbálta a férfi menteni a helyzetet, de Marcy közbevágott.

– Semmi gond, Daniel. Már így is tovább maradtam a kelleténél – azzal fogta magát és elrohant. Alig tudta visszafojtani a könnyeit.

Daniel lerázta magáról a csápként kapaszkodó karokat és kétségbeesetten kapott a lány utána, de csak az üres levegőt markolászta. Dühösen fordult vissza Dianne-hez.

– Erre nem volt semmi szükség. Nem tettünk semmi rosszat.

A nő majd felrobbant az indulattól. Arca teljesen kipirult. Tökéletes kontyba fésült haja szinte világítóan fehérré vált az arcához képest.

– Minden jogom megvolt hozzá. A férjem vagy. Az enyém! Ez a kis cafka megpróbált elcsábítani.

Danielnél elszakadt a film. Már cseppet sem akarta visszafogni magát.

– Hát, ha így állunk, akkor vedd tudomásul, hogy sikerült is neki! – azzal faképnél hagyta a leforrázott Dianne-t és Marcy után rohant.

Marcy tudta, hogy mégsem volt olyan jó ötlet ez a nagy átalakulás. Ez nem ő... De Lucyt nem lehetett meggyőzni az ellenkezőjéről. Hiába mondta neki, hogy ha Daniel nem látja benne a nőt, akkor így kicicomázva sem fogja. Bár titokban hízelgett az önérzetének a kép, amit két óra kőkemény kínszenvedés után a tükör mutatott...

Most mégsem tudta feldobni ez a gondolat. Daniel megnősült!

Zokogva rohant a buja, zöld növények között húzódó sétányon. Nem is érzékelte a készülődő vihart maga körül. Szaladt, ahogy a tűsarkú cipő engedte. Meg sem állt a tengerpartig. Ott lerúgta topánjait és bokáig belegázolt a háborgó vízbe.

A szél vadul cibálta gyönyörű, vörös ruháját, sós vízpermetet szórva az egész testére. Nem érdekelte. Az sem, ha teljesen tönkremegy. Pedig kész vagyonba került...

Daniel megnősült! – visszhangozta legbelül egy hang.

Azt hitte képes lesz elviselni a dolgot. Meggyőzte magát, hogy nem lesz probléma, ha az előzetes kifogások ellenére mégis megjelenik.

Nagy hiba volt. A szíve még mindig összefacsarodott, mikor eszébe jutott, ahogy Daniel kimondja a boldogító igent...

Na, de mit is képzelt? Hogy majd az új ruha és egy kis smink meg frizura eltérítheti? Ugyan mit akarhatna egy felnőtt férfi, egy olyan rút kiskacsától, mint ő? Akit mellesleg úgy kezel, mintha a kishúga lenne.

Szeretett volna szégyenében elsüllyedni. Soha többé nem tud majd a szemébe nézni...

Meleg zakó terült rá hirtelen a vállaira. Meglepetten fordult meg és belebámult a férfi vadítóan kék szemébe.

Édes Istenem! Milyen őrült jól néz ki...

Az elmúlt tizenkét évben, amióta ismerték egymást csak javára változott. Széles vállait kihangsúlyozta a hófehér ing, nyúlánk, kisportolt teste, egy istené. A sötétszürke nadrág tökéletesen állt rajta. Mindez mellé szőke haj, napbarnított bőr, kék szemek társultak. És vadítóan csibészes mosoly... Mennyit álmodozott ezekről a mosolygós ajkakról! Egyszóval az eszményi pasi.

A lány haja vadul kavargott az arca körül. Alig kapott levegőt.

Daniel szó nélkül megragadta a karját és maga után vonszolva megindult a vízi-mentők számára fenntartott, most magányosan álldogáló magasles felé. Marcy úgy követte, mintha nem volna saját akarata.

Az épület szerencsére nyitva találták. A berendezés ugyan elég szegényes volt, de bár meleg és száraz.

Miután becsukódott az ajtó, csak bámulták egymást szótlanul, megbabonázva. Majd mindketten egyszerre szólaltak meg.

– Mit keresel itt?

– Hát megtaláltalak...

Marcy elszomorodott és lehorgasztva fejét hátat fordított a férfinak.

– Neked most nem itt lenne a helyed... A feleséged biztosan nagyon mérges.

– Dianne – mondta a férfi, miközben átkarolta a lányt –, nem jelent számomra semmit. Nem szeretem…

– Akkor miért vetted el? – kérdezte, majd apró szünetet tartott. – Nem számít. Semmi közöm hozzá mit, miért teszel...

– Marcy... – vonta közelebb magához Daniel. A testéből áradó forróság teljesen beburkolta. – Meg kellett tennem, de...

– Nem akarom tudni – tépte ki magát a lány az ölelő karokból. – Jobb lesz, ha most elmegyek... Mindkettőnknek.

Közben meg is indult a kijárat felé.

A férfi utánakapott, és maga felé fordítva az egyik karjával mellkasához szorította, miközben a másikkal a tarkóját ragadta meg.

– Nem mehetsz még el...

Nem mintha hagyott volna lehetőséget a menekülésre.

– Miért? – nézett fel a lány kérdőn azokba a csodálatos kék szemekbe.

– Ezért! – azzal Daniel lehajolt hozzá, és cseresznyeszín ajkaira tapasztotta a száját.

Valami felrobbant Marcy belsőjében. A gyönyör, az öröm és valamiféle kétségbeesés, furcsa keveréke fénysebességgel terjedt szét a feje búbjától a kis-lábujja hegyéig. Tisztára libabőrös lett. Térde megroggyant, így kénytelen volt megkapaszkodni a férfi széles vállában.

Éveken át álmodozott róla, hogy Daniel megcsókolja. Sokféleképpen és számtalan szituációban elképzelte már. Fantáziáit rendre kiszínezte, a valóság mégis százszorta csodálatosabb volt.

A férfi kissé elfordította a fejét, hogy jobban hozzáférjen a csábos ajkakhoz, majd nyelvével nem erőszakosan, de határozottan utat tört magának a lány szájának édességébe. Nyelveik egyre vadabb csatározásba kezdtek. Nem tudtak betelni egymás ízével.

Daniel ölelő karjának szorítása enyhült, majd finoman becsusszant a zakó alá és kutakodó ujjai a háta selymes bőrét birizgálták. Ott rátalált a ruha rögzítésére szolgáló pántokra és szinte észrevétlenül meglazította őket. Másik kezével is felfedezőútra indult, cirógatásával enyhe borzongást kiváltva a lányból.

Ujjai bejárták az érzékeny nyakszirtet, átsiklottak a kecses torokra, majd egy merész mozdulattal lejjebb csúsztak és ráleltek a finoman remegő keblekre.

Marcyban bennragadt a levegő. Mellbimbói azonnal megkeményedtek.

– Látni szeretnélek – susogta Daniel a nyitott szájába, két csók között. Lehelete cirógatta felhevült arcát. – Szabad? – De meg sem várva a választ, már finoman tolta is le a zakót a válláról, az pedig halkan a földre huppant.

Ekkor a vadító ruhájának vékony spagetti-pántja következett. Marcy képtelen volt tiltakozni. A férfi ezt bátorításnak vette.

Lassan, nagyon lassan kezdte lehúzni a vékony selyemanyagot. Az egy pillanatra megakadt a meredező bimbóknál, de túljutva az akadályon zavartalanul hullott a padlóra, körülölelve a lány meztelen bokáját.

Marcyt elöntötte a szégyenérzet és fülig pirult. Zavartan kapott a mellei felé, hogy eltakarja azokat, de Daniel megállította.

– Ne tedd... olyan hihetetlenül gyönyörű vagy... – hangja lágyan simogatott.

A lány félénken engedte le karjait, felfedve ezzel magát teljes valójában. Egyetlen aprócska piros, csipke bugyi fedte már csak a testét.

Daniel megbabonázva tapadt tekintetével a fiatal női testre. Mellei magasan, peckesen álltak. A bimbók sötét rózsaszínje már-már bűnre csábító. Marcy teljes egészében, az arcát borító halvány szeplőktől kezdve, feszes mellein és karcsú combjai keresztül, a vérvörösre lakozott lábkörméig, tökéletes volt. Áhítatosan érintette ujját az egyik hívogató bimbóhoz. Gyönyörű!

A lányon heves remegés futott végig.

A férfi megragadta az egyik kezét és a tenyerét saját mellkasához szorította. A kicsi kacsót még az ingen keresztül is forrónak érezte.

– Te is érints engem – szólt. Hangja egyre rekedtesebb.

A lány tétován indult felfedezőútra, de mikor meghallotta az érintése hatására a társából előtörő sóhajokat, felbátorodott. Remegő kezekkel próbálta meg kigombolni az ing apró gombjait. Nem nagy sikerrel. Az egyik gombra makacsul rátekeredett egy cérnaszál...

Daniel türelmetlenül sietett segítségére. Egyetlen rántással szétnyitotta az inget. Gombok repkedtek szanaszét. De végre megérezte a kutakodó kezeket csupasz bőrén. Izmai minden érintésre megfeszültek. Ágyéka robbanással fenyegetett. Lefogta a cirógató kezeket és körülnézve a sivár helyiségben alkalmas fekhelyet keresett. Sajnos az egyetlen lehetőség egy nagy kupac ruhának kinéző valami volt.

Odavezette a lányt, lehámozta magáról az inget, leterítette a kupacra és gyengéden lenyomva rá, fölé magasodott. A szemével majd felfalta, ahogy újra és újra végigpásztázott rajta. Majd ráhajolt az egyik kínálkozó bimbóra és a szájába vette.

Marcyn az érzelmek színes kavalkádja száguldott végig. Tisztába volt vele, hogy nincs visszaút. Ma meg fog történni...

Daniel módszeresen fedezte fel magának a lány minden érzékeny pontját. Mikor pedig az áttetsző csipke alatt megbúvó lágy pihéket megcirógatta forró lélegzete, Marcy beleremegett.

Végül a csipke is lekerült. Ott feküdt teljesen védtelenül és kitárulkozva, miközben Daniel még szinte teljesen fel volt öltözve.

Összeszedte hát minden bátorságát és megragadva a férfi vállát maga mellé rántotta. Mikor a szemébe nézett a csodálkozás mellett vad vágyat és sürgető bátorítást is felfedezett. Most ő indult felfedezőútra, a csupa izom félistenen.

Kulcscsontjától kezdve végigcsókolta a kidolgozott mellkast, egészen a köldök alatt húzódó, vékony csíkban lefutó, lágy szőke szőrszálakig. Ott megtorpant egy pillanatra, ahogy a szőke csík elveszett a nadrág korca alatt. A férfi mellkasa hevesen mozgott le s fel.

Majd újult erővel indítva támadást Daniel érzékei ellen forró leheletével a vastag anyagon keresztül is megbizsergette a kiszabadulásért könyörgő kőkemény hímtagot.

Az ettől majdnem elvesztette a fejét. Megragadta a lányt és maga mellé emelte, miközben saját maga felpattant és megszabadult a zavaróvá váló ruhadaraboktól. Ott állt anyaszült meztelenül, megmutatva hibátlan testét. Marcy nagyot nyelt. A férfiassága...  szembetűnően nagy volt... kemény... és mereven állt...

A lába közt a nedvek feltartóztathatatlanul csordogálni kezdtek.

Daniel végül visszatért hozzá, befészkelve magát a hívogató, sima combok közé. Férfiassága a nedves nőiesség bejáratában lüktetett.

Vad csókkal csapott le újra a lány duzzadt ajkaira. Miközben nyelveik újabb gyors tangóba kezdtek tenyere óvatosan megindult a lány hasán lefelé, míg el nem ért a szeméremdombjáig. Ott megpihent egy csöppet, majd ujjai folytatták a megkezdett utat és rátaláltak a duzzadt, nedvességben úszó rügyecskére. Az érintéstől testük egyszerre rándult össze.

– Nem tudok tovább várni – recsegte halkan.

– Nem is kell – hangzott az elfúló válasz. Nem volt szükség több biztatásra.

Kemény vesszőjét a szűk bejárathoz illesztve megpróbált befurakodni. A lány barlangjának izmai szorosan körülölelték a betolakodót. Ekkor belső ellenállásba ütközött és ez megállásra késztette. Arcára kiült a megdöbbenés.

Marcy megérezte, hogy visszakozni próbál, ezért körmeit a farizmaiba vájva húzta maga felé. Daniel elveszett.

– Sajnálom... Nem vagyok képes megállni – azzal markolatig szaladt, a puha női testbe.

Az felszisszent, ahogy szüzessége vékony hártyája átszakadt, de rögtön, a következő pillanatban, a gyönyör hullámai remegtették meg.

Nem volt visszaút. Sebesen száguldottak a végzetük felé, ahogy a kemény vessző ki-be járt a szűk barlangban. Aztán petárdák robbantak és csillagok sziporkáztak, ahogy egyszerre érték el a beteljesülést.

Daniel testén újabb és újabb remegés hullámzott végig, magja szakadatlan pumpálódott a meleg puhaságba. Mikor kimerülten a lány mellé rogyott már csak arra volt ereje, hogy birtoklón magához szorítsa.

– Szeretlek... – hallotta még meg a szinte alig hallható suttogást félálomban. Arcán elégedett mosoly terült szét. Aztán az elmúlt idők feszültsége és a teljes testi kielégülés hatására a nyugodt álom, hívogató biztonságába süllyedt.

Másnap reggel verőfényes napsütésre és madárcsicsergésre ébredt. Rögtön elöntötte a boldogság érzése.

Marcy... Micsoda éjszaka!

Arcán széles mosoly. A lány betöltötte szívét, lelkét egyaránt. Mégis, valami nem volt rendben. Valami hiányzott...

Vadul tapogatózni kezdett maga mellett. Szemei kipattantak. Marcy eltűnt. Egyedül maradt az elhagyatott helyiségben.