Végzetes vonzalom - 3. fejezet

A percek kínkeservesen vánszorogtak. Amelia idegei már-már pattanásig feszültek, miközben a végtagjai is elzsibbadtak. Minden véletlen mozdulatra aprócska tűk milliárdjai szurkálták a bőrét. Legalább is azt az érzést keltették.

Ezen kívül fázott is. A combközépig érő, rövid ujjú hálóing vékony anyaga nem sok védelmet nyújtott elgémberedett testének, arról nem is beszélve, hogy a zacskós vér által biztosított energia is fogyóban volt. Szó, mi szó, kimondottan mardosta az éhség…

Hirtelen erős karok ragadták meg és mozdították ülő helyzetbe. Meg kellett állapítania, hogy agya minden bizonnyal már annyira eltompult, hogy észre sem vette, hogy valaki bejött a szobába.

A megmerevedett testrészeibe nyilalló fájdalom hatására keservesen felnyögött. Csuklóján a kötelék megoldódott, de csak, hogy a következő pillanatban bilincs kattanását hallja, és egyik kezénél fogva valamihez odaláncolják.

Szabadon maradt kezével vaktában vagdalkozni kezdett, de próbálkozását könnyűszerrel leszerelték.

Indulatosan fújtatott bele a zsák sűrű szövésű anyagába. Szép! Egyik kezén bilincs, másikat egy bilincsnek is elmenő kemény marok szorongatja, ő meg még azt a kevéske esélyét is, hogy megszabaduljon a csuklyától, elmulasztotta.

Szapora lélegzetvételeitől az elhasznált levegő egyre csak gyűlt a szoros „fejfedőben”. A végén, még saját magát fojtja meg. Nem mintha fulladás által ténylegesen meghalhatott volna, de kiütheti vele magát egy időre, az biztos. Lehet, hogy az lenne a legjobb megoldás. Ki tudja, mit akarhat a férfi tőle.

Félreértés ne essék, azzal tisztában volt, hogy meg akarják ölni. Azt világosan kiolvashatta a gyűlölettől csillogó kék szeméből. Csak még az nem volt teljesen tisztázott, milyen kínok között fog a dolog bekövetkezni. Volt egy olyan megérzése, hogy jobb is, ha nem tudja.

Majd a következő másodpercben lekerült a fejéről a zsák. Pislogott párat a váratlan jött világosságtól, aztán hatalmas kortyokban szívni kezdte magába a friss levegőt, még azon sem zavartatva magát, hogy ez által a farkas fűszeres illatát is mélyen letüdőzi. Egy kis „kábítószer” nem árthat.

Mikor végül abbahagyta és a fogságban tartott csuklójáról, fogva tartója arcába bámult, kínjában nyelt egy nagyot.

Egészen idáig próbálta bebeszélni magának, hogy talán mégis tévedett és nem is rabolták el. Ez csak egy rossz álom és ő hamarosan felébred.

Csakhogy a férfi nagyon is valóságosnak tűnt. Túlságosan is.

Magas, izmoktól dagadó teste fölé tornyosult. Rakoncátlan fürtjei, amik a nemrég megejtett zuhanyozástól még nedvesen kunkorodtak a tarkójánál, simogatásra csábították az ember lányát. Arcvonásai markánsak, kissé szögletesek, de ez semmit nem vont le értékükből. A férfi hihetetlenül jóképű volt.

Egyszerű fehér póló és sötét farmernadrág volt rajta. Meztelen talpával a vastag szőnyegbe süppedt.

– Most elengedem a csuklódat – szólalt meg mély, érzéki hangján – de ha ismét próbálkozni fogsz, ezt is kikötözöm, mint amazt – biccentett fejével a másik keze felé, ami a bilincs fogságában raboskodott.

Amelianak csak halvány fejbólintásra telt. Szabaddá vált. Aztán a férfi leguggolt és a bokáit is eloldozta. Miután a lány ezek ellenére sem moccant, elmosolyodott.

– Jó kislány. Gyorsan tanulsz.

A mosoly, ami szétterül a farkas arcán, taszítóan kellett volna, hogy hasson rá. Csakhogy semmi ilyesmit nem érzett. Sőt. Legszívesebben újra hajbókolni kezdett volna előtte, hogy ismét rávillantsa. Hisz ez őrültség! Nem szokott ő ilyen meghunyászkodva viselkedni. Általában…

– Mik… – a szándékaid velem?, akarta volna kérdezni, de kiszáradt torka azonnal tiltakozni kezdett a megerőltetés ellen, és köhögési rohamot kapott.

A férfi ott hagyta, és hamarosan egy pohár vízzel tért vissza, amit szabad kezébe nyomott. Amelia hálás pillantás kíséretében kapott a folyadék után és szinte egy hajtásra kiitta az egészet.

– Csak semmi hála Hercegnő. Mindennek meg van a maga ára. Hamarosan azt is megbánod, hogy a világra jöttél… – küldött felé újfent egy ördögien szexi mosolyt.

A lányt elöntötte az indulat. Mit képzel ez a pasas magáról? Nem csak ő tehet róla, hogy ebben a helyzetben vannak, amiben. Az igaz, hogy Ő volt az, aki megharapta a farkast és nem fordítva, de figyelmeztethette volna a jelenlétére… vagy megakadályozhatta volna, hisz erős, kifejlett példány…

Ujjai szorosabbra zárultak a poháron, majd valami belső, vad ösztönnek engedelmeskedve a férfi felé hajította azt.

A farkas könnyűszerrel elhajolt a lövedék elől, ami így a falnak csapódott és millió darabba hullott szét.

– Figyelmeztettelek szuka! – morogta a felbőszült férfi, és ütésre lendítette kezét. Amelia szorosan becsukta szemeit, úgy várta a büntetést… Ami elmaradt.

Néhány őrületes pillanatig csend telepedett a szobára, aztán olyasmi történt, amit még legvadabb álmaiban sem mert volna feltételezni.

Finom taszítást érzett a mellkasán, ettől magatehetetlenül hátrahanyatlott, majd egy súlyos férfitest nehezedett rá, kiszorítva tüdejéből a levegőt.

Szemei kipattantak, száját kinyitotta, hogy levegőt vegyen, vagy tiltakozzon, maga sem tudta, de a dolog itt meg is rekedt.

Kemény, követelőző száj tapadt ajkaira. Egy kutakodó nyelv pedig, ellentmondást nem tűrően nyomult előre szájának barlangjába, és elvett mindent, amit jussának feltételezett.

Amilyen váratlanul történt a támadás, olyan váratlanul is ért véget.

A férfi felpattant az ágyon elterülő testéről és kirohant a szobából, valami olyasmit morogva az orra alatt, hogy kénytelen lesz ismét zuhanyozni. Zuhanyozni? Minek? Amelia bambán bámult utána. Felfogóképessége rohamosa a nulla felé zuhant. Majd két másodperccel később a férfi ismét megjelent kezében egy utazótáskával, amit a lány mellé dobott.

– Öltözz fel! – adta ki a szűkszavú utasítást.

Amelia gunyoros mosolyra húzta az előbbi csóktól felduzzadt ajkai, és megcsörgette megbilincselt csuklóját.

A farkas fojtott káromkodásba tört ki. Ingerülten kihalászta a nadrágja szűkre szabott zsebéből a bilincs kulcsát. A megfeszülő anyagtól még jobban kirajzolódott méretes merevedése.

A lány tekintetét mágnesként vonzotta a látványosság. Mikor végül ráeszmélt, mit is bámul oly megbűvölve, fülig vörösödött.

– Ne próbálkozz semmivel szuka, mert úgy is elkaplak, és amit kapni fogsz, nem fogod megköszönni – sziszegte a férfi, miközben kinyitotta a bilincset.

Amelia önkéntelen mozdulattal dörzsölgetni kezdte fájós csuklóját.

– Öt perced van – azzal kiviharzott, bevágta maga után az ajtót, és hangos kattanással ráfordította a zárat.

A lány gyorsan körülnézett a szobában. A nagy ablakon még a sötét függöny ellenére is látta a rácsokat. A berendezés is elég spártai. Hatalmas franciaágy, két éjjeli szekrény, egy padocska az ágy lábánál és egy ruhás szekrény. Majd a hozzá tartozó fürdőszoba következett. Semmi.

Fegyvernek minősülő tárgy nem volt – ha nem számítjuk az eldobható borotvát, de azzal nem sokra menne egy farkas ellen –, az esélye a menekülésre pedig egyelő a majdnem nullával. A fürdőszoba ablakon beszűrődő fények alapján javában nappal volt már.

Sajnos túlságosan is. Ha még hajnal környéke vagy már alkonyat lett volna, akkor esetleg megpróbálhatna kipréselődni azon a nem túl nagy nyíláson, ami a fürdőszoba falába volt vágva és nagyzolva ablaknak hívták, de a direkt napot még ő sem bírta.

Ilyenkor irigyelte igazán a vámpírok ifjabb generációit. Ők a genetikai mutálódások és az emberekkel való keveredés által már nyugodt szívvel tudtak kisétálni a napra, míg neki csak a félhomály jutott.

Leverten caplatott vissza az ágyhoz és kinyitotta a táskát.

Hadd lássuk, miből élünk – gondolta. Legnagyobb csodálatára saját ruháit találta benne, katonás rendben, szépen összehajtogatva.  

Idióta! Idióta! Idióta! – ismételgette magában Alek vagy századszorra, miközben ritmikusan ütögette fejét a kemény falba, de eredménytelenül. A lány ágyon szétterülő, csábító látomása csak nem akart eltűnni onnan.

Mi a frásznak kellett megcsókolnia? Szája tele volt a vámpír édeskés ízével. Uram atyám! Még néhány pillanat és nem tudott volna parancsolni kiéhezett testének. Ott helyben magáévá tette volna őt. Annyira kívánta, hogy szerszáma méreteitől a farmeranyag szétrepedéssel fenyegetett.

Eredetileg csak el akarta oldozni, hogy közölje vele a sötét jövőt, aztán kicsúszott a kezéből a dolgok irányítása.

Maga sem értette, hogy csapott át őrült dühe vad vágyba. Az egyik pillanatban még ütésre emelte a kezét, a másikban meg már nyalta-falta azokat az észveszejtően csábító, telt ajkakat.

Türelmetlenül kezdett járkálni a minden kényelemmel felszerelt nappaliban. Hol lehet már Nick? Ezer éve elment… Felpillantott a falra szerelt LCD tv-re. A teljesen lehalkított készüléken az egyik hírcsatorna műsorát sugározták. A jobb alsó sarokban az óra délelőtt fél nyolcat mutatott. Pontosabban fél órája, hogy távozott, de ez is egy örökkévalóságnak tűnt.

Határozott léptekkel a hálószoba irányába indult. Az ajtóban megtorpant egy pillanatra, majd megacélozta magát. Elfordította a kulcsot a zárban és belökte az ajtót.

A látvány mellbe vágta. Hihetetlen, de a vámpír édesdeden szundikált a széles franciaágyon. Képtelen volt ellenállni a kísértésnek és odasomfordálva hozzá végigsimított összeborzolódott haján. Amelia álmában szinte dorombolva dörgölőzött bele a becéző kézbe. Alek rögtön visszahőkölt.

Kelletlenül fogta meg a könnyű takarót, ami az ágy lábánál lévő padra volt dobva és óvatosan betakargatta a lányt, majd kimenekült a biztonságosnak tűnő nappaliba. Nem merte feszegetni, miért is ez a nagy törődés.

Nagy-nagy szüksége lett volna egy adag tömény alkoholra. Méghozzá istenes adagra. Gyere már Nick, hogy az ég szakadna rád!

Amelia elégedetten mosolygott bele az alkonyi félhomályba. Szemeit még nem nyitotta ki. Fenemód jól érezte magát. Talán lustálkodik még egy kicsit, mielőtt felkel. Olyan jó meleg volt a takaró alatt. Csak a keze ne zsibbadt volna el. Aztán, mint akit egy vödör jeges vízzel öntöttek le, megrohanták a külvilág ingerei és rájött, hogy az elrablása mégsem volt csak rossz álom…

Egyik karja – amelyik elzsibbadt – a fejtámlához volt bilincselve, és valami kemény és forró tapadt a testéhez egész hosszában. Derekára egy súlyos kar nehezedett. Amelia nyelt egy nagyot, majd óvatosan átfordult a hátára.

Aleksandar!

A férfi békésen aludt, szorosan mellette. A harag ráncai kisimultak jóképű arcán, elégedettség és nyugalom sugárzott róla. Mintha csak otthon lenne.

Amelia nem is tudta, mit is csináljon. Ébressze fel, vagy maga keljen fel? Nem jutna messzire. A bilincs mindenképpen az ágyhoz köti. Csak magát kényszerítené kényelmetlen testhelyzetbe. Jobb híján megpróbált kissé elhúzódni a férfitól, de az álmában mordult egyet és birtokló mozdulattal megragadva csípőjét, visszahúzta maga mellé.

Hát ez nem vált be… gondolta magában Amelia csüggedten. A legrosszabb mégis az egészben, hogy férfi érintése és jelenléte zavarba ejtő érzéseket váltott ki belőle. Igyekezett bebeszélni magának, hogy csak kiéhezett állapota miatt fixírozza rendületlenül a férfi ritmikusan lüktető nyaki ütőerét.

A nyál összefutott a szájában, a gyomra hangosan korogni kezdett.

Egy kicsit… Hisz már úgy is kötelékbe léptek. Mit számít még egy kortyocska az éltető véréből?

Amelia megrázta a fejét, hogy kiűzze onnan a kísértő gondolatokat, és inkább halkan megszólalt.

– Aleksandar!

A férfi szemei azonnal tágra nyíltak. Csodálkozva bámult rá, mintha maga sem értené, hogy is került oda. Égszínkék szemei felizzottak. A félreérthetetlen düh mellett alig leplezett vágy is csillogott mélységeiben.

Aztán Alek arca megkeményedett, és úgy kelt ki az ágyból, mintha mi sem történt volna. Szavai élesek voltak, akár az acélpenge.

– Ne képzelj bele semmit a történtekbe vérszívó, a sorsod megpecsételődött. Miután megérkeztünk a végső úti célunkhoz, megszabadítom a világot, és nem mellesleg magamat egy fölösleges élősködőtől – közben rávillantotta a lányra ellenállhatatlan mosolyát. – Természetesen, miután kellőképpen kiszórakoztam magam…

Amelia gyomra görcsbe rándult, és nem csak az éhségtől. El kell menekülnie valahogy… Muszáj!

Alek még visszafordult az ajtóból és úgy vetette oda.

– Hamarosan indulunk… – aztán kiment és kulcsra zárta az ajtót.

– Nem maradhatsz vele Londonban Alek! A vámpírok már keresik. Akármilyen jól kidolgozott is a terved, meg fognak találni. Vinnie és Poul, a két legjobb emberem, látta a nyomorultakat a klub körül ólálkodni.

Alek csak morgott az orra alá. Semmi kedve nem volt változtatni a tervein. Attól függetlenül, hogy nem volt tökéletesen kész, minden olyan gördülékenyen ment eddig.

Egy hajtásra kiitta az aranyló folyadékot a kezében szorongatott pohárból. A whisky jólesően égette a nyelőcsövét, és melegséggel töltötte el a gyomrát.

– Minden a legnagyobb rendben van Öcsi.

Nick indulatosan csapta saját poharát a kis dohányzóasztal üvegfelületére.

– Az egy dolog, hogy te vagy az idősebb Alek… de ez nem jelenti azt, hogy okosabb is vagy. Több mint száz évig elzártak a világ elől. Azóta sok minden megváltozott.

– Ne felejtsd el, hogy genetikai adottságom a gyors felfogóképesség – szűrte a szavakat a fogai között az idősebbik testvér, és gyilkos pillantásokat lövellt öccse felé, aki – dacára a korkülönbségnek – nem volt sem kevésbé kisebb, sem gyengébb felépítésű, mint Alek. Tulajdonképpen nagyon is hasonlítottak egymásra. Legfeltűnőbb különbség közöttük a hajuk színe volt. Míg Alek haja sötét, mint az éjszaka, addig Nick inkább anyja hajszínét örökölte és szőkébe húzott.

– Beszéltem Connal és Iannal. Még mindig azt mondom, jobb lenne, ha Edinburg-ba mennétek. Con azt mondta, hogy biztosít számotokra egy eldugott menedéket a várostól nem messze.

Conrad MacDarmit volt az Edinburg-i farkasok vezetője. Ian pedig a vezető egyik testvére. Ha az ő védelmüket élveznék, biztos, hogy minden a legnagyobb rendben zajlana le.

Alek még mindig hezitált. Nem tervezte a lányt végigcipelni a fél országon. Az veszélyes lenne… Megszökhetne… Vagy esetleg nem lenne képes megölni… Még a gondolatba is beleborzongott. Mégis… Ennek is megvolt az esélye sajnos… Azzal nem számolt, hogy a vér szava ennyire erősen fog hatni rá.

Ha a testvére tudná, hogy nem is olyan rég gyengéd ölelésben aludt a kis vérszívójával, biztos hülyének nézné. Így is fintorgott, hogy még mindig vámpír szaga van. Pedig Isten látja lelkét, nem tervezte a dolgot. Ezt nem.

Miután bőségesen bereggeliztek és Nick ismét elment a dolgait rendezni, nem tudott mit kezdeni magával, bement hozzá. A tv műsor eddig sem kötötte le.

Nézte egy ideig az alvó lány, majd bosszankodva saját viselkedésén odalépett hozzá, és keményen megragadta a csuklóját.

Amelia meg sem rebbent. Annyira ki volt ütve, hogy nem érzékelte a cseppet sem finom érintést.

A bilincset is csak azért tette vissza rá, hogy kényelmetlen helyzetbe kényszerítse. Fájdalmat akart okozni neki, közben önkéntelenül simogatni kezdte selymes haját.

Nem emlékezett rá, hogyan történt, de végül maga is elaludt és már csak arra ébredt, hogy az ő kis vérszívója érzékien rekedtes hangon szólongatja. Teste azonnal reagált is, míg agya végül felfogta, hogy mi is történik és lehűtötte túlfűtött vágyait. Ilyen többé nem fordulhat elő.

Ezt pedig a kis nőcske tudtára is adta – gondolta elégedetten. De csak egy pillanatig tartott elégedettsége, mert ráeszmélt, hogy is nevezi magában a lányt.

Az Ő vérszívója… Hajaj… Gyorsan meg kell szabadulnia a nőtől, mert a végén becsavarodik. Vagy belehal a kielégítetlenségbe…

Még az is megfordult a fejében, hogy leugrik az utcára és lezavar egy gyors, fizetett menetet, de valahogy nem érezte úgy, hogy az segítene. A teste minden egyes porcikája a szomszédos szobában raboskodó vámpírért sikított.

– Vagy egyszerűen kinyírhatnád végre és megszabadulnál tőle. Minek ez a nagy hajcihő? – rángatták vissza a jelenbe Nick szavai.

– Nem! – vakkantotta. – Fizetnie kell. Mindenért.

– Alek! Tudod te, mekkora kockázatot vállalsz? Vladimir nem kispályás. Örök életedben üldözni fog. Sosem szabadulsz a haragjától. Amelia mégis csak az egyetlen lánya…

– Nem érdekel! Akkor tőle is megszabadulok.

Nick megütközve bámulta a bátyját. Kezdte az őrület határait súrolni. Mi a fenét művelhettek vele, ami ennyire bosszúra sarkalja? Amióta visszatért, még egyetlen szóval sem említette. Életének elmúlt százhúsz évét homály fedte. Csak a legszükségesebbeket közölte a testvérével.

– Rendben! Elmegyünk Edinburgh-ba – jutott Alek elhatározásra. – Kelleni fog egy megfelelő járgány…

– Vidd a SUV-ot. Az a legpraktikusabb. Majd felhívom Cont, hogy várjanak – azzal előkotorta a zsebéből a kocsi kulcsát és egy összecsukható mobilt. – Benne van minden fontos telefonszám. Ha Edinburg közelébe értek, csörögj rá Ianra. Majd ő elkalauzol benneteket.

Az idősebb testvér undorodva szemlélte a felé nyújtott ketyerét, majd kelletlenül zsebre tette.

– Tudod, hogy utálom a mobilt.

– Tudom bátyó, tudom! De hát ez a XXI. század. Most ez a módi… – küldött felé egy öntelt vigyort.

– Vigyorogj csak, te fajankó – morogta Alek, miközben megindult a lányért a szobába. – Csak meg ne lepődj, ha egy véletlen kézmozdulattal letörlöm az arcodról…

Nick szívből jövő hahotája betöltötte az egész lakást.

– Ne nézzen már madárnak Drakovics! Nem a középkorban vagyunk. Mi az, hogy a lánya jelenleg nem elérhető?

– Señor Da Vila! Nagyon sajnálom. Nem is tudom, hogy történhetett…

A fiatalabb vámpír haragosan dobbantott ékkövekkel kirakott sétapálcájával.

– Nem azért rohantam ide lóhalálában, hogy végül azt halljam, a lánya nem elérhető! Nekem feleségre van szükségem sürgősen, nem egy fantomra…

– Igaza van uram! Intézkedni fogok…

Vladimiron látszott, hogy majd szétveti az indulat. Nem volt ő hozzászokva, hogy ilyen lekezelően bánjanak vele. Akármilyen nagy hatalommal is rendelkezik Da Vila, attól még nem hatalmasabb nála. Ő volt hazai pályán.

– Ajánlom is… És most, mondja el, kérem, miért is nem találkozhatok Ameliával valójában?

Vladimir pár másodpercig némán fürkészte a vele szemben, a karos fotelban terpeszkedő nagyképű vámpírt, aki úgy nézett ki, mintha egy divatlapból húzták volna elő. Sötét öltöny, keményített fehér ing, nyakkendő és az az átkozott köves sétapálca. Kegyetlenül irritálta a szemét, mert tisztában volt vele, hogy nem díszként funkcionál. Minden valószínűség szerint halálosan éles penge lapult a belsejében.

Nem tudta eldönteni, mennyit merjen elmondani neki. Talán az arany középút… Nem kell tudnia mindent…

– Sajnálatos módon történt egy kis baleset és Amelia lányom egy rokonunknál ragadt Szerbiában, de már folyamatban van a hazatérése.

– Értem!

A vámpír fejedelem tajtékzott. A szemét Da Vila nem hisz neki. Agyában ide-oda cikáztak a gondolatok, megoldást keresve rá, hogyan is terelje el a mexikói figyelmét. Beszélnie kell Ivánnal is. Elő kell keríteni Ameliát akár a föld alól, ha szükséges…

– Ha megbocsájt, señor! Utánanézek a dolgok jelenlegi állásának. Addig is érezze otthon magát. Mindjárt küldök egy szolgálót, ha esetleg valami kívánsága lenne.

A vendége fölényes fejbólintással hagyta helyben a mondottakat. Vladimir kis híján a torkának ugrott.

Csak nyugalom! Szükséged van az idiótára! Nyugalom! - próbálta visszafogni magát.  Összeszorított állkapoccsal, és merev tartásban vonult ki a könyvtárszoba nyomasztó légköréből. Mielőtt még becsukta volna az ajtót, megütötte a fülét a fojtott beszélgetés, ahogy a mexikói telefonálni kezdett. Francba!

Mindeközben Jose Manuel Da Vila y Morisco elégedett mosolyra húzta egyébként jól begyakorolt, szoborszerű merevségbe állított ajkait.

A patkány a csapdájában vergődik…

A telefont harmadszori csengésre vették fel. Meg sem várta, hogy beleszóljon az illető.

– Isabel! Azonnal ülj repülőre. Szükségem van rád Londonban – és kinyomta a készüléket.

Az ajtón halk kopogást követően egy félénk, szőke leányzó lépett be, és szemeit lesütve fordult az urasághoz.

– Szüksége lenne valamire Uram?

Jose Manuel mélázva szemlélgette az étvágygerjesztő nőszemélyt, aztán kibökte.

– Rád, leányzó!

A szolgáló szemei a meglepetéstől kipattantak és belefúródtak a mexikói fekete szemeibe. A vámpír ajkai pedig rövid időn belül másodszor is ördögi mosolyra húzódtak.

Végzetes vonzalom - 2. fejezet

A múlt századi, elegáns sorház emeleti szobájának nyugalmában – ahonnan vastag függönyök voltak hivatottak kizárni a lassan közeledő, hajnali derengést –, Alek elégedetten szemlélte, a habos, fehér ágyban szundikáló vámpírt. Annyira elütött ez a kép az öltözködési stílusa alapján elképzelttől, hogy szinte már megmosolyogtató volt.

Őszintén szólva láncokra, bilincsekre, korbácsokra meg vörös és fekete szaténra számított. Ezzel ellentétben a szoba berendezése inkább lányos volt. Csupa fodor, csipke. Mindenütt pasztellszínek, de főleg fehér.

Fehér sminkasztal, fehér szőnyeg, fehér éjjeli- és ruhásszekrény, itt-ott vidám színfoltként – de nem túl hivalkodóan – néhány illatosító gyertya, díszpárna és virág.

Nem éppen egy vad vámpírhercegnőre utaló látvány. Az egész nagyon furcsa volt. Ahogy természetesen a többi helyiség is inkább egy finom úri hölgy otthonára emlékeztetett.

A lakás maga nem volt nagy, de minden luxussal és kényelemmel felszerelt. Tágas nappali, kényelmes rozsdamentes eszközökkel és fehér bútorokkal berendezett konyha. A mellékhelyiség is tiszta és praktikus.

Az emeleten pedig két szoba és a mindkettőből nyíló, a lakás méreteihez képest hatalmas fürdőszoba, ahol helyet kapott a minden igényt kielégítő zuhanyfülke mellett, még egy termetes jakuzzi medence is.

Az egyik láthatóan vendégszobának számított. A másik – ahol jelenleg tartózkodott – pedig a lány hálószobája. Miután körbejárt és átkutatott mindent, végül itt kötött ki.

Maga sem tudta miért, de megkönnyebbüléssel fogadta, hogy a vámpír egyedül élt. Jobbnak látta nem is feszegetni az okokat. Inkább morcosan a feladatára koncentrált.

Összeráncolt szemöldökkel közelített az alvó lány felé. Már rég fel kellett volna ébredni és segítségért sikoltania. A vérszívók mindig megérezték a veszélyt. Főleg, ha egy farkas ólálkodott körülöttük. És Alek most még takargatni sem próbálta jelenlétét.

Valami nagyon nem volt rendben a lánnyal, hisz még mindig békésen aludt… Aztán megvilágosodott… Hát persze… Mivel kötelékbe léptek, az ősi védekezési ösztön nem jelzett a jelenlétére. Az asszonya volt, biztonságban…

Sötét mosolyra húzódott telt, feszes szája. Biztonságban. Naná…

Nem mintha valaki is a segítségére siethetett volna. A biztonsági rendszert könnyűszerrel kiiktatta. Ilyenkor áldotta a sorsot, hogy gyors felfogóképességgel ruházta fel a fajtáját. Alaposan felkészült a témában. Nem bízott semmit a véletlenre.

A két izomagyat pedig egy egyszerű boszorkány trükkel távolította el. Mire a barmok rájönnek, hogy rossz célpontot követnek, már rég árkon-bokron túl lesz, a drágalátós hercegnőjükkel együtt.

Meg is ölhette volna őket. A bosszú ezt is diktálta volna. De nem most volt itt az ideje… Ők is sorra kerülnek hamarosan… Haladjunk a terv szerint. Mindenek előtt Ameliát kell elintéznie, mert Ő minden bajának forrása.

Odalépett a fehér ágyhoz, és miközben egyik acélkemény karjával megragadta a lányt, a másikat a szájára tapasztotta. Amelia borostyánszín szemei rögtön kipattantak.

– Pozdrav, ženo!* – sziszegte az arcába az ősi szülőhazában használt nyelven – Rég találkoztunk.

A lány arcára kiült a rettegés. Majd közvetlenül ezután elsötétült a világ körülötte, ahogy a fekete vászonzsák a fejére került.                                                                                                  

* Üdvözöllek, asszony! - fordítás szerbről (ejtsd: pozdráv, zseno) 

Meg fog halni! A gondolat éles tőrként fúródott elméjébe, miközben krumpliszsákként tűrte, hogy felnyalábolják, vállra kapják, és ott zötykölődve lecipeljék a lépcsőn, majd kilépve a nyirkos londoni levegőre – ezt abból tudta, hogy rövid hálóingéből kikandikáló lábait megcirógatta a nedves szellő – nem túl finoman behajítsák egy autó csomagtartójába.

Legalább is a szűk helyből, a kényelmetlen testhelyzetből és a halványan beszűrődő kipufogógázokból erre következtetett.

Megpróbálhatott volna ellenállni, de nem látta értelmét. A férfi túl erős volt, és túl dühös. Égszínkék szemeiből sütött a gyűlölet.

Istenem! Mégis életben van, és most eljött érte. Jobbnak látta meglévő erejét későbbre, a megfelelő alkalomra tartogatni. Csakhogy hidegvére kezdett elpárologni. A bezártságtól és a rátörő halálfélelemtől egyre jobban bepánikolt.

Összekötözött végtagokkal rúgta, vágta, ütötte a kemény fémet, de csak annyit sikerült elérnie, hogy fájdalmat okozott saját magának. Sajnos amióta áttért a zacskós vérre az ereje számottevően megcsappant. Az emberi étel pedig nem sokat javított a helyzeten. Tulajdonképpen éppen csak vegetált.

Ivan és Joco rendre próbálták rávenni, hogy igyon ismét élő forrásból, ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb emberpéldányokat vonultatva fel előtte, de ő ellenállt.

Elege volt, hogy lépten-nyomon, ha természetfelettiek közé merészkedik, összesúgnak a háta mögött, és megjegyzést tesznek származására. Hát akart ő vámpírnak születni?

Óráknak tűnő kocsikázás után az autó végre megállt.

Ismét csak krumpliszsáknak tekintették. Durván kiragadták a csomagtartóból, majd a hangjából ítélve végigcsattogtak vele egy fémlépcsőn. Aztán egy-két ajtócsapódás, és végül ledobták egy puha, rugózó valamire. Legnagyobb megrökönyödésére még mielőtt ez bekövetkezett volna egy erős, meleg férfikéz végigsimított addig égnek meredő hátsóján.

A szövetzsákon keresztül nem hallotta tisztán, de úgy érzékelte, hogy magára maradt, és két férfi bizalmas beszélgetést folytat távolabb tőle. Egyik bosszúsabbnak tűnt, mint a másik. Aztán a beszélgetés elhalt, csak valami tompa basszushang hatolt el hozzá a távolból.

Percekig feszülten figyelt, de nagyon úgy tűnt fogva tartói elmentek. Fészkelődve próbált kényelmesebb testhelyzetet felvenni. Közben a csuklóit összefogó köteleket cibálgatta, hátha meglazul annyira, hogy kibújjon belőle.

Az ember azt gondolná, egyszerűen letéphetné magáról, vagy csak simán elillanhatna, hisz vámpír. Csakhogy, mint már kiderült, nem volt ereje teljében.

Arról nem is beszélve, hogy közeledett a holdtölte, ami amekkora mértékben a farkasokra erőfokozó befolyással bírt, annyira csökkentette az övékét. Rájuk inkább a csökkenő hold fejtett ki pozitív hatást.

Ilyenkor képtelenek voltak, vagy csak nagy erőfeszítések árán tudtak illanni, szárnyat bontani. Bár azt manapság egyébként is elenyészve vették igénybe. És nem csak azért, mert kimondottan fájdalmas volt a ki- és bevonásuk…

A tetejében pedig, még a mágiára jellemző, édeskés illatot is érezni vélte. Vagyis valószínűleg akkor sem menne semmire a képességeivel, ha bírna velük. Egy blokkoló varázslattal a legerősebb természetfelettiek sem birkóztak meg azonnal. Nem tehetett mást, kénytelen volt várni.

Attól a pillanattól kezdve, hogy hozzáért a nőstény leheletfinom bőréhez Alek a józan eszéért küszködött. Illata, mint valami méreg beivódott a bőrébe. Még az után is intenzíven érezte magán, hogy behajította terhét a csomagtartóba és indulatait a szerencsétlen Lexuson próbálta kitölteni.

Ha az öccse előre látta volna, hogy mit fog művelni a kocsijával biztosan nem hagyja a megbeszélt helyen és bocsátja rendelkezésére. Még jó, hogy nem volt jövőbe látó.

Egyre türelmetlenebbül várta a percet, hogy végre találkozzanak, és ne azt a telekommunikációs izét használják kapcsolattartásra, amit köznyelven telefonnak hívtak.

Istenem! Mennyire rühellte azt a mobilnak titulált micsodát. SMS-t írni még mindig nehezére esett. Ujjai túlságosan esetlenek voltak az érintőképernyős navigációhoz. Hol vannak már a jól bevált toll és papír, vagy a jó kis beszélgetések egy kupa sör mellett?!

Sajnos annak ellenére, hogy már hónapok óta szabad volt, csak most nyílt alkalom a személyes találkozóra. Az már külön szerencse, hogy Nick Londonban telepedett le és nem Edinbourg-ban, ahogy a többi fajtársuk. Így legalább nem kell napokat utaznia a vámpírral egy légtérbe zárva. Azt nem biztos, hogy kibírta volna.

Az a fél órás út, amíg keresztülverekedte magát a városban még hajnalban is erős forgalmon, hogy eljusson a Triple9-ig, így is maga volt a kínzás. Az agya zsibbadt a fenyő és vadvirág illattól, fülében a vérszívó vad iramban dobogó szívének ritmusa csengett. Nem is említve hisztériás vagdalkozását a csomagtartóban.

A benne lakozó farkas – akit történetesen teljesen hidegen hagyott, hogy vámpír az illető – asszonyért követelőzött. Áruló testével egyetemben.

Amióta kiszabadult fogságából nem akadt dolga nővel. De valahogy nem is volt rá igénye. Elméjét teljesen kitöltötte a bosszú és megvalósításának tervei. Mit számított akkor még pár hónap cölibátus, miután lehúzott százhúsz évet magányosan, napról-napra sanyargatva?

Csakhogy ősi ösztönei váratlanul megelégelték a várakozást, és jogos jussukat kezdték követelni. A közel negyven perce tartó merevedése nem hogy lankadt volna, hanem ha lehetséges, még határozottabban állt, büszkén, mint a cövek.

Amint megérkeznek a klubba kénytelen lesz hosszú, jeges zuhanyt venni, ha józan ésszel akarja az oly aprólékosan összerakott terveit megvalósítani.

A Triple9 egy felkapott külvárosi mulató volt, hatalmas tánctérrel és körbefutó galériával, ahol a háborítatlan együttlétekre vágyó pároknak aprócska boxok voltak kialakítva. Legfőképp pedig az öccsének, Nicknek a tulajdona és a farkasok törzshelye. Ide egy vámpír sem merészkedett volna.

Még javában tartott a buli, mikor Alek leparkolta a Lexust az épület hátsó bejáratánál, és ismét a vállára kapva túszát a privát lakások irányába vezető lépcső felé vette az irányt.

A két farkas, akik a biztonsági emberek szerepét töltötték be, merev fejhajtással üdvözölték, majd szó nélkül félreálltak és beengedték az épületbe. Ha fel is figyeltek a vámpír szagára, nem mutatták. Mire nem jó a szagminta alapú felismerés… Egy farkasnak soha nem kellett magyarázkodnia a kilétét illetően egy másik fajtársa előtt.

Miután becsörtetett az épületbe és néhány ajtónyitás után rálelt Nick minimál stílusban berendezett lakosztályára – kizárásos alapon csak az lehetett, mert a másik két helyiség, ahova benézett egy iroda és egy raktár volt –, rögtön a háló felé vette az irányt, és undorodva dobta le a lányt az ágyra, mintha annak valami fertőző betegsége lenne. Csakhogy utálatát meghazudtolni látszott a mozdulat, amivel közben nőies tomporát simogatta.

Két pillanattal később Nick is megérkezett nagy széllel.

Kezdeti örömteli arckifejezése és meleg ölelése, hogy épen és egészségesen láthatja a bátyját, átcsapott gyanakvásba. Majd miután beleszimatolt a levegőbe arcáról teljesen lehervadt a mosoly és fojtott hangon, vicsorogva szólt rég látott testvéréhez.

– Aleksandar! Vámpír szuka szagát érzem. Mondd, hogy az érzékeim játszanak velem, és nem hoztad ide azt a vérszívót.

– Én is örülök, hogy látlak testvér…

– Alek! – hátrált egy lépést.

Az idősebb testvér megadóan vonta meg széles vállát.

– Hirtelen adódott az alkalom az elkapására, nem hagyhattam ki. A hely, ahova vinni szándékozom még nem állt teljesen készen. Hiányzik egy-két apróság – mondta bocsánatkérően, majd gyorsan hozzátette – egyelőre. Holnapra eltűnünk innen. Ígérem!

– Nem maradhattok holnapig sem! – szűrte a fogai között a szavakat Nick. – Itt fogják először keresni ember! A vámpírok sem teljesen hülyék!

– Az a két majom el lesz még egy ideig az illúziót kergetve. Biztos, hogy még nem fedezték fel az eltűnését.

– Alek! Nem viccelek, el kell mennetek innen. Nem biztonságos. Miért nem mentek inkább Edinburgh-ba, ahelyett, hogy Londonban maradnátok? Ott erősebb a farkas befolyás, biztos nem találnának meg egykönnyen.

– Nem! – vágta rá határozottan Alek. – Addig a nőstény nem fog élni…

Nick ferdén a bátyja válla mellett az ágyon fekvő lányra sandított.

– Akkor legalább zuhanyozz le, és csinálj valamit a nő szagával is, mert rettentő irritáló. Törölközőt és tiszta ruhát a szekrényben találsz. Én utánanézek valami kajának.

Alek mormogott valami köszönetfélét, miközben az öccse elhagyni készült a lakást, de az ajtóban megtorpanva még visszafordult.

– A két őrön kívül látott még valaki benneteket bejönni?

– Nem.

– Rendben. Hamarosan visszajövök. Ne engedj be senkit, rajtam kívül.

– Igen apuci! – jött a gunyoros felelet.

Nick arcán halvány mosoly terült szét.

– Örülök, hogy hazatértél testvér. Rohadtul hiányoztál!

Halkan betette maga után az ajtót.

A mobiltelefon éles csörgése szakította félbe a rendkívül fontos megbeszélés vezérfonalát. Vladimir magában káromkodva kotorta elő a készüléket öltönyének belső zsebéből és miután meglátta ki a hívó, felhorkant.

– Elnézést, señor Da Vila! Egy pillanat és máris visszajövök – szólt bocsánatkérően a helyiségben tartózkodó tárgyalópartneréhez, és kilépett a könyvtárszoba előtti folyosóra. Csak akkor fogadta a hívást, miután becsukta maga mögött az ajtót.

Harapósan vakkantott bele a telefonba.

– Joco! Szóltam előre, hogy ne hívjatok, csak végszükség esetén. Fontos megbeszélésen vagyok. A dél-amerikai vámpírok fejedelmének örököse nem a türelméről híres. Mi a fene történt?

– Baj van, Uram!

– Nyögd már ki Joco, vagy keresztülnyúlok a telefonon és széttépem a torkodat.

– Uram! Emlékszik arra a farkasra, akit pár éve elfogtunk? Aki Ameliát molesztálta?

– Igeeeen?

– Hát nem akartuk zavarni vele Uram, de pár hónapja megszökött – hunyászkodott meg a testőr. – Hozzáteszem már a nyomában voltunk – sietett jobb színben feltüntetni a hibát –, mikor…

Vladimir tajtékzó dühében közbevágott.

– Mi az, hogy megszökött? És miért nem kellett erről nekem tudni? Joco! Kitépem azt az álnok szívedet és megetetem veled, csak gyere haza.

– Uram! – a vámpír már szinte nyüszített. – Történt még valami…

– Ne húzd az idegeim, te barom. Mi van még?

– Háát… Szóóval… Ameliát elrabolták, felség.

– Nagyon remélem, hogy csak csengett a fülem – vicsorgott a telefonba a fejedelem – és, amit az előbb mondtál nem hangzott el.

– Sajnáljuk – Joco hangja már-már suttogássá halkult –, de a hercegnő tényleg eltűnt… Nem vagyunk száz százalékra biztosak a dologban, de a hátrahagyott jelekből ítélve az a nyomorult kapta és hurcolta el a lányt…

Vladimir agyát elöntötte az indulat vörös köde. Magából kikelve ordított a készülékbe.

– Joco, halott vámpír vagy! – majd a faburkolatú falnak hajította a telefont, ami nyekkent egyet és darabjaira hullott.

– Kurva életbe! – dühöngött tovább a vámpír fejedelem. Mi a picsát fog most mondani Da Vilának? Fuccs a szépen megkomponált házassági terveinek. Ha Ameliának egy haja szála is meggörbül, a világ megismeri egy hatalmas vámpíruralkodó haragját.

Vak dühében belebokszolt a semmiről sem tehető falba, amin azonnal öklömnyi lyuk keletkezett. Majd pár mély belégzés után, ami az indulatait hivatott lecsillapítani lenyomta a kilincset.

Hogy a csudába fogja meggyőzni ezt az alakot, hogy Amelia örömmel hozzámenne, ha a lánya nem kerül elő hamarosan, és nem gyakorolhat rá kellő nyomást? 

Végzetes vonzalom - Eredet, Prológus, 1.fejezet

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mekkora mennyiségű szöveggel indítsam a dolgot. :D Végül arra jutottam, mivel a sárkányos előző fejezete kicsit komor lett, meg egy ideig az utolsó is, így kárpótlásképp megkapjátok a végzetesből az 1. fejezet végéig. :)

Nagyon remélem, hogy fog ez is annyira tetszeni, mint a másik. Jó olvasgatást! :D

Az eredet…

Valamikor az idők kezdetén, mikor az emberiség még gyermekcipőben járt csupán, a Mindenek Ura és Asszonya úgy döntött, hogy megjutalmaz egy kiváló harcos testvérpárt, akik számtalan csatában bizonyították rátermettségüket és hűségüket isteneik iránt.

A két jól megtermett férfi tisztelettel lehajtott fejjel várakozott az istenek hegyén lévő, pompás palota dísztermében, miközben a Mindenek Ura és Asszonya aranytrónusukon ültek velük szemben egy emelvényen.

Majd a Mindenek Ura felállt és az egész termet betöltő, zengő hangon szólt hozzájuk:

– Gyermekeim! A világ harciasságotoktól és becsületességetektől hangos. Gyertek hát közelebb, hadd adjam át méltó jutalmatokat.

A testvérek tettek pár lépést az istenség felé, mozdulataikban is teljes összhangban, majd az emelvény lábánál megálltak és felnéztek.

– Számunkra már az is megtiszteltetés, hogy fogadtál minket, Uram… – szólt hódolattal az idősebbik.

– Boruljatok hát térdre és fogadjátok áldásomat – válaszolt elégedetten a Mindenek Ura.

– Gyere kedvesem – fordult az asszonyához –, áldjuk meg őket együtt.

A Mindenek Asszonya odalépett ura mellé és kart karba öltve egyszerre érintették meg az előttük térdelő két férfi vállát.

– Neked az emberfeletti erő mellett a denevérek hallását és érzékenységét adományozom – szólt a Mindenek Ura az idősebb testvérhez. ­– Szállj hát és sokasodjál…

A férfi megvonaglott egy pillanatra, majd a hátán a bőr egy fájdalmas kiáltást követően felhasadt és két hatalmas denevérszárny bontakozott ki, teljes valójában.

Ezek után a Mindenek Asszonya a fiatalabb testvérhez szólt:

– Neked pedig szintén természetfeletti erő a jutalmad, a farkas gyorsaságával és kifinomult szaglásával együtt…

A férfi kezein, miután őrajta is keresztülsuhant az érintés varázsa, a körmöket éles, hegyes karmok váltották fel.

­– Menj, és sokasodj te is… – suttogta a Mindenek Asszonya, majd az ura átvette a szót:

– Gyermekeim! Adományaitokat használjátok fel mindig jól, becsülettel és akkor a világban a béke és nyugalom fog körülvenni benneteket.

A két testvér megköszönte az ajándékot és teljes egyetértésben távoztak az istenek palotájából.

Évekig éltek békében és boldogságban. Családot alapítottak és sokasodtak. Vigyáztak az elesettekre és megóvták a gyámoltalanokat.

Csakhogy történt egyszer, hogy a családokból való, két, kakaskodó fiatal összeakaszkodott, miután mindketten egy lány kegyeit keresték, és nem átallták egymás ellen fordítani természetfeletti erejüket.

A Mindenek Ura nagyon megharagudott ezekre a suhancokra, és mérgében átkot szórt mindkettőjükre.

– Meggondolatlan balgaságotok miatt családjaitok immár örök időkre legyenek egymás vetélytársai. Háborúzzatok, irtsátok egymást, és ne ismerjétek a békét, míg el nem jő az a nap, mikor egy vámpír és egy farkas egyesüléséből meg nem születik a családjaitokat összekötő kapocs…

– Téged – fordult a vámpírhoz – arra kárhoztatlak, hogy csak az éjszakában tudj élni, a nap sugara égesse bőrödet, és erődet mindannyiszor elveszítsd, ha nem táplálkozol egy másik lény véréből. Halálodat ne könnyítse elmúlás. Élni fogsz, míg a világ világ, hogy helyrehozd hibáidat…

– És te – szólt most a farkashoz – csak akkor tudod teljes erődet felhasználni, ha a hold ezüst sugara bevilágítja emberi testedet, és akkor szörnyeteggé változol… Légy te is halhatatlan, úgy keresd a megbocsátást bűneidre…

Ezek után a két család közt felizzott a gyűlölet. Mindkét fél a másikra mutogatott, ha felvetődött a kérdés, ki okozta a problémát. A békének egyszer és mindenkorra vége szakadt.

A vámpírok és farkasok, azóta is hadban állnak egymással…

Prológus

17. század, Zlatibor fenyvesei, Szerbia

A sötét fenyőerdő mélyén, a hegycsúcs közelében, komor várkastély pöffeszkedett az aprócska falutól tisztes távolságra. Magas, kovácsoltvas kerítése még a legbátrabbakat is meghátrálásra késztette. Nem beszélve a két marcona őrről, akik a tekintélyes kőkapu védelmében a bejáratot őrizték.

Fehér ruhás kislány játszadozott az este előfutáraként terjengő félhomályban, a sűrű fák oltalma alatt.

Ezüst golyója, amit hol feldobott, hol elkapott, fényesen csillogott. Fodros szoknyácskája és göndör csigákba rendezett sötét copfja huncutul libbent utána.

Önfeledt játékát végül az zavarta meg, hogy a magasra repülő golyó megakadt egy közelben lévő terebélyes fenyő egyik kiálló ágában. Ennek hatására a játékszer hirtelen irányt váltott, majd egy lejtős részen földet érve lendületesen elkezdett a kerítés felé gurulni. A kislány hiába kapott utána, nem sikerült elérnie.

A rácsokba kapaszkodva bámulta, ahogy kedvenc játékszere a sötét erdő felé veszi az irányt, majd egy odvas fa tövénél megakad.

Tanakodott magában egy pillanatig, hogy megkéri az egyik őrt, hozza vissza neki, de aztán meglátta a fiút, aki hirtelen a fák rengetegéből bukkant elő.

Azonnal felfedezte az ezüst golyót, és miközben érdeklődve forgatgatta gyermeki kezében, néha-néha megszagolta.

A kislányt elfogta a pánik. Mi lesz, ha megtetszik neki, és soha nem adja vissza?

A fiú pedig, mintha csak igazolni akarná legnagyobb félelmét, megindult az erdő belseje felé.

– Várj! Az az enyém! – kiáltott utána, de hiába. A legényke folytatta útját, meg sem hallva a felszólítást.

Nem volt mit tenni. A kislány nagyon szerette azt a golyót.

Óvatosan körbekémlelt, nem látja-e valaki, hogy mire készül, hiszen szigorú tiltás ellenében cselekedett. Aztán elillant és a kerítésen kívül jelent meg újra. Majd lélekszakadva a fiú után rohant. Finom kis cipőjéhez nedves avar tapadt, makulátlan ruhácskáját ágak cibálták.

Már azt hitte, végleg elvesztette a nyomát, mikor megpillantotta egy piciny tisztáson farkaskölyökként játszadozva a golyócskával. Ettől a látványtól visszahőkölt és egy vastag fatörzs mögé bújva lesett a fiú felé.

Édesapja már vagy ezerszer a lelkére kötötte, hogy kerülje el a vérfarkasokat, mert azok alantas, gonosz lények, de… Ez a kölyök, ahogy játékosan lökdöste mancsaival a játékot, nem tűnt annak…

És a kislány nagyon vissza akarta kapni azt. Így összeszedte minden bátorságát és kilépett a takarásból.

A farkaskölyök azonnal megmeredt és beleszagolva a levegőbe felé fordult. Világoskék szemeiben csodálat és kíváncsiság tükröződött, majd vibrálni kezdett körülötte a levegő és a farkas visszaváltozott kócos, fekete hajú fiúvá. Aki zavartan kapkodta össze szétdobált ruháit, és sietős ügyetlenséggel rángatta magára őket, hátat fordítva a lánynak.

A lányka óvatosan közelített felé. De mikor olyan közel ért, hogy ha kinyújtja vékonyka karját, akkor könnyedén elérhette volna őt, megtorpant.

– Az az én játékom! Szeretném visszakapni… – szólt.

– Hát persze… Azé, aki találta – csúfolódott a fiú. Lenvászon tunikába és bőrnadrágba bújtatott testét megfeszítve, a háta mögé rejtette a golyót. Közben meztelen lábujjait a dús fűbe mélyesztette.

– Add vissza! – nyafogta a kislány – Vagy…

– Vagy mi?

– Megmondalak az édesapámnak! – vágott vissza.

– Haha… Nem ijedek meg tőle. Én király leszek… Erős vagyok és bátor. Nem félek az apádtól.

Ha lehet, még jobban kihúzta magát, kidüllesztette még fejlődésben lévő mellkasát – éppen csak nem kezdett el dobolni rajta –, és kihívóan tekintett le a nála alacsonyabb lánykára.

– Kérlek… – vált könyörgővé a kislány hangja, miközben szemei könnyel teltek meg. – Add vissza…

A fiút elöntötte a bűntudat. A játék mégis csak a lányé.

Eddig megfeszített vállai leestek és előhúzta a háta mögül az ezüstgolyót. Tétovázott még pár pillanatig, aztán elhatározásra jutott és a lány felé nyújtotta a játékszert.

Az örömében felsikkantott és vakon a golyó után kapott.

Csakhogy ujjai soha nem érhették el a csillogó gömböt. Valaki vad erővel derékon ragadta és hátrarántotta, miközben hatalmas fekete szárnyak kavarták fel a levegőt körülöttük.

Aztán kecsesen, mint egy sötét ragadozó, szárnyait kiterjesztve az édesapja landolt a semmiből a parányi tisztáson.

– Takarodj kutya! Hozzá ne merj érni a lányomhoz – dörrent rá a megszeppent fiúcskára.

Az nyöszörögve húzta össze magát és azonnal visszaváltozott farkassá, majd a rátekeredő ruháktól vinnyogva próbált szabadulni.

A sötét hatalmasság átadta ledermedt lányát az utána nagy szárnycsapkodás közepette érkező testőröknek, és a grabancánál fogva megragadta a kölyköt.

Éppen elhajítani készült a reszkető szőrcsomót, mikor éles sikítás hasította keresztül a levegőt.

– Aleksandar!

Ezt követően egy emberi alkot öltött nőstény farkas rohant oda hozzájuk és kitépve a kölyköt a szorításból magához ragadta, majd fenyegetően rávicsorgott a hatalmasságra.

– Ubica! – kiáltott rájuk. – Ne merészeld bántani a fiamat…

Talán nem volt túl jó ötlet gyilkosnak titulálni egy feldühödött vámpírt, de a nő nem bánta. Valakinek meg kellett mondania nekik az igazat.

Rohadt vérszívók!

A vámpír borostyán szemei vadul kavarogtak az indulattól. Már-már lecsapott rájuk hatalmas szárnyaival, aztán meggondolta magát.

– Takarodjatok a földemről! – sziszegte feléjük. – Meg ne lássalak benneteket még egyszer a birtokomon.

Aztán kiterjesztette roppant szárnyait és a magasba emelkedett.

A két testőr azonnal követte, miközben egyikük a mellkasához szorította a megszeppent leánykát.

Még egy szemvillanásnyi ideig összekapcsolódott a világoskék és a borostyán tekintet, aztán eltűntek a fák között.

1. fejezet

London, napjainkban

Aleksandar Dimitrijevics, de mindenki által csak Alekként ismert, jelenleg őrülten dühös férfiú, fogcsikorgatva figyelte egy fal takarásából, az éppen egy Bentley-ből kecsesen kisszálló asszonyát.

Az asszonyát, akit soha sem akart magának. Akit gyűlölt. Akitől hamarosan meg kell szabadulnia.

Csak a megfelelő pillanatra várt. Amint elintézte azt a két izomagyú barmot, akik mindenhova árnyékként kísérgetik, a nő megkapja méltó büntetését, azért, amit vele művelt. Amiért ezt a sok kegyetlenséget el kellett szenvednie. Még most is futkározott a hátán a hideg, ahogy a kísértő emlékek előtolakodtak.

Minden egy ködös őszi éjszakán kezdődött London egyik külvárosi szegletében, az 1800-as évek végén.

Alek tántorogva lépett ki a borgőzzel teli kocsma fülledt melegéből a félhomályos utcára. Az örökké szitáló eső rögtön lecsapódott kezelhetetlen, vállig érő, fekete haján. Borzongva húzta össze magán a köpenyt és alkoholmámoros agyával éppen arra készült, hogy leint egy arra járó bérkocsit, mikor meglátta a nőt. Az az utca másik oldalán álldogált magányosan és a környéket fürkészte.

Sötét, csigákban leomló haja a derekáig leért, rövid köpenykéje alól, amit fázósan összehúzott magán, kikandikált drága, sötétvörös ruhájának széles szoknyarésze. Kecses ujjait hosszú szárú kesztyűbe bújtatta. Féloldalasan állt neki, a ritkásan elhelyezett gázlámpáktól viszonylag távol. Alek látása viszont többszörösen erősebb volt, mint egy emberé és sikerült kivennie előkelő vonásait.

Mit kereshet ezen a züllött környéken egy ilyen finom hölgy? Egyáltalán nem tűnt kurtizánnak… Bár az lett volna… Alek már-már kedvet kapott hozzá, hogy kipróbálja kecses nőiességét.

Közvetlenül ezután megcsapta érzékeny orrát egy félreérthetetlenül jellegzetes illat, ami kivált a Londonban általánosan terjengő, nedves bűztől. Friss fenyő és tavaszi vadvirágok ismerős illata. Mikor is érezte ezt utoljára? Jó pár éve, az biztos… Tekingetett erre-arra, hogy megtalálja a forrását, aztán kénytelen volt elismerni, hogy valószínűleg az előbb látott nősténytől származik.

Francba!  Pedig azt hitte, sosem látja viszont Vladimir, a retteget vámpírfejedelem egy szem lányát…

Amelia…

Évekig képtelen volt kiűzni a gondolatai közül a valaha volt vékonyka kislány, majd csenevész nagylány alakját, és nagy, borostyánszínű szemének csillogását. Csakhogy azóta a kislány felnőtt. És igen szemrevaló nőstény vált belőle.

Elöntötte az indulat saját maga iránt. Mi a fene ütött belé, hogy egy nyavalyás vámpír után csorgatja a nyálát? Úgy tűnik, túl sok bort sikerült leküldenie általában feneketlen gyomrába.

Izmoktól duzzadó, nagydarab testét meghazudtolva, szinte légiesen settenkedett a lány felé, és még biztonságos távolságra, hogy az ne érezze meg a szagát, behúzódott egy falmélyedésbe. A vámpíroknak is jó volt a szaglása, de nem annyira, mint egy farkasnak.

Vérszívó ide vagy oda, sajnos sikerült felkeltenie a kíváncsiságát… És ő örök életében képtelen volt ellenállni az ilyenfajta kísértésnek. Ezért is találkoztak annak idején Szerbia fenyveseiben. Már kisfiúként is rettentő kíváncsi természetűnek számított. Muszáj volt meglesnie a vámpírok fejedelmének rettegett kastélyát.

Az, hogy akkor a lánnyal is találkozott, külön szerencse. Vagy szerencsétlenség. Ahogy vesszük. Kapott is fejmosást az édesanyjától aznap. Méghozzá nem is akármilyet. De ez most nem lényeges…

Alaposan megnézte magának a vámpírok hercegnőjét. A feje búbjától, az átnedvesedett szaténcipője orráig. Olyan elveszettnek tűnt. Annyira nem oda illőnek. Mint aki hazaindult egy fényes bálteremben átmulatott éjszaka után, és útközben eltévedt. Csakhogy a vérszívók soha semmit nem tettek ok nélkül. Alek biztos volt benne, hogy a lány készül valamire.

Aztán már csak arra eszmélt, hogy a vámpír hirtelen eltűnik, majd közvetlenül mellette bukkan fel, és győzedelmes tekintettel megragadja széles vállait.

– Megvagy… – hangzott az örömittas kijelentés, és se szó, se beszéd kivillanó szemfogaival Alek nyaki ütőerére vetette magát. Sajnos nem állta útját akadály, hisz a férfi nagy igyekezetében, hogy minél jobban megfigyelhesse, elengedte a köpenye gallérját és az most szétnyílt a nyakán.

Amilyen hirtelenséggel támadt rá a lány, olyan sebesen vissza is hőkölt, mikor megérezte véréből, hogy mibe, illetve kibe is mélyesztette őket valójában. De már késő volt.

Alek szédelegni kezdett. A mértéktelen italozástól reflexei lelassultak, képtelen volt hárítani az orv támadást.  

A vámpír harapásának nyoma pedig ott virított csupasz nyakának bőrén. Sötétvörös vére vékony patakocskába kezdett lecsorogni hófehér ingének szegélyére.

Markos tenyerével a sebhelyhez kapott, és miután végigsimított rajta, megrökönyödve szemlélte véres kezét. Őt még eddig soha nem harapta meg vérszívó… sőt, semmilyen lény sem.

Aztán felnézett, és a lány lemerevedett arcát kezdte fürkészni. A borostyán szemei kavarogtak a sötétben, arcának hófehér bőre szinte világított. Szája szegletében egy kósza csepp vér árválkodott. Az ő vére…

Alek egyszerűen nem tudta felfogni a történteket. Egy vámpírnak sikerült a vérét vennie, és ő ennek ellenére még nem mészárolta le, még mindig életben van.

– Te… – bökött felé vértől maszatos ujjával.

A lány zavartan megnyalta a szája szélét. Hihetetlenül erotikus mozdulat volt, ahogy a rózsaszín nyelvecske hegye megjelent az ajkak között és végigszánkázott rajtuk, eltüntetve az utolsó csepp megmaradt vért is. Legalábbis Aleket úgy érte, mint egy kupán vágás. Azonnal kőkemény merevedése támadt.

Nem! Képtelenség! Ennyire nem lehet áruló a saját teste.

Belsejében a zsibbadásból feltámadni készült a farkas. Tett egy lépést a nő felé. Karjait felemelte, hogy megragadja, és addig szorítsa a kecses nyakacskát, míg utolsó leheletét is ki nem adja, de soha nem jutott el odáig. Erős karok rántották vissza, és mint valami buldózer, leteperték a mocskos földre.

A semmiből egy jól megtermett vámpír jelent meg, és vicsorogva maga mögé terelgette a megszeppent hercegnőt, miközben a másik vasmarokkal fogta le Aleket. Majd, miután az első számú körbekémlelt, és nem látott több farkast a közelben, a nő felé fordult.

– Hercegnő! Nem lenne szabad egyedül ilyen mocskos környéken kóricálnod. Édesapád szigorúan meghagyta, hogy mindenhova el kell, hogy kísérjünk – megragadta a lány karját és úgy folytatta – Most haza megyünk!

Még hátra tekintett a társára és odavetette.

– Vidd a kutyát a rejtekhelyre. Itt az ideje, hogy megtanulja, egy alávaló farkas véletlenül sem emelhet kezet a vámpírok hercegnőjére – azzal ellentmondást nem tűrően, sziklaszilárd karjainak börtönében a lánnyal – aki mellesleg úgy viselkedett, mint valami rongybaba –, elillant.

– Ajde, džukela!* – sziszegte Alek arcába a másik vérszívó, miközben felrángatta a földről a letaglózott farkast. – Itt az ideje a „beszélgetésnek” – a beszélgetés szót jól megnyomta.

Mielőtt elillanhattak volna, Aleknek még átfutott az agyán, hogy soha többé nem iszik annyit, hogy egy nyavalyás vámpírnak sikerüljön őt elkapnia. Mindezek tetejébe nyakán ott díszelgett a vámpír hercegkisasszony „csókjának” bélyege…

Visszatérve a jelenbe, Alek árgus szemekkel követte Amelia magas, vékony alakját, ahogy az óváros egyik exkluzív sorházának lépcsőin vonult felfelé.

Az elmúlt százhúsz évben nem sokat változott, leszámítva a ruhatárát. És levágatta a haját. Most vállig érő, divatosan lépcsőzetesre nyírt frizurát hordott, minden hullám nélkül.

Kár! Sajnálkozott magában Alek, de aztán megbánta még a gondolatot is. Mit számít neki, milyen a frizurája? Az elkövetkező egy-két napnál többet úgy sem ér már meg.

Ez az elvetemült szuka százhúsz évvel ezelőtt megjelölte őt, harapásának nyoma még mindig ott éktelenkedett nyakának nap barnította bőrén. Addig nem választhat párt magának, míg meg nem szabadul tőle. Akármilyen képtelenségnek is tűnt, hozzá volt kötve. A vámpír az asszonya volt.

Mindez mellé a testőrei egy olyan helyre cipelték, ahonnan az ember szívesebben kívánkozik a pokolba, mert még az is inkább mennyországnak tűnik.

Mielőtt felkel a nap, a nőstény meg fogja tapasztalni, milyen is volt neki ott, több mint egy évszázadig senyvedni és elviselni azt.

Akaratlanul bevillantak neki, ahogy megfeszítik, szurkálják és sütögetik, sót szórnak a sebeibe, ami olyan hatással volt rá, mintha csak savval locsolgatnák, aztán egyenként amputálják a végtagjait… Majd miután a teste regenerálódott, kezdődött az egész elölről…

Felhorkant a belsejét elemésztő düh hatására. Nem is tudta, hogy volt képes túlélni a dolgot. Arra sem emlékezett teljesen tisztán, hogy milyen úton-módon is sikerült megszöknie. A teste egy újra és újra feléledő csont és húskupac volt akkor már, mikor legutoljára a fölényesen cellának nevezett sáros lyukba hajították. A vámpír, aki az őrzésével volt megbízva, már annyira sem méltatta, hogy rázárja az ajtót. Ez volt a veszte.

Utolsó rejtett erőtartalékait is felélve kitört börtönéből, és lemészárolva a meglepődött vérszívót csak rohant és rohant. Sötét folyosókon, vizes árkokon, bűzös katakombákon keresztül. Míg végül elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, és ki tudja mennyi idő után arra eszmélt, hogy egy tisztáson fekszik. Mocskosan és büdösen. De legalább szabadon…

Az azóta eltelt időt pedig arra használta, hogy megújuljon és feltöltődjön. A bosszú éltette. A bosszú kedvéért még a modern kor idegen újításaihoz is képes volt alkalmazkodni. Szó mi szó, akadt köztük hasznos dolog is szép számmal. Bár a mobiltelefonoktól és a számítógépektől kirázta a hideg.

Ma pedig végre eljött a leszámolás ideje. A vámpír szuka elnyeri méltó jutalmát, ő pedig dicsőséggel tér vissza a falkájához, hogy elfoglalja az őt megillető trónt.

*Gyerünk (korcs) kutya!- fordítás szerbről (ejtsd: ájde dzsukelá)

Az Európában élő vámpírok mindenható urának egy szem lánya, Amelia Drake – miután Londonban költözött, a jobb érthetőség kedvéért változtatta Drakovicsról Drake-re – csüggedten emelgette lábait, ahogy haladt felfelé a néhány lépcsőfokon, hogy bejusson végre a lakásába, és maga mögött hagyja a két piócaként rátapadó testőrét.

Elérkezett az ideje, hogy belássa, nem tud megszabadulni tőlük. Hiába minden, az édesapja egyszerűen nem engedi, hogy önállóan döntsön.

Az új frizurája is egy volt a próbálkozásai közül, hogy megmutassa, felnőtt nő, önálló akarattal. De nem volt semmi eredménye. Ahogy a kihívóan rövid bőrszoknyának, feszes fűzőnek és magas szárú, tűsarkú csizmának sem… A feketére és vörösre festett hosszú karmaival egyetemben…

Mivel vaskalapos apja csak elegáns, finom úri hölgynek öltözve volt hajlandó fogadni őt, már egy ettől visszafogottabb öltözék is lázadásnak számított volna. Sajnos hasztalan volt minden próbálkozása… Ha így jelent meg előtte, a vámpírok fejedelme egyszerűen keresztülnézett rajta. Mintha csak ott sem lenne.

Annyi sikertelen próbálkozás után, igazán megtanulhatta volna már a leckét! – dorgálta magát rezignáltan.

Egyetlen sikeresebbnek induló kísérlete az önállóságra, szintén kudarcba fulladt. És annak is már több mint száz éve. Ki gondolta volna, hogy a kocsmából kilépő, láthatóan részeg pasas egy farkas.

Annyira nagy volt és erős felépítésű, hogy kitűnő célponttá vált, amint meglátta. Be akarta bizonyítani magának és a világnak is, hogy képes egyedül is becserkészni és vérét venni, anélkül, hogy valamelyik testőre előtte nem terítette le a fickót.

Legnagyobb szerencsétlenségére a finoman lengedező szél pont a férfi felé fújta a bűzös londoni levegőt, ezért nem érezte meg a farkasok egyedi szagát.

Majd kibújt örömében a bőréből mikor meglátta, hogy a fickó egy sötét falmélyedésbe húzódik. Tökéletes helyszín.

Rögtön a tettek mezejére lépett és mellé illanva, a megdöbbent hímre vetette magát éles fogaival. A száját elárasztó, fanyarul sós vér első kortya után tudta, hogy óriási hibát követett el. Közvetlenül ezután már a farkasokra jellemző fűszeres illat is felkúszott az orrán.

Hiába szakította el ajkait rögtön a meleg bőrtől, már elkésett. Megharapott egy farkast. Ezzel pedig kinyilvánította az igényét rá.

A természetfeletti lények legalantasabbika is tudta, hogy ha megharapnak egy másik természetfelettit, az életfogytig tartó köteléket képez kettejük között. Amíg az egyik el nem pusztul… És szó, mi szó, nem adták magukat egykönnyen.

Ezért szívták előszeretettel inkább az emberek vérét. Az nem jelentett veszélyt. Egy a százezerhez volt az esély rá, hogy az emberek génjeiben volt annyi természetfeletti, hogy kötelékbe léphessenek. A vérkötelék ugyanis nem válogatott. Nem érdekelte, hogy a vámpírok és a farkasok háborúban állnak egymással.

A férfi fenyegetően bökött felé saját vérétől maszatos kezével, mivel hitetlenkedésében végigsimított harapása nyomán.

– Te… – hallotta meg a reszelős, mégis hihetetlenül férfias hangot.

Amelia zavarában megnyalta a száját. Ezzel furcsa reakciót váltva ki saját magából és a farkasból egyaránt. Ahogy a sós vér maradéka érzékeny ízlelőbimbóihoz ért, ölét elöntötte a forróság. Vágyott az ízére, illatára. Az egész férfira… Láthatóan rá is valami hasonló hatással lehetett a dolog, mert éhes szemekkel tapadt a szájára.

Aztán a dolgok katasztrofális fordulatot vettek. Megjelent Ivan és Joco, kiszakították a kábulatból, a férfit pedig ki tudja, miféle büntetésnek vetették alá.

Nagyon remélte, hogy gyorsan kilehelte a lelkét és nem szenvedett sokat, mert hallott már történeteket az apja titkos kínzókamráiról. Nem voltak éppen szívderítő sztorik.

Az eszébe sem jutott, hogy esetleg túlélhette a dolgot. Már vagy százhúsz éve színét sem látta. Nem jelent meg tajtékozva, hogy magának követelje. Sőt, az életére sem akart törni, hogy megszabaduljon az őket összekötő köteléktől, vagyis minden bizonnyal elpusztult.

Amelia nem tudta miért, de ez a gondolat valahogy szomorúsággal töltötte el.

Egyetlen furcsaság mégis akadt a dologban. Az ösztön, ami minden természetfelettiben benne él és örökké párja után kutat, valahogy teljesen elcsendesedett. Mintha csak megtalálta volna azt, amit mindig is keresett. Nem érezte égető szükségét a párválasztásnak. Különös… Biztos azért, mert még nem találta meg az igazit – győzködte magát eltökélten, aztán elhessegetve a felkavaró gondolatokat, megragadta az ajtókilincset és szélesre tárva az ajtót belépett a házba.